A megismerhetőség határán Cezanne-al

Geskó Judit 2012-es, budapesti Cezanne-kiállítását a múzeumi világ etalonként kezeli. A művészettörténész negyvennégy éve a Szépművészeti Múzeum munkatársa, és tizenkét éve ő állítja össze a balatonfüredi Vaszary Galéria programját. Az általa rendezett tárlatok mind nehéz művészettörténeti és szociológiai kérdéseket boncolgató, tudományos kiállítások is egyben. 

Paul Cezanne: Kiöntők, borosüveg, csésze gyümölcsökkel, 1867-1869, olaj, vászon, 64,5 x 81,5 cm

Pillanatnyilag Geskó Judit a világon az egyetlen művészettörténész, aki életében két Cezanne-kiállítás koncepciójának a kidolgozója, ugyanis ez év október 28-án nyílt meg  a Cezanne-tól Malevicsig - Árkádiától az absztrakcióig címet viselő kiállítása szintén a Szépművészeti Múzeumban. (Anne D’Harnoncourt, a híres karmester, Nikolaus D’Harnoncourt unokahúga volt a másik, akinek ez a bravúr sikerült. Ő a philadelphiai múzeumot vezette, az 1998-as után egy második Cézanne-kiállításba fogott, de közben meghalt, s a férje fejezte be a munkáját). A 2021-es, budapesti anyag Cézanne és a korai konstruktivizmus, vagyis a tízes-húszas évek művészetének viszonyát tárja fel: Cezanne kapcsolódását a De Stijl mozgalomhoz, a Bauhaushoz, az orosz és a közép-európai avantgárdhoz. 

Geskó Judit a 2006-os Van Gogh-kiállítása után kezdett foglalkozni Cezanne-al, és többször is járt az Aix-en-Provence-ban lévő Musée Granet-ban. Teljesen világossá vált számára, hogy egy provence-i festő, ha otthon van, egészen másképp látja a környezetét és a tárgyakat, mint Párizsban vagy Ile-de-France bármely vidékén. Érdekelte, hogy Cezanne vajon mit élt át a hosszú, egész Franciaországot átszelő vonatútjai alkalmával, illetve figyelte a párizsi műtermi és a vidéki természeti környezetben készült alkotásainak a különbözőségeit is. 

Paul Cezanne: A nagy fenyő, 1887-1889, olaj, vászon, 85,5 x 92,5 cm

A magyar művészettörténész első két provene-i útján megtapasztalta, hogy ő maga is egészen másképp lát a dél-franciaországi fényben, és azt is tudta, hogy a budapesti fényben – még ha természetközeli helyen is lakik az ember - minden egészen másképpen mutatkozik meg, mint a Balaton-felvidéken. Geskó Judit szerint különösen hat-nyolc falura igaz ez, Paloznaktól Arácsig, s kicsit feljebb a Bakony irányába, és itt nem csak a levegő minőségéről és a víz tükröződéséről van szó, hanem a vörös talajról is. Ez a három adottság biztosítja ennek a vidéknek a sajátosságát, ami bizonyos évszakokban nagyon emlékezeti őt Provence-ra. 

Paul Cezanne: Sziklák, fenyők és a tenger L'Estaque-ban, 1883-1885, olaj, vászon, 100 x 81 cm

Paul Cezanne: A Maison de Bellevue, 1890 körül, olaj, vászon, 60,5 x 74 cm

A mostani Cezanne-kiállítással a kurátor elsősorban friss figyelmet kíván elérni. – Friss figyelem nélkül a kiállítás egyetlen eleme sem értelmezhető – fogalmazott Geskó Judit. – A kiállítás látogatóinak nem kell történész módjára elővenni a forrásokat és áttekinteni a szakirodalmat száz-százhúsz év távlatában. Legyenek bátrak és szabadok! Az egész kiállítás letapogatásához használják a saját testüket és persze az eszüket. Minden nő ki tudja választani, hogy melyik szép ruhát akarja az üzletben megvásárolni. Minden férfi cipő-fetisizta, kiválasztja azokat a cipőket, amiken lyukak, színek és szaggatott vonalak vannak. Nem különbözik ettől az úgynevezett magas művészet sem. Csak akkor szükséges egy mélyebb, szélesebb és meglapozottabb tudás, amikor a történész nyúl a témához – állítja a kurátor.

Paul Cezanne: A Montagne Sainte-Victoire látképe Les Lauves-ből, 1904-1906, olaj, vászon, 59,9 x 72,2 cm

Paul Klee: Az Ígéret földje, 1932, olaj, karton, 48,5 x 34,5

- A jelenlegi kiállítás ugyanazt a problematikát járja körül, mint a 2012-es: meggyőződésem szerint tisztességtelen dobálózni azzal a kifejezéssel, hogy hatás, ha nem fogalmazom meg pontosan, mit is jelent ez. Tehát hogyan kapcsolódott Cezanne Berninihez, egy reneszánsz mesterhez, mik voltak a változatok. Ugyanez történik például Cezanne és Paul Klee esetében is. Vizuálisan is nyomon követhető és források is vannak, sokkal bőségesebbek, mint Cezanne és a régi mesterek esetében. Cezanne a levelezésében és a fennmaradt visszaemlékezésekben rengeteget beszél a régi mesterekről, de nem fedi fel, hogy pontosan milyen formában kötődik hozzájuk, inkább csak általánosságokban dicséri őket, s nekünk kell kitalálni, hogy a narratíva mellett ez a stílust, a formát illetően hogy is néz ki. A mostani kiállításban viszont - a De Stijl, a Bauhaus és az orosz avantgárd esetében – tudós mesterekről, festőkről és szobrászokról van szó, akik tudatosan vizsgálják Cezannet, s nagyszerűen írják le, hogy mi érdekelte őket Cezanne-ban.

Paul Cezanne: Önarckép, 1880 körül, ceruza, papír, 300 x 250 mm

S hogy mit tud Cezanne, ami őt olyan különlegessé teszi? Geskó Judit szerint sokszor hangzott el, hogy Cezanne nem tudott rajzolni, ami egyszerűen nem igaz. – A kiállításunk vitrinjeiben ott vannak azok a XIX. századi rajz taktátusok, amiket ezerféleképpen használt Cezanne. Örök kérdés a magas és az alacsony művészet egymásra hatása. Cezanne kifejezetten kereste a „lebutított” formákat, régi reprodukciókat, ugyanis megérzett bennük valamit, ami a XX. századi, folyamatos egyszerűsítéshez vezetett. A jelen kiállításban ezt nevezzük a fekete-fehér grafika hatásának, a raszter elméletének. A XX. századunk oly komplikált, s ha egy saját világnézetet keresünk, akkor az egyszerűség felé kell lépnünk. Az elmúlt másfél évben is megtapasztaltuk, hogy mindannyian a minél egyszerűbbet keressük. Ez az a világnézet, amit például Tolnai Károly művészettörténész reneszánsz kutatóként oly gyönyörűen megfogalmazott Cezanne esetében – tette hozzá Geskó Judit. 

A jelenlegi, budapesti kiállításhoz kapcsolódva egy magyar és egy angol nyelvű, átfogó, tudományos igényű katalógus is készült, egyenként négyszáznyolcvan oldalasak. Tizenegy nemzetközi tanulmányt tartalmaznak, rámutatva, hogyan alakult Cezanne jövője a XX. században. Geskó Judit saját dolgozatát Virginia Woolf Paul Cezanne kapcsán megfogalmazott gondolatával kezdi: „Nehéz felfogni…, milyen heves érzelmeket váltottak ki egykor ezek a képek… A képek ugyanazok, változni a közönség változott”. A kurátor jelzi, hogy szerencsés helyzetben van a kutatás, amikor az absztrakcióelméleti kérdésekre válaszokat keres, ugyanis egy részüket megtalálja egy európai rangra emelkedő magánygyűjtemény, a budapesti-veszprémi Vass-gyűjtemény konstruktivista és konkrét festményei, rajzai és sokszorosított grafikái között, amit a balatonfüredi kötődésű Vass László és felesége jegyez.

Vassné Marika, Vass László és Geskó Judit

A Szépművészeti kiállítását Cezanne ma élő, talán leghíresebb nemzetközi szakértője – akit a Cezanne-kutatás pápájának is neveznek -, Richard Shiff nyitotta meg. Az Austin-i University of Texas Művészeti és Művészettörténeti Tanszékét vezető professzor szerint Cezanne művészete világszerte megérint bennünket, de mindenkit másként, mint ahogy 1910-ben vagy 1920-ban sem ugyanúgy látta Picasso, Malevics vagy Mondrian. Richard Shiff megnyitóbeszédében Geskó Juditot idézte: „Történetileg megismerhetetlen a kép, amelyet Cezanne, a festő minden erejével meg akart ismerni.” Shiff szerint „talán épp ez a lecke köt össze minden Cezanne után alkotó művészt: a legmélyebb művészet – Cezanne-é – bevilágítja megértésünk határait. Elvisz a megértés határáig, ahol elfogadjuk a szellemi vagy misztikus létezésének lehetőségét”.

Geskó Judit és Richard Shiff a budapesti kiállítótérben

Shiff professzor egyenesen odáig jut el, hogy a cezanne-i festészetet nem csupán a művész hozza létre, ugyanis Cezanne nem szerette a műveit befejezni. „Mintha minden kép egyetlen hömpölygő, véget nem érő folyamat része lett volna. Soha nem tudta utolérni saját érzéseit. Alkotásai életének megnyilvánulásai voltak abban a pillanatban, amelyben megélte őket”. Vagyis a teljességében nem megismerhetőt jelenítette meg, úgy, hogy gondolatban ugyan eljutott a megértés végső fokáig, de jól megdolgozott képét a teljességet jelentő utolsó ecsetvonás nélkül hagyta. Minden festéknyoma mintha a levegőben, egy felfoghatatlan ürességben lebegne, ahol a lehetőség valósággá válik. „Ez az a bizonyos határ – mutat rá Shiff -, ahol bár megáll az idő – a cezanne-i varázslatnak hála –, azt érezzük, folyik tovább. Az ember életét egyik pillanatról a másikra haladva éli, miközben a lehetőségekből valóság lesz. Ce­zanne ezeket a megélt pillanatokat képes megjeleníteni. Festményein megörökíti az egyik lélekállapotból a másikba való haladás, a lehetőségből valósággá válás pillanatát anélkül, hogy szem elől tévesztené ezen átmenet lényegi tünékenységét. Cezanne olyan művész, aki a látszat ábrázolása helyett az előtűnés aktusait tárja elénk. (…) Amikor a művészet megérinti a megismerhető és a meg nem ismerhető között húzódó határvonalat, nem számít, hogy a formák figuratívak vagy absztraktak. Számomra ez Cezanne és a kiállítás üzenete”.

Paul Cezanne: Az erdei út, 1870 körül, olaj, vászon, 54 x 65,2 cm

Gustav Courbet: Sziklás táj, 1872, olaj, vászon, 72 x 92 cm

A budapesti kiállítás balatonfüredi látogatói közül bizonyára sokan felismerik majd a nagyhatású francia mester, Gustave Courbet Sziklás táj című 1872-es olajfestményét, ami Plesznivy Edit művészettörténész jóvoltából a Vaszary Galéria 2019-es Folyók, tavak tengerek – Az éltető víz című tárlatán is szerepelt. (A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő Courbet-alkotás árnyékos sziklarészlete áll a legközelebb Cezanne kőfejtőket, hegyoldalakat ábrázoló műveihez, láthatóvá téve a geológiai szerkezetet is. Courbet nyomait követve Cezanne a kőtömbök súlyát, struktúráját ragadta meg, alkotásain az egymásra rakódott rétegek csaknem architekturális szerkezetként épülnek fel.)  Másik kapcsolódási pont pedig a Cezanne-tól Malevicsig kiállítás tipográfiáját gondozó Farkas Anna grafikus, aki a hamarosan Füredre kerülő Szöllősi-Nagy – Nemes gyűjteménynek helyet adó Modern Műtár (MOMÜ) logóját tervezte, elnyerve vele a Kreatív Design Award verseny RGB-díját.

Paul Cezanne: A tálaló, 1877-79, olaj, vászon, 65,5 x 81 cm

Bortnyik Sándor: Mértani formák a térben, 1923

Bortnyik Sándor: Mértani formák a térben, 1924, olaj, vászon, 54 x 74 cm

A Szépművészeti kiállítása kapcsán Geskó Judittól megkérdeztük, hogy milyen érzés megélni a második Cezanne-kiállítását, amiben egyedülálló a világon, mire ő mindössze ennyit válaszolt: „Nagy alázatra bíztat”. A Cezanne-tól Malevicsig / Árkádiától az absztrakcióig című kiállítás - többek között Picasso, Braque, Moholy-Nagy, Mondrian, Klee és Bortnyik összesen több mint százhúsz munkája - február 13-ig látogatható Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban. A kiállításra a világ mintegy negyven gyűjteményéből érkeztek remekművek, ezek biztosítási összértéke - a Szépművészeti saját műtárgyai nélkül - meghaladja a háromszáz milliárd forintot. Érdekesség, hogy a korábbi, párizsi írásmód helyett – a család és a Société Paul Cezanne kérésére – a festő nevének eredeti, ékezet nélküli, provanszál változatát, a Cezanne-t használják.

Claude Monet: Virágzó szilvafák, 1879, olaj, vászon, 64,5 x 81 cm

Paul Cezanne: A vízparton 1890-92, olaj, vászon, 73 x 92,5

Claude Monet: Három halászbárka, 1886, olaj, vászon, 73 x 92,5 cm

Pierre-Auguste Renoir: Az argenteuil-i híd, 1888, akvarell, papír, 173 x 230 mm

Paul Cezanne: Kártyázók (1893-96 körül) és Huszár Vilmos: Bakkarajáték (1928-29 körül)

Kazimir Malevics: Négy négyzet (1915) és Péri László: Térkonstrukió 3. (1922)

Piet Mondrian: Színkompozíció. Kompozíció I. vörössel és kékkel (1931) olaj, vászon, 50 x 50 cm

Ben Nicholson: 1935 (fehér relief), olaj, faragott fa, 58,4 x 83,7 x 3,8 cm

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2021. decemberi számában jelent meg.)

 

Most vagy soha?

 

A modern élet egyszemélyes közösségeket hozott, csaknem nyolcmilliárdan vagyunk a bolygón, a tulajdonlás dívik mindenek felett, miközben kevés kiváltságos kezében összpontosul a javak nyolcvan százaléka, akik elkülönülve élnek. De legalább a csaknem kilencmilliárd tonna műanyagunk itt van velünk, a szén-dioxidunk és a metánunk úgyszintén, a reklámok pedig további fogyasztásra ösztönöznek, holott a jelenlegi ipar egytizede is elő tudná állítani azt, amire igazán szükségünk van. Év végi vissza- és előretekintés Csányi Vilmos etológus-íróval, aki a Zsidó Kiválóságok Házában tartott előadást.

- Megjósolható az emberiség jövője?

- Tudományosan semmiféle jóslásnak nincs helye. Most ért véget az ENSZ klíma-csúcstalálkozója, ahova magánrepülővel érkeztek a résztvevők és messze alulteljesítettek. A világnak nem a több millió tonnányi szén-dioxid a legfőbb probléma – az a végső felületen jelenik meg -, hanem a fogyasztás. A szén-dioxid kibocsátásban például 17%-os részt tesz ki a ruhaipar, pedig lehet tartós ruhákat is készíteni. Az én gyerekkoromban ünnepnapnak számított, amikor nagy ritkán ruhát vettek, a cipőt pedig a suszter meg tudta javítani. Most már alig vannak suszterek, mert el kell dobni a cipőt. Kultúrát kellene váltani, amiben a tárgyak, a ruhák, a bútorok és az eszközök megbízhatóan időtállóak. Nem olyat kellene gyártani – és megvenni -, ami egy-két éven belül garantáltan elromlik, s arra kellene büszkének lenni, hogy ezt még az apám is használta. Ez sokat segítene a bolygón, de pillanatnyilag a nyomát sem látom.

- Vannak az emberiségbe evolúciós fékek kódolva, amik megakadályozzák saját magának a kipusztítását?

- Nincsenek. Az evolúció során az ember száz-százötven fős közösségekre lett optimalizálva. A kialakult emberi közösségek képesek a csoport érdekében különféle konstrukciókat, elképzeléseket létrehozni, például hogyan szerzünk táplálékot, erőforrásokat vagy hogyan védjük meg magunkat. Mindenki érti a nagy, közös célt és van benne valami része. Ez a mai napig megmaradt, épp ezt használja ki a politika és a különféle ideológiák. Van azonban egy lényegi különbség: amíg a közösség a fennmaradás érdekét szolgáló, elérhető célokat fogalmazott meg, amire az életben maradáshoz és a következő generáció létrehozásához volt szükség, addig ma a célok mesék, a hozzájuk vezető út pedig teljesen bizonytalan. Már rég nem arról szólnak, hogyan élje meg az ember az életét és miként legyenek gyerekei. Helyette a hatékonyságot és a millió tonnás termelést próbálják célnak álcázni. Az ember tehát kis csoportban – összhangban az adottságaival – jól működött, ez viszont nyolcmilliárd ember esetében megszalad. Nagy célként fantazmagóriákat állítanak elénk, amik károsan megvalósíthatatlanok és rengeteg szén-dioxid kibocsátással járnak.

- Az emberi faj tehát egy megszaladási fázisba került és kipusztulhat?

- Ebbe a fokozatba kapcsolt és közben különböző szerveződési szintek jönnek létre. Az ember individualizálódott, vagyis mindenki úgy viselkedik, mintha egy egyszemélyes közösség lenne, de efölé épültek társadalmak, államok és a bolygó egésze is. Minden ilyen szerveződés – nem tudatosan – a saját védelme, megmaradása érdekében szerveződik. A bolygó egésze egy primitív intelligencia, de számos jele van annak, hogy képes hosszú távon megoldani például a klímaváltozás problémáját. A kérdés az, hogy ez a hosszú táv elég rövid lesz-e ahhoz, hogy a változás végbemenjen. A kultúra megváltoztatása egy lehetőség, ha mindenki ezzel törődne, akkor egy-két generáció alatt véghezvihető lenne. Amíg ezzel gyakorlatilag senki sem törődik, addig várunk. De: nem dobták le a harmadik atombombát. Ez azt mutatja, hogy a globális intelligencia képes értelmes dolgokat csinálni: elhitették az emberekkel, hogy ha még egyet ledobnak, akkor az egész világ katasztrófába torkollik. A száz évvel ezelőtti éhínséghez fogható jelenleg nincs, hála a globális szerveződésnek, amit a mostani járvány idején is meg lehetett tapasztalni: a különféle országok járvánnyal kapcsolatos összefogása száz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, s egyre hatékonyabb lesz. Vagyis szerveződik egy nem hierarchikus, globális intelligencia, s lehet, hogy ez lesz a megoldás, de ez most még megjósolhatatlan.

- Ez egy mesterséges intelligencia lesz?

- Nem. A globális intelligencia nyolcmilliárd paralel, párhuzamosan kötött emberi agyból létrehozható intelligencia.

- És ehhez kell egy katasztrófa, ami cselekvési szintre emeli az emberi gondolatokat?

- Minden intelligenciának az a funkciója, hogy a szerveződésének a folyamatos biológiai létét és a szaporodását biztosítsa, alkalmazkodva az adott környezethez. Az emberiség létezéséhez olyan dolgokat kell csinálni, ami nem lokális kiscsoportok, hanem az egész szerveződés érdeke, mivel ez a kiscsoportok érdeke is egyben. A klímacsúcson is erről folyt a vita: ki-mennyi támogatást kapjon, és a klímaváltozásért felelős úgynevezett nyugati államok fizessenek a gyengébb országoknak. Hosszú idő, mire kialakul és mindenki elfogadja s be is tartja az osztozkodás módszereit. Ahogy egyre romlik a helyzet valószínűleg felgyorsul az egyezkedés, és lehet izgulni, hogy ez időben, a globális rendszer szétesése előtt megvalósuljon.

- Az említett túlfogyasztásnak lehet oka a reklámok által sugallt illúzió, miszerint ha „gazdagabb” közegben élünk, akkor boldogabbak leszünk? A végtelenségig fokozható a boldogság-érzetünk?

- Az evolúcióban minden tulajdonságnak biológiai szabályozása van és a megszaladása káros. Nem iszunk ötször annyit, mint amennyire szükségünk van és annyit tudunk enni, amennyi belénk fér. A közösség védelmével megjelent a bírhatnék tulajdonság, hogy tárgyaink, eszközeink legyenek. Amíg csak egyénileg vagy kisebb csoportban élt az ember, addig nem volt káros, ha azt gondolta, hogy az egész őserdő az övé, nem jelent meg hozzá egy evolúciós korlát. Ha valakinek nem elég két ház, hanem tíz kell, hozzá két palota, három jacht és még egy űrhajó is, az csak fantázia-birtoklás, mert akinek jachtja van, ahhoz kell legénység, kapitány, kikötők, szerződések, egy évben háromszor odamegy, és egy hétig utazik – ezt másképp is meg tudná tenni, nem kell hozzá tulajdon. Kis méretben talán előnyös volt a tulajdonlás, mostani méretében viszont rendkívül káros.

- És kulturálisan vissza kellene fogni.

- Most jelent meg Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériuma című igen jó amerikai sci-fije, ami szerint például lehet korlátozni a jövedelmeket. Ma a jövedelem aránya – a legszegényebbtől a leggazdagabbig – akár tízmilliószoros is lehet. Lehet azt mondani például, hogy egy vállalaton belül ez csak tízszeres lehet, ami még mindig nagyon sok és ettől még mindenki nagyon dolgozik, de megszűnne a legfelsőbb réteg bírhatnék-túltengése. Szigorú ellenőrzés alá lehet tenni a pénz áramlását és adóztatni, vagy megszüntetni a Kajmán-szigeteki rafinált megoldásokat. A glóbusznak együttesen kell elhatározni, hogy fekete pénz és titkos jövedelem márpedig többé nincs, a megakadályozására pedig vannak számítógépes módszerek. Ezek olyan kisebb korlátok, amit az embereknek el kell tudni viselni. Előbb-utóbb rá fogunk kényszerülni, kérdés, hogy elég gyorsan jön-e ez el.

- Elég sok félreértés övezi a klíma-kérdést.

- Épp a napokban Bálint Csanád nyelvész kollégánk írt arról, hogy a nyelv segítségével fedik el a valós helyzetet azok, akiknek ez az érdekük: az üvegházról például mindenki azt gondolja, hogy egy kellemes, meleg hely, de itt pokol lesz, nem kellemes üvegház, tűzforróság, szárazság, vihar és más effélék. Tehát nem klímaváltozásáról kell beszélni, hanem klímakatasztrófáról, mert nyolcmilliárd ember katasztrófaként fogja megélni. Akik épp a karácsonyi ajándékaik vásárlását tervezik, azok ügyelnek a szén-dioxid kibocsátására, miközben rengeteg dolgot összevesznek. Azt kell nekik mondani: emberek, csak egy jelképes, pici dolgot vegyetek karácsonyra, mert ez kell a klímakatasztrófa megállításához. Nem azt, hogy vásároljatok nyugodtan, aztán majd csökken a szén-dioxid termelés. Arra kell rámutatnia a kultúrának, hogy itt valami szörnyű dolog történik.

- A felnövekvő nemzedék felkészíthető arra, hogy mi vár rájuk?

- Meg kell változtatni a nyelvet, felmutatva az ok és okozati láncot, ahol a végén van a szén-dioxid, az elején pedig az, hogy új cipőt akarsz a régi megjavíttatása helyett. Ezt sokszor el kell magyarázni mindenkinek, mindenhol. Más út nincs.

- Javíthatja a helyzetet, ha több nő kerül döntési pozícióba?

- Meggyőződésem, hogy igen. Települési vagy országos döntéshozói szerveknél alapból ötven százalék hölgy kell, hogy legyen, mivel a társadalom fele is hölgy. Nem lehet azt várni, hogy szociális problémákat férfiak oldjanak meg. Nem tudják megoldani, mert nem érzik, nem tudnak ráhangolódni. Rendkívül primitív közösségekben vadászni, háborúzni valóban jobbak voltak a férfiak, de most, amikor békésen, nyugodtan kellene élni, a hölgyekre van szükség. Ez nem tükröződik a politikában, ami hosszabbítja, elkeni a megoldásokat.

- A klímacsúcson is ez az elkenés volt tapasztalható.

- Kimutatták, hogy hány száz vezető érkezett magánrepülővel. Könyörgöm, ha a klímakatasztrófa megakadályozását célzó beszélgetésre valaki magángéppel érkezik, azzal azt demonstrálja, hogy eszébe sem jut a saját, személyes szinten történő cselekvés. Repüléssel gyorsan meg lehet oldani sok mindent, de nem kell mindenkinek repülni, nem kell minden évben sok tízezer kilométeres távolságra menni ahhoz, hogy valaki jól érezze magát, ami ismét kultúra kérdése. Ha nyolcmilliárd embernek joga van egyszer látni Párizst, akkor kiszámítható, hány millió embernek kell naponta Párizsba mennie mondjuk negyven év alatt, ami nonszensz. A státuszcélokat úgy kell szervezni, hogy az elviselhető teher legyen a bolygó számára, márpedig a tömeges utazások nem elviselhetőek.

- Napjában többször lehet találni rendkívül olcsó ajánlatokat.

- Mivel vissza kell fogni a fogyasztást, teljesen értelmetlen dolog engedni, hogy mindenki hülyeségeket hirdessen, ezzel ösztökélve a vásárlást. Ha valakinek szüksége van valamire, azt megtalálja. A hirdetések betiltása nagy lépés lenne ahhoz, hogy a fogyasztás csökkenjen. A televíziókban negyedóránként tíz percen keresztül értelmetlen dolgokra akarják rábeszélni az embert, ami árt a klímának. A televíziók más forrásból történő finanszírozása megoldható dolog: évtizedeken át nem volt hirdetés a televízióban, mégis volt televízió.

- A turizmus mérséklése is jót tenne a bolygónak.

- Nem azt mondom, hogy otthon kell ülni, kell a kirándulás és a szórakozás is. A mértéktelen formákat kell megszüntetni. Ha valaki nagyon szeretne elmenni egy helyre, könyvet akar róla írni, vagy egész életében ez a legfontosabb, akkor menjen. A probléma azzal van, amikor milliókat visznek el, s nem azért mennek, mert ott jól érzik magukat, hanem hogy elmondhassák: ők is ott voltak. Semmit nem fognak látni, mert előtte ismereteket kellene gyűjteni. Egy múzeumi élmény akkor alakul ki, ha ismeri például a festőket, s a megalapozott ismeretéhez kap egy konkrét látványt. Hány képtárlátogatónak van meg ez a konkrét ismerete? Televízión, interneten, videón minden ismeretet sokkal kényelmesebben lehet befogadni, mint odamenni az adott helyre. A kultúra propagálja, hogy otthon is megy ez, és ha el akar menni valaki, az viszont legyen drága, kelljen érte megdolgozni. Ne legyen státusz-szimbólum, hogy ott voltam és láttam, hanem megnéztem a televízióban, emlékszem rá és be tudok számolni róla.

- A választott otthonuk, a Balaton is státusz-szimbólummá kezd válni.

- Ez is kultúra kérdése. Ha az emeli a státuszt, hogy két-három helyen is legyen nyaralóm, akkor annak vannak következményei. Túl sok embernek van már lehetősége arra, hogy két-három nyaralója legyen, ugyanakkor az ország 20-30%-nak nincs teljesen biztosítva a napi étele. Ezeken változtatni kell. A státuszoknak rendkívül fontos szerepük van az emberi életben, ez biológia, nem lehet rajta változtatni, de azon már igen, hogy mi legyen a státusz-szimbólum: mekkora mamutot tudok leütni vagy mekkora céget tudok megvásárolni. A mamutok kihaltak, a nagy cégek megvásárlása pedig tönkreteheti a bolygót.

- A Balatont is?

- A Balatont is. Épp most olvastam a tihanyi építésztől, hogy modern időket élünk: a mezőgazdasági területeket nyaralóövezetté kell változtatni, a nyaralóterületekből pedig lakóterületeket. Drágább lesz minden, boldogan adják el a mezőgazdasági és nyaralóterületeket olyannak, aki még többet fizet értük. Kapitalizmus van, elfelejtik naponta hangsúlyozni, hogy kizárólag a pénz szabályozza a kultúra tevékenységét, ami probléma.

- A kapitalizmus helyett más rendszert kellene kiépíteni?

- A kapitalizmust kell megszelídíteni és úgy megváltoztatni, hogy túléljük vele a bolygó klímaproblémáit. Kis méretben nagyon hatékonyan szervezte az emberi életet a kapitalizmus, nagy méretben viszont romlásba vezeti az emberiséget. Óriási szén- és olajtelepek illetve tulajdonosok vannak, akiknek nem lehet azt mondani, hogy tönkremegy a bolygó, ha nem hagyják abba a kitermelést, mert akkor hihetetlen vagyonok nullázódnak le. A tulajdonnal, a pénzzel, a tőkével és a bankokkal alapvető problémák vannak. Nem feltétlenül kell kommunisztikus világban gondolkodni, mérsékeltebb szabályozással a kultúra is meg tudja oldani ezeket a kérdéseket.

 

Csányi Vilmos etológus, író, 86 éves, Széchenyi-díjas biológus, etológus egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe az állati és emberi viselkedés, valamint biológiai és kulturális evolúciós kérdései. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen 1958-ban szerzett vegyész diplomát, majd az akkori orvostudományi egyetem orvosi-vegytani intézetének munkatársa lett. 1973-tól az ELTE Természettudományi Karán a magatartás-genetikai laboratóriumban kezdett dolgozni egyetemi tanári beosztásban, később az általa szervezett Etológia Tanszék vezetője volt 2000-ig. Több, mint kétszáz tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője és közel ötven könyvet írt. Jelentős tudománynépszerűsítő és publicisztikai munkássága is, a kétezres évek második felétől pedig szépirodalommal is foglalkozik. Munkáit elsősorban magyar és angol nyelven adják ki. Jelenleg feleségével, Évával és Janka kutyával Balatonalmádiban él.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2021. decemberi számában jelent meg.)

Mese, mítosz és história

Meseszerű fantáziavilág, zsúfolt, csipkeszerűen beterített képek, amik gondos, aprólékos, kitartó kézi munkával készültek. A művészet gyönyörködtető hivatásának felvállalása egy problémamentes, idilli álomvilágban – így is jellemezhetnénk a Vaszary Galéria Mese, mítosz, história - Archaizálás és mágikus realizmus az 1960-70-es évek magyar művészetében című kiállítását, amit kurátorként Révész Emese művészettörténész jegyez.

A Vaszary Galéria kínálatában szerepel egy fotókiállítás, ami a várossá válás ötven éves évfordulójának állít emléket, jól értelmezhető képek segítségével. Itt minden az, aminek látszik, nem több és nem is kevesebb. A Szöllősi-Nagy András – Nemes Judit gyűjtőházaspár anyagából készült Praeludium című tárlat konstruktív, geometrikus, konkrét alkotásai az ábrázolás minimális eszköztárást sorakoztatják fel, együttgondolkodásra és jelenlétre késztetve a közönséget. A Mese, Mítosz, História című kiállítás ennél is tovább megy: az aprólékos ábrázolásokkal teli alkotások türelmet igényelnek, elrepítve a szemlélődőt a hatvanas-hetvenes évek világába, amikor még a televízió is csak nyomokban létezett Magyarországon, a gyermekek képi világának formálásában pedig a könyvillusztrációkon keresztül jelentős szerepet vállaltak a szcéna meghatározó képzőművészei.

Mintha könyvtárba lépnénk: az alkotások valójában kötetek, amikről kedvünkre olvasgathatjuk a történeteket. Elég csak a valóságtól szabadulni, elrugaszkodni majd repülni készülő Ikarosz történetét felidéznünk. A hatvanas-hetvenes éveket, vagyis a Kádár-kort részben a hivatalos szocialista művészet, részben pedig az avantgárd jellemezte, azonban létezett egy köztes tér, amiben nem jelenik meg sem az ideológiailag elkötelezett drámai pátosz, sem a direkten politizáló, nyugati trendekhez igazodó avantgárd látásmód vagy a természetelvű realizmus.

Nem egy jól körülhatárolható alkotói csoportról van szó, s a tisztánlátást az is nehezíti, hogy egyes életművek méltó művészettörténeti feldolgozása még várat magára. Ennek okán még inkább felértékelődik az a tevékenység, amit Révész Emese művészettörténész folytat, a képalkotás archaizáló realizmusát, annak mágikus realista ágát beillesztve a korszak művészetének áramába.

- Ezek az alkotók a pártállam kulturális érdekköreitől, a szocialista jelentől távol teremtették meg egyéni álomvilágukat, mítoszok és mesék történeteiből szőtt alternatív valóságukat – hangsúlyozza a füredi tárlat kurátora. – Mágikus realista műveiken a hétköznapi valóság részleteit csodaszerű elemek járják át, kaput nyitva valóság és képzelet között. Jellemző rájuk a tárgyi elemek irreális halmozása és lényeges szempont a mesemondás, az elbeszélés narratív fonala. Szereplőik a jelentől távol, mitikus, időtlen térben mozognak, problémamentes, idilli ellenvilágot alkotva. Előszeretettel archaizáltak, azaz követték a művészet klasszikus történeti korstílusait, főként a középkor és a reneszánsz képi elemeit.

Ahogy Berki Viola megfogalmazta a jelenkor valóságos világából való kilépés, vagyis az eszképizmus alapgondolatát: „Azért kezdtem el rajzolni, hogy legalább a képeimen elérjem azt a valóságot, amiben nem élhetek a valóságban”. Ezekre az alkotásokra jellemző a dekorativitás, a stilizálás, a népművészet vagy a naiv művészet látásmódjának a követése. Az alkotók számára fontos a műtárgy mesterségbeli kidolgozottsága, nem idegenkedtek az iparművészeti jellegű tárgyaktól sem. Közülük többen dolgoztak a művészi grafika tradicionális, nagy szakértelmest igénylő technikáival: Kondor Béla és Gross Arnold például rézkarcokat, Rékassy Csaba rézmetszeteket, Ágotha Margit pedig fametszeteket készített.

- Élvezhető, esztétikailag igen magas fokon, virtuóz mesterségbeli tudással megformált alkotások ezek – állítja Révész Emese. – Figurálisak, elbeszélők, sok szimbólumot találunk rajtuk, és szívesen utalnak vissza a régebbi korok művészetére. Alkotóikat hidegen hagyta az absztrakció, ismerték, de nem követték a pop art Kelet-Európába is beszűrődő irányzatait, viszont sokkal inkább izgalomba hozta őket a reneszánsz, Bosch, Dürer és Piero della Francesca művészete, a nagy klasszikusok alkotásai. Formailag, technikailag és motívumaikban is egy emelkedett visszatérést közvetítenek a múlt felé. E tekintetben talán Kondor Béla munkássága a legismertebb, akinek 1956-os diplomamunkája egy Dürer-stílusú sorozat volt a Dózsa felkelésről, frissen, elevenen és újszerűen. A hagyomány szabad választása sugárzott belőle. Ő maga választotta ki az előképeit, vegyítve azt saját stílussal, szürrealizmussal, expresszivitással és álomszerű víziókkal.

A korszak művészetének ebben a rendkívül gazdag szeletében meghatározó a grafika, de festői életművek is kapcsolhatóak ide Pekáry István, Berki Viola, Galambos Tamás vagy Szabó Vladimir személyében. A füredi kiállítótér hármas tagolásából ered a kiállítás három felvonása: mese, mítosz és história.

- Mítosz címszó alatt olyan műveket láthatunk, amik az antik és keresztény mitológia feldolgozásai. A kor művészei dúskáltak ezekben a témákban. Megannyi Jónás, Noé és Lót-történet született különböző alkotóktól. A kiállításon láthatunk teremtéstörténeteket, a középpontban pedig az Ikarosz-történet áll, ami több szempontból is fontos volt a kor művészei számára. Számtalan verzióban rajzolt Ikaroszt Kondor Béla és Rékassy Csaba, de Hajnal Gabriella szőnyege is ehhez a mítoszhoz tartozik, aminek a középpontjában Daidalosz áll. Az apa, aki egy kézműves, sőt: a mitológia szerint az első képzőművész, akin keresztül egy művészi önarcképet is meg lehetett rajzolni. Őt ábrázolja Rékassy Csaba, aki a XX. század végén készít rendkívül munkás, nagy fizikai kitartást és hihetetlen pontos vonalvezetést igénylő rézmetszeteket – hívta fel a figyelmet a kurátor.

Az Ikarosz történet másik olvasata a szabadulásról, a menekülésről, a repülésről szól, ami a kiállítás vezérfonala. Ikarosz kimenekül a labirintusból, ami a szocialista blokkban metaforaként is értelmezhető: a kelet-német lipcsei kör például újra és újra visszatért ehhez a témához. Van olyan verzió is, ahol a berlini falon keresztül menekül Ikarosz. Másrészt elszakadást is jelent a valóságtól, a jelentől és menekülést egy álomvilágba.

A kiállítás másik tematikus egysége a história: az ide beválasztott műveken keresztül megláthatjuk, hogy a köztes tér alkotói hogyan tekintettek a múltra és a történelemre. 1971-ben volt egy nagy Dürer emlékkiállítás a Szépművészeti Múzeumban, a művész születésének ötszázadik évfordulója alkalmából. Több száz, magyar alkotók által készített mű jelent itt meg. A mostani füredi válogatás is jól mutatja a nagy reneszánsz elődhöz fűződő viszont. Az ezt követő, 1972-es Dózsa emlékkiállításból is láthat alkotásokat a füredi közönség, amiken keresztül érzékelhető, hogy a művészek a nagy történelmi hősökhöz meglehetős iróniával, groteszk módon viszonyultak. A groteszk ábrázolás a kiállítás harmadik egységében, a mesében is megjelenik, aminek a középpontjába a színpad, a bábszínház, a cirkusz és a vásárok világa került. A világ csupa alternatív valósága, elrajzolt, fura bábokkal, ami szintén egyfajta kilépés a mindennapokból. Akárcsak a műterem is, ami ugyancsak egy autonóm, saját világ.

- A kiállítás bizonyos értelemben könnyen értelmezhető, hiszen egy figurális, elbeszélő művészetről van szó, ami türelmet feltételez. Böngészésre szántuk, aki tud, az hozzon magával nagyítót, hogy a grafikák apró részletei is láthatóvá váljanak. Olyan kor alkotásai ezek, ami lassulásra készteti a szemlélőt. Szánjunk több időt rájuk, mint egy közösségi médiában elénk kerülő felvételre. Másrészt az itt bemutatott alkotókra jellemző volt a műveltség, a klasszikus értelemben vett olvasottság: jártasak a mitológiában, a klasszikus irodalomban Shakespeare-től a kortárs irodalomig. Sokan illusztrálnak is közülük, például Würtz Ádám, Gyulai Lívius vagy Kass János. Az ő képi világuk feltételezi a néző részéről azt az alapműveltséget, ami Közép-Európában elvileg minden gondolkodó embernek sajátja – teszi hozzá Révész Emese.

- Az én korosztályom ezeken a grafikusokon nőtt fel, személyes kedvencem volt például Az ébenfa ló című mesekönyv Würtz Ádám illusztrációival.  – ezt már Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője mondta azon a tárlatvezetésen, amit a kiállítótérben a Kulturális Örökség Napjai keretében tartott szeptember 18-án. – Ebben a rendkívül fogékony korszakban erősen összefonódik a gyermeki képzelet a könyv képi világával, így történhetett, hogy a korosztályom ezeken a rajzokon tanult meg látni és elképzelni dolgokat. Az azonban már gyerekfejjel is lehetet érezni, hogy ebben a világban van valami szomorkás és ijesztő, ami nincs teljes összhangban a pillangó módjára gondtalanul repkedő gyermeki képzelettel.

Topor Tünde szerint a hatvanas-hetvenes évek meglehetősen kemény korszakában nem véletlenül választották az alkotók a végtelenül aprólékos, régi grafikai technikákat. – A rézkarc és a fametszet sokszorosításra szolgált: a képek, kompozíciók így már nem csak a leggazdagabbak között és a pápai udvar régiójában terjedhettek. A XX. század végén, amikor már bárki festhetett, rendkívül érdekes, hogy valaki visszanyúl ehhez a kizárólag otthon végezhető, komoly odafigyelést igénylő technikához. Csak azon kevesek alkalmazták, akik nem akartak a nyugati áramlatokra figyelve haladni, vagy akik nem akartak erőteljesen kritikusai lenni a kor elfogadott művészetével és társadalmi rendjével szemben. Ezek helyett érdekelte őket a saját hagyományuk, a képzeletviláguk, és volt olyan mesélőkedvük, ami az irodalmi műveltséggel is összefüggött. A külső világnak a kizárása, az eszképizmus itt ugyanaz, mint ami megfigyelhető a szecesszióban vagy a Nemzeti Galéria legutóbbi, preraffaelita kiállításán, tisztaságot, rendet és mesterségbeli tudást felmutatva – tette hozzá a főszerkesztő.

Akik a 2022 Vízkeresztjéig tartó füredi kiállításra betérnek, azok a valósággal egységben ábrázolt meseszerű fantáziavilágban találják magukat, ami maga a mágikus realizmus. Zsúfolt, csipkeszerűen beterített képek között, amik gondos, aprólékos, kézműves jellegű technikával készültek. Kevés dráma és pátosz, helyette romantika és groteszk hangnem. Tisztes távolságtartás a jelenhez kötődő témákkal kapcsolatban, kerülve a közvetlen politikai állásfoglalást. A művészet gyönyörködtető hivatásának a felvállalását problémamentes, idilli ellenvilágok teremtésével. A kiállítás kísérő látványelemei Ábrahám Anna képzőművész munkái, térben elhelyezett léghajói Gross Arnold mesevilágát tágítják ki.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2021. októberi számában jelent meg.)