2019. február 13., szerda

Szerelem, szerelem…

Valentin-nap, vagy ahogy magyar gyomor számára emészthetőbbé próbálják tenni: Bálint-nap. El ne felejtsük a virágot, a cuki szív alakú desszertet, s ha a pénztárca bírja, akkor egy menő étterem ajánlatát se lehet kihagyni, ahol andalító zenét tesznek a lejátszóba, és ügyelnek arra is, hogy az asztali dekoráció alkalomhoz illő legyen. De vajon tudjuk, miről beszélünk, amikor azt mondjuk: szerelem? Ennek jártunk utána Fülöp Tamás pszichológussal.


„Amikor a lelki társadat megtalálod, és úgy érzed egyben magadat is. Megbízol abban, amit mond, és feltétel nélkül szereted. Vonzódsz hozzá, érzed, hogy csak ő kell neked. Amikor látod, azt érzed, hogy nagyon oda vagy érte, és várod, hogy újra együtt legyetek. Ha vele vagy, egyszerre vagy eleven és leblokkolt, s félsz, hogy valamit rosszul csinálsz. Minden egyes pillantásod rá úgy érzed maga a mennyország. Elveszíteni nem tudnád, sőt elengedni is nehéz. Vele tervezed a jövőt, magát a Világot, és érzed: mellette biztonságban vagy, jobban, mint addig bármikor.„

Ezeket a sorokat egy tizenöt éves lány írta, amikor megkérdeztem tőle, hogy szerinte mi a szerelem.
Talán így kezdődik minden…


Pedig az első melengető napsugarak csalóka illúziója sok csalódást hoz. Ha fantáziánk világából nem tudunk, vagy nem akarunk kilépni, akkor sokként fog ránk hatni a másik lemeztelített valósága. Szerelmet könnyű találni, értékes kapcsolatot azonban annál nehezebb fenntartani. Amikor nem hagyunk időt arra, hogy magától bomoljon ki valójában kik is vagyunk és kit kaptunk, akkor nagy eséllyel újabb csalódás fog érni bennünket. Abban a világban, ahol a türelem nem más, mint egy szótárban fellelhető szó, hogyan várhatjuk el, hogy kapcsolatunk virágzásnak induljon? Amikor minden csak arról szól, hogy szerezd meg, és ha nem tetszik, akkor lecserélheted vagy kidobhatod, milyen jövőt építhetünk belőle? A kapcsolatoknak sok alappillére van, s ha egy is hiányzik belőle vagy csak repedések keletkeznek rajta, előbb utóbb összedől minden, amit tartanak.


A különbséget vonzzák egymást vagy a zsák a foltját?

Nehezen lehet úgy egymással élvezni a közösen eltöltött időt, hogy más-más érdeklődésűek vagyunk. Ha az egyik sportolni szeret, a másik bent a szobában egy hintaszékben olvasni, akkor hol a közös kapcsolódási pont? Ha az egyik a közösségben szeret feloldódni, a másik meg pont attól tart, hogy ne kelljen emberek közé mennie, akkor miben oldódnak fel közösen? Kell egy közös alap, amire építeni lehet, és ha ez csak azért érdekes, mert bennem nincs meg, de a másikban megvan, ez előbb-utóbb feszültségekhez vezet. Nem igaz, hogy a különbségek vonzzák egymást, sőt előbb utóbb eltaszítják a másikat, mert vagy frusztráló helyzetet teremtünk vele a másik fél számára, vagy egyszerűen nem érdekes, és ha valami közömbössé válik, akkor sem pozitív visszajelzést, sem megerősítést nem tudunk már adni.


Tolerancia, elfogadás, bizalom

Mindenki csomaggal érkezik. Ezt ne felejtsük el. És ezt nem lehet bontatlanul eltenni egy szekrénybe, aztán jól elzárni, hogy ne nyissa ki senki sem. Kezdetben ezek nagyrészt ajándékok, de aztán ahogy egyre többet csomagolunk ki, egyre jobban kezdjük magunkat rosszul érezni. Ne akasszuk a terheinket a másik vállára. Nem tudjuk átadni saját keresztjeinket, mert azt nem lehet. Sokszor kétségbeesetten keressük a másikban a megmentőt, de ha magányunkban saját árnyékunkkal sem tudunk szembenézni, hogyan várhatjuk a gyógyulást a másiktól? Hogyan szeretnénk egy tiszta kapcsolatot, ha magunk sem vagyunk annyira tiszták? Hűség, megértés, őszinteség, figyelem, bizalom - ezeket szinte mindenki elvárja, de vajon mi is ilyenek vagyunk? Titokban írt sms-ek, telefonbeszélgetések, amik külön helységben történnek, nehogy valaki meghallja, feltört e-mail fiókok, hazugságok, titkos kapcsolatok, flörtök… A szeretetre épülő kapcsolatban nem teszünk semmit a másik vállára, de nem is kell becsukni a szemünket. A szeretet-kapcsolat közös elfogadásra épül, amiben megértem a másikat, tudom, hogy mit miért tesz. Nem alakítom, nem formálom úgy, ahogy nekem jólesik. Nincs „de”, nincs „csak akkor”. Nem támasztok feltételeket, hiszen a másikért szívesen megteszem, és nem kerül különösebb erőfeszítésbe.


Pénz, pénz, pénz

A pénz nem boldogít… de ha nincs, megnyomorít. Igaz ez a kapcsolatokra is, akármilyen nagy is a kezdeti vonzalom, a szerelmet megöli, mert előbb-utóbb úgy is előtérbe kerül. Úgy érzem, hogy napjainkban inkább előbb, mint utóbb. Akár az adósságok miatt vállalt plusz terheket nézzük, vagy a keresetbeli különbségeket, esetleg magunkkal hozott értékeket, legtöbbször igen erős nézeteltérésekhez vezet. A párkapcsolat anyagi kapcsolat is, amelyben szerződést kötünk, közösen vállaljuk a jövőt annak minden anyagi terhével együtt. Ebbe a külön kassza, a titokban gyűjtött pénz, a titokban vásárolt vagy rendelt tárgyak nem nagyon férnek bele. A közös bizalom és az őszinteség nem fog semmit elvenni a másiktól, a félelem és a bizalmatlanság viszont mindent elvesz.


Szexualitás

Csak a testi kapcsolatra nem lehet hosszú távon építeni, sem a szenvedélyre sem az ösztönök puszta kielégítésére. A szexualitásban kell, hogy időt szánjunk a másik megismerésére, a testi vágyak féktelen felszabadítására, mert pont azt öli meg, ami éltetné. Feltárulkozásunkban megfosztjuk magunkat mindentől, ami eddig eltakart, amivel testi gyengeségeinket palástoltuk. Ma mindent megkaphatunk, hogy szebbek, vonzóbbak legyünk. De ez az álarc sem hordható örökké. Ha az én helyébe a közös mi lépne, kevésbé félnénk az idő múlásától. Gátlásaink felszabadulnának és megtapasztalnánk az ölelések hihetetlen erejét, a gyengédség felszabadító érzését, a ki nem mondott szavak tartalmát. Értelmet kapnának a színek, meglátnánk, ami mellet idáig elmentünk, éreznénk újra az elfeledett virágok bódító illatát, és hogy újra lélegzünk.


Elköteleződni annyit tesz, hogy szakítok önmagammal, és készen állok arra, hogy életem másképp lesz, mint előtte. Nincsenek feltételek, nincsenek részletek, csak egy egész van. Ő a másik, akinek félelem nélkül teszem a kezébe a lelkemet. Képes vagyok vele hegyeket bejárni, vele együtt a magasba emelkedni, de a mélybe is követem, és a sötétben kezét el nem engedem.


„A Férfi templom, a Nő a szentély. A templom előtt letesszük a fejrevalónk, a szentély előtt térdet hajtunk. A férfi helye ott van, hol véget ér a Föld, a Nőé pedig ott, ahol kezdődik az Ég.” (Victor Hugo)     

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2019. évi 1. számában jelent meg.)

2019. január 30., szerda

Nem kell mindenkinek kockának lenni

A füredi Balogh Ákos mindössze huszonegy éves, de már komoly ajánlatokkal a zsebében tanul mérnök-informatikusnak. Meglepő, hogy még az éjjel-nappal változó webfejlesztői világban is a diploma megszerzése számít elsősorban. Na és persze a versenyeredmények: Balogh Ákos épp egy Európa-bajnokság ezüstérmét söpörte be, s kecsegtető reményekkel várja az idei világbajnokságot.

  
2018 szeptemberében három napig tartott a szakmák Európa-bajnoksága, vagyis az első EuroSkills Budapesten, a Hungexpo területén. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara által rendezett versenyen 28 ország fiataljai vettek részt 37 szakmát képviselve, a hagyományos szakmákat éppúgy megjelenítve, mint a legújabbakat. Ákost az informatika minden része érdekeli, de ami legjobban megfogta, az a webfejlesztés, az alkalmazásfejlesztés és minden, ami design – szerencséjére ez új szakmaként bekerült a EuroSkills-be is.

- Laikus számára nehezen elképzelhető, hogy egy versenyen vajon milyen módon mérik össze a webfejlesztők tudását?

- Objektív és szubjektív szempontokat állapítanak meg. Minden versenyzőnek van felkészítője, ők alkotják a zsűrit, majd csapatokra osztják fel a zsűri tagjait, s ők pontozzák a versenyzők munkáját. Egy feladat esetében nagyjából kétszáz szempontot vizsgálnak – ezek az objektív pontok. A szubjektív pontokat például a külső megjelenés, a jól olvashatóság vagy a különféle eszközökön való használhatóság hozhat. Volt egy száz napos, aktív felkészülési időszakunk, ahol több feladatsort vettünk végig, és már ott nagy hangsúlyt kapott, hogy maradjon időm a külső megjelenésre és a használhatóságra is. A három versenynapunk mindegyikén egy hat és fél órás feladatot kellett megoldanunk, aminek a végeredménye három különböző weboldal lett.


- Erős a nemzetközi mezőny?

- A webfejlesztő szakmában tizenhét országból egy-egy versenyző indult, én a második helyet szereztem meg. Minden országban rendeznek nemzeti válogatót, Magyarországon ez a Szakma Sztár Fesztivál. Itt két alkalommal is sikerült első helyet elérnem. Ez volt a belépőm az idei Európa-bajnokságra és a 2019-es világbajnokságra. 2017-ben kvalifikáltam magamat az az évi világbajnokságra, de az egyetemi felkészülésem miatt nem utaztam el Abu-Dzabiba, átadtam a lehetőséget a magyar válogató második helyezettjének, de megkerestek, hogy a 2018-as Európa-bajnokságot vállaljam el. Úgy szereztem itt ezüstérmet, hogy a tavalyi világbajnokság második helyezettje, egy profi orosz versenyző tudott csak megelőzni.

- Miben volt jobb az orosz versenyző?

- Az első versenynapon volt egy apró, félórás-órás kiesésem, úgy érzem az billentette a mérleget az orosz versenyző felé. Az ellenfelemnek több versenytapasztalata volt, és olyan begyakorolt megoldásokat tudott előhúzni, amik tökéletesen beilleszthetőek voltak az adott nap feladatába. Nekem az hozta az ezüstérmet, hogy a feladattípusokat sikerült összeraknom a felkészítőimmel.


- Ahhoz, hogy valaki ilyen eredményes webfejlesztő legyen, éjjel-nappal a számítógép előtt kell ülnie?

- Nem-nem. A programozáshoz egy olyan gondolkodásmód kell, amire rájár az ember agya. Engem ez már kiskorom óta érdekel. Nem ülök sokat a gép előtt, de nagyon régóta foglalkozom vele.

- Mi fejleszti még a képességeidet?

- Korábbi iskolámban, a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban jó alapokat adtak az algoritmizációs gondolkodáshoz, mellette autodidakta módon sokat tanultam az interneten keresztül, és a mostani iskolám, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) mérnök-informatikus szakja is nagyban hozzájárul a problémamegoldó-képességemhez, ezekhez jön a gyakorlás. Keresem a kihívásokat, mindig nehezebb feladatokat vállalok. A száznapos felkészülés során foglalkoztunk időmenedzsmenttel is, ami a szakmai szempontok mellett legalább annyira fontos: például hogyan mérlegeljek, melyik részfeladattal kezdjem a munkát, mennyi időt szánjak a többire, s lehetőleg ne okozzon stresszt, ha valami nem a terveknek megfelelően alakul.


- Van közöttetek rivalizálás, vagy inkább ösztönözitek egymást?

- A karon belül létezik egy speciális IMSc program, amit külön kell megpályázni, például versenyeredményekkel. Az évfolyamunkban hétszázan vannak, közülük a legjobb hatvan kerül be az IMSc-be. A harminc fős kari tancsoportok ugyanazokat az órákat hallgatják, az IMSc-ben tizenhat fős csoportokat alkotunk. Kiemelt oktatókat és plusz anyagokat kapunk, de feltételül szabják, hogy minden félév végén minimálisan el kell érni a 4.0-s átlagot. Mindkét tanulócsoportban összetartást tapasztaltam, segítjük egymást és közösségi média-csoportot tartunk fenn.

- Már az óvodában is tablet volt a jeled?

- Van pár fotóm, amin kisgyerekként, cumival a számban ülök a tévé előtt és Super Mariot játszok, de a programozással kapcsolatos első munkám a gimi első évéhez köthető. Nemrég kerültek a kezembe a saját nyomtatású, első webfejlesztős könyveim 2009 áprilisából. Nagyjából onnan indult a komoly érdeklődésem.

- Édesapádnak volt valamilyen hatása rád?

- Annyi, hogy őt is érdekli ez a terület. Gyerekkoromban még nem voltak ilyen elterjedtek a számítástechnikai eszközök, ma már mindenkinek a kezében ott van. Nem mindenhol volt gyors internet-hozzáférés se. Nekünk volt otthon számítógépünk és videojátékunk, s tulajdonképpen magamat rántottam bele.


- Vannak már saját munkáid az interneten?

- Igen, sok van fenn, weboldalak, most pedig mobilalkalmazás is készül. A gimi első évében kaptam az első megbízásomat, később több budapesti versenyen vettem részt, ahol ismeretségek alakultak ki.

- Akkor ez neked egy pénzkereseti lehetőség is, vagyis ilyen fiatalon önálló ember lettél?

- Így van, ez még fura érzés. A rendszeresség akkor alakult ki, amikor felköltöztem Budapestre: önállóan kezdtem el gazdálkodni. Férfiként is jó érzés, magabiztossá tesz.

- Mit csinálsz, amikor nem a számítógép előtt ülsz? Hogy néz ki egy átlagos napod?

-  Az egyetem napi elfoglaltságot jelent, a munkáim miatt dolgozom a gépemen, de törekszem a személyes kapcsolatokra is: találkozom a barátaimmal, beülünk egy kávéra beszélgetni, bulizni, kondizni és focizni is járok, szóval élem az egyetemisták színes életét. Mellesleg pedig a lakásunk rendjét is mi tartjuk fenn a lakótársammal.


- Hol képzeled el a jövődet?

- Szeretem Budapestet, egy fiatal számára roppant érdekes világ, de nem vagyok biztos abban, hogy ott is szeretnék maradni. Balatonfürednek rengeteg előnye van, sokkal nyugodtabb, tisztább, kényelmesebb és élhetőbb, mint a főváros, s nagyjából itt is megvan minden, ami kell. Hétvégente hazautazok, túrázni játunk, a családdal vagyok, és persze tanulok. Ha kimozdulnék az országból, azt nem a munka kedvéért tenném, hanem hogy lássam a világot, de élni nem szeretnék külföldön.

- Keresett szakembernek számítasz?

- Egy meghatározó fejvadász cégnél voltam interjún a versennyel kapcsolatban, ott hangzott el, hogy Magyarországon még mindig a diploma megléte számít, így jelenleg nekem is ennek a megszerzése az elsődleges cél, amit nem bánok, mert az egyetem jelentősen tágítja a látókörömet. Vannak olyan cégek, akik várják, hogy végezzek az egyetemen, a verseny előtt és után is kaptam ajánlatokat. Nem gondolkodom nagyobb cégekben, ahol alkalmazott lennék, sokkal inkább a kisebb startup-ok érdekelnek, amiben a programozás mellett lehet kreatívkodni is. A legjobb egy önálló, web- és alkalmazásfejlesztéssel foglalkozó, saját kreatív ügynökség lenne.


- Ebben nagy jövőt látsz?

- Mindenképpen. Vannak olyan programok, amik összeraknak helyettünk algoritmusokat, de azok nem egyediek. A szakmám éjjel-nappal fejlődik, élő és képlékeny. Ha valakinek nincs hozzá elhivatottsága, akkor egy hét alatt simán le tud maradni.

- Hogy lehet lépést tartani?

- Egyfolytában jelen kell lenni különféle weboldalakon, hírleveleken és elektronikus közösségi csoportokban, és ez elég jól megy a magyar fejlesztőknek.


- Vannak trendek is, amik az adott időpontban menőnek számítanak a webfejlesztés terén?

- Hogyne, most épp a letisztult stílust keresik leginkább, de jönnek be a fehér háttérre helyezett színátmenetes formák és az alakzatokba rejtett képek, szövegek, amiket mi is készítettünk a versenyen. Nem bonyolult megcsinálni őket, a kihívás az, hogy egészében stílusossá váljon. Ehhez mindenképpen kell egyfajta esztétikai érzék. A versenyen legalább három szakma tevékenységét kellett egy emberként összefognunk: a design-tervezőjét, aki a megjelenésért felel, a kliens-oldali programozást, vagyis a felhasználó számára látható felület leprogramozását, illetve a szerver-oldali programozást, ami például a háttérben működteti az alkalmazást és tárolja az adatokat. A cégek is különválasztják ezeket a területeket, és három pozíciót hoznak létre a lefedésükhöz. A design-hoz nyilván kell egyfajta esztétikai érzék, amihez az internet böngészése is hozzásegít.


- Azt tudod, hogy egy átlagember mit gondol az informatikusokról?

- Persze, hogy kockák.

- Te is kocka vagy?

- Tudok az is lenni, amikor a haverokkal, mondjuk tízen leülünk, csinálunk egy partit, és akkor éjjel-nappal játszunk a számítógépen. Vagy amikor valamivel haladni szeretnék, és egy napig csak programozok. A száz napos felkészülés is napi nyolc órát tarkart. De este hatkor is szívesen elmegyek futni, találkozni a barátokkal vagy fesztiválozni. Ha itthon vagyok, akkor meg kirándulni szeretek, úgyhogy megvan az egyensúly a kocka és a nem kocka-lét között.


- Lehet tartani ezt az egyensúlyt, hogy ne billenjen meg?

- Ez személyiségfüggő. Akinek nincs igénye arra, hogy kimenjen, levegőzzön, az ottragad a gép előtt. Számomra vonzó, hogy lássak embereket és találkozzak velük.
Balogh Ákosnak 2019 augusztusában szurkolhatunk a kazanyi világbajnokságon való jó szereplésért. A tét nagy, hisz egy adott versenyző EuroSkills-en és WorldSkills-en is csak egyszer kap lehetőséget az indulásra.


A EuroSkills 2018-ról Oroszország vitte haza a legtöbb érmet, másodikként Ausztria végzett, az európai országok képzeletbeli dobogójának harmadik fokára pedig Franciaország állhatott. Magyarország negyedik lett az éremtáblázaton, 30 hazai versenyző 27 szakmában három arany, három ezüst és három bronz minősítést szerzett.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 10-11. számában jelent meg.)

2019. január 8., kedd

Harmónia, tisztelet, tisztaság és csend

Ez a négy alappillére a japán kultúráját meghatározó négyszáz éves hagyománynak, a teaceremóniának. Európában jobbára a hideg időjárás beköszöntével kerülnek elő a teáscsészék, de a hétköznapi életünk tartópillérei is lehetnének a címben szereplő fogalmak. Szabó Lőrincék egykori tihanyi házában beszélgettem Simon Erzsébet iparművésszel 1700 éves teafákról, aranyat érő kannákról és fül nélküli csészékről, amiket addig kell nézi, amíg eggyé nem válunk velük.


Mint a manufaktúra tervezője készített miniatúrákat az utolsó perzsa sahnak, dolgozott a MALÉV-nek, és más megrendelőknek, porcelán-ezüst ékszereivel díjakat nyert. Ma Stuttgartban él, de egyre gyakrabban időzik tihanyi házukban is.

Erzsi nem teaceremónia-mester, hanem inkább „porcelán-mester“. Herenden tanulta a szakmát, kilenc évig porcelánfestőként dolgozott, Veszprémben érettségizett, azután a manufaktúra ösztöndíjasaként az Iparművészeti Főiskola (a mai MOME) szilikát tanszakán diplomázott, amit még művészetpszichológia és környezettervezés tárgyban egy kétéves mesterképzővel toldott meg. 
- A teaceremónia – vagy ahogy a japánok hívják: a teaút - során senkit nem üdvözölünk külön, mert ott mindenki egyforma. Az benne a szép, hogy senkinek nincs rangja vagy különösebb pozíciója, a kultúrát és művészetet gyakorló háziasszony, a gésa, a katona egyformán részese lehetett a szigorú, nagyrészt ma is érintetlen szabályoknak, amiket négyszáz évvel ezelőtt egy szerzetes, Senno Rikkyu állított fel. A rituálé iránti tiszteletre jellemző, hogy még a háborúkban is tartottak teaszünetet a hadurak!



A főiskolán úgy tanultuk, hogy a kávéscsésze fala jobb ha egyenes, a teásé kifele hajló, finoman kínálva így színét, illatát, ízét, vagyis a karakterét. A kannák és a csészék tervezésénél a harmóniára és a tiszta formákra kellett odafigyelni, a tiszteletet és a csendet maga a tea ivása adja hozzá, és ettől egyek. A teáskanna csőre akkor jó, ha amikor kifolyik belőle a tea, az nem cseppenik az asztalra.
Szeretek a dolgok gyökeréig elmenni. Mivel a porcelán és a kanna készítésében is a kínaiak jártak elöl, titkaikért oda kellett utaznom. Megtudtam, hogy XII. század körül a teáskannáik az arannyal egyenértékűek voltak. Még ma is a világ legjobbjai Shanghai-tól nyugatra, Jiangsu tartományból, Yixing- ből származnak, a lehető legjobb agyagból, a Zisha-ból készítik. Ez az agyag égetés után porózus, de mégsem engedi át a vizet, mert a kanna belseje a teától egy filmréteget kap, csakúgy, mint a szájüreg is egy csésze jó tea után. Külszíni bányászattal termelik ki az alapanyagot, és a maga természetességében használják. Nagy becsben tartják, örökségbe adják a gyerekeiknek, becsomagolják, és légmentesen tárolják – beássák a földbe -, és akkor veszik elő, amikor az utódok kerámiát akarnak belőle készíteni. Ekkorra a szerves részek már teljesen elrothadnak benne, plasztikussá válik és könnyű vele dolgozni. 
Az ő kannáik sose látnak mosószert vagy mosógatókefét, azt szokták mondani, hogy tíz év után a kanna már maga teát ad, mert emlékezik.  Kívülről pedig úgy tartják, hogy zsírozd be magad, vagyis dédelgesd, forgasd a kezedben, annyi elég neki, amennyi a kezedről rajta marad, cserében pedig belesimul a tenyeredbe és melegíti azt.



Volt egy kínai „fogadott” fiam, akinek az édesapjával, Yan úrral 1995-ben Ching-te-Chen-ben, a porcelán hazájában ismerkedtem meg. Ez a falu gyárudvarnak tűnt, hozták-vitték, talicskázták a formákat, a szűrőprések rongyait a villanyvezetéken szárították. Innét érkezik az egész világba az összes kék-fehér rizsszemes csésze és tányér. Nemrég még ezer kemencéjük működött, volt amelyiket rizsszalmával fűtötték. Yan volt annak az Iparművészeti Főiskolának a művészeti vezetője, ahol kurzust kaptunk is meg adtunk is. Svájci nőkkel utaztam oda, én voltam egyedül Németországból, így a papa nekem mesélte el, hogy van egy fia, aki épp Karlsruheba ment informatikát tanulni, s nem vinnék-e el neki egy szótárat. Természetesen, mondtam, és cserében még kámfor olajat is adott nekem, amivel hosszú ideig lehet rajzolni, egész nap friss marad tőle a festék, amit mi a szegfűolajunkkal nem tudunk elérni.


Yan fia, Feng eljött a szótárért, s tizenöt évre részese lett az életünk nagyobb eseményeinek: születésnapoknak, karácsonyoknak és utazásainknak. Így lett a három saját lányunk mellé egy fiúnk is. Mindkét oldal gazdagodott ettől, mert például ö nagyon jól főzött. Mint elmondta, a meleg energiát ad, ezért a kínaiak mindháromszor meleget esznek, és hogy mindig az főz, aki legelőször hazaér. Kétszer meglátogattak a szülei is bennünket Stuttgartban, ekkor kaptam tőlük két kannát. Az egyik négyszáz éves, kézzel formázott, vágott és ragasztott füllel, csőrrel, tetővel, lótuszvirágszerű bevésésekkel, seladon mázzal. A teaceremóniában a kanna számít a legnagyobb értéknek: minden teához külön kannájuk van, amiket a család őriz és tovább ad az utódoknak, mi azért kaptuk, mert a fiúknak tizenöt évig a családja voltunk.
A másik a híres Yixing-i kanna. Ezt még feje tetejére is állíthatom, akkor se folyik ki belőle a tea. A kínaiak egészen kicsi kannákból és csészékből isszák a teát, ugyanis úgy tartják, hogy ha kicsi a méret, akkor nagyobb a figyelem, értékesebbnek élem meg a használatát. Az európaiak reggel főznek egy teát, a kanna alá tesznek egy teamécsest és egész nap azt isszák, míg a kínaiak minden csészét külön öntenek le vízzel.  Ez a legfontosabb és követendő szabály, s megéri, mert ettől minden csésze mást ízt ad: más anyagok oldódnak ki a növényből ha öt másodpercig, ha három vagy öt percig tartom a vízben. A teáknak önmagukban is más-más a leöntési idejük. 



Az európaiak – iszlám hatásra - a XVI. században kezdtek kávézni, tehát előbb, mint teázni. A kávéházak is korábban alakultak, s később lett egyikből-másikból teaház. A portugálok építettek ki elsőként kereskedelmi kapcsolatokat Kínával, s egy ilyen útról visszatérve 1560-ban írt először a teáról egy jezsuita szerzetes, innen a hollandok vitték tovább a teát a franciákhoz és a balti országokba. Belpolitikai okok miatt a nagy tengeri hatalmak közül Nagy-Britannia épített ki utoljára kereskedelmi kapcsolatokat Japánnal és Indiával, de annál nagyobb teamánia söpört végig az országon. Addig az angolok kétszer étkeztek, de Bedford hercegnő ezt kevesellte. Az ő hatására vezették be a délutáni  étkezést - ma ötórai teázásnak mondjuk -, amit a mai napig aprósütemények és szendvicsek kísérnek. 



A nagy üzleti lehetőségek láttán százszámra szállították a hajók a drága kannákat, hozták a teát. Nem volt ritka, hogy félévig is a hajó fenekén állt a növény, mire megérkezett a célállomásra, és megdohosodott. Illatosítani, ízesíteni kellett, így született például a ceyloni earl grey, amiben bergamottolaj van. Japánban és Kínában gyakorlatilag csak zöld tea van, míg Indiában és Ceylonon szinte kizárólag feketét találunk. A kínaiak után ezer évvel, 1710-ben készült először porcelán Európában, Meissenben. Erős Ágoston lengyel király és német fejedelem a várába záratta Johann Friedrich Böttgert, hogy kutassa ki az arany előállítását. Böttger ugyan aranyat nem tudott készíteni, viszont a parókájára púdert, talmint rakott. Valahogy úgy esett, hogy ezt a púdert vízzel keverte, s egy képlékeny, plasztikus anyagot kapott. Így jött rá az arany helyett a porcelánkészítés trükkjére. Egészen addig ónból és rézből készültek az edények, el lehet képzelni, mekkora szenzáció volt az asztalon egy gyönyörűséges fehér porcelán! 


Nemrég egy meisseni kiállításon láttam egy teaasztalt, aminek a fiókjaiba az összes kelléket be lehetett tenni. Akkora tisztelete volt annak a hat darab porcelán csészének, hogy az egész asztalt, a kannát, a kanalakat, a kiöntőket és a cukortartót is színaranyból készítették hozzá. Az angoloknak persze az eleganciához hozzátartozott, hogy a teáscsészének is legyen füle, amitől a kisujjukat el tudják tartani. A kínai és a japán csészéknek sosem volt füle, apró tálkákra hasonlítanak, amiket a tenyerek ölelnek körül. Kínában – ahol szeretik megszemélyesíteni a tárgyakat -, létezik a három részes gaiwan, ami kistányér (Föld), tető (ég) és közötte a kis csésze, maga az ember, aki összeköti a kettőt, s létrehozta a teakultúrát. Praktikus, mert a csészébe teszik a tealeveleket, leöntik, lefedik, és a tető félrebillentésével isszák ki a teát. 



A japánok teázás előtt tisztálkodnak, ami egy tisztulási folyamat: a teaházhoz tartva átsétálnak egy zen-kerten, belépve meghajolnak, kezet mosnak és megtörölik az arcukat. Azt tartják, hogy minden kellékben energia, chi lakik, ami ad nekik valamit, ezért a ceremóniamester nem érinti meg a csészéket, hanem kis bambuszcsipesszel megfogva öblíti el a teához való forróvízzel – előmelegítve ezzel a csészéket, hogy ne sokkoljuk a teát -, s közben nem beszél. A kínaiak a leveles teáról, például a Lung Ching teáról lemossák a port. Azt tartják, hogy aki még a poros teát is megissza, az túl szegény. Azonkívül ezzel "kinyitják" a teát. Náluk egy háztartásból nem hiányozhat a tűzifa, a rizs, az olaj, a só, a szója, az ecet és a tea.

A teaházak régen nem voltak fűtöttek, hanem a teavíz forralására fával tüzelt vas edényt használtak, és hogy melegítsen, a teaház közepére tették, nyáron pedig kitették a ház szélére. Aki elsőként kap teát, az a tisztelet jeleként átadja a szomszédjának, ő pedig tiszteletből visszaadja azt. Illik választékos szakvéleményt mondani egy falon lógó kalligráfiáról, az asztalon lévő eszközökről, megforgatni és dicsérni a csészéket.  
A tea nagyon régi növény, Kína délnyugati részéről a Myanmarral és Laossal határos Yunnan-ból származik, ahol sok az eső, nincs fagy és termékeny a talaj. A felfedezésekor még faként állt ott, és akár harminc méterre is megnőtt. Itt tudnak olyan vadon növő, 32 méter magas, egy méter átmérőjű teafáról, ami 1700 éves. Ma a nyolcszáz éves teafák már védettek, csak a négy-ötszáz évesekről lehet a Pu Erh (ez a város neve is) teához leveleket szedni. Ezt az utolsó teafajtaként emlegetik, de itt most elsőként beszélünk róla. Nyugati teaivónak szokatlan, szigorú, földes, fűszeres, ugyanakkor kerek, puha, édes, és fekete, mint a kávé. Az illata hasonlít az érett füge, a csokoládé, a friss kenyér vagy az égett cukor aromájához A fermentáció itt a termelés után játszódik le: a zöld teát 357 grammos lepény formájában gőzölik, majd préseléssel tömbösítik, és rizspapírba csomagolják. Párás környezetben évekig érleltetik, miközben a mikróorganizmusok a levegőből elvégzik a munkájukat, s akár százötven évig is raktározhatóvá válik. Mint egy nemes vörösbor, úgy lesz az évek múlásával értékesebb, az üzletekben ötven évessel is találkozunk. Erős ízét a felületén kialakult penészgomba okozza, sokáig kell áztatni (a tibetiek például egész éjjel).  Csak Kínában termelik, sok benne az antioxidáns polifenol, ami erősíti az immunrendszert, és van benne frissen tartó koffein. Ez a világ legdrágább teája: 2017-ben egy kilogramm tavasszal szedett Pu Erh tea 715 dollár volt. 



Csak magából a teanövényből származó leveleket leöntve nevezhetünk valamit teának, amit eleinte gyógyszerként használtak. Ha például jázminnal kevernek egy teát, arra keleten már azt mondják, hogy az nem a tea, hanem csak az unokatestvére.  A monda szerint ötezer évvel ezelőtt Sen Nung császár lovaglás közben megpihent egy fa alatt, melegvizet kért, mert úgy érezte, hogy az enyhíti a fáradtságát. A csészéjébe egy tealevél pottyant, aminek az ízét és a frissítő hatását megkedvelte. A gyógyítás mellett a buddhista szerzetesek meditációhoz használták, hogy ne legyenek fáradtak, majd a hétköznapi emberekhez is eljutott.


Ötféle tea létezik, a hatodik a kínai sárga tea, de abból már nagyon kevés van. A fehér tea csak Kínában, Fujian tartományban fordul elő. A legelső kis levele még pödrött, nap se érte – így nincs benne klorofil -, a rajta lévő kicsike szőrök miatt fehér színű, ezért az egyik legismertebb fajtáját ezüsttűnek nevezik. Ebben van a legtöbb ásványi anyag: mangán, kálium, vas és fluor. Állítólag Mao is fehér teát rágcsált, attól maradtak a fogai épek. Kizárólag kézzel szedik, és csak nők, leginkább hajnalban. Egy kilogramm fehér teához 30.000 rügyet kell leszakítani, és ez csak first flush tea lehet, ami azt jelenti, hogy a teánk az első áprilisi szüretelésből való, így a legértékesebb. Hetven-hetvenöt fokos vízzel háromszor is leönthető, s mindig más ízt kapunk. 



Az első leöntésnél kinyitom a teát. Lefedem, hogy az illatát megőrizzem, majd átöntöm egy szervírozó kannába, amitől az ízek összekeverednek, ugyanis a tetején és az alján más más ízeket ad. A tealevelek egészek, látható módon kinyílnakSenkit ne zavarjon, ha egy levél a csészéjébe kerül, nyugodtan egye meg. Mivel ez az első tavaszi tea, ezért ne várjunk tőle erős színt és ízt, cserébe elfeledteti velünk a világ zaját. Gyönyörködjünk a látványában, szagoljuk és ízleljük meg. A teában irányítható a koffein mennyisége: ha rövid ideig öntöm le, akkor sok koffein lesz benne, ha sokáig tartom a vízben, akkor a csersav erre rákapcsolódik, és gyengíti a hatását. 



zöld teát magas hegyek páradús levegőjében termesztik, szereti a reggeli ködöt, a párát és a nappali meleget. Szedés után azonnal a teaházak udvarába viszik, hatalmas wok-okban megpörkölik, majd sodorják, hogy a pórusai becsukódjanak és így megakadályozzák a fermentációt. A régi kínai, japán, és a mai modern kutatások eredményeként elmondható, hogy a zöld tea rendszeres élvezetének megelőző és gyógyító hatása van szinte minden civilizációs betegségre. Támogatja a szív- és érrendszert, a májat, a pajzsmirigyet, a gyomrot és a beleket, a bőrt és annak regenerálódását, csökkenti a vérben a rossz koleszterint és a vércukor-szintet, gyulladásgátló, gátolja az epe és a vesekő képződését és a fogszuvasodást, hat a reuma ellen és fertőtlenít. Ugyanakkor csökkenti a depressziót, a stressz-symptome-t, növeli a koncentrációt, a szellemi munkaképességet, segíti az emlékezést és motiválja a teljesítményt (például a sportban). 
Egyszer Dél-Indiában, Keralában ayurvedaztam az egyik lányommal, aki a méregtelenítéstől harmadnapra eléggé rosszul volt. Átmentem a besötétített szobájába, már az ajtónyitásra tiltakozott, hogy nem bírja a fényt. – Fáj a fejem anya, neked nem fáj? – Az enyém nem. – Persze, mert iszod a zöld teádat, amitől még egy rendes fejfájást se kapsz… 


fekete teát először szárítják, majd sodorják, összetörik, és a napra teszik a leveleket, ennek következtében minden nedvesség kimegy a növényből, s elkezd oxidálódni. Mint amikor a megvágott almát az asztalon hagyjuk, és az megbarnul. Az angolok például nagyon erős fekete teát isznak, lágyításként tejet tesznek bele.
A kínai oolong tea a fekete és a zöld különböző arányú keveréke. A zöld oolongban a zöld tea, a fekete oolongban a fekete tea a több. Puha, virágos illatú, a fermentálását megállítják, úgy, hogy megégetik. Háromszor öntik le: az első az illatnak a jó, a második az íznek, a harmadik pedig a barátságnak.



A tea minőségét ugyanaz befolyásolja, mint nálunk a bor alapjául szolgáló szőlőt: fontos, hogy milyen talajról jön, mennyi ásványi anyag van benne, mennyi napfény éri és milyen a páratartalom. A tea ezerötszáz és kétezer méter közötti, vulkanikus lejtőn érzi jól magát, ahol reggel pára van. Az érlelés a tea meg a bor értékét is növeli. Ahogy a bornál van sommelier, úgy a teánál is van, aki csak a teavízzel foglalkozik, mert egy igazán jó teához jó minőségű, puha víz kell. Ha túl sok benne a kalcium, akkor egy idő után filmréteg alakul ki a tea felszínén , ami gátolja, lecsukja a tea íllatát, ízét. A teát nem édesítik, önmagában isszák, esetleg utána kapnak be hozzá valami édes falatot. A japánok teaceremóniája még erős, a kínaiak pedig többet isznak, ők mindenhova viszik magukkal a sajátjukat. 
A japán teaceremóniák teája a por alapú matcha, itt a tealeveleket egy gránitlapon nagyon lassan őrölik, hogy elkerüljék a hő keletkezését, ami a C-vitamint és az egyéb értékes anyagokat károsítaná. Leöntéskor is csak 75 fokos vizet használnak hozzá, majd kis bambusz „söprűvel“, chasen-nel habosra keverik. Magát a növényt nappal árnyékolják, - fáradságos gonddal betakarják egy hálóval -, hogy védjék a napsugárzás ellen, ami az ötven százalékát visszaveszi, éjszakára pedig kitakarják.  


Bejártam néhány teatermő területet Kínában, Nepálban, Indiában és Srí Lankán, ahol megéltem pár kisebb-nagyobb teaceremóniát, ittam minden ceremónia nélkül az ókori selyemúton egyformát, de azt egész nap és mindenkitől kapva, akivel csak találkoztunk a törököknél, üzbégeknél, kirgizeknél és újgúroknál. Londonban kíváncsi voltam milyen a híres Ritz Hotelben az Afternoon tea, és milyen Moszkvában. Az utolsó teadélutánt tavaly a Transzszibériai vasút elegáns, a cárok aranyának mondott szerelvényen élvezhettük a férjemmel. Ezt az utazást ő kapta ajándékba negyven évnyi munkájáért. A a hidegben nagyon jólesett a jurtában a mongol nomádok teája vajjal. Ulan Bator-ban megtudtuk, hogy a bátor ott is bátor, láttuk, hogy milyen nagy volt a hun birodalom, és hogy Hohhotban van az első hun múzeum, ami Pekingből jól megközelíthető lett volna. De ott a vasútállomásra megérkezve a lejáróban elestem, combnyaktörés, operáció, és ugye milyen jó, ha ez embernek van egy „fogadott“ fia, aki két hétre mellém költözött egy hotelbe, és mindent elintézett. Ez csak azért tartozik ide, mert ez a két hét lett volna vele az újabb porcelán- és teautunk, egészen a junnani öreg teafákig mentünk volna. De majd jövőre, addig kicsit kipihenem magam Tihanyban. Hogy miért éppen itt?


Mert Lepsényben a szülői házunkat a három lányommal és a férjemmel kinőttük. Kerestünk egy helyet, ahova mindig hazajárhatunk. Körbeutaztam a Balatont, és itt találtam meg azt, amit kerestem. 1992-ben vettük meg a házat Lócitól, amelyiknek a telkét Szabó Lőrinc a Kossuth-díjából vette, itt ,ahol az összes barátja lakott. Szoktunk Szabó Lőrinc-esteket szervezni a barátainknak, vagy a szomszédoknak, akik még ismerték őt, és elmondják tőle a kedvenc versüket.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 10-11. számában jelent meg.)

2018. december 24., hétfő

A szabadság karácsonyi íze


Van az úgy, hogy az ember gyerekként bilincsbe verve látja az apját, s tán ez is közrejátszik abban, hogy tizenhét évesen, karácsony napján a húgával felül egy vonatra, ami nyugati irányba tart. Bartócz Klárával, a brüsszeli Európai Bizottság korábbi munkatársával beszélgettem egy karácsonyfa alatt hagyott ajándékkönyvről, a szabadság ízéről és arról, hogy tűz esetén hogyan menti ki kölykeit a macskamama.


- Novemberben én egyszer már megpróbáltam kijutni az országból. A házunkból egy néni a fiával indult útnak, s velük tartottam. A néni útközben meggondolta magát, visszafordult, és lefüleltek bennünket. A fiú fegyverrel harcolt Pesten, tényleg veszélyben volt, ő átjutott a határon, ötven év múlva találkoztam vele Budapesten, így tudtam meg sok mindent róla. A nénit meg engem elfogtak, s mivel nem voltunk rokonok és kiskorú is voltam, egy éjszakára bezártak bennünket valahova, másnap pedig feltettek egy vonatra, hogy menjek vissza Pestre.

A legérdekesebb tanulság, amit le tudtam vonni – abból, amire emlékszem -, hogy valamifajta pánikhelyzet volt. Mint amikor tűz üt ki, és a macskamama a fogai közé veszi az első kölykét, kimenti, s visszajön a többiért. Ennyire nem volt meggondolva az egész. Hárman vagyunk testvérek, lányok, nagyon kevés korkülönbséggel: mindnyájan 1939-43 között születtünk. Közel álltunk egymáshoz. Ketten mentünk ki a középső Ili testvéremmel, aki 1956-ban tizennégy éves volt, és én, mint a legidősebb.


Küldtek? Mentünk? Hozzásegítettek, az biztos. Az embercsempészt – mert akkoriban is volt már – az utolsó Munkácsy-képünkkel fizették ki a szüleim. Egy portré volt, amit mi csak úgy hívtunk, hogy a nagypapa, persze nem volt rokonunk, de nagyon szerettük, egy nagy, fehér bajuszú, báránybőr kucsmás parasztbácsit ábrázolt. Mindössze ennyi maradt meg az államosítás után. Ezt az embercsempész elvitte, akit soha többé nem láttunk.

A 24-i szenteste még megvolt nálunk, a szokásos gyönyörűséges karácsonyfával, gyertyát gyújtottunk, mindenkinek volt egy kis ajándéka. Én mindig könyvet kaptam, ami ott is maradt a fa alatt. A zsebemben egy filléres kiadású kis kötet volt szerelmes versekkel, amit még mindig őrzök, és talán még egy fogkefe és zsebkendő. 


December 25-n felszállnunk egy vonatra, ami a soproni határ felé indult. Úgy volt, hogy az embercsempész bevisz bennünket a mozdonyba, s így tudunk átmenni a határon. Ebből persze semmi nem lett. A határ közelében nagyon lelassult a vonat, és egy csomó ember, akik szintén tiltott határátlépésre készültek, kezdtek leugrálni. A húgommal mi is utánuk ugrottunk, mert gyerekként azt gondoltuk, hogy a felnőttek csak tudják, hogy mit kell tenni.

Nagy hideg és rengeteg hó volt, ennek okán anyánktól kaptunk egy régi lepedőből varrt, fehér csuklyás köpenyt, amit magunkra húztunk, hogy a havon ne vegyenek bennünket észre. Elindult a „hadnép”, vagy ahogy most hívják őket: a migráncsok. Mentünk a hómezőn, de fogalmunk sem volt, hogy hol járunk. A többiek valami rumot adtak nekünk, hogy ne fázzunk, amitől teljesen lerészegedtem, mert még sose ittam alkoholt, így fogalmam sincs, mennyi ideig meneteltünk.


Egyszer csak egy katona jelent meg, akinek a láttán mindenki hasra vágódott. Erősen megmaradt bennem, hogy a katona ment, nem nézett se jobbra, se ballra, hanem azt fütyülte, hogy Mennyből az angyal… s elment. Az érzések, amik erősen megmaradtak bennem - s még most is érzem, ha rá gondolok -, hogy fázom, beázik a cipőm, dülöngélek a rumtól, de legalább átmelegít.

Tovább indultunk, elértünk egy aszfaltozott úthoz, ahol kamionok voltak, vörös kereszttel az oldalukon. Összeszedtek bennünket és elvittek az első faluba. Itt egy tornateremben meg egyéb helyeken éjszakai szállást csináltak a menekülteknek, másnap pedig jegy nélkül felszálltunk egy Bécsbe tartó vonatra.


Az volt megadva nekünk, hogy jussunk el Bécsbe, ott van egy bácsi, aki nagyon sok pénzzel tartozik apámnak: a háború után ment ki, s ebben az apám segített neki, mert még abban a helyzetben volt. A szüleink abban bíztak, hogy a bácsi viszont-segíteni fog nekünk, ehhez képest december 26-n két lábbal rúgott ki bennünket az utcára, mondván, hogy ő semmire nem emlékszik… Ami Bécsben igazán megfogott, az az volt, hogy mennyi újság van a kioszkokban. Beszéltem németül, s nekem a szabadság első íze az volt, hogy milyen választék van a színes újságokból. Ez persze csak rám jellemző, nem a korra.

Döntés, megbeszélés szóba se jött, ez nem egy projekt volt. Magának a szónak, hogy menekülés van egy olyan kontextusa és értelme, amit csak az érthet meg, aki már menekült valahonnan. Lehet egyszerűen egy házasságból, egy kapcsolatból vagy munkahelyről is menekülni, ilyenkor az ösztön erősebb, mint a tervezés.


A mi esetünkben mindössze annyi volt megtervezve, hogy Svájcba megyünk egy jól ismert családhoz. Összeköttetésbe léptek velünk az ötvenhatos forradalom idején, hogy ha kell, akkor mehetünk oda. Minden országnak megvolt a kvótája - mivel a kvótarendszer már akkor is létezett, a magyaroknak is -, csak mire mi megérkeztünk Bécsbe, addigra betelt a svájci kvóta. Azért mentünk Franciaországba, mert ők annyira befogadóak voltak, hogy nem is volt kvótájuk. Nagy mázlijuk volt az ötvenhatos menekülteknek, hogy mindenkit politikai menekültként ismertek el, nem különböztették meg őket egymástól. A hidegháború óriási előnye volt, hogy bennünket mindenütt politikai bizonyítékként használtak fel, mutatva, milyen gonosz rendszerből menekültünk. A mostani menekülteknek sajnos ez már nem adatik meg.

Sose bírtam azt, ha bezártak, márpedig nagy bezártságban éltünk, úgy, hogy semmi remény nem volt az ajtó kinyitására. Mint egy hülye kis kanári, akinek a kalitkája ajtaját nyitva felejtik, kirepül, és nem gondolja meg, hogy ott esetleg nem lesz ennivalója vagy megeszi a macska – én sem gondoltam ilyesmire. Az anyám nem véletlenül titulált holdkóros tündérnek… eszembe se jutott olyasmi, hogy ott gonosz emberek lesznek, rosszat akarnak vagy megerőszakolnak.


Az apám tipikus veszprémi sváb családból származott. Nagy fogadójuk volt mészárszékkel, ahol nemrég a Kabóca Bábszínház is működött. Az anyja Payer lány volt, az apja Bauer. Ott végezte az iskoláit, egyetemre pedig Pestre járt, Horthy-ösztöndíjjal közgazdaságtanból doktorált. Az új rendszer hajnalán neki is meggyűlt a baja: a háború idején kender és len feldolgozóüzemei voltak, a helybéliek dolgoztak neki. Pár hónapig börtönben ült, mert az első Nagy Imre-kormány idején a miniszterelnök megbízta azzal, hogy térképezze fel a magyar mezőgazdaság lehetőségeit. A kormány bukását követően zárták börtönbe. Emlékszem, hogy anyámmal mentünk a Fő utcába, ott láttam apámat jönni egy folyosón, két rendőr között, bilinccsel a kezén. Ez is közrejátszott abban, hogy a testvéremmel disszidáltunk. Későbbi munkahelyemen, a francia munkaügyi minisztériumban egy kollégám úgy hívott, hogy la dissidente, s valószínűleg egész életemben disszidens maradtam.

Az anyám szintén Veszprémben nevelkedett, az angolkisasszonyoknál. Valószínűleg úgy ismerték meg egymást, hogy az apám tanította őt. Tehát mindkettőjüknek nagyon erős Veszprém megyei és balatoni kötődése volt, később Budapesten éltek. Az anyám nagyon jó nevelést kapott, beszélt németül és franciául. Amikor megtörtént az államosítás, az apámat, mint kapitalistát minimálbérrel vették fel könyvelőnek, és szükségessé vált, hogy az anyám is dolgozzon.


Megtanult gyors- és gépírni, s az MTI-ben (Magyar Távirati Iroda) kezdett dolgozni, ahol rájöttek, hogy mégis jobb lenne, ha felhasználnák a nyelvtudását. Mellette fordított: Émile Zola-tól kezdve Honoré de Balzac-on át Jules Verne-ig a mai napig megtalálhatók a fordításai, illetve gyermekmeséket írt.

Engem is rendszeresen elküldtek a veszprémi keresztanyámhoz, akinek a régi helyükön, megtűrt személyként volt egy kis lakása. Ez a Bözsi néni mindig fel akart hizlalni engem, mert szerinte csak a dundi nőket lehet jól férjhez adni. Nekem jobbára kulturális emlékeim maradtak meg, máig emlékszem, hogy ötvennégyben vagy ötvenhatban ott láttam a moziban először A félelem bére című filmet Yves Montand-al, ami akkor nagy dolognak számított, hisz nyugati film volt.
Bárkit megkérdezel, mindenki más történetet fog elmesélni a meneküléséről. Nekünk ez egy különleges karácsony volt, ami azóta is minden ünnep alkalmával előjön.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 10-11. számában jelent meg.)