2018. augusztus 1., szerda

Az emlékek az örökkévalóságnak készülnek


Az NKA Táncművészet Kollégiumának szakmai szervezetek által delegált tagja, az Imre Zoltán program kollégiumának vezetője, s nem mellesleg az idén harminc éves Szegedi Kortárs Balett igazgatója. Pataki Andrással a balatoni létről, a gyökerekről, a vitorlázás íratlan szabályairól, a változóban lévő genius lociról és persze néptáncról és kortárs táncszínházról beszélgettünk.


- A nagyapám, Pataki Károly füredi épületasztalos volt. A ház, aminek a felső szintjét lakom, az ő műhelye volt, a teraszomról a lakóházukat látom, na és egy kis csücsköt a Balatonból, a Tihanyi-félszigetből. Nagyapa tizenkét segéddel dolgozott itt, aztán persze államosították a műhelyét. Úgy került vissza hozzánk, hogy az édesapámék bejelentkeztek: lakóházat csinálnának belőle. Meg is csinálták az átalakítást, én két éves lehettem, amikor 1965-ben idekerültünk, úgyhogy a bátyámmal – aki most a nagyszülői házban lakik - itt gyerekeskedtünk.


Az édesapám sokáig a balatonfüredi hajógyár műszaki ellenőrzési osztályát vezette. Egészen addig, amíg szét nem hordták a gyárat, vagy mondhatjuk úgy is: amíg nem privatizálták. Sok füredinek kellett akkor más megélhetési lehetőség után nézni. 


Műszaki pálya vagy tánc?

Csodás balatoni gyerekkorom volt. A Bem általános iskola ének-zenei tagozatába jártam, ötödiktől pedig egy matematika kísérleti osztályba. Sokat nem kellett közlekednem, mindkettő itt volt a közelünkben. A család műszaki pályán indított el, a Lóczy gimnázium anyagszerkezet szakára iratkoztam be, aminek a lényege az volt, hogy a biológiát, a fizikát és a kémiát egy tantárgyként három tanár tanította. A bátyám, Attila jó példa volt előttem, ő a pápai Türr István Gimnázium fizika szakán tanult, utána pedig az akkori Szovjetunióba ment egyetemre, atomfizikusnak tanult. A műszaki vonalra álltam rá én is, de a gimnázium elején már jött az impulzus, hogy táncművész szeretnék lenni. 


Ekkortájt, a hetvenes évek végén virágzott a néptánc-mozgalom, az egész ország lázban égett és táncházakba járt. A bátyámék kint alapítottak egy néptáncegyüttest, nyaranta pedig egy-kéthetes táborba verődtek itthon, jobbára Füreden. Teljesen véletlenül tévedtem be egy ilyen táborukba. Elmúlt a nyár, elkezdtem a gimnáziumot, de a következő év márciusában felvételt hirdettek az Állami Balettintézet néptánc tagozatán, amire jelentkeztem. Óriási túljelentkezés volt abban az évben. Három napos felvételi procedúrán estünk át, és annak ellenére, hogy nekem semmiféle táncos előképzettségem nem volt – kivéve a bátyámék táborában töltött egy-két hetet -, úgy mentem át a szűrőkön, mint kés a vajban, s azon kaptam magamat, hogy tényleg ott vagyok.

Autentikus néptánc

Nagyon izgalmas volt, mindig vonzott és a mai napig lázban tart a főváros. Az édesanyám családja Szobon élt, gyerekkoromban sokat jártunk át Budapesten az ottani rokonokat meglátogatni. A balettintézetnek remek hangulata volt, éltük a kollégisták rengeteg impulzussal teli életét, érdekes új emberek kerültek a környezetembe. Kedvemre való volt az iskola lazasága, a táncos lét emelkedettsége és szabadsága. Élhető élet volt, annak ellenére, hogy fizikailag rendkívül megterhelő.


Az a Timár Sándor volt a tagozatvezető mesterem, aki szerencsére még élő fogalom a néptánc szakmában. Sokat kutatta az autentikus néptáncot, gyűjteni járt, és azt az irányt képviselte, hogy a színpadon is az autentikus néptáncot kell bemutatni. Vallotta, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk és össze kell gyűjteni a még fellelhető örökséget, mert el fog tűnni az ő idejében, a falvakban még őrzött, élő és megélt népi hagyomány. Ebből építette fel a metodikáját, és ezt a szemléletet szívtuk magunkba mi is. Több ezer méternyi, autentikus gyűjtésből származó filmet néztünk végig. Klasszikus balettet és akrobatikát is tanultunk, de a néptánc volt a fő csapás. 


A gyerekkori füredi barátaim közül páran megmaradtak - velük azóta is tartom a kapcsolatot -, és jöttek melléjük új haverok, akik azóta szintén szanaszét vannak a világban. A táncosokkal könnyebb, mert egy zárt közösség, és a mai napig köztük mozgok. Akivel együtt kezdtünk, azokról tudom, hogy mi történt vele később. Évfolyamtársam volt például az ExpediDance-es Román Sándor, később pedig kollégám lett a Közép-Európa Táncszínház vezetője, Szögi Csaba is, sokan pedig külföldre mentek.

Tata szárnyai alatt

Diploma után, 1983-ban nagyjából az egész évfolyamunk leszerződött a Novák Ferenc (Tata) nevével fémjelzett Honvéd Táncegyüttesbe. Épp úgy, mint ahogy 79-ben egy végzős balett-tagozatból alakult meg a Győri Balett. Tata előttünk nem sokkal vette át a Honvéd vezetését, és egy frissítést, fiatalítást akart véghezvinni. Mi abszolút az autentikus néptáncra voltunk trenírozva, neki viszont formabontó, tematizált-dramatizált táncszínházi törekvései voltak. A lépésanyag neki csak eszköz volt, és nem maga a produktum.


Amibe először belecsöppentem, az 83-ban a legendás, első királydombi István, a király volt. Akkor még nem éreztük, hogy ez a darab bevonul a történelembe, ma már örülök, hogy a részese lehettem. Aztán elkezdődött a munka a Honvédben: voltak autentikus programjaink és Tata felfogásában készült, a magyar néptánc nyelvén megszólaltatott, különleges darabok (A szarvassá vált fiak, Magyar Elektra).

A Honvéd Együttes akkori missziója az volt, hogy a vidéki laktanyákban folkműsorokkal szórakoztassa a sorállományt. Mondanom se kell, hogy ezt nem annyira vettük komolyan… Tata produkcióit leginkább a Szegedi Szabadtéri Játékokon vagy a Várszínházban játszottuk. Turnéztunk külföldön is, a rendszerváltás előtti baráti és KGST-országokban: Csehszlovákiában, Lengyelországban, Romániában és Kínában.

Győri levegő

Az igazán izgalmas az Izzó planéták című darab volt, amit a Győri Balettel közösen csinált a Honvéd Együttes. Ez olyan jól sikerült, hogy a következő három évben még két közös előadás készült Markó Iván és Tata rendezésében. A Győri Balett nagyjából egész évben nálunk, a Kerepesi úton próbálta A szarvassá vált fiakat és a Jézus, az ember fiát. Így telt el három intenzív év, napi kapcsolatban a győriekkel, közben táncosként leszolgálhattam a másfél év katonai időt. És jött az újabb érzés, hogy a táncművészet más területeit is ki kellene próbálni. A balettintézetben elég jól ment a klasszikus balett, át is akartak csábítani abba az osztályba. Ivánnal volt egy beszélgetésünk, aminek a nyomán 86-ban Győrbe kerültem.


Nagy fejesugrás volt, egy teljesen új környezetben rögtön be kellett állnom a repertoárba, egy hónap alatt hat darabot kellett betanulnom, és indultunk turnézni Izraelbe. Megtanultam, mi az a kemény fegyelem, a koncentráció és a kitartó munka. A közösségen belül az alapító tagok egy erős, zárt, belső magot képeztek, én néptáncosként másként szocializálódtam, másrészt a szabadságvágyam is sérült. Erre jött még egy balett-termi konfliktushelyzet, ami után a barátnőmmel, Prepeliczay Annamáriával közösen felmondtunk.

Európai fuvallat

Előző évben alakult meg a Szegedi Balett, aminek a nyitó előadására mi ketten elszöktünk megnézni, és ott egy teljesen új dolgot láttunk. Kevés dolog történt az országban akkoriban, kíváncsiak voltunk, bár Iván nem szerette az olyan kilengéseket, amik során más hatások is érhették a társulatot. A rendszerváltás előtt, 87-ben járunk, amikor a magyar táncéletet vajmi kevés nyugat-európai hatás érte. Ezért lehetett a zárt világunkban izgalmas szenzáció a Béjart-tól hazatérő Iván munkája is, amiért sokan zarándokoltak Győrbe. 


A Szegedi Balett első premierjét az az Imre Zoltán állította színpadra, aki egy nyitott, szabad szellemű, remekül képzett, sokoldalú művész volt. Előtte húsz évig külföldön élt, és a legnevesebb európai társulatokkal dolgozott együtt. A bemutatóra hazahívott több külföldön dolgozó magyar koreográfust, illetve később külföldi koreográfusokat is Szegedre hozott. A darabjaikat friss európai levegő lengte körül. Nem véletlen tehát, hogy Annamarival mi is Szegedre szerződtünk. Bár engem nagyon beszippantott a főváros pezsgése, most is vallom, hogy igazán elmélyülten dolgozni a vidéki városokban lehet. Kérdéses volt, hogy mennyi időt fogunk ott tölteni, nekem harminc lett belőle. 


Első kézből kaptuk meg azokat a gondolati és tánctechnikai stílusokat, amik addig itthon ismeretlenek voltak - mert nem létezett ilyen irányú képzés -, Nyugat-Európában viszont már klasszikusnak számítottak. Míg a klasszikus balett, az apollói technika a tengelyre, az ugrásra épít, elrugaszkodva a földtől és legyőzve a gravitációt, addig például a Graham épp a földel való kapcsolatot, a súllyal való játékot hangsúlyozza. Úgy kaphattuk meg mindezt, hogy nem nekünk kellett érte nyugatra utazni, hanem hozzánk jöttek a koreográfusok tanítani mindazt, ami később az anyanyelvünk lett.

A lehetőség

Ebben a közegben kezdtünk önállósulni Juronics Tamással, aki szintén a balettintézet néptánc szakán végzett, de mivel hat évvel fiatalabb nálam, ő a diploma után egyenesen Szegedre érkezett. A nagyszínházi feladataink mellett megalapítottuk a Stúdió Balettet, Tamásnak koreográfusi ambíciói voltak, én meg az fellépéseink szervezésében voltam jó. 1992-ben volt egy igazgatóváltás az anyaszínházunknál, a szegedi nemzetiben. Ruszt József nem sokkal korábban vitte el a prózai társulatát, megalakítva a Független Színpadot, és Imre Zoli is felállt. Magunkra maradtunk, nekünk kellett szerveznünk az életünket, mígnem az új igazgató kinevezett bennünket a balett élére, Tamást művészeti vezetőnek, engem pedig igazgatónak. 


Három évig, 1996-ig még én is táncoltam. Akkor jött egy térdsérülés, a balett igazgatójaként az adminisztráció is megsokasodott, nem mellesleg megszületett a kislányom, Zorka, 98-ban pedig a Szegedi Nemzeti Színház igazgatóhelyettesének neveztek ki. Harmincnégy évesen, azt hiszem a csúcson hagytam abba. Odatettem magamat igazgatóként is, mint ahogy a kollégáim is, s a szegediből az ország egyik vezető tánctársulata lett. 


A Balaton egy csoda

A Balaton és a szülői ház mindvégig ott volt mögöttem. Ez nekem egy olyan bázis, egy olyan gyökér, amitől nem lehet elszakadni. Amikor hihetetlen fáradt voltam, akkor az tartott életben, hogy hétvégén jöhetek a Balatonra, a családhoz, a házba, a vízhez. Vagyis a genius loci vonzott, amit Füreden kicsit megváltozni érzek mostanában. Talán a külvilág fura módosulása miatt, és a saját életkorom miatt is. Egyre fontosabbak számomra a tradíciók, a gyökerek, amiket magammal hoztam: a mindig is itt élt családom és a balatoni emlékeim. Egy olyan mikrokörnyezet, ami szerintem egy csoda, nem csak Magyarországon.
 

A nyaraimat a mai napig nem tudom másképp elképzelni, mint hogy a maximális időt itt töltsem. Szokták kérdezni tőlem, hogy te nem mész nyaralni? Nem, mert én állandóan nyaralok. Az apukám hajós ember, ő is itt nőtt fel, ismeri és részese volt a vitorlázás történetének. Én szintén klasszikus balatoni gyerek voltam, beleszülettem ebbe a létformába: hajónk volt, amióta az eszemet tudom, vitorláztunk, lent éltünk a Balatonon. Májusban bedobtak a vízbe és októberben kivettek. Ott nőttem fel, ott szocializálódtam. 


A hajó

1971-ben készült a hajó, amit körülbelül tizenöt évvel ezelőtt vettem meg. Egy B71-es, ami a Balaton 24-es elődje. Feles hajó: a teste műanyag, a fedélzete pedig fa. Mindössze három készült belőle a füredi hajógyárban, ahol gyerekként akkoriban én is sokszor megfordultam apu mellett, lótifutiként. Az enyémet a Videoton vezérigazgatójának a megrendelésére gyártották le, s mivel hivatalosan nem találtam nyomát a nevének, így a lányom után Zorkának neveztem el. Épp most esett át egy nagy felújításon, amit nagyrészt az édesapámmal a műhelyünkben csináltunk. Nagy szerelem és nagy teher is egyben, mert a tavaszi felújítási munkák idején erősen pörög az életünk Szegeden. A mostani rekonstrukció például épp egybeesett a harminc éves jubileumi évaddal. 


Négy hónapig tartott a felújítás, én hétvégente jártam haza, apu pedig a nyolcvanöt évét meghazudtolva, egy asztalos barátunk segítségével csinálta végig. Nem mindenről volt azonos a véleményünk, de az emlékek az örökkévalóságnak készültek.  


Hova tovább, Füred?

Optimisten, kadetten és 470-es versenyeztem annak idején a BYC-ben, amit akkor Vasasnak hívtak. Ma már nehezen tudok mit kezdeni azzal, hogy a vitorlázás, mint életforma, státusszimbólummá vált, túlcsordult, csak épp a lényeg, a lélek kezd kiveszni belőle. Mert a hajózás nem az, hogy a negyvenöt lábasra ráküldjük a takarítószemélyzetet, utána kicsit kimegyünk motorral, és vissza a kikötőbe. 


Úgy érzem Füreden az utolsó órában vagyunk, hogy megőrizzük az atmoszféráját. Gyönyörű és nyitott a város, de a levegője kezd kiszorulni, rendkívül nehéz feladat a fejlődéssel együtt megtartani a teherbíró-képességét. Azt veszem észre, hogy újabban zsebkendőnyi területre két társasházat építenek mélygarázzsal és három szinttel, majd kiülnek az emberek a két négyzetméteres erkélyre, és azt mondják, hogy itt vagyunk a Balatonon, közben pedig átnyúl a szomszéd, és megkeveri a kávéjukat. Eltűnnek a tájra jellemző szőlőültetvények és építési telek lesz belőlük. Nem lenne jó, ha elfogynának a terek, velük együtt a diófa alá való beülések és a közös étkezések, amiket szerencsére mi még tartunk. Persze az is lehet, hogy csak én látom így, az emlékeim sérülnek, amik túlságosan belém égtek. 


(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 6. számában jelent meg.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése