2021. november 26., péntek

Mese, mítosz és história

Meseszerű fantáziavilág, zsúfolt, csipkeszerűen beterített képek, amik gondos, aprólékos, kitartó kézi munkával készültek. A művészet gyönyörködtető hivatásának felvállalása egy problémamentes, idilli álomvilágban – így is jellemezhetnénk a Vaszary Galéria Mese, mítosz, história - Archaizálás és mágikus realizmus az 1960-70-es évek magyar művészetében című kiállítását, amit kurátorként Révész Emese művészettörténész jegyez.

A Vaszary Galéria kínálatában szerepel egy fotókiállítás, ami a várossá válás ötven éves évfordulójának állít emléket, jól értelmezhető képek segítségével. Itt minden az, aminek látszik, nem több és nem is kevesebb. A Szöllősi-Nagy András – Nemes Judit gyűjtőházaspár anyagából készült Praeludium című tárlat konstruktív, geometrikus, konkrét alkotásai az ábrázolás minimális eszköztárást sorakoztatják fel, együttgondolkodásra és jelenlétre késztetve a közönséget. A Mese, Mítosz, História című kiállítás ennél is tovább megy: az aprólékos ábrázolásokkal teli alkotások türelmet igényelnek, elrepítve a szemlélődőt a hatvanas-hetvenes évek világába, amikor még a televízió is csak nyomokban létezett Magyarországon, a gyermekek képi világának formálásában pedig a könyvillusztrációkon keresztül jelentős szerepet vállaltak a szcéna meghatározó képzőművészei.

Mintha könyvtárba lépnénk: az alkotások valójában kötetek, amikről kedvünkre olvasgathatjuk a történeteket. Elég csak a valóságtól szabadulni, elrugaszkodni majd repülni készülő Ikarosz történetét felidéznünk. A hatvanas-hetvenes éveket, vagyis a Kádár-kort részben a hivatalos szocialista művészet, részben pedig az avantgárd jellemezte, azonban létezett egy köztes tér, amiben nem jelenik meg sem az ideológiailag elkötelezett drámai pátosz, sem a direkten politizáló, nyugati trendekhez igazodó avantgárd látásmód vagy a természetelvű realizmus.

Nem egy jól körülhatárolható alkotói csoportról van szó, s a tisztánlátást az is nehezíti, hogy egyes életművek méltó művészettörténeti feldolgozása még várat magára. Ennek okán még inkább felértékelődik az a tevékenység, amit Révész Emese művészettörténész folytat, a képalkotás archaizáló realizmusát, annak mágikus realista ágát beillesztve a korszak művészetének áramába.

- Ezek az alkotók a pártállam kulturális érdekköreitől, a szocialista jelentől távol teremtették meg egyéni álomvilágukat, mítoszok és mesék történeteiből szőtt alternatív valóságukat – hangsúlyozza a füredi tárlat kurátora. – Mágikus realista műveiken a hétköznapi valóság részleteit csodaszerű elemek járják át, kaput nyitva valóság és képzelet között. Jellemző rájuk a tárgyi elemek irreális halmozása és lényeges szempont a mesemondás, az elbeszélés narratív fonala. Szereplőik a jelentől távol, mitikus, időtlen térben mozognak, problémamentes, idilli ellenvilágot alkotva. Előszeretettel archaizáltak, azaz követték a művészet klasszikus történeti korstílusait, főként a középkor és a reneszánsz képi elemeit.

Ahogy Berki Viola megfogalmazta a jelenkor valóságos világából való kilépés, vagyis az eszképizmus alapgondolatát: „Azért kezdtem el rajzolni, hogy legalább a képeimen elérjem azt a valóságot, amiben nem élhetek a valóságban”. Ezekre az alkotásokra jellemző a dekorativitás, a stilizálás, a népművészet vagy a naiv művészet látásmódjának a követése. Az alkotók számára fontos a műtárgy mesterségbeli kidolgozottsága, nem idegenkedtek az iparművészeti jellegű tárgyaktól sem. Közülük többen dolgoztak a művészi grafika tradicionális, nagy szakértelmest igénylő technikáival: Kondor Béla és Gross Arnold például rézkarcokat, Rékassy Csaba rézmetszeteket, Ágotha Margit pedig fametszeteket készített.

- Élvezhető, esztétikailag igen magas fokon, virtuóz mesterségbeli tudással megformált alkotások ezek – állítja Révész Emese. – Figurálisak, elbeszélők, sok szimbólumot találunk rajtuk, és szívesen utalnak vissza a régebbi korok művészetére. Alkotóikat hidegen hagyta az absztrakció, ismerték, de nem követték a pop art Kelet-Európába is beszűrődő irányzatait, viszont sokkal inkább izgalomba hozta őket a reneszánsz, Bosch, Dürer és Piero della Francesca művészete, a nagy klasszikusok alkotásai. Formailag, technikailag és motívumaikban is egy emelkedett visszatérést közvetítenek a múlt felé. E tekintetben talán Kondor Béla munkássága a legismertebb, akinek 1956-os diplomamunkája egy Dürer-stílusú sorozat volt a Dózsa felkelésről, frissen, elevenen és újszerűen. A hagyomány szabad választása sugárzott belőle. Ő maga választotta ki az előképeit, vegyítve azt saját stílussal, szürrealizmussal, expresszivitással és álomszerű víziókkal.

A korszak művészetének ebben a rendkívül gazdag szeletében meghatározó a grafika, de festői életművek is kapcsolhatóak ide Pekáry István, Berki Viola, Galambos Tamás vagy Szabó Vladimir személyében. A füredi kiállítótér hármas tagolásából ered a kiállítás három felvonása: mese, mítosz és história.

- Mítosz címszó alatt olyan műveket láthatunk, amik az antik és keresztény mitológia feldolgozásai. A kor művészei dúskáltak ezekben a témákban. Megannyi Jónás, Noé és Lót-történet született különböző alkotóktól. A kiállításon láthatunk teremtéstörténeteket, a középpontban pedig az Ikarosz-történet áll, ami több szempontból is fontos volt a kor művészei számára. Számtalan verzióban rajzolt Ikaroszt Kondor Béla és Rékassy Csaba, de Hajnal Gabriella szőnyege is ehhez a mítoszhoz tartozik, aminek a középpontjában Daidalosz áll. Az apa, aki egy kézműves, sőt: a mitológia szerint az első képzőművész, akin keresztül egy művészi önarcképet is meg lehetett rajzolni. Őt ábrázolja Rékassy Csaba, aki a XX. század végén készít rendkívül munkás, nagy fizikai kitartást és hihetetlen pontos vonalvezetést igénylő rézmetszeteket – hívta fel a figyelmet a kurátor.

Az Ikarosz történet másik olvasata a szabadulásról, a menekülésről, a repülésről szól, ami a kiállítás vezérfonala. Ikarosz kimenekül a labirintusból, ami a szocialista blokkban metaforaként is értelmezhető: a kelet-német lipcsei kör például újra és újra visszatért ehhez a témához. Van olyan verzió is, ahol a berlini falon keresztül menekül Ikarosz. Másrészt elszakadást is jelent a valóságtól, a jelentől és menekülést egy álomvilágba.

A kiállítás másik tematikus egysége a história: az ide beválasztott műveken keresztül megláthatjuk, hogy a köztes tér alkotói hogyan tekintettek a múltra és a történelemre. 1971-ben volt egy nagy Dürer emlékkiállítás a Szépművészeti Múzeumban, a művész születésének ötszázadik évfordulója alkalmából. Több száz, magyar alkotók által készített mű jelent itt meg. A mostani füredi válogatás is jól mutatja a nagy reneszánsz elődhöz fűződő viszont. Az ezt követő, 1972-es Dózsa emlékkiállításból is láthat alkotásokat a füredi közönség, amiken keresztül érzékelhető, hogy a művészek a nagy történelmi hősökhöz meglehetős iróniával, groteszk módon viszonyultak. A groteszk ábrázolás a kiállítás harmadik egységében, a mesében is megjelenik, aminek a középpontjába a színpad, a bábszínház, a cirkusz és a vásárok világa került. A világ csupa alternatív valósága, elrajzolt, fura bábokkal, ami szintén egyfajta kilépés a mindennapokból. Akárcsak a műterem is, ami ugyancsak egy autonóm, saját világ.

- A kiállítás bizonyos értelemben könnyen értelmezhető, hiszen egy figurális, elbeszélő művészetről van szó, ami türelmet feltételez. Böngészésre szántuk, aki tud, az hozzon magával nagyítót, hogy a grafikák apró részletei is láthatóvá váljanak. Olyan kor alkotásai ezek, ami lassulásra készteti a szemlélőt. Szánjunk több időt rájuk, mint egy közösségi médiában elénk kerülő felvételre. Másrészt az itt bemutatott alkotókra jellemző volt a műveltség, a klasszikus értelemben vett olvasottság: jártasak a mitológiában, a klasszikus irodalomban Shakespeare-től a kortárs irodalomig. Sokan illusztrálnak is közülük, például Würtz Ádám, Gyulai Lívius vagy Kass János. Az ő képi világuk feltételezi a néző részéről azt az alapműveltséget, ami Közép-Európában elvileg minden gondolkodó embernek sajátja – teszi hozzá Révész Emese.

- Az én korosztályom ezeken a grafikusokon nőtt fel, személyes kedvencem volt például Az ébenfa ló című mesekönyv Würtz Ádám illusztrációival.  – ezt már Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője mondta azon a tárlatvezetésen, amit a kiállítótérben a Kulturális Örökség Napjai keretében tartott szeptember 18-án. – Ebben a rendkívül fogékony korszakban erősen összefonódik a gyermeki képzelet a könyv képi világával, így történhetett, hogy a korosztályom ezeken a rajzokon tanult meg látni és elképzelni dolgokat. Az azonban már gyerekfejjel is lehetet érezni, hogy ebben a világban van valami szomorkás és ijesztő, ami nincs teljes összhangban a pillangó módjára gondtalanul repkedő gyermeki képzelettel.

Topor Tünde szerint a hatvanas-hetvenes évek meglehetősen kemény korszakában nem véletlenül választották az alkotók a végtelenül aprólékos, régi grafikai technikákat. – A rézkarc és a fametszet sokszorosításra szolgált: a képek, kompozíciók így már nem csak a leggazdagabbak között és a pápai udvar régiójában terjedhettek. A XX. század végén, amikor már bárki festhetett, rendkívül érdekes, hogy valaki visszanyúl ehhez a kizárólag otthon végezhető, komoly odafigyelést igénylő technikához. Csak azon kevesek alkalmazták, akik nem akartak a nyugati áramlatokra figyelve haladni, vagy akik nem akartak erőteljesen kritikusai lenni a kor elfogadott művészetével és társadalmi rendjével szemben. Ezek helyett érdekelte őket a saját hagyományuk, a képzeletviláguk, és volt olyan mesélőkedvük, ami az irodalmi műveltséggel is összefüggött. A külső világnak a kizárása, az eszképizmus itt ugyanaz, mint ami megfigyelhető a szecesszióban vagy a Nemzeti Galéria legutóbbi, preraffaelita kiállításán, tisztaságot, rendet és mesterségbeli tudást felmutatva – tette hozzá a főszerkesztő.

Akik a 2022 Vízkeresztjéig tartó füredi kiállításra betérnek, azok a valósággal egységben ábrázolt meseszerű fantáziavilágban találják magukat, ami maga a mágikus realizmus. Zsúfolt, csipkeszerűen beterített képek között, amik gondos, aprólékos, kézműves jellegű technikával készültek. Kevés dráma és pátosz, helyette romantika és groteszk hangnem. Tisztes távolságtartás a jelenhez kötődő témákkal kapcsolatban, kerülve a közvetlen politikai állásfoglalást. A művészet gyönyörködtető hivatásának a felvállalását problémamentes, idilli ellenvilágok teremtésével. A kiállítás kísérő látványelemei Ábrahám Anna képzőművész munkái, térben elhelyezett léghajói Gross Arnold mesevilágát tágítják ki.



(Az írás a Balatonfüredi Napló 2021. októberi számában jelent meg.)

2021. november 8., hétfő

Hommage á Barcsay

Barcsay Jenő a XX. század megkerülhetetlen képzőművésze, a magyar konstruktív festészet iskolateremtő mestereként folyamatos hivatkozási alap. Hatása harminchárom évvel a halála után is elementáris. 

 



A művészethez közel lépő ember a világ bármely pontján bízvást kezébe veszi Művészeti anatómia-kötetét, ami az e témájú akadémiák alapműve. Számos idegen nyelven és sok kiadásban jelent meg ez a tudományos alaposságú szakkönyv, aminek képtáblái önálló művészi rajzok. Az első kiadás 1953-ban látott napvilágot. Barcsay rajztudását Leonardo da Vinciéhez hasonlították, s feltehetően azért cipelte haza és kezdte rajzolni az iskolai csontvázat, hogy ne kelljen a kor szellemének megfelelő megrendeléseket elvállalnia. Ez a hozzáállás, a saját művészetének való alárendelődés a magánéletében is meghatározó volt, hisz sosem házasodott meg, a széles családot, a meleg emberi közösséget tanítványai jelentették számára.

 



Egyéni, senki máséval össze nem téveszthető stílusa az anatómiai atlasz megjelenésekor már létezett: szigorú szerkezeti elemekkel és élénk koloritokkal a konstruktivizmus egy sajátosan magyar változatát alakította ki, kiterjesztve figyelmét a keretezésre is. Tanítványai között ott volt az a Klimó Károly, aki október 1-én megnyitotta a veszprémi Vass Gyűjtemény Hommage á Barcsay kiállítását. Klimó Károly is aláhúzta mestere etikai tartását, aki a Rákosi-diktatúra idején is bátran ragaszkodott művészi függetlenségéhez: a háború előtt inkább egy iparitanonc-iskolában tanított, csakhogy ne kelljen elfordulnia az önmaga elé állított mércétől, s erős hajlama, képessége volt a művészi megújulásra.


 

Mély tisztelet, hódolat, azaz hommage. Barcsay 1988-ban bekövetkezett halála után Gyarmathy Tihamér megrázó erejű, In memoriam Barcsay című képe láttán – ami tán épp Barcsay földi maradványainak sírba tételét ábrázolja - Vass László műgyűjtő kérte fel az alkotótársakat Hommage á Barcsay műveik elkészítésére. 

 



A művészettörténeti jelentőségű vállalásra olyan művészek válaszoltak, mint például Bak Imre, Balogh László, Véra Cardot, Deim Pál, Fajó János, Gyarmathy Tihamér, Haász István, Hajdú László, Hencze Tamás, Hetey Katalin, Konok Tamás, Lantos Ferenc, Marosán Gyula, Maurer Dóra, Vera Molnár, Nádler István vagy Paizs Péter. Voltak, akik Barcsay vörös-földbarna színeit ragadták meg, míg mások saját területükről merítkezve készítették el hommage-alkotásaikat.

 


Az 1990-es szentendrei hommage-kiállítás után Barcsay születésének centenáriumán, 2000-ben rendezett hasonló témájú tárlatot a veszprémi Művészetek Háza Csikász Galériája, ahova a Vass Gyűjtemény darabjai mellett a szentendrei Barcsay Múzeum kollekciójából is válogattak. A 2021. évi anyag kizárólag Vass László gyűjteményének műveiből állt össze, amik az átkeretezéssel új hangulatot közvetítenek.

 



 



Barcsay éber figyelemmel tekintett a világ változásaira, aminek vetülete az alkotásain jelent meg, művei pedig beépültek a világ alakuló, formálódó művészetébe. Ezt a művészi aurát ismerték fel azok a fiatalok, akiknek példát szolgáltatott Barcsay. A hiteles művészi pálya azonban nemcsak a tanítványok törekvéseit formálta, hanem Vass László magángyűjteményének jellegzetes karakterét is. – Amikor kezdő gyűjtőként az idős Barcsay műtermében megláttam kései alkotásait, mélyen elgondolkodtam: egy ilyen idős ember megelégszik azzal, hogy ezekkel az egyszerű motívumokkal fejezze ki magát – emlékezett a kezdetekre Vass László, akinek nemzetközi kitekintései során is igazodási pontként megmaradtak a Vass Gyűjtemény első helyiségében ma is látható Barcsay művek.

 



S hogy miért nem mindegy, hogy Barcsay képén hol húzódik a vízszintes csík, ami fölött szürke, alatta fekete szín látható, s mitől kerül a kép egyensúlyba? Minimális ábrázolása ellenére mitől jelent minőséget? Ezek azok a kapaszkodók, amik mentén Vass László teljes gyűjteményét felépítette, a múzeum létrehozásával pedig felhelyezte Veszprémet a nemzetközi művészeti térképre.

 




Hommage á Barcsay

Művészetek Háza, Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény

2021. október 1-től 2022. január 31-ig

Kurátor: Hegyeshalmi László

2021. november 2., kedd

Vesztésre állunk, de még van visszaút

Vajon hol a határ, hol billen át a környezeti fenntarthatóság, magával sodorva az emberiséget? Vagy már át is billent, és bizonyos folyamatok nem visszafordíthatóak? A vészcsengőt most Szöllősi-Nagy András hidrológus nyomja meg, aki vezető beosztásban dolgozott az UNESCO-nak, az ENSZ-nek, számos külföldi egyetem vendégprofesszora és rektora volt, jelenleg pedig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víz- és Környezetpolitikai Tanszékének egyetemi tanára.

- Kevésbé ment át a köztudatba a központi probléma, miszerint egyszerűen nem fenntartható, ahogy lokálisan és globálisan üzemeltetjük a környezetünket. Nem hosszabb, mint száz év távlatában riasztó tendenciák következnek be: 2120-ban az emberiség létszáma 12 milliárd lesz, ami épp az átbillenési pontot jelenti, ahonnét már nincs visszatérés. Nem csak a környezeti rendszereinket szennyezzük el, hanem ezek az ökológiai rendszerek képtelenek lesznek magukat fenntartani, visszafordíthatatlanul degradálódnak, magukkal rántva az emberi civilizációt is.


- Ez elég pokoli szcenárió… térdre-imára?

- Ez egy nagyon valós forgatókönyv, amit seregnyi szimulációs vizsgálat igazol. Az egyik meghajtó a népesség-növekedés nyomása. Lehet azt mondani, hogy Magyarország ez alól kivétel, mert épphogy csökken a népessége, ám nem tudjuk kivonni magunkat a globális folyamatok hatása alól. A migráció eleddig zömében korrupt politikai rezsimek, háborúk és a szegénység miatt történt, a vízhiány pedig környezeti migrációt fog eredményezni. Afrikában hat migráns közül öt a kontinensen belül mozog - a Szahel átmeneti zónából, ahol akár tíz évig sem esik eső, utána pedig özönvízszerűen -, egy pedig eljön Európába. A klímaváltozás miatt ez a helyzet romlani fog, ami mintegy rárakódik a népességnövekedés hatásaira.


- Az valós szám, hogy a népességváltozásból származó hatások az összes változás nyolcvan százalékát teszik ki, és húsz százalék a klímaváltozás számlájára írható?

- Igen, nagyjából ez az arány a két fő meghajtó között. És ez Magyarországot is érinteni fogja. A keleti régió, a Tiszántúl időben és térben még inkább ki lesz téve aszályoknak, Pannóniában pedig nedvesebb lesz az éghajlat. Olyan jelenségekkel kell majd számolnunk, mint ami tavaly Dél-Magyarországon a Rinya-patak villámárvize volt. Az árvíz vasúti töltéseket mosott el, utakat mosott alá és hidakat rongált meg. Vagy tekintsünk Németország felé, Európa legiparosodottabb és leggazdagabb országában a július közepi árvíz következtében egy éjszaka alatt százötven ember halt meg, ami a német kultúrában felfoghatatlan. Európa szívében vannak olyan települések, ahol az árvíz következtében a mai napig nincs gázszolgáltatás.

- Az ipari forradalom óta gyorsult fel a változás?

- Igen, kimutathatóan duplán exponenciális növekedés történt a népességben, illetve annak hatásaiban. A XX. század elején kétmilliárd ember élt a Földön, a század végén hatmilliárd, miközben a vízkiemelés meghatszorozódott. Tehát kinyílt egy olyan olló, ami nem fenntartható. Erről fog szólni november végén a magyar köztársasági elnök által összehívott Planet Budapest világtalálkozó, ahol a vizes témákat fogom össze. A központi elem itt is a víz lesz, ami a szegénységgel, az energia- és élelmiszerbiztonsággal, az egész planéta fenntarthatóságával szorosan összefügg.

- Mi a helyzet a Balatonnal?

- Attól tartok, hogy a profit által motivált mohó, kapzsi építési láz vissza fog lőni. A vízminőséggel már most problémák vannak. A tó elérkezett terhelhetősége határáig. Az egész országban a Balatonnak van a legnagyobb vízgyűjtője, amit három vízügyi hatóság adminisztrációja kezel. Csak politikai akarat kérdése egy integrált balatoni környezet- és vízügyi hatóság alá rendelni a tavat és annak fenntartható üzemeltetését.

- Miben fog megnyilvánulni, hogy a tó a terhelhetősége határára ért?

- A lopakodó katasztrófa bekövetkezése napra pontosan nem jelezhető előre. A meredek szikla fölött ha kidugjuk a fejünket, akkor még semmi baj nincs, ha a derekunkig hajolunk, akkor már kicsit billegünk, s ha egy kicsit tovább mozdulunk, akkor belezuhanunk a szakadékba. A rendszerek katasztrofális összeesése így zajlik le és nagyon gyorsan. Időnk egy részében a Badacsonynál lakunk, észbontó, amilyen építési lázat észlelünk a környéken. Az ingatlanmágusok profithajhászása erőből történik és konzultáció nélkül szorítja vissza a helyi lakosság érdekeit és kultúráját. A félreértések elkerülése érdekében jegyzem meg, hogy ez nem egy bolsevik szöveg, hanem annak az aggodalomnak a kifejezése, miszerint ez így tovább nem megy. Egyszerűen nem fenntartható.

- A globális klímaváltozás meg nem változtatható részéhez maximum alkalmazkodni lehet, de mit tehetünk lokálisan?

- A planetáris természeti folyamatok következtében a Föld klímája négymilliárd éve folyamatosan változik. Azonban az ipari forradalom óta erre rárakodik egy nem természetes, antropogén eredetű változás. Az atmoszférába engedett üvegház hatású gázok egyfajta záró réteget képeznek, mintha egy üvegbúra lenne a Föld fölött. A beérkező sugárzás jókora része, aminek eddig nagyjából harminc százaléka visszapattant a világűrbe immár nem tud abban a mértékben visszapattanni, mert találkozik az üvegfallal, ahonnét egy része ismét a Föld felé veszi az irányt. Ez melegíti az atmoszféránkat, aminek a következtében több lesz a párolgás, nagyobb a csapadékképződés valószínűsége, megnő a lefolyás és gyakoribbak lesznek az árvizek. Tisztán statisztikai alapokon bizonyítható, hogy az eddigi száz éves árvizek ma már húszévente fordulnak elő, ami alapvető változás.

- A múlt század húszas-harmincas éveitől érzékelhető a változások felgyorsulása?

- Így van. Onnantól kezdve csak a természetes változással nem tudjuk megmagyarázni a hidrológiai ciklus gyorsulását. Az igen összetett diplomácia tárgyalássorozat eredményeként elfogadott párizsi klíma-megállapodás értelmében a kormányok kötelezettséget vállaltak arra, hogy a XXI. század végére a hőmérséklet ne emelkedjék 1,8 Celsius foknál többel, mert akkor az átbillenési pont átlépésével már nem lesz visszatérési lehetőség. Két módon lehet ezt elérni: az egyik a mitigációs út, vagyis visszafogjuk az üvegház hatású gázok kibocsátását, aminek a hatása – a rendszer tehetetlensége okán - csak hosszú idő múlva válik érzékelhetővé. Vagyis marad az adaptáció, a helyzethez való alkalmazkodás. Ha nincs víz, akkor mi megyünk oda, ahol víz van, vagy oda visszük a vizet, ahol mi vagyunk. Az adaptáció a vízen keresztül, a víz által történhet meg.

- Sokan legyintenek, hogy ez csak néhány tudós véleménye.

- Félő, hogy nem csak a „tojásfejűek” akadémiai huhogásáról van szó. A kérdéskörben elég masszív konszenzus alakult ki az elmúlt húsz évben. Nem nehéz belátni, hogy nem a pénz és a profit a legfontosabb kérdés, hanem az életfenntartó rendszereink fenntarthatósága, amik valódi krízishelyzetben vannak. Tudniillik, ha ezek a rendszerek összeesnek, akkor nem lesz miről vitatkozni, mert következményként pénzügyi rendszereink is összeesnek. Ha például felettébb barbár módon építünk a Balaton mellett egy nyolcemeletes szállodasort, amiatt sok ember bajba kerül, mert a tó ökológiai állapotát potenciálisan romboljuk. Lényegi kérdés egy, a társadalom által elfogadott koncepció, ami a környezet fenntarthatóságát helyezi a fejlődés középpontjába. Eddig a fejlődés csak arról szólt, hogy valaki minél gazdagabb legyen, és társadalmi nyugalom uralkodjék. A fenntartható fejlődés három oszlopa: a társadalmi fenntarthatóság – vagyis ne legyen belső nyugtalanság, forradalom vagy háború -, a gazdasági fenntarthatóság, azaz ne essenek össze a financiális rendszereink és a környezeti fenntarthatóság. Ha az utóbbit kivesszük, akkor a másik két láb összecsuklik. Ez tehát szó szerint létkérdés, s félő, hogy a publikum és a politikum felé nem ment át az üzenet azzal az erővel, amivel kellene.

- Ha jól értem száz évről van szó.

- Igen. És ez nagyon rövid időszak. Az emberiség történetében ilyen periódus soha nem volt. Háborúkban gondosan öltük egymást, de itt most már nem „csak” a nukleáris Armageddonról van szó, hanem arról, hogy – ha az eddigi pályán folytatjuk – száz év múlva nagyon gyorsan az összes rendszerünk összeomlik s temet alá minket is. A klímamodellek mögött igen komoly tudomány van, nem felelőtlen blabla, hanem alapos elméletekkel és adatokkal alátámasztott elemzések. Optimista forgatókönyv esetében - ha vissza tudjuk fogni a szén-dioxid és metán-kibocsátást, alkalmazkodni tudunk a vízgazdálkodással -, az évszázad utolsó húsz évében a Kárpát-medencében akkor is 2 fokot fog emelkedni a hőmérséklet. A pesszimista szcenárió szerint ha elengedjük a rendszereket, nyakló nélkül építkezünk, a fenntarthatatlan fogyasztásra és pénzcsinálásra törekszünk, akkor 5-6 fokos emelkedés várható.

- Ez elég rossz hír.

- Az. Az Alpok gleccserei már most visszahúzódnak, elkezdenek olvadni, éppúgy, mint a Föld többi részén, aminek a következtében egy ideig nőnek a vízhozamok, tudunk miből öntözni, majd el fognak fogyni és akkor nagy bajban leszünk. Nem akarok riogatni és katasztrófát előre vetíteni, de tény, hogy ha mindezt kombináljuk a tengerszint-emelkedéssel – ami az évenkénti három milliméterről szintén fel fog gyorsulni –, a gyakori árvizekkel és aszályokkal, akkor élhetetlenné válik a száz kilométeres parti sáv, márpedig az emberiség negyven százaléka – száz év múlva közel öt milliárd ember - ott él.

- Ezt hívják úgy, hogy környezeti migráció?

- Bizony, elmennek, ahova tudnak. A migráció nem megállítható. Egy hidegebb periódusban mi is „kimigráltunk” kilencvenmillió évvel ezelőtt Kenyából. Sokan úgy vélik – és be kell töredelmesen vallanom, hogy ezek közé tartozom magam is -, hogy a nem fenntartható környezetgazdálkodás felgyorsítása emberiség elleni bűn.

- Mit tehetünk egyénileg?

- A balatoni települések környékén, az erdőkben bóklászva szemet szúr a sok lerakott építési törmelék, lyukas fazék, autógumik. A kollektív felelősség az egyéni felelősségből tevődik össze, tehát ha az egyén nem törődik a környezetével – a sztálini koncepcióval élve: legyőzzük a természetet -, az iszonyatosan visszaüt. Az egyén felelőssége tehát a környezettel való törődés. A Balaton és környéke unikum. Harminc évnyi Párizsban való tartózkodás után azért jöttünk ide, mert a badacsonyörsi Öreg-hegyen élni olyan, mintha Provence-ban lennénk: előttünk a víz, bent vagyunk az erdőben, ahol állatok mászkálnak le-föl. Ezzel szemben áll a teljesen kiégett városi aszfalt és annak betyárjai. A környezet és az ember hat egymásra: ha a környezet degradálódik, annak következtében az emberi viselkedés is lecsúszik, amitől a környezet még rosszabb állapotba kerül, és ez a folyamat folytatódik tovább.

- Az az érzése az embernek, hogy a tudományos közösség kommunikációja limitált, nem mennek át az imént vázolt folyamatok sem…

- Sajnos így igaz. Az újságírók, a médiumok szerepe ezért hihetetlenül fontos: a történéseket nem csak a politikusoknak, hanem a publikumnak is el kell juttatni hiteles és kellőképpen drámai formában, hisz’ ennek részesei és alkotói vagyunk.

- Nyomokban fedezhető fel a BBC alapvető irányelve, vagyis az objektív ismeretterjesztés.

- Esetenként vannak kisebb-nagyobb hisztériák, aztán gyorsan elfeledkeznek róluk. A politikai közösségnek pedig az a felelőssége, hogy legyen egy kicsit műveltebb. Halvány lila gőzük sincs arról, hogy mennyire fontos a környezet. Az adminisztráció, hogy az intézményeinket a fenntarthatóság három pillére köré szervezzük, az politikai akarat kérdése. Magyarországon például a környezetnek nincs főhatósága, ami szisztematikus és koherens kormányzati politikát tervezne és ellenőrizné annak a végrehajtását. A nemzetközi integrált trendekkel ellentétben a magyar környezetügy tökéletesen dezintegrált, más helyütt van az árvíz, a belvíz, a vízminőség, az öntözés, a vízellátás, a szennyvíztisztítás. Az egész apró részekre esik szét, ahelyett, hogy a kormányzati akarat az ország érdekeit venné figyelembe, beleágyazva a globális érdekekbe. A szuverenisták és a globalisták szemben állítása egy kapitális csacsiság. Egy ország szuverenitása abban a pillanatban limitálttá válik, amikor aláír egy globális szempontok mentén lefektetett nemzetközi egyezményt. Az ENSZ ma a világ legfontosabb intézménye, millió érdek között próbál olyan kompromisszumot teremteni, ami jó az embereknek. Márpedig az embereknek az jó, ha nem egy lefokozott, rangjától megfosztott, élhetetlen környezetet hagynak az utódaikra.

- Vagyis ez nem tudományos vagy szakmai, sokkal inkább morális kérdés.

- Így van, egyszerűen nincs morális jogunk arra, hogy a következő generációt megfosszuk az egészséges környezettől, mert ez bűn.

- Mit gondol arról, hogy ma Magyarországon egy első osztályos korban lévő hat-hétévesnek nincs környezetismeret órája, tehát órai keretek között nem tanul vízről, levegőről, Földről és ezek védelméről?

- Ezt óriási nagy hibának tartom. A húsz év fölötti generációval nyakig benne vagyok az oktatásban, s látom, hogy jelentős hiányaik vannak.

Pascale Andreani, Franciaország magyarországi nagykövete és Szöllősi-Nagy András

- A tanulásról jut eszembe, hogy Freund Tamás agykutató, az MTA elnöke szerint a korai zenei nevelés olyan hatással van az agy fejlődésére, amit más nem pótolhat. Ön nappal a hidrológiáért dolgozik, éjszaka pedig a művészetnek áldoz, feleségével, Nemes Judit festőművésszel közös képzőművészeti gyűjteményük hamarosan Füredre kerül.

- Meggyőződésem, hogy a ránk váró feladatok megoldásában a kreatív és kritikai gondolkodás kulcsfontosságú, ami a művészeteken keresztül érhető el. Végtelenül elszomorít, hogy ma Magyarországon a művészeti oktatás – a zene, a képzőművészet, az irodalom – rendkívül gyenge. Skilleket tanítunk, vagyis olyan képességeket, hogy például valaki be tudjon fúrni egy tiplit a falba, de kell egyáltalán az a tipli és az a fal? Megszűnt a kritikus gondolkodás iránti igény, szerte a világon automatákat akarnak képezni, akik bizonyos politikai akaratok mentén cselekszenek, és ez rendkívül szomorú. A jövő útja a kreatív gondolkodásra képesítő, a művészeti oktatást központba helyező oktatás.

- Erre azért voltak példák, Magyarországon is.

- Igen. Pécsett például Apagyi Mária és Lantos Ferenc művészeti iskolája, ahol a dolgok összefüggéseire világítottak rá, hogy a feladatokat interdiszciplinárisan, több tudomány vagy szakterület összefogásával kell megoldani, s képessé kell tenni magunkat arra, hogy kis csoportokban közösen oldjunk meg feladatokat. Egy alapos művészeti oktatás résztvevőiből lehetnek – és lettek is - kiváló matematikusok, filozófusok vagy agysebészek. Nem fogjuk tudni megoldani a feladatainkat, ha nem segítjük elő a kreatív gondolkodás elterjedését.

Apagyi Mária és Lantos Ferenc

- Aki a tudományos munkája révén tisztán látja a jövő nagyon is lehetséges negatív forgatókönyvét, az ezzel a nyitott szemmel hogy tud aludni?

- Valószínűleg egy erős sokk kell a társadalom felébredéséhez, és észrevegye – itt a Balaton térségében is -, hogy amit csinálunk, az nem fenntartható. Amiért inkább nyitott a szemem, és nem alszom jól: lehet, hogy akkor már késő lesz. Az átbillenési pontok rendkívül veszélyesek, ennek a tudatát be kell táplálni a fejekbe, s ebben a politikusok felelőssége óriási. Az nem jó, ha világszerte fő erőként egy sereg paprikajancsi egyetlen motívummal ugrál le-föl, jelesül hogy időről-időre újraválasszák, hatalma legyen és esélye disznóságok elkövetéséhez. Az sem jó, ha a helyieknek nem tetszik, hogy nyolcemeletes házakat építenek a környezetükbe, ám ignorálják, semmibe veszik a véleményüket. Csak egyet tudok mondani: emberek, föl és tiltakozzatok.


A COP26 éghajlatváltozási csúcstalálkozóra a világ vezetőinek részvételével kerül sor október 31. és november 12. között, az egyesült királysági Glasgow-ban. Az ENSZ éghajlatváltozási konferenciája (COP26) nagyszabású rendezvény, amelyen a világ összes országának vezetője részt vesz azzal a céllal, hogy megállapodjanak egymással miként lehetne fokozni az éghajlati válság megoldására irányuló globális fellépést. Közel 30 év telt el azóta, hogy a világ vezetői első alkalommal gyűltek össze az éghajlatváltozás elleni cselekvés közös szándékával Rio de Janneiroban. Az ENSZ akkor egy olyan éghajlatváltozási egyezmény aláírására kérte fel az országokat, amelynek keretei között mindannyian kötelezettséget vállalnak az üvegházhatású gáz-kibocsátások csökkentésére. A felek a találkozó során áttekintik, hogy milyen előrelépést értek el kötelezettségvállalásaik teljesítése terén, amelyeket a Párizsi Megállapodás azon célkitűzése keretében tettek, hogy a globális felmelegedés az iparosodást megelőző szinthez képest jóval 2 °C alatt maradjon, valamint erőfeszítések történjenek annak érdekében, hogy mindössze 1,5 °C-ra korlátozódjon.

Szöllősi-Nagy András vízépítő mérnök, hidrológus. A Budapesti Műszaki Egyetem PhD-je, a Magyar Tudományos Akadémia doktora (DSc, hidrológia és vízgazdálkodási rendszerek irányítása). Dolgozott a VITUKI-nál, az IBM Italy-nál, a IIASA-ban. Számos külföldi egyetemen (Svédország, Kanada, Thaiföld, Kína) volt vendégprofesszor, valamint ENSZ-szakértőként konzultált vízügyi előrejelzések terén Bangladesben, Thaiföldön és Indonéziában. Húsz évig az UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Programjának titkára Párizsban, tíz évig az UNESCO Természettudományi Szektorának főigazgató helyettese volt. A delfti (Hollandia) UNESCO-IHE Víztudományi Intézet rektora. A Sztochasztikus Hidrológia professzora a Delfti Műszaki Egyetemen és az UNESCO-IHE-ben. Kulcsszerepe volt a Világtanács által szervezett Víz Világ Fórum (World Water Forum) sorozat létrehozásában. Fő kutatási területe a sztochasztikus hidrológiai rendszerek és a rekurzív előrejelző algoritmusok, valamint a fenntartható fejlődés és a klímaváltozás hidrológiai hatásai. 2014-ben végleg hazatért Magyarországra. Az MTA Vízgazdálkodástudományi Bizottságának, valamint az OVF Vízügyi Tudományos Tanácsának tagja, az MTA Víztudományi és Környezeti ad-hoc Bizottságának elnöke. Jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víz- és Környezetpolitikai Tanszékének professzora.

Dr. Lantos Ferenc Kossuth-díjas festőművész, művésztanár és Apagyi Mária Weiner Leó-díjas zeneművész-tanár alapította a Pécsi Martyn Ferenc Alapfokú Művészeti Iskolát. Speciális művészetnevelési programot dolgoztak ki, ami több évtizedes kísérleti munkájukon alapul, és több évtizede töretlenül, hatékonyan működik. A különböző művészeti és tudományterületek közötti közös gyökerekre épülő, átfogó pedagógiai program elsősorban a vizuális és a zenei területek közös alapjainak a felkutatására irányul. Az 1986 óta zenei és vizuális képzést is nyújtó intézmény célja, hogy a tanítványok a zenei és képzőművészeti nevelés által kellő nyitottsággal és érzelmi telítettséggel gondolkodó, élni és dolgozni tudó felnőttekké váljanak. A pedagógiai programunkban mindkét tagozatukon kiemelkedő szerepet játszik az interpretáció mellett a rögtönzés és a komponálás. 

(A cikk egy rövidebb változata a Balatonfüredi Napló 2021. évi novemberi számában jelent meg.)

2021. november 1., hétfő

Új képzőművészeti bázis formálódik

PRAELUDIUM címmel nyílt új képzőművészeti kiállítás a balatonfüredi Vaszary Galéria Széchenyi termében. A tárlat egy, a következő években megvalósuló kezdeményezés és kiállítás-sorozat előjátéka, az új füredi MOdern MŰtár (MOMŰ) létesítésének induló eseménye. A MOMŰ a Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit házaspár nevével fémjelzett gyűjtemény képzőművészeti és fotográfiai anyagát foglalja magában. A zömében a nemzetközi geometrikus, valamint konkrét művészetet reprezentáló modern és kortárs kollekció harminc év után került haza Párizsból és talál otthonra Balatonfüreden.

- A Praeludium tárlat és a tervezett MOMŰ anyag bemutatása az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat részeként ismét egy olyan ünnepi esemény, ami nem csak a város, de az egész térség kulturális élete számára meghatározó jelentőségű – mondta köszöntőjében a kiállítás megnyitása alkalmával Bóka István polgármester, aki visszaemlékezett Szöllősi-Nagy Andrással való ismeretségük kezdetére.

Bóka István polgármester, Vassné Marika és Vass László műgyűjtő házaspár, Geskó Judit művészettörténész, Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit műgyűjtő házaspár, Vikár András építész, Zsdrál Márkó és Zsdrál Veszna műgyűjtő házaspár

– Három évvel ezelőtt a budapesti Víz Világfórum Tihanyban tartotta Nemzetközi Programbizottsági ülését, amit professzor úr vezetett. Meghívtam a bizottságot egy esti, kötetlenebb beszélgetésre, hogy a rangos társaság tagjai jobban megismerhessék Füredet. Professzor úr a vacsora végén beszélt nekem a gyűjteményükről, s hogy Franciaországból hazaköltözve szeretnék azt egy arra érdemes, nyitott magyar városban elhelyezni. Így kezdődött egy hosszabb, végül formális szerződéshez vezető folyamat, amiben olyan segítőkre leltünk, mint a balatonfüredi illetőségű Vass László műgyűjtő, aki mindvégig ösztönözte és támogatta az elképzeléseinket. Ezt azért tartom fontosnak külön kiemelni, mert a Füredre kerülő gyűjteménnyel Veszprém megye két európai rangú, modern képzőművészeti tárlattal is dicsekedhet majd: a Vass Gyűjteménnyel és a készülő füredi MOdern MŰtárral. A régióban egy Magyarországon példa nélküli képzőművészeti erőtér jön létre, egy olyan művészeti központ, ami az országos és nemzetközi kulturális turizmusnak is biztos célpontja lesz – mondta a polgármester.


- A gyűjteménynek körülbelül a nyolcvan százalékát nyugat-európai és amerikai művészek alkotásai teszik ki, a fennmaradó rész pedig magyar – jellemezte az anyagukat Szöllősi-Nagy András. - A hetvenes évek elején kezdtünk képzőművészeti gyűjteményük felépítésébe Budapesten. Első szerzeményeik az Európai Iskola néhány, akkor még élő mesterének művei voltak.  A nyolcvanas évek végén költöztünk Párizsba, ahol a XX. században Franciaországban élt magyar képzőművészek és fotográfusok még fellelhető munkái kerültek a gyűjtői tevékenységünk középpontjába.


Ezeket a francia gyűjtők alig ismerték, a magyar gyűjtőknek pedig nem volt hozzájuk primer hozzáférésük. A kilencvenes évek közepétől a házaspár figyelme a nemzetközi művészet felé fordult. Elsőként a francia geometrikus művészet képviselői, majd a svájci, holland, német, svéd, észak- és latin-amerikai konkrét és geometrikus művészek alkotásai kerültek a magyar művészek alkotásai mellé a több ezer műből álló gyűjteménybe. Szöllősi-Nagy András hivatása révén sokat foglalkozik matematikával, nem csoda hát, hogy számára a tudomány egyértelműen a geometrikus művészeten keresztül kapcsolódik a művészethez.


A megnyitó alkalmával Geskó Judit művészettörténész is utalt arra, hogy a konstruktív-konkrét gyűjteményben a logikai játékok, a matematikai számítások és a vizuális kísérletek jelentik a látvány alapját. Vagyis a bemutatkozó, Praeludium tárlaton Bob Bonies, Jean-Francois Dubreuil, Hans-Jörg Glattfelder, Torsten Ridell, José-Luis Sánchez, Vera Molnár, Maurer Dóra, Botos Péter, Ézsiás István, Gáyor Tibor és Lantos Ferenc munkái a rendszer és a véletlenszerűség, az alakzat és a formák közötti tér, a színek és a formák viszonyait vizsgálják.


A festőművész feleség révén a formázott vásznak, a szobrászi forma felé mozdult a gyűjtemény. Nemes Judit jelenleg is különleges kísérleteket folytat a természeti környezetben is elhelyezhető, festett alumíniumszobrok megformálásával. Rajta keresztül meghatározó párizsi művészkörökbe kerültek be, akiktől sokat lehetett tanulni és nagyban befolyásolták gyűjtői gondolkodásukat. Így sikerült a magyar művészektől származó alkotásokat - például Lantos Ferenc, Bak Imre, Nádler István vagy Konok Tamás munkáit - egy nemzetközi anyagba beágyazni. Első kiállításukra az ezredforduló után került sor a franciaországi Angers városában, amivel a sajtó nyilvánossága előtt demonstrálták, hogy a borzalmas XX. századi politikai rezsimek dacára létezett a közép-, illetve nyugat-európai művészek között kommunikáció, s az akkori magyar alkotások megkerülhetetlen és fontos részei a közös európai kultúrának. Az angersi kiállítás két évvel Magyarország uniós csatlakozása előtt történt, bizonyítva, hogy létezett egy kulturális kontinuitás Közép- kelet-Európa és a nyugat között.


- A New Yorkban élő Müller Miklós műgyűjtő barátunk, a Rockefeller Egyetem majdnem Nobel-díjas biokémia professzora húsz éve volt abban a korban, mint amiben én most – emlékszik vissza Szöllősi-Nagy András. – Egy alkalommal kérdeztem tőle, vajon mit fog csinálni a gyűjteményével, s ez neki is komoly fejtörést okozott, akárcsak nekünk. Tudtuk, hogy a saját gyűjteményünket a köz számára mindenképpen hozzáférhetővé akarjuk tenni. Hitvallásunk szerint a kortárs művekkel mi a jövő múltját gyűjtjük. Illetve azt gyűjtöttük, amit lehetett, ugyanis a gyűjtést sose tekintettük befektetésnek, viszont be tudtuk bizonyítani, hogy egy középosztálybeli értelmiségi miliőből is fel lehet építeni egy koherens gyűjteményt. Most pedig hálásak vagyunk Balatonfürednek, hogy a munkák eredményét megoszthatjuk a nagyközönséggel.


A feleség, Nemes Judit festőművész szerepe rendkívül izgalmas a gyűjtemény alakulását tekintve. – Párizsba érkezve az UNESCO-n és a személyes társaságunkon belül is sokaknak volt magyar származású ismerősük, akikkel aztán összeismertettek bennünket. Felhívták a figyelmünket például magyar származású művészek hagyatékaira vagy a műveik árverésére. Adott esetben akár a művészeknek még a nevét sem ismertük, ám egyfajta leletmentésként fogtuk fel ezt a munkát. Magyarországról ezt nem lehetett volna megtenni.


A gyűjtemény geometrikus-absztrakt iránya nagyban köszönhető Vera Molnárnak, aki 1947 óta Párizsban élt. Az ajánlásokon keresztül számos ajtó tárult ki Nemes Juditék előtt. – Sose a nagy neveket kerestük, hanem művek mellett döntöttünk. Vera szűrője rengeteget segített, és hozzátett az is, hogy én szintén festőművész vagyok. Vera 97 évesen most is dolgozik, régi barátság a miénk, kaptunk tőle ajándékba például olyan számítógépes grafikákat, amiket 1968-69-ben készített és ma már rendkívül értékesek. Érdekes módon a francia gyűjtők sose mentek el műtermekbe, hogy ott válogassanak, mert kényelmetlennek érezték volna, ha üres kézzel távoznak onnét. Nem tartották elegánsnak azt sem, hogy a galerista elessen a jutalékától. Művészkollégaként viszont én rendszeresen eljutottam a műtermekbe és kedvemre válogattam az alkotások között, akár korai darabokra is rábukkanva. Egy idő után pedig cseréltünk is egymás között – emlékszik vissza Nemes Judit.


A gyűjteménnyel több művészettörténész, például Ébli Gábor is foglalkozott korábban, egy-egy részét pedig már láthatta a magyar közönség. A kiállítások rendezőivel folyamatos kapcsolatban áll Geskó Judit művészettörténész, aki szintén üdvözli, hogy a gyűjtemény Balatonfüredre kerül. – A Szépművészeti Múzeum gyűjteményei kapcsán folyamatosan figyelem a nemzetközi magángyűjtemények szerkezetét, vagyis hogy hol vannak a szellemileg rendkívül értékes képzőművészeti csomópontok, amelyekből akár fontos időszaki kiállításokat lehet felépíteni. A Vass gyűjtemény legutóbbi monográfiájában például párhuzamba lehetett állítani a veszprémi képtár és a Szépművészeti Múzeum műtárgyait.


Az 1980-as években Geskó Judit is hosszabb időt töltött Franciaországban, és a Szöllősi-Nagy – Nemes házaspár párizsi barátai közül sokakkal ő is közeli kapcsolatba került. Például Vera Molnárral és férjével, Molnár Ferenccel, akinek A tekintet szintaxisa című műve a Szépművészeti következő, monumentális kiállításában (Cezanne-tól Malevicsig – Árkádiától az absztrakcióig, kurátor: Geskó Judit, nyitás dátuma: 2021. október 28.) látens szellemi szálként húzódik majd végig.


– Andrással és Judittal szinte félszavakból értjük egymást – teszi egyértelművé Geskó Judit. –Szeretném felhívni a figyelmet a concretismo, vagyis a dél-amerikai konstruktív-konkrét művészet megjelenésére a gyűjteményben és ezáltal Magyarországon is. Ez egyértelműen a házaspár világpolgári alapszemléletét tükrözi, ugyanis Európa és az Egyesült Államok sem olyan régen fedezte fel magának a concretismot. A nagy áttörést egy dél-amerikai származású gyűjtő, Patricia Phelps de Cisneros jelentette: csodálatos gyűjteményének egy része ma már a New York-i Museum of Modern Art anyagát gazdagítja. Ő hat-nyolc évvel ezelőtt James Cuno szakmai közreműködésével egy vaskos könyvet adott ki a concretismoról, hangsúlyozva annak globális jelentőségét. Maga az anyag pedig egy nagy New York-i bemutató után került át a madridi Centro Cultural Reina Sofiaba, és az egekbe szökött a dél-amerikai konstruktív-konkrét művészet ázsiója. Meggyőződésem szerint ez fog történni a magyar neo-konstruktivizmussal is. Még egy erős fordulatra van szükség: egy átfogó kiállításra, hogy kötni lehessen őket Kassákhoz, Moholy-Nagyhoz és Bortnyikhoz.


A megismertetés és az edukáció fontosságát a gyűjtő házaspár is megkerülhetetlennek érzi. Ők maguk is alaposan felkészültek egy-egy vásárlás vagy műterem-látogatás előtt, a MoMű-ben pedig szeretnének bevezetni olyan múzeumpedagógiai módszert, ahol a gyerekek játszva ismerhetik meg a XX-XXI. századi művészet gondolkodási módját.


A Szöllősi-Nagy – Nemes gyűjtemény Balatonfüreden műemléki környezetben, a konkrét-konstruktivista művészethez méltó enteriőrben lel otthonra, amit építészként Vikár András és Lukács István, belsőépítészként Batisz Miklós, grafikusként pedig Farkas Anna gondjaira bíztak. 


- A Kerek templom és a Szanatórium közti utca két épületében láthatják a jövő év második felétől Balatonfüred új kortárs múzeumának, a MOdern MŰtűrnak az anyagát – fogalmazott a Praeludium című tárlatot megnyitó Geskó Judit. – A gyűjtők a Blaha Lujza utca felújított épületeiben kortárs gyűjteményük legfontosabb darabjaiból állandó kiállítást rendeznek be, de könyvtár, történeti adattár és közösségi tér is kiegészíti majd a múzeumi kiállítótermeket. Terveik között egy nemzetközi oktató- és kutatóhely megteremtése, továbbá egy konferenciabázis létrehozása is szerepel. Egy Hollandiában felépített Nemzetközi Konkrét Művészeti Archívum füredi elhelyezése pedig kiegészítené majd a múzeum anyagát, több egyetem számára is lehetőséget nyitva forráskutatásokra – mondta Geskó Judit, hozzátéve: a gyűjtemény erős szellemi kapcsolatokat épít majd ki a zenei, irodalmi és képzőművészeti élet szereplőivel is.

Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit műgyűjtő házaspár, Haász István és lánya, Haász Katalain képzőművészek

A jövő év február 9-ig a Vaszary Galériában megnézhető bemutatkozó tárlaton olyan művészek alkotásaival találkozhatunk, mint Bob Bonies, Botos Péter, Gael Bourmaud, Jean-François Dubreuil, Ézsiás István, Gáyor Tibor, Haász István, Hans-Jörg Glattfelder, Gerhard Hotter, Lantos Ferenc, Maurer Dóra, Molnár Vera, Claude Pasquet, Torsten Ridell, Sigurd Rompza, Albert Rubens, Sanchez és Zalavári József.                 




Botos Péter az üvegszobrával



Ézsiás István az alkotásával






(Az írás egy rövidített verziója a Balatonfüredi Napló 2021. évi októberi számában jelent meg.)