„A zene a csendből születik, és oda is tér vissza”

Vajon létezik átjárás a XIII. és a XXI. század között? A jelenből nézve persze csípőből jön a praktikus kérdés: ha van is egy zenével előidézhető időkapu, mire jó az? Mi hasznunk van belőle? Esetleg annyi, hogy találkozunk önnön emberi lényünkkel, annak tiszta minőségével.

Boldog vagy? Szomorú? Ki vagy Te? Van életed? Miben hiszel? Hiszel bármiben? Tényleg meg akarsz halni? Tényleg meg akarsz gyógyulni? Ezeknek a kérdéseknek nemhogy a befogadása és a megválaszolása, de már a meghallása is nagy bátorságot feltételez, és erős nyitottságot kíván. A világ azonban - a mai és mindenkori világunk - éppen a bezárkózásra, az önvédelemre, a hárításra "tanít", és végül elmagányosodásra kényszerít. A nap mint nap szembejövő kérdések közül kevésre van esszenciális válaszunk, mégsem éri meg kitérni előlük, hanem érdemes hálával elfogadni a késztetést, hogy legalább a meglévőket tudatosítsuk.

A zenét segítségül hívva beszélgettem az élet elemi, s egyben legkevésbé megragadható részecskéiről Suda Magdolna régizene-énekessel.

- Miért nincs ott a zene, a zenész, általában és főleg a régizene és a régizenész, ahol jelent valamit ez a szó: siker?

- Mert egészen más szférában mozog. Nem a virtuozitást célozza, hanem a szépséget keresi. Ennélfogva nem kápráztat, hanem gyönyörködtet. A régizene koncerten nem a zenész a fontos, hanem a hallgató, Te. Ez a zene a legegyszerűbb létkérdéseket teszi fel és arra késztet, hogy saját válaszokat találjunk. Számomra régizenésznek vagy bármilyen művésznek lenni nem szakma, hanem belső kényszer, belső szükséglet. És ilyen értelemben létkérdés: csak ezen keresztül tudom megélni azt, hogy ki vagyok én. Ezért számomra felbecsülhetetlen értéke van, és értelmezhetetlen anyagiakat mellé tenni. Nem tudom, mennyit ér egy koncertem, mert nem tudom anyagiakban kifejezni, mennyit ér számomra a létezés... Így persze nagyon is szükséges a művész mögé a menedzsment, aki piaci értéket becsül. De mivel piaci értéket becsül, az eladhatóság a legfőbb szempontja. És ha ezzel a beállítottsággal hatást tud gyakorolni és képes is eltéríteni, akkor sajnos rövid időn belül az alkotás folyamata romlani kezd, mert nem a belső szükséglet irányítja, hanem külső kényszer befolyása...

- Mecenatúra?

- Bár létezne...! Ma inkább ez is valamiféle  reklámfogás, hiszen "komoly" mérlegelés előzi meg, hogy a támogatónak vajon miféle és mekkora haszna származik abból, ha ezt vagy azt támogat.

- Tihanyban élsz a férjeddel, Balázzsal, és három gyermeketekkel. Ide születtél, zenésznek?

- Nem egészen. Szegeden születtem, s énekelek, amióta az eszemet tudom. Az iskolába kerülésemkor költöztek át a szüleim Veszprémbe. Apám forrósága, a Balaton-szerelem hozta ide őket: a békési apai nagyanyáméknak balatonfüredi telkük volt, ahol sok időt töltöttek, az apám pedig vitorlázott, és dolgozott a hajógyárban is, ott tette le a szakmérnöki vizsgáját. Balázzsal osztálytársak voltunk a veszprémi Lovassy gimnáziumban, s érdekes módon én visszakerültem a szegedi tanárképző főiskola magyar-ének szakára, ahol aztán tudatosult bennem, hogy régizenével szeretnék foglalkozni. A főiskolai zenetörténet tanárunkkal megnéztük Monteverdi Orfeo-jának koncertfilmjét, s éreztem, hogy megtaláltam a zenei koromat. Átjártam az ottani konzervatóriumba, ahol szintén régizene-történetet hallgattam, és a kórusukban énekelhettem Pergolesi Stabat Mater-ét. A főiskolai énektanárom ambicionálta, hogy felvételizzek a konzi ének szakára, de nem mertem megpróbálni a kötelező zongora miatt, a kezemet ugyanis nagyon ügyetlennek érzem. Ennyi idősen már tudom: nem szabad megengedni azt, hogy meg se próbálom!

A Lovassy nyolc tagú Belcanto kamarakórusában, a Vegyeskarban és a Dowland kórusban énekeltünk Balázzsal, annak a Tóth Máriának a vezetésével, aki mindhárom gyermekünket szintén „beoltotta” zenével. Pótolhatatlan kincs, ahogy a fiatalokat megmártja a zenében… Tudatosan és lelkesen itatta velünk a reneszánsz zenéket. Az első elképzelés a reneszánsz zenéről egy nagyon vidám, színes-forgatagos-csörgődobos vásári forgatag, ami kiválóan passzol a gimnazista korosztályhoz. Aztán a lélek érésével a kimeríthetetlenül gazdag meditatívabb zenék is befogadóra találnak, ahogy velem is ez történt. Balázs az ELTE matematika-fizika szakán végzett, ezzel párhuzamosan néprajz szakra járt. Veszprém hozott bennünket újra össze, másfél éve után összeházasodtunk, és jöttek a gyerekek. A Vikman Pál karnagy által vezetett Orlando Énekegyüttesben kezdtünk énekelni, több mint húsz évvel ezelőtt.

- Hogy kerültetek Tihanyba?

- Egy esküvőn hallottuk, hogy a tihanyi geofizikai intézetbe geofizikust keresnek, Balázs itt kezdett dolgozni, s kaptunk egy szolgálati lakást. Először hagyományos iskolában kezdtem tanítani, de a gyerekek születése után nagyon szerettem volna kipróbálni magamat alternatív iskolában, így jött képbe a nemesvámosi Waldorf.  Bár épp Andris fiúnknak kerestünk iskolát, mégis úgy alakult, hogy nekem lett helyem a Waldorfban, a mi gyerekeink pedig a telekszomszédunkban lévő tihanyi iskolába jártak.

Tihany első látásra szerelem volt, a Paradicsomkert közepe… Persze kerestünk magunknak saját otthont, tizennégy évbe tellett, mire megtaláltuk, de megérte várni rá. Hét gyönyörű évig voltam Waldorfos, sokat tanultam belőle, de nagyon sokat kívánt tőlem. Nehéz döntés volt, másfél év sírás előzte meg, mivel az elköteleződésem erős volt – akkor ismerkedtem meg Rudolf Steinerrel és Hamvas Bélával -, de úgy éreztem, hogy nagyon elfáradtam, szünetet kell tartanom, s lehet első helyre tenni a zenét. 2011-ben kezdtem a régizenét szólistaként élni: a veszprémi zeneiskola gitártanárával, Nagy Csaba lantművésszel, aki a pozsonyi egyetem gitár szakán szobatársával, a ma Németországban élő Sárai Gábor lantművésszel kezdett lantot tanulni.

Soha azelőtt nem találkoztam XVI. századi lantdalokkal. Csaba elém rakott egy kottát, hogy próbáljuk ki: Dowland In Darkness Let Me Dwell-je volt, az egyik leggyönyörűbb, legmélyebb, ugyanakkor legnehezebb dala. Elkezdtük, és hihetetlen élmény volt, teljesen beszippantott. Azt gondoltam magamról, hogy kellően érzékeny fülű, meditatív lélek vagyok, mégis kellett három lantkoncert, mire hozzácsendesedtem a hangszerhez. A másik ilyen élmény a spanyol régizene, amit szabályosan kihúztam magamból. Keresem magamban a gyökereit, de még nem leltem rá. Itáliát otthonomnak tudnám tekinteni, de még így sincs bennem olyan mélyen a régizenéje, mint a spanyoloké.

- Kik csatlakoztak még hozzátok?

- A zeneiskolából az ütős-orgonista Sipos Csaba, a szintén veszprémi születésű gambás, Kallai Nóra, a kismarosi Reményi Árpád lantos, Király Nóra, aki hárfás, az egyetem matematika tanára, Kovács Előd sakkmester pedig a remek hangfekvésű narrációt adja. A kezdetekkor még Vikman Pál és felesége énekelt velünk. Így alkotjuk mi, Balaton-felvidékhez kötődő zenészek a Recercare Régizenei Műhelyt.

- Mit takar a recercare?

- Maga az olasz kifejezés azt jelenti: újra elkezdeni keresni, kutatni, illetve cirkulálni, keringeni a középpont körül. Eredetileg reneszánsz vagy korabarokk, XVI-XVII. századi hangszeres, lant- vagy orgonamű a ricercare.

- A zenekar mit jelent: próbákat, fellépéseket, felvételeket és sikert?

- Ezt mind. S ha az ember valamit ilyen szeretettel csinál, akkor nem is veszi észre, hogy dolgozik. Egy négyórás próbát akkor kezdek érezni a lábaimban, amikor utána leülök. A régizene mozgalom a hetvenes években kezdődött Magyarországon, s ma már sok tehetséges régizenész van az országban. Maga a korszak, és annak zenei világa különleges ritkaság, hisz a legtöbben a kora barokktól kezdenek el zenével foglalkozni. Jelen van még a középkori gregorián vonal, és a XIV-XVI. század zenéjében is sokan megmártóznak, de nem maradnak meg nála, hanem továbbmennek.

- Mi lehet ennek az oka? A mai korunk ennyire más rezgésű?

- Igen, nagyon más. A mi zenéinkben – még a világi zenékben is - nagyon erős a szakralitás. Másrészt kevés a teljes egészében fennmaradt, írott zenei anyag, ami azt jelenti, hogy odaülök elé, és le tudom játszani. A legtöbb töredékes, épp ezért figyelmet és bátorságot kíván: az előadó merjen közel menni hozzá, időt hagyni arra, hogy a zene megadja magát neki. Fel kell fedezni, bátran meghallani a hiányzó részeket, a hangszerkíséretet, ami sokszor szintén nem egyértelmű. Akkoriban sokkal élőbben volt jelen a zene: egy családban majdnem mindenki játszott valamilyen hangszeren, ami nem műveltség vagy társadalmi rang kérdése volt. Megvolt a kísérletező-képesség és vágy: ha kitettek az asztalra egy kottát, akkor azt nem csak a lantos játszhatta el, hanem a gambás és a furulyás is, valaki más énekelt, vagyis mindenki keresett magának egy szólamot, s boldogan zenéltek. Ezt próbálgatjuk mi is, sokat zenélünk vendégművészekkel, s nem véletlenül műhely az együttesünk neve.

- Miért nyitottátok meg 2015 nyarán a saját otthonotokat, s rendeztek azóta szinte havonta lakáskoncerteket a nappalitokban?

- Erre a korszakra fokozottan igaz, hogy a zene a csendből születik, és oda is tér vissza. Amikor a vásárlás előtt jöttünk megnézni a házat, akkor az udvarról a nappaliba léptünk be, Balázzsal egymásra néztünk, és tudtuk, hogy ez egy zeneterem, ahol koncerteket lehet tartani. Ez olyan magától értetődő volt számunkra, mintha ki lett volna írva a falra. Külföldről érkező zenésztársak mesélték, hogy ők rendszeresen játszanak kis közönség előtt szalonokban, s kérdezték, hogy nálunk nincs ilyen? Nincs, de lesz, s azóta van.

- Kik jöttek az első koncertekre?

- Csak a régizenét kedvelő barátaink. A koncertjeinken azt tapasztaltam, hogy épp azok az emberek érintődnek meg mélyebben ezzel a zenével, akiktől a legkevésbé várnám. Szinte nem is tudunk róla, hogy milyen hihetetlen igényünk lenne a szakralitásra. A lakáskoncerten az, hogy egy burokban vagyunk a zenével, olyan hihetetlen többletet ad – előadónak és hallgatónak egyaránt -, amit egy hatalmas koncertterem harmincadik sorában vagy az emeletén nehéz megszerezni. A barokk előtt nem is létezett olyan koncert, hogy a zenész kiült a közönség elé, hanem kisebb társaságokban, leginkább együtt zenéltek. Volt funkciója, például gyógyított a zene: V. Károlynak például a lant volt a kedvenc hangszere, s el tudom képzelni, hogy a palota termében egy lantossal egyedül töltötte az időt, ami olyan, mint egy tradicionális buddhista meditáció.

- Nekem régizenét hallva az volt az érzésem, hogy az ember saját, vegytiszta emberi minőségével találkozik, s rádöbben, hogy ő legbelül mégiscsak jó…

- Ez a zene nagyon természetes, nincs benne semmi mesterkéltség. Egyszerű és tiszta. A reneszánsz idején, amikor megszülettek ezek a zenék, bátran játszották mások darabjait kidíszítve, s elég volt, hogy csak szép. Még nem volt cél a népszerűség, esetleg áttételesen: diplomáciai fogás és kincs volt, ha egy uralkodó udvartartásához kivételes tudású, tehetséges zenész is tartozott, akinek a darabjait kódexbe másolták, s ezt az uralkodók nemes kincsként ajándékozták egymásnak. A reneszánszban az emberi lélek még őrizte az átjárhatóságot és utat az Istenhez. Talán ezért válik – tudattalanul – érintetté ettől a zenétől a mai kor embere.

- Éneklés közben mi történik veled belül?

- Abszolút kiüresedés. Mi is benne vagyunk a napi rohanásban, nem létezik énekesnői burok. De minden egyes alkalommal, amikor elkezdődik a koncert, abban a pillanatban úgy érzem, hogy kiemel a hétköznapokból, és magasabb minőségbe kerülök.

- Balázs, benned hogy fér meg a reál és a zenei lélek?

- Az amatőr zenészek között nagyon sok a természettudománnyal vagy mérnöki munkával, matematikával foglalkozó. Például az a Bali János, aki régizenei sorozatot vezet, kiváló furulyás, énekegyüttese volt, nemzetközi hírű Obrecht-szakértő, nekem az egyetem matematika-fizika szakán analízisgyakorlat-vezetőm volt.

- Manapság ha valaki matematikából vagy idegen nyelvből kiválóan teljesít, azt jó képességűnek tartjuk, de aki énekkarra jár vagy zenét tanul, azt hajlamosak vagyunk mellékesként kezelni. Ugyanakkor Freund Tamás agykutató szerint a korai zenetanulás az agy fejlődésére rendkívül pozitív hatást gyakorol.

- Manapság minden a pénz körül forog, s mivel sokan azt gondolják, hogy a zenei nevelésből és tudásból rövidtávon nem lehet pénzt csinálni, ezért nem is fontos. Az országban szinte csak amatőr kórusok működnek, a szereplésükért pedig nem szokás fizetni. Profinak ugye az számít, aki – például régizene-énekesként – ebből meg tud élni, de én azt látom, hogy a profi sem tud ebből megélni. Ezzel visszatértünk a korábban említett mecenatúrához, ami a reneszánszban még megvolt, teret biztosítva egy más minőségű, szellemi teremtő munkának. Amíg a gyermekek orientálásában az anyagi szempontok dominálnak a szellemi és a lelkiekkel szemben, addig nem lesz változás. Hamvas Bélának van egy gondolatmenete a munkáról: egy szellemi-művészi teremtő jelenlét nem munka, s mihelyt munkává válik, abban a percben korrodálódik. Nyugati iskolákat megjárt zenésztársaink azt mesélik, hogy az ottani tanár egyengeti a tanítvány zenei pályafutását, s nem rivalizál vele. Nálunk Szegeden volt öt ragyogó énektanár, mindegyik másban volt kiváló, de szóba se jöhetett, hogy az óráikat párhuzamosan látogassam. Van min változtatnunk.

A lakáskoncertekről bővebb információ kérhető a sudamagdolna@gmail.com címen, vagy a +36 20 / 200-50-63-as telefonszámon.

(Az írás a Balatonfüredi Naplóban jelent meg, 2019-ben. A fotók egy részét Holló Zsuzsa, Bartyik Dániel és Kónya Péter készítette.)

A természet a valódi természetünk

Az ugye megvan, amikor a két pesti diák, Tutajos és Bütyök megérkezik a Balatonhoz Matula szárnyai alá, addigi életük legkalandosabb nyara után pedig megférfiasodva, élményekkel csordultig telve térnek haza. A testes, vidéki gazda, István bácsi intelmei tömörek és egyértelműek: „Azért hoztalak el, hogy erősödj, és örülj a szabadságnak. Korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet, és mit szabad.”

Fekete István gazdag jelzőkkel rögzítette a Ladó Gyula Lajoson tapasztalható változásokat: a balatoni nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útbaigazította, „és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból.” A pesti fiúk nyár végére úgy kinőtték a ruhájukat, hogy a kabát begombolásáról szó sem lehetett és Tutajos karján a kabátujjak könyök alatt végződtek. A fizikai változások mellett talán még szembetűnőbb, hogy eggyé váltak a természettel, az ember alapvető közegével.

Matulának még zsigerből ment az, amire a mai kor mindent tudományosan fürkésző világában egyre több kutatási eredmény ad bizonyítékot: a természethez fűződő kapcsolat fontos része az ember jóllétének. Dr. Mihók Barbara és az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai Természet és lelki egészség című munkájukban nem kevesebbet állítanak, mint hogy a mentális egészségünk nagymértékben függ a természeti környezet közelségétől: ha szegényesek a természethez fűződő élményeink, akkor fizikai és lelki egészségünk egyaránt romolhat.

Miközben a klímaváltozás egyre gyorsuló változásokat idéz elő az élelmiszerbiztonságban, a járványok terjedésében és a geopolitikában, addig a leggyakoribb mentális betegség, a súlyos depresszió társadalomra nehezedő közvetlen és követett terhe nagyjából a teljes gyógyszerkassza nagyságával egyenértékű: évente 362 milliárd forintra tehető. Ezzel szemben helyezkedik el az a tény, hogy pusztán a természettel való kapcsolódás támogatja a fizikai egészséget (szív- és érrendszeri, krónikus légúti betegségek javulnak, erősödik az immunrendszer), és gyógyítóan hat a mentális egészségre: oldja a stresszt és a depressziót, segít a hiperaktivitás és a demencia kezelésében, erősíti a koncentrációt, hozzájárul az idegrendszer regenerálódásához és javítja a figyelmi, kognitív funkciókat. Összességében tehát nagyobb eséllyel fejlődnek és működnek jól pszichológiai értelemben azok, akik erősebben kötődnek a természethez.

Ami talán ezeknél is fontosabb: a mentális zavarok megelőzésében kiemelkedő szerepet játszik a természettel való gyermekkori kapcsolat. 2021-től Magyarországon az első-második osztályos, hat-hétéves gyerekeknek nincs órarend szerinti környezetismeret tantárgyuk, a környezeti nevelés és érzékenyítés a szülők mellett a pedagógusok feladata. A biológia tanári végzettségű Aczél Gergely, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Veszprém megyei csoportvezetője 2002 óta rendszeresen tart foglalkozásokat gyerekeknek, előadásain, a táboraiban és az erdei iskolai programjain a gyerekek boldogan viháncolva, észrevétlen tanulnak.

Mindenki Gergő bácsija szerint a mai világban a gyerekeknek kevés alkalmuk van arra, hogy az erdőt-mezőt járva kapcsolódhassanak a természethez, ezért játékosan, sok mozgással és mesével próbálja velük megszerettetni a természeti környezetüket, hogy ott barátságos közegben érezzék magukat. Ennél is fontosabb, hogy a gyerekek a szüleikkel is minél többet tartózkodjanak a természetben, ugyanis ha gyermekkorban nincs lehetőségük tapasztalatgyűjtésre és ismeretszerzésre, akkor felnőttként – a munka, a család és egyéb elfoglaltságok miatt - rendkívül korlátozottak lesznek a természetjárási lehetőségeik. Aczél Gergely úgy tartja: ha a gyerekek családi kirándulás vagy piknikezés keretében minél többet kint lehetnek a szabadban, az már önmagában annyi élményt nyújt a számukra, amiből felnőtt korukban is tudnak táplálkozni. 

A lényeg pedig az egyszerűségben és nem a szakmai felkészültségben rejlik: a szülőknek a gyerekekkel elegendő egyszerűen csak jelen lenni a természetben. Lazán álljunk ellen a kísértésnek, hogy minden növény és állat nevét fejből tudjuk, még akkor is, ha a mai világunkban erősen az ismeretekre összpontosítunk. Az elsődleges az, hogy megszeressük, érdeklődjünk, nyitottak legyünk, és ha ez megvan, akkor jönni fog az ismeret is, hiszen a gyerekek utánanéznek mindennek, de a kíváncsiságot, az érdeklődést és a bizalmat csak gyermekkorban tudjuk elérni, azzal, ha minél többet vannak kint a természetben. 

A puszta jelenlét gyakorlatát követi a balatonfüredi Arácsi Népház túravezetője, Törőné Horváth Ilona is, akinek a keze alatt generációk fordultak meg a Tekergők túracsoport tagjaként. Törőné nagyjából azóta túrázik, amióta megtanult járni, lételeme a mozgás, az úton levés, lehetőleg a természetben. A sport szeretete mindig benne volt, és a két fiával is rengeteget járt kirándulni. Természetes volt neki, hogy a gondjaira bízott nyári táborozó gyerekeket is kiviszi a szabadba. A gyerekeken ő is azt tapasztalja, hogy csak el kell jutniuk a természetbe, utána a szabadság már beszippantja őket. Lehet, hogy ott van a chipses zacskó a táskában, de mennek, csinálják, megszeretik, s ráadásképpen társaságban, jó közösségben vannak, barátokra lelnek egymásban. Csak nagyon ritka esetben látja – de azt már az első napon -, ha valaki nem fog menni többet.

Törőné minden nyáron a szárnyai alá gyűjt húsz-harminc általános iskolás korú gyereket, akikkel öt héten át járják a Balaton-felvidék, a Bakony és a szomszédos megyék turista- és kerékpárútjait, a közös élmények pedig eltéphetetlen szálat szőnek közte és a gyerekek között: évközben odaszaladnak hozzá, bárhol is látják meg Füreden, hogy alig várják a nyári túrákat. Sokan el se tudják képzelni mennyit adnak neki ezek a gyerekek, akik talán a végtelen szabadságot tapasztalják meg vele, hisz a balesetveszély megelőzésén kívül a túrákon nincs folyamatos fegyelmezés. Élnék a gyanúperrel – nem kisebbítve Törőné érdemeit -, hogy a természet hívó hangját ha őáltala tapasztalják meg a gyerekek, akkor őhozzá kötik a természet semmivel össze nem hasonlítható élményét is. Esetleg ha mi, szülők többet járnánk a gyerekeinkkel az erdőt-mezőt, akkor bennünket is ilyen boldog tapasztalatok kötnének össze a gyermekeinkkel… Persze az tud némi izgalommal járni, amikor a családi túra alkalmával a gyerek boldogan nekiesik egy galagonya- vagy sombokornak, amit a szülők nem ismernek. Csípőből jön a válasz: „nyugi, anya, Ica néni megtanított rá, az ott vadmálna, kóstold meg!”. Törőné mindenesetre rengeteget kirándult a saját fiaival is, elszakíthatatlan szálak kötik őket a természethez, egymáshoz és az édesanyjukhoz is.

A Föld nevű luxusszálló tehát mentális szempontból is nélkülözhetetlen közegünk, a receptre felírt természet pedig egyáltalán nem utópia: a skóciai Shetland-szigeteken az egészségbiztosító olyan kiegészítő kúrákat támogat, mint a madárles vagy az ajánlott túraútvonalakon történő heti többszöri kirándulás, Japánban pedig az 1980-as évek óta megelőzési céllal használják a tudatos jelenléttel egybekötött erdei sétákat. S hogy miért velünk született igény a természet iránti vágyódásunk? A tudomány szerint evolúciós kötődésről van szó, vagyis hogy „az ember nemcsak testi, de lelki, pszichés értelemben is természeti lény, súlyos következményekkel jár, ha kiszakad a rendszerből”. Evolúciós környezetünkként kötődünk a bioszférához, ehhez adaptálódott a fiziológiánk, a hormon- és idegrendszerünk.

A kutatási eredmények sokak vesszőparipájára kovácsolnak patkót, akik szerint a Balatonra nem kell csörgősipkát húzni, nem áll jól neki. Elég, ha az ember önfeledten ringatózik a tóban, a környező rétek tücsökciripelésében vagy belegázol az erdő fái között tova szaladó patak hideg vízében. A csendes mélázásban pedig egyszer csak összeáll a Tüskevár színes-szagos, széles vászna: „a Balaton tükre rózsaszínű lángot vetett, mert messze, valahol Kenese mögött ekkor bukkant fel a nap. A nagy víz felett megmozdult az lenyúlt köd derengő lepedője, egy varjú károgott valahol, s a világosság érintésére fehér sirályok szálltak fel a tündöklés tenyeréről”. 

Mihók Barbara, PHD: Ökológusként és mentálhigiénés szakemberként meggyőződése, hogy az emberi jóllét és a természeti értékek védelme egyazon érem két oldala, egyik sem képzelhető el a másik nélkül. A Környezeti Társadalomkutatók (ESSRG), az SZTE GTK és az Ökológiai Kutatóközpont munkatársaként fenntarthatósággal és környezeti igazságossággal foglalkozó kutatásokat folytat. A kutatás mellett mentálhigiénés segítőként is dolgozik. Abban hisz, hogy az összekapcsoltságunk révén erősödünk, legyen szó emberi vagy nem-emberi létezőkkel való kapcsolatainkról.

Törőné Horváth Ilona: 1997 nyarán Füreden kezdett túratáborokat szervezni, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy a nyári forróságban, egy nyugati fekvésű teremben foglalkozzon a gyerekekkel reggel nyolctól délután négyig. A kínzás helyett inkább kivitte őket a levegőre – még ha az meleg is volt -, de inkább az erdei levegőt választotta egy szoba levegőtlensége helyett. Gyerekkora óta ő maga is túrázott, tehát nem kellett sokat gondolkodni a megoldáson. A túratáborra a gyerekek azonnal vevők voltak, így indult a Tekergők túracsoport, ami ma már huszonhét éves hagyomány.

Aczél Gergely: A természet már gyermekkora óra vonzotta, járta a kis faluja határát. 2002-ben kezdett gyerekekkel táborozni, túrázni, később erdei iskolai programvezetőként gyűjtött tapasztalatokat a Vértesben. Saját környezetnevelői programot dolgozott ki, ezzel járja az óvodákat, iskolákat, hogy közelebb vigye a természethez a gyerekeket, akik még őszinték és nyitottak rá. Még nem csontosodtak be, mint a felnőttek. Minden foglalkozás alkalmával egy szeretet-közösség jön létre, mindenki jól érzi magát, miközben tanulnak és sokat mókáznak. Gergő szerint ennél több nem kell.

  

Életre kelt műalkotások - a Vass Cipőtár

Húsz évvel a Modern Képtár Vass László Gyűjtemény veszprémi, Vár utcai épületének megnyitása után, annak részeként, de különálló egységeként 2022. június 25-én adták át a Vass Cipőtárat. Az ékszerdobozhoz hasonlító helyiségben a cipőkön, szemléltető szerszámokon, anyagokon, fázis-lábbeliken és a technológiát részletesen bemutató mozgóképen kívül megjelenik az új generáció, Vass László unokája is: Kazsuk Péter Londonban cipődesignt hallgató tervező cipő sziluett-rajzainak kollekciója.

Ma már tudjuk, mekkora sikertörténet lett, ami Vass László 1970-ben tett mestervizsgájával kezdődött. A cipészmester azóta megszakítás nélkül készít cipőket. Nagy bátorság kellett a szocialista keretek közötti önállósuláshoz, egy belvárosi üzlethez és a kisszériás női divatcipők készítéséhez, felvállalva az anyagbeszerzés, a gyártás és az értékesítés összes feladatát. Vass László elkötelezett munkájához szerencsésen párosult a kreativitás, aminek gyökere talán épp a képzőművészethez való vonzódásában rejlik. A kettő az ő esetében egymást erősítő hatásként érvényesül: szerény indíttatású életkörülményekből kinőve megbecsült, vagyonos belvárosi üzlettulajdonossá vált, ami a gyűjtőtevékenysége alapjául szolgált, a képzőművészeti inspirációkat pedig busásan kamatoztatta a szezononként megújulni képes, színekben és formákban változatos, divatos női cipők kollekciójának megtervezésekor.

A magyar rendszerváltás után tömegesen az országba érkező, futószalagon készült női cipők újabb kreatív megoldásra sarkallták Vass Lászlót, visszanyúlva a gyökerekhez, a mestervizsga-darabhoz: kizárólag kézi készítésű rámánvarrott klasszikus férficipők gyártásába kezdett. Akkor már alig akadt az országban mesterember, aki a szakmában jártas volt, s olyan úriember, aki a Monarchia-beli, ikonikus Budapest modellre vágyott. A veszprémi Cipőtárat megnyitó Bánsági Petra DLA cipőtervező designer külön kiemelte, hogy amíg Bécsben, Münchenben, Berlinben vagy Zürichben a klasszikus Budapester máig a magas minőségű rámánvarrott férficipő szinonimája, addig idehaza ők a szakkönyvekből ugyanezt a modellt karlsbadi kaplisként tanulták.

Nem csoda hát, hogy a még élő mesterek és az alapanyagok megtalálása is komoly kihívást jelentett. Mára már sorra kiöregedtek vagy bezártak azok a híres osztrák és német cipészmanufaktúrák, ahonnan Vass László anno újratanulhatta az ízlést és a szakmai fortélyokat. 1999-ben a Könemann Kiadónál jelent meg a Molnár Magda és Vass László által írt Klasszikus férficipő című, szakmailag rendkívül alapos könyv, ami azóta kilenc nyelven látott napvilágot. Nemzetközi cipésznemzedékek oktatási segédanyagává vált, Vass László unokája, Kazsuk Péter is ezt kapta kézhez londoni tanulmányai során.

Vass László történetén keresztül a kiveszőben lévő kézi cipészmesterség dokumentálását és egy nyílt tárlat keretében a közkinccsé tételét tűzte ki célul a veszprémi Cipőtár. A Vár-béli galériában egy muzeális jellegű kézműves technológiába nyer betekintést a látogató, a bemutatott tárgyak mégis élő, a jelenünkben érvényes és sikerrel forgalmazott termékek. Ahogy Bánsági Petra összegezte: „A klasszikus viseletre, elegáns öltözködésre tervezett férfi lábbelik látványa és a háromórás film - ami a kézi készítés minden mozzanatát és közel kétszáz éve változatlan, bevett fogásait részletesen mutatja be – meggyőzően bizonyítják, hogy a kézműves termékeknek, ha magas minőségű anyagokból, szakmai műgonddal és átgondolt formatervezéssel készülnek, helyük van a mindennapi tárgykultúrában”.

Menj bele és éld meg!

Enyedi Ildikó filmrendező évtizedeken át készült Füst Milán A feleségem története című, Nobel-díjra is jelölt regényének megfilmesítésére. A könyvvel ellentétben a filmbéli főszereplő, Störr kapitány nem egy dúvad, hanem egy érzékeny, tépelődő férfi, aki érteni akarja a feleségét, bízni benne és szeretni. Az ötvenöt évvel ezelőtt elhunyt Füst Milánra is emlékeztek Balatonfüreden a Magyar széppróza napja alkalmával tartott beszélgetésen, ahol Schein Gábor író, költő, irodalomtörténész, Füst Milán eddigi legalaposabb monográfusa beszélgetett a betegsége miatt online kapcsolt Enyedi Ildikóval a Szőcs Géza Irodalmi Szalonban.

Február 26-án délután a füredi Balaton Moziban ismét vetítették Enyedi Ildikó filmjét, ami nem arra fókuszál, hogy a holland hajóskapitány, Störr kapitány - feleségül véve a finom francia hölgyet, Lizzyt - hogyan próbál bizonyosságot szerezni a felesége hűségéről, hanem arra, hogy milyen megfejthetetlen érzésekből áll össze a szerelem. A nézők számos kérdéssel érkeztek a Vaszary villában tartott beszélgetésre, ahol Enyedi Ildikó és Schein Gábor közösen gondolkodtak az író remekművéről. Füst Milán – Adyval, Móriczcal, Babitscsal, Karithyval és Kosztolányival – a Nyugat első nemzedékének legkiemelkedőbb alkotói közé tartozott, a magyar irodalom egyik legszerteágazóbb, az összes irodalmi műnemre kiterjedő életművét hozta létre.

Schein Gábor előre bocsátotta, hogy A feleségem története című film nem a hagyományos értelemben vett adaptáció, vagyis egy regénynek a filmre vitele, hanem egy önálló műalkotás, amely lényeges pontokon eltér Füst Milán regényétől, de az eltérések is megfelelnek a mű gondolatiságának. Enyedi Ildikó élettörténetében hosszú ideje jelen van Füst Milán regénye és a belőle készült filmterv. A rendező egyetértett a Schein Gábor által megidézett Weöres Sándor álláspontjával, miszerint Füst Milán nem fér el a magyar irodalom ismert keretei között.

- Füst Milán túllógott azon a közegen, aminek nagyon szeretett volna a része lenni – fogalmazott Enyedi Ildikó. – Weöres Sándornak sikerült megértenie Füst Milán lényegét. Először gimnazista koromban, a sokak által megtapasztalt olvasási időszakomban találkoztam Füst Milánnal, és csak később fogtam fel, hogy mennyire nem tudott vele mit kezdeni a kanonizált magyar irodalom. Az iránta való kamasz-lelkesedésem máig kitartott. Nulla párkapcsolati és élettapasztalattal kamaszként is rengeteg rétegét akadály nélkül értem. Ez az egyik döbbenetes bűvölete az irodalomnak: az emberek jeleket vetnek papírra, és akár kétezer év múlva is valaki egy más nyelven, akár fordításban nézi ezeket a jeleket, miközben kinyílik és felkavarodik a lelke. Nálam mindig is lesz egy primátusa az irodalomnak, annak ellenére, hogy filmeket készítek.

A későbbiekben Enyedi Ildikó Erdély Miklós köréhez tartozott. A XX. század második felének építésze az irodalomban, a képző- és filmművészetben is alkotó teoretikus volt. 1978-ban elindított INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) kurzusán a keleti filozófia és a kortárs művészet kapott hangsúlyt, ahol egy új művészgeneráció nőtte ki magát: Enyedi Ildikó és mások mellett például Geskó Judit művészettörténész, aki Van Gogh-, Monet- és két Cezanne-kiállítást is rendezett a Szépművészeti Múzeumban, indulása óta pedig ő állítja össze a balatonfüredi Vaszary Galéria programját.

- Erdély Miklós egészen sajátos attitűddel viszonyult saját idejének hivatalos közegéhez és a nemzetközi avantgárdhoz. Nagyon erős, szokatlan lényeglátás jellemezte és szintén túllógott azon az ól- vagy akol-melegen, ami egyébként nagyon tehetséges embereket is összetartott, meleg, biztonságos fészket teremtve – magyarázta Enyedi. – Tanítványaként közelről láttam és tapasztaltam a nagyvonalúságát, ami mögött egy hihetetlen szerénység húzódott. Füst Milán sokféle álarcában és színházában is látok egyfajta szemérmességet, csakúgy, mint például Halász Péter hihetetlenül teátrális kulturális jelenlétében is.

A nyolcvanas évek végére Enyedi Ildikó azt érezte, hogy fontos lenne egy film, egy pontosítás Füst Milánnal kapcsolatban. 2021-es filmjében is Füst Milán gondolkodásának fontos szempontjaira fókuszált, ami, mint mondta, afféle bevezető, kedvcsináló lehet az írói életműhöz. Valójában sokkal több ennél. Schein Gábor szerint a Füst Milán-regényből készült film Enyedi világába való bevezetést is jelent. Szerinte nyelvi síkon a film nagyon messze van a regénytől: míg az eredeti műben a beszéd, az elmesélés lehetősége csak Störr kapitányt illeti meg, aki folyamatosan reflektál önmagára, addig a film sokkal közvetlenebb és a kamera fókusza több perspektívából mutatja meg a történetet.

A film képi síkját Schein rendkívül komplexnek tartja. Példaként említette az első szekvenciában megjelenő hajókorlát piros, egyenes vonalát és a köteleket, amik rakodáskor erősen megfeszülnek, egyenesek, majd leesve egy véletlenszerű formát öltenek. Ez a forma Marcel Duchamp Etalon című művének megidézésével a véletlen szerepének kérdését veti fel újra. A regényben nem szerepel a filmnek az a jelenete, amiben Störr kapitány a kávéházba belépő első nőt véletlenszerűen feleségül kéri, ami maga a sors. Schein szerint a görögök óta azt képzeljük a sorsról, hogy az maga a szükségszerűség, Enyedi Ildikónál viszont szerződés a véletlennel.

- A véletlen alkalmat ad arra, hogy az ember egy adott pillanatban totálisan megnyilvánuljon, ráadásul ugyanaz a véletlen vagy helyzet nagyon különböző módon érzékelhető – véli Enyedi. – Két gyerekünk van. Nagyon emlékszem a legelső pillanatra, amikor a születésük után megpillantottam őket. Máig ugyanazt a két embert látom. Számos hatás érte őket, alakultak, változtak, de a világ befogadását jellemző alap-attitűdjük már újszülöttként is bennük volt. Előírt utakon járunk - átmegyünk a zebrán, elvégezzük az iskolákat, jogosítványt szerzünk, etc. -, és a véletlenben ez a bizonyos attitűd, ami egy rendkívül erős állandó, hirtelen meg tud nyilvánulni a maga teljes gazdagságában.

A feleségem történte első ránézésre egy kosztümös film, amiben két ember szerelmét átszövi a féltékenység. A félreértések hihetetlenül gazdag palettája rajzolódik ki benne. – Olvastam az általam tisztelt Konrád György előszavát, amit Füst regényének angol fordításhoz írt. Ő több oldalon keresztül egy féltékenységi sztorit értelmezett. A filmben nem erről van szó.

Enyedi szerint a két főszereplő két játékos. Störr kapitány otthon van a saját világában, valami mégis zavarja. - Pontosan nem tudja, mi az. Van valami nagy hiány, elvágyódás, ami az otthonos érzésből húzza kifelé. Úgy tekint magára, mint aki otthon van a világban, még ha a fiziológiája is figyelmezteti, hogy ez nincs így és tovább kellene lépnie. Találkozik egy társasági hölggyel, aki egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy társasági hölgy; a társasági hölgy pedig találkozik egy teherhajó-kapitánnyal, aki sokkal szabadabb, szellemesebb és játékosabb, mint egy teherhajó-kapitány. Közösen imponálnak egymásnak és a két játékos paktumot köt – magyarázza a rendező, aki kezdőpontként ezt szúrta le. Tehát nem egymásra néztek és egymásba szerettek, hanem a kezdőponttól sérüléseken át felfedezőútra indultak, amin keresztül eljutottak egy igazán megélt szerelemhez és azoknak a biztonságot adó kontúroknak a teljes lebontásához, ami a film elején felelőtlenül magabiztossá tette a kapitányt.

A regény elbeszélésmódjával kapcsolatban Enyedi elmondta: a férfi által írt regényben benne vagyunk Störr kapitányban, az ő folyamatos önreflexiójában. Rendezőként közel maradt, de kilépett belőle: másik személyként, nőként nézi őt. Nem lát többet, mint ő, teljesen a kapitánnyal marad, de az uralkodó szempont kívül van rajta. Ez segítette Enyedit abban, hogy megmutathassa mindazt a gyengédséget és megértést, suta küszködést, amit életünkben mindannyian megtapasztalunk. A tengerész tiszteletre méltó igyekezettel valami lényegit szeretne megérteni az életről – ez iránt akart empátiát ébreszteni a rendező. - Füst Milán meglehetősen kemény és kíméletlen módon marcangolja Störr kapitányon keresztül saját magát, én sokkal kevésbé vagyok vele szigorú, mivel nem vagyok benne. Ha teljesen benne lennék, akkor ebben sok önfelmentő gesztus is lenne, vagyis a gyengédség nem egy külső szemből eredne – mondta Enyedi.

A Störr kapitányt alakító, 195 cm magas, markáns arcú Gijs Naber kifejező arcjátékát sok kritika kiemelte. Schein Gábor utalt arra, hogy a film két főszereplője (Lizzy-t Léa Seydoux alakítja – a szerk.) belső alkata hasonló, a maguk módján mindketten Odüsszeuszok. Vagyis a film anélkül lép túl a mai gender-kérdésen, hogy megkülönböztetne férfit és nőt, egyértelművé téve, hogy nem nőről és férfiről, hanem lelkekről van szó. Schein szerint az is szembetűnő, hogy míg a regény egyáltalán nem beszél a testi szerelemről, a filmben a testnyelv is hangsúlyos a két főszereplő viszonyában. Utalt rá, hogy Enyedi Testről és lélekről című filmjében a testi vonzalom nyitja meg az utat a lelki tényezőhöz.

Enyedi segítségére sietett Störr kapitánynak, aki a maga bevált eszközeivel élt a világban, de Lizzyvel találkozva ezek alkalmatlannak bizonyultak, kilépni mégsem tudott a mintázatból. - Lizzy magányosan lobogó lélek, viszont az én megfejtésemben legalább azt tudja magáról, hogy el van veszve a világban, míg Störr kapitány kiindulópontja az, hogy ő nincs elveszve: cselekvő, aktív és problémamegoldó. Nem tudatosak azok a jelek, amik azt jelzik, hogy ez nem így van. Ahogy a szárazföldre tette a lábát, elindult egy örvényen, ami beszippantotta, mivel sokáig úgy vélte, hogy érti a kapcsolati kérdéseit is. A legnagyobb zuhanása, amikor a hajóján tűz üt ki – ez az egyetlen terep, ahol korábban biztonságosan mozgott. Van egy világ, aminek átlátható szabályait és lényegét megmutatná a fiának, de nem véletlen, hogy nem menekül vissza a hajójára. Ebből a számára otthonos világból valami húzza-löki kifelé, mert belül, tudat alatt érzi, hogy ez a mintázat szűkös, nincs köze az élet teljességéhez.

Schein Gábor rámutatott arra, hogy a regényben nincs is saját hangja Lizzynek, és a filmben sem kérdezi meg sose Störr kapitány, hogy a nő mit szeretne, hogy érez, mit gondol. Az egyetlen kérdése a nőhöz, hogy hűséges-e hozzá. Enyedi szerint jellemző, hogy a főszereplők milyen módokon tudnak igazán kommunikálni. Ilyen például a tánc. Amikor a kapitány számára a rendőrségen kiderül Lizzy kalandja, utána van egy feszült beszélgetésük. – Szándékaim szerint Störr rálát, hogy a könyvelői szemléleten kívül – mit csinált a felesége és mit nem – van valami sokkal gazdagabb és gyönyörűbb dolog, ami eddig ismeretlen volt a számára. Amikor Lizzy megérzi, hogy Störrnek van érzéke ehhez a gazdagsághoz, akkor a kölcsönös kíváncsiság vagy játszma tényleg szerelemmé válik – állítja Enyedi.

Enélkül a jelenet nélkül a tangó – olyan beszélgetés a két ember között, amit verbálisan sosem tudnak igazán megvalósítani – csupán egy táncbetét lenne egy kosztümös filmben. – A másikban megpillantani azt a csodát, ami a másik ember maga, s minden mást félretolni – számomra ezt jelenti ez a táncjelenet – teszi egyértelművé a rendező. – A másik: amikor megérkeznek Hamburgba és felcsillan az újrakezdés reménye. A kapitány nem bőbeszédű, nem könnyen nyílik meg, arra pedig végképp nem tanította meg senki, hogy kérdéseket tegyen fel, mégis valami kiszakad belőle, amit még magának sem fogalmazott meg.

A kulcs már kamaszként is az volt Enyedi számára a regényhez, amikor Störr hajója kikötött Jáva szigetén: a koraesti homályban megy a kunyhók között, a mécsesek és a tűzhelyek fényében összebújva, oldottan beszélgetnek az emberek, amivel szemben ott az ő végtelen magánya. Szeretne bemenni, de másnap továbbhajózik, majd hazatérve nem csak formálisan, hanem igazán megkérdezi Lizzyt, a felesége azonban nem tud megnyílni.

Schein Gábor felidézte, hogy az 1942-es megjelenés előtt Füst Milán az írását elküldte Fülep Lajosnak, aki nem értette meg a regényt. Füst magyarázta neki, hogy egy Móricz Zsigmondnak könnyű dolga van, mert neki van világa, de hogyan írjon egy olyan író, akinek nincsen világa? Füst fogyatékosságnak érezte azt, amiből a regénye született. – Emlékszem Fülep Lajos reakciójára, nagyon felhúztam magamat, amikor olvastam – mondta Enyedi. – Ez a regény nem szájbarágósan és kioktatóan ugyan, de elképesztő mennyiségű ponton felcsillantja a reményt előttünk, hogy milyen tágasságot utasítunk el nap mint nap, azzal, ahogyan az életünket alakítjuk. Neveket, címkéket adunk egy kapcsolatban is. Számomra például a film vége is pozitív: Füst Milán–Störr kapitánynak feldereng, hogy nem hiba, nem hiányosság, ha nem érti Lizzyt, hanem valami gyönyörű dolog. Mint ahogy a világ is gazdag és titokzatos, a maga teljességében soha meg nem ismerhető. Legfeljebb úgy uralható, ahogy mi csináljuk, vagyis nullára letaroljuk… Szerintem a világ szinonimájaként értelmezhető, nyugtalan, kereső, belül tépelődő Lizzy eggyel bölcsebb, mint a kapitány.

Amikor Störr kapitány megadja magát a világ és a természet erőinek, felfogja, hogy nem veszített semmit. Azzal, hogy elengedi a vágyat a másik kinyitására - belenézni, mint egy gépezetbe, látni minden alkatrészét -, valami sokkal gazdagabbat nyer. – Számomra ez volt olyan lefegyverző kamasz koromban, amire egyébként mindannyiunknak szüksége van – idézte fel Enyedi Ildikó. – Minden nap figyelmeztetni kellene magunkat arra, hogy ha az eszelős görcsöt elengedjük, kilazítjuk, akkor hirtelen nem kevesebb van a kezünkben, hanem kitágul és gazdagabbá válik körülöttünk minden. Nem a csúcsán vagyunk, de részei leszünk, ahelyett, hogy idegenül vergődünk a világban.

A film végén hallható, sztoikus narráció, belső hang Weöres Sándort is megidézi, ami után Lizzyt megpillantva összeomlik a sztoikus attitűd. Störr kapitány is megérti, hogy a lények csak szalmabábok, és egy pillanat alatt a Lizzy mellett megélt transznak a legmélyére zuhan vissza. - Ez a legutolsó lecke, ami például Füst Milánt megkülönbözteti Hamvas Bélától: Füst eggyel tovább megy. Azt mondja, hogy nem baj, ha fáj, ha esendő vagy, menj bele és éld meg! Számomra ez a legfontosabb Füst Milánban – zárta a beszélgetést Enyedi Ildikó, aki ígéretet tett, hogy a mostani, elmaradt füredi látogatását hamarosan bepótolja.

(Az írás a Tempevölgy folyóirat online-on és a Balatonfüredi Napló 2022. évi 2. számában jelent meg.)