2018. június 19., kedd

Gyógyító energia


Harmónia, energia és öngyógyítás - a nyugati ember számára ezek a kifejezések jutnak eszébe először a "mandala" szó hallatán. Az aprólékos munkával készített alkotások színe és formavilága tele van szimbólumokkal. A füredi Desitsné Illés Gabriella hosszú évek óta készít mandalákat, most az egyikkel díjat is nyert. 


A mandala szó szanszkrit eredetű, jelentése kör, ami a tökéletesség, az EGÉSZ szimbóluma. Maga a mandala évezredek óta használatos meditációs eszköz a keleti és a nyugati kultúrában. Régóta használják ezeket a mintákat a tudat tágítására, gyógyítására, de kétségkívül a buddhista kultúrában jutott a legnagyobb szerephez. 


A mandala nem csak kör alakú lehet, azonban minden formájában a külső és a belső világmindenség sűrített mása. A szabályos, ritmikusan ismétlődő színek, minták képesek az élőlények energia-rendszerét befolyásolni, megfelelő hullámhosszra állítani, és az agyféltekék között harmonikus összeköttetést teremteni. Ezáltal nyugtat, regenerál, beindítja a szervezet öngyógyító képességét. 


A mandalák megemelik az ember energiaszintjét. Minden egyes mandala színeket, fényeket sugároz. Tulajdonosát kiegyensúlyozottá és harmonikussá teszi, erővel tölti fel, és ez kisugárzik a környezetében élőkre is. Tisztítja a teret, és energiával tölti be. A mandala gyógyító energiája segít abban, hogy a lélek is olyan egész, kerek és önmagában nyugvó legyen, mint maga a mandala. A színek, a formák és a szimbólumok ereje segít megtalálni a helyes utat, a megoldásokat. 


Desitsné Illés Gabriella mandalafestő születése óta Balatonfüreden él. Mindig közel állt hozzá a festészet, de saját elmondás szerint rajzolásban sohasem jeleskedett. A "szeretnék festeni" érzést hosszú ideje magában hordozta. Néhány éve Veszprémben egy Natura Napon találkozott először mandalát festő nővel. A munkáit látva rájött, hogy ez az ő világa. S mivel véletlenek nincsenek, meg se lepődött, hogy épp tanfolyam indult a mandalafestőnél, így néhány napon belül már bele is merítkezett az alapfogásokba. 


Gabriella az első pillanattól élvezte az alkotást, és érezte, hogy ez az, amire egész életemben várt. Amikor fest, akkor kizárja a külvilágot, megszűnik az idő és a tér. Teljesen átadja magát a színek és a formák hatásának. Nem az ész és az egó diktál, hanem a "szív-lélek-szeretet" játéka irányítja a munkáját.


„Nagyon nagy élmény számomra, amikor a képeim hatását láthatom az embereken; az örömöt, a bánatot, amit felszínre hoz a lelkük mélyéről. Nehéz elképzelni, hogy a színeknek milyen erős hatása van! Az életem, a munkám, a hétköznapjaim teljesen megváltoztak, és ezt a festésnek köszönhetem” – vallja Desitsné, akit férje, Péter, és két felnőtt fia támogat abban, hogy a munkája mellett minél több időt tölthessen a festéssel. „Szeretném tovább adni ezt az élmény, így gyerekeknek és felnőtteknek is tartok táborokat, amiben nagy segítséget kapok húgomtól, Sacitól és kislányától, Blankától.”


Az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. nemrég Alkotó Energia néven pályázatot hirdetett, ahol Gabi DIY dekorációk és ajándéktárgyak kategóriában különdíjat kapott. Több mandala mellett a díjnyertes alkotás is az Anna Grand Hotel előcsarnokában látható, ahol bárki kipróbálhatja, hogy a mandalák milyen szunnyadó érzéseket keltenek benne életre.  



(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 2. számában jelent meg.)

2018. március 26., hétfő

Az mi az a húsvét?

A balatonfüredi Tündérkert Óvoda óvodásainak gondolatai: 


- A Húsvét azt jelenti, hogy jön a nyuszi, és csokit eszünk. Meg tojást, mert meleg az idő.
- A fiúk meglocsolják a tojásokat. Mi az anyukámmal virágokat locsolunk, a fiúk meg a tojásokat és a lányokat.
- A húsvét az, hogy bármit lehet kívánni a húsvéti nyuszitól.
- Mi el szoktunk menni Budapestre az unokatestvéremékhez, ott van tojásvadászat: előre elkészítik a bokorba a tojásokat, és azt kell megkeresnünk. Az enyém az, amelyiken az én nevem van. Anyáék elárulták, hogy nem a nyuszi teszi a bokorba a tojást, hanem ők.
- Húsvétkor feltámad a Jézus, mert előtte meghalt.
- Az apja küldte le a mennyből, hogy megmutassa, hogy ő valójában jó ember. És én elhiszem, hogy jó ember, mert tőle kaptam egy ekkora meg egy ekkora legót!
- Minden évben feltámad Jézus?
- Persze, minden évben!
- Meg a madarak húsvétkor választanak párt, az állatok akkor szülik meg a kicsinyeiket, és tojást raknak a madarak.


- A mama azt mondta, hogyha írunk a nyuszinak levelet, akkor elolvassa és meghozza, amit szeretnék. Én egy barbit szeretnék kapni tőle.
- Ajándékot hoz, azért, mert Húsvét van.
- Neeem, azért mert jól viselkednek a gyerekek.
- És építeni kell fészket, hogy odategye a nyuszi az ajándékot.
- Húsvét tavasszal van, és én egy hármas mozit kívántam a barátnőimmel.


- Anya azt mondta, hogy a nyuszi egy erdőből jön, de én nem hiszek neki, mert anya mindig vicceket mond este, amikor lefekszem, és ezt is este mondta.
- Szerintem a nyuszi Meseországból jön.
- Az nem is létezik!
- Szerintem igen! Tele van élő fákkal, meg barátokkal, beszélő állatokkal, és csak tavaszkor lehet Húsvét, mert akkor támad fel Jézus.
- Igen, vannak ott beszélő fák, sok nyúl, meg egyszarvú, szárnyas unikornis!
- Manó is, meg törpék, óriások! Játszanak, futkároznak, és ha az óriás is fut, akkor beleremeg a föld! A nyuszi is tud beszélni, és ott festi be a tojást, a csokit, meg az ajándékokat.
- Ecsettel festi, pöttyökkel, megfőzi, hogy ehető legyen.
- Nekem meg kiesett a fogam.
- Messziről jön a nyúl, szürke színe van.
- Én láttam, hogy a nyuszik üregben vagy lukban laknak, onnét jön.
- Dehogy, Húsvétországból!
- Nem, a föld alatt lakik, ott van a műhelye, tojást fest és csokitojást készít.
- Neeem, mi festjük a tojást: a mamáméknál van tyúk, az tojik tojást, a kakas nem.
- Egyszer a nyuszi hozott egy kiscsirkét, és az tojott egy tojást.
- Az még nem is tud tojni!
- Dehogy, a lányok festik a tojást, én egy szíves-sötétkéket.
- Én nem fogok őrülni, ha azt kapom tőled!
- Jó, akkor egy pöttyös zöldet.
- Neeem, én cukorkát szeretnék!
- Úgy kell, hogy előbb megfőzzük, aztán kijön a belseje, beletesszük a festékbe, meghámozzuk, és megesszük.
- A festéket?
- Neeem, a tojást!
- Nekünk van egy ilyen tojástartó, abba belerakom a tojást, kivágok szép mintákat ollóval, és ráragasztom a tojásra.
- A mamával úgy szoktuk, hogy forralunk vizet, beletesszük a festéket, mama beleteszi a tojást, én meg kidíszítem virágokkal, meg ragasztok rá.
- Lehet hímes tojásokat fejteni. Az egy sima tojás, aminek kiszívtuk a levét, azt felrakjuk egy pálcikára, és festékkel kidíszítjük.
- Mi meg a lakást is díszítjük, van kosárunk, meg virágos zsinórok.


- Meglocsolják a fiúk a lányokat, nehogy elhervadjanak.
- A fiúk nem azért mennek locsolni, hogy a lányok el ne hervadjanak, hanem hogy kapjanak tojást! Csokitojást.
- Vízzel kell locsolni.
- Neeem, parfümmel, hogy jó illatos legyél.
- De belemegy a szemedbe!
- Csak itt kell, a cicidet!
- Nekünk van olyan spray, amivel locsolunk.
- Én azt nem szeretem, mert büdös lesz a hajam.


- Csokit eszünk, cukrot meg habcsókot, sonkát neeem.
- De mi eszünk sonkát.
- Csokoládét eszünk, nem eszünk sonkát, utálom!
- Húsvétkor nem eszünk húst.
- Kalácsot eszünk, tojást, húsvéti fánkot, nyuszit és húsvéti levest, és sonkát.
- Fúúúúj, inkább szalámit!
- Salátát, kolbászt, bárányt neeeem, mert az fontos állat, abból készül a pulcsink.
- Mama főz töltött káposztát, én azt szeretem, és répalevet iszunk.
- A nyuszi is vendégségbe megy, megkínálják répával.
- Mi alszunk délben, és akkor a nyuszi elrejti az ajándékot, és mi délután megkeressük.
- Nem is, reggel kell keresni!
- Egyszer a nyuszi bejött a házba, ott volt egy csomó csoki, és megette.


- Hagyomány az, hogy régen is csinálták.
- Hagyomány, mert valaki kitalálta a családunkban, hogy sonkát eszünk, és mi tovább visszük a hagyományt.


- Húsvétkor lehet virágot szedni, hóvirágot, kankalint, violát.
- Kirándulni is lehet, föl a kereszthez, onnét lehet látni a Balatont!
- Mi vendégségbe megyünk, meglátogatjuk a mamát. Rajzolok neki valamit, virágot, meg rétet, amin van virág, odaadom, és ő örül neki.
- Mi elmegyünk a barátainkhoz Budapestre, meg van, amikor Angliába.
- Mi meg kirándulni megyünk a Koloskába, a mamához, és ajándékokat bontunk.


- Az oviban is van húsvét, tojást szedünk a fűből, csokit meg csibét, a nyuszika hagyja ott.
- Fontos, hogy húsvétkor kapjunk ajándékot, mert akkor ünnepelünk.
- A húsvéti nyuszi egyszer hozott nekem egy biciklit.


- Én egyszer meglestem a nyuszit, barna volt, és a csokitojásokat lerakta mindenfelé, ezt álmodtam, és éjfélkor is le lehet menni, meglesni!
- Nagy a füle, bolyhos a farka, masni a nyakában, és csokis a talpa, mert megette a csokitojást!
- És mozog az orra, mert azzal szaglászik.
- Dehogyis, fehér színű, olyan, mint a Zorka nyula, csak az szürke.


 - A mamámtól tanultam egy verset: „Én kis kertész legény vagyok, rózsavízzel locsolgatok, úgy locsolom a lányokat, mint kertész a virágokat.”
- Nekem a nagypapa tanított locsolóverset. A nagypapa onnét tudja, hogy ő is fiú.
- Nyuszi, nyuszi, nyulacskám, ne félj tőlem, nincs puskám!


A gyerekek gondolatait lejegyezte: Mórocz Anikó  
(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. 2. számában jelent meg.)

2017. december 9., szombat

Ajándékba kenyeret?



   
Nemrég azt mondta nekem az aszófői teaház füredi Gergője, hogy kamasz korában sokat járt a nagymama hátsó kisházába, ahol a külföldről hazalátogató unokatestvére próbálgatta a kintről hozott receptek elkészítését. Már a kapuban lehetett érezni, hogy megint valami finomság sül a Karancs gáztűzhely gyomrában. Péter mellett kezdett kotnyeleskedni Gergő, imponált neki a rokon ügyessége, és hogy az elkészült sütik minden családtag arcára mosolyt csaltak. Ezt a szokást ő is átvette, és mind a mai napig tartja: sütiből, kenyérből a szomszédok is kapnak, akik a jól ismert kopogásra tüstént boldogan szaladnak ajtót nyitni. (A finomságokért járó széles mosoly erős függőséget okoz annak, aki tud adni, a cikk írója ezért a kemény drogok kategóriájába sorolja azt.) 



A minap kedvenc irodalomtörténészemmel beszédültünk egy üzletbe, aminek nyitva volt az ajtaja, hogy azon szabadon kiszökhessen a frissen sült kenyér narkotikuma. Aki erre nem szédül be, az semmire. Jólesően kapkodtuk a levegőben keringő illatmorzsákat, miközben egy fiatal pár mosolygós szemmel, vasalt kötényben mesélte a többekkel megesett történetet: bár a szakmájukban jól teljesítettek, megunták a főváros zaját, s a Balaton mellett keresnek menedéket. Kenyér sül épp, megkóstoljuk? Hagymás, tökmagos kerül elénk egy formás kis vágódeszkán, kávé is jár mellé, de fizetni nem ér, mert csak a következő héten nyitnak, a próbasütést osztják szét a betérők között. 


Hazafelé menet két kenyér lapul szelíden a tenyerembe, ami erősen meghaladja az átlagos fogyasztásunkat. Idehaza gondosan megfelezem őket, a háromévest és a hetvenévest alig lehet elhessegetni mellőle. Eszembe jut Gergő, s már csomagolom is be a fél-fél kenyeret, indulok a szomszédba velük. Learatom a babérokat, naná, de nem felejtem a forrás megjelölését. Még ilyet, egy fél kenyér ennyi jó érzést képes generálni? Na de ezért revans jár: tűt, cérnát veszek elő, készül az apró levendulapárna, aminek jóleső érzésével indulok másnap a pékség felé. 


Útközben mondogatom a párnának, hogy viselje jól magát, és nem kell többet csinálnia, mint amire egyébként képes: hozzon szerencsét a fiatal párnak, segítse őket, ha épp nehezen őrölnek a malomkerekek. A jutalom újabb párás szemek, s mutatják: ezt a virágot is valaki hozta, csak úgy. Bevallom sietve, hogy szórólapot csináltam az előző napi két kenyér feléből, s begyűjtöttem az értük járó hálás mosolyokat. Újabb két kenyér nélkül most sem úszom meg… Amikor kifelé indulok, egy idős néni a táskájából épp egy nagy zacskó fügét tesz a pultra, csöndesen megtoldva egy fél mondattal: „Finom volt a tegnapi kenyér, ez meg itt a kertemből való.”


Csütörtök van. Aki még nem itt él, az igyekszik pénteken itt ébredni. Hívom két barátomat: érkezésükkor jelenjenek meg nálunk, van itt nekik valami. Be is futnak szép sorban, s mit ad Isten, ők is nagy boldogan távoznak a fél-fél kenyérrel. A nyitás hetében elfogy az ajándékkenyér, megyek az utánpótlásért. Az üzlet tele. Mondják: így megy ez négy napja. Volt, aki egyszerre tizenegy kenyeret csomagoltatott be. Akármekkora is a család, azt ne mondja nekem senki, hogy ez mind elfogy… Lehet, hogy ők is rákaptak a kenyérajándékozás édes (kovászos) ízére? 


Őrület: október elején arról számoltak be a barátaim, hogy az üzletek polcain már ott sorakoznak a csokimikulások... Aztán a nagyanyám lenvásznába csomagolt kenyérre gondolok: nincs még veszve a világ. 

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2017. decemberi számában jelent meg, fotók: facebook - Péklány Kézműves Pékség)

2017. október 30., hétfő

Romantika – nem csak a reformkorban

A televízió távirányítóján zongorázva lépten-nyomon belebotlunk ügyesen megrendezett, mesebeli üdülőövezetekben felvett, feltupírozott jelenetekbe, amikre felsóhajtunk: „Hogy ez milyen romantikus…”. De átütő erejű, regényes fordulatokra csak a valóság képes, annak ellenére is, hogy a hétköznapokból már-már eltűnni látszik a romantika.

A Balatonfüred és Környéke MÚZSA Művészeti Közhasznú Egyesület öt-hat évvel ezelőtt vállalta az évi közel kétszáz reformkori öltözet megszervezését, kiadását és gondozását a Romantikus Reformkor Fesztivál idejére. A ruhákat névre szólóan, méret szerint lehet igényelni az önként jelentkező résztvevőknek. 

 

Nagy Sándorné Éva, a MÚZSA projektmenedzsere ez év szeptember elején egy titokzatos elektronikus levelet kapott, amelyben egy tatabányai úr érdeklődött: elhozhatná-e a párját a füredi fesztiválra. Televíziós összeállításban látták az eseményt, nagyon megtetszett nekik, és akkor határozta el, hogy meglepi az élménnyel szíve választottját. A tervet az utolsó pillanatig sikerült fátyol alatt tartania. Mindvégig Évával egyeztetett: otthon titokban megmérte a partnere ruháit, és leadta a méreteket, neki magának pedig egy bocskait kért. 


A rendezvény napján a hölgy úgy ült be az autóba, hogy nem tudta hova indulnak. Amikor megérkeztek Balatonfüredre, nem értette, hogy miért jöttek ide. A ruhapróba idején nagyon meghatódott, és hogy, hogy se, a kiválasztott viselet mérete és színe tökéletes volt, remekül passzolt viselőjéhez. – De hisz nincs hozzá cipőm, hűvös van, kellene egy vállkendő is! – hangzott a női sóhaj, amire az úr frappáns feleletet adott: - Minden van! Kinyílt az autó csomagtartója, ahova titokban bekészített többféle cipő, vastag és vékonyabb, színválasztékot nem nélkülöző sálak várakoztak. Az úrnak mindenre volt gondja, még hajcsatot is készített be. 

 

A titkos terv pazarul sikerült, a pár boldogságában elhatározta, hogy jövőre két napra jönnek Balatonfüredre, és a Reformkori Fesztivál idején itt is szállnak meg.
Tessék csak, tessék, urak! Hány fecske is csinál nyarat?

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2017/5. számában jelent meg.)

2017. július 12., szerda

Nincs itt semmi látnivaló?



A László Károly Gyűjtemény margójára

-          Elvitték?
-          El.
-          De miért?
-          Azt mondják: joguk volt hozzá.

És valóban.
László Károly műgyűjtő 2006-ban letétbe helyezte a gyűjteménye egy részét Veszprémben. Úgy mondják: nagyon megszerette a várost, amihez előtte nem volt kapcsolata. Nem itt született ugyan, hanem Victor Vasarely szülővárosában, Pécsen, Vásárhelyi Győző után 17 évvel, 1923-ban. Zsidó ősei a XVIII. században kerültek Magyarországra, Mária Terézia üldözte el őket Morvaországból. Édesapja a hannoveri Continental Művek dél-magyarországi képviselője volt. Álmodozó gyermeke jobban szeretett egymagában, a gazdag fantáziájával megteremtett világban játszani, mint társaival, akik gátat szabtak képzelete szabad szárnyalásának. A cisztercita rend pécsi reálgimnáziuma után a város orvosi karára iratkozott be, de egyetemista élete gyorsan megszakadt: 1944-ben a nácik Auschwitzba deportálták. Több lágert is megjárva, a háború utolsó napjaiban Theresienstadtban, az amerikai csapatok szabadították ki. Nővérén kívül valamennyi családtagját elveszítette, ő 37 kilósan ért haza. Pécsről mintegy ezer férfit deportáltak, közülük tizenketten tértek vissza.

1945-ben Bázelbe költözött nővéréhez, ahol előbb folytatta orvosi tanulmányait, majd Szondi Lipót tanítványaként pszichoanalízissel kezdett foglalkozni. Ez sodorta a művészet felé, a szürrealizmusban találta meg tudományágának művészeti párhuzamát. Színdarabokat írt, saját színtársulatot alakított és műkereskedelemmel kezdett foglalkozni. Gyűjteményét az 1950-es években alapozta meg. A huszadik század amerikai és nyugat-európai alkotói, művészei közül sokakkal személyes kapcsolatban volt: William Burroughs, Jean Cocteau, Christo, Allan Ginsberg, Patricia Highsmith, Robert Mapplethorpe, Andy Warhol. A magyar alkotók közül Kassák Lajos, Ligeti György, Tamkó Sirató Károly, Victor Vasarely is a barátai közé tartoztak. Kassák Lajost ő fedezte fel a nyugat-európai közönség számára, ő adta ki az első könyvet róla.

Lelki társainak a tibetieket érezte. Imádta a Távol-Keletet, járt Bali szigetén, Nepálban, Kambodzsában, Laoszban, Burmában, és beszélgetett a Dalai Lámával. Életének valódi színtere azonban a háza volt, Bázelben, ahol ezerszám rejtőztek a műalkotások. Nemcsak a falakon, polcokon, hanem az emeletre vezető lépcsőfokokon, sőt a mennyezeten is, ezért aztán kézenfekvő volt, hogy a gyűjteményt kényelmesebb helyre költöztessék, és megnyissák a nagyközönség előtt. Az ezredforduló tájékán Veszprém épp forrást keresett, hogy felújíthassa egyre romló állapotban lévő épületét a várban, László Károly pedig magyarországi otthont keresett gyűjteménye számára. A szerencsés találkozás révén újulhatott meg a Dubniczay-palota, méltó helyszínt biztosítva a műalkotások sokaságának: 2006-ban a felújított palotában nyílt meg a XX. század képzőművészetéből keresztmetszetet nyújtó állandó kiállítás.

László Károly olyannyira veszpréminek érezte magát, hogy ide is temetkezett, a gyűjteménye közelében akart maradni halála után is. Hogy forog-e a sírjában, amiért csak ő marad Veszprémben, a gyűjteményt pedig becsomagolták és elvitték? Nem hinném. A jogi fogalmakkal ugyanis neki is tisztában kellett lennie: a letétbe helyezett gyűjtemény sorsáról a mindenkori tulajdonos dönt, vagyis ő, halála után pedig az örököse. Ha annyira biztos akart lenni abban, hogy a gyűjteménye, vagy annak egy része szeretett városában, Veszprémben maradjon, akkor miért a letéti formát választotta?

Porga Gyula, Veszprém polgármestere, és Hegyeshalmi László, a Művészetek Háza igazgatója 2011-ben személyesen utaztak ki a gyűjtő bázeli otthonába. A látogatás alkalmával László Károly örült, hogy a gyűjteménye a lehető legjobb helyen van, a befogadó intézmény minden igényének eleget tett, így újabb tíz éves letéti szerződést írt alá. Felmerült, hogy a város 45 műalkotást ajándékba kap, de betegsége miatt László Károly már nem tudott Veszprémbe utazni. Az ajándékozás végül nem valósult meg, a gyűjtemény letétben maradt Veszprémben. A gyűjtő halála után örököse megerősítette a letéti szerződést, majd több hónappal ezelőtt levelezés indult közte és a város között a gyűjtemény sorsáról. A Nemzeti Bank által felkért szakértők megérkeztek Veszprémbe, felmérték a műtárgyakat, az MNB Értéktár Program vételi ajánlatot tett az örökösnek, aki ennek a hatszorosát kérte.

A nemrég összepakolt és elszállított gyűjtemény már nem ugyanaz volt, mint ami 2006-ban Veszprémbe került. 2011-ben és 2015-ben is volt szerződés szerinti változtatás, „frissítés”. Darabra ugyanannyi műalkotás érkezett vissza, de főművek kerültek ki az anyagból (Patkó Károly1928-as „Férfi képmása” című képét például 40 millióért látták egy aukción). Ezt persze nehéz objektíven megítélni, mert a művészet mégiscsak szubjektív. Műgyűjtői berkekből azt lehetett hallani, hogy László Károly 2013-ban bekövetkezett halála után az örökös több kísérletet tett a műalkotások értékesítésére, egyesek szerint a gyűjteményt egyben is eladásra kínálta már.

Ezen a ponton érdemes megvizsgálni, hogy miből is áll a műgyűjtés? Minden bizonnyal pénz is mozog, időnként nem is kevés. De László Károly esetében sem ez volt a kezdet. Vagy a másik nagy, Veszprémben közkincsé tett magángyűjtemény tulajdonosát, Vass Lászlót is példaként hozhatom, aki családjának körülményeiről egy korábbi írásában így vallott: „Budapest egyik kisvárosra emlékeztető peremkerületében születtem, ahol egymásra ikrekként hasonlító családi házakban bérből, fizetésből élő kisemberek élnek. Három generációnak adott békés otthont, a jövedelemhez szabott kielégítő, ám minden kényelmen túli luxust nélkülöző épület. A cipőipari technikum befejezése, cipész-mestervizsgám után a Magyar Divat Intézet tervezőjeként is itt éltem feleségemmel és két kislányommal.” Terveket és modelleket készített szabadidejében, amikre felfigyelt egy sikeres, önálló üzlettel rendelkező cipészmester-kereskedő, akinek a társa lett. Négy év elteltével önállósította magát Vass László, és saját üzletet nyitott a Belváros egyik patinás utcácskájában, ahol saját tervek alapján, kézi munkával készült cipőit kezdte árulni. Azonban nem maradt meg a kaptafánál, egyre inkább a modern képzőművészet felé fordult a figyelme, vagyis a mindennapi munkán túli igények ébredtek benne.

Egy gyűjtemény elsősorban a gyűjtő lelkének a lenyomata. Ha már az imént Vass Lászlót citáltam ide, akkor folytatom vele: „A lényeg az, hogy arculata legyen egy gyűjteménynek, a pénzben kifejezett értéke másodlagos. A maga nemében különleges az a gyűjtemény, amit egyedi gondolatmenet mentén alakítottak ki, egységes koncepcióval, nem kell nagyon drágának is lennie.  Egy gyűjtemény a gyűjtő szemléletét tükrözi elsősorban, amit a világ felé mutatni kíván. Annál szebb dolog pedig nincs a világon, mint egy képről eldönteni, hogy milyen. Utánajárni, hogy milyen életet élt az alkotó, s minden fellelhető mögöttes műveltséget megszerezni. A modern művészet olyan, mint egy kavics a vízben, ami fodrokat, hullámokat hoz létre, így megy előre a világ, és ebben a lendületben, ebben a sodrásban érzem magamat jól én is.”

Ha ezt a dinamikát vesszük alapul, akkor a László Károly Gyűjtemény Veszprémből való elvitelére mondhatnánk azt is, hogy „nincs itt semmi látnivaló kérem, tessék nyugodtan tovább menni”. A gyűjtemény eladott darabjai nagy valószínűség szerint egy másik gyűjteménybe kerülnek. Az is lehet, hogy az új tulajdonos már évek óta várt rá, hogy legyen egy Kassákja, mert úgy érzi teljesebbnek a gyűjteményét. Az persze más kérdés, hogy a gyűjteményt a köz javára fordítja-e, és bárki megnézheti (mint ahogy a László Károly Gyűjtemény is szabadon látogatható volt a Dubniczay-palotában), vagy hét lakat alatt őrzi, s jó esetben a család gyönyörködhet benne. (Kevésbé szerencsés esetben csak időnként kerül elő a páncélból, villantani a dicsekvő üzleti partner előtt.) De a tulajdon akkor is szent. Jogos birtokosa azt tesz a műtárgyával, amit akar, szabadon adhatja-veheti, magán- vagy közgyűjteménybe teheti.

Erről egy ugyancsak veszprémi, időszaki kiállítás megnyitóján hallott történet jut eszembe. Forró nyári nap volt, mégis sokan vállalták, hogy útra kelnek, mert látni akarták a magánygyűjteményből összeállított kiállítást. A ceremónia után odasodródott mellém egy jól értesült barátném, aki előzőleg a jelen lévő gyűjtő fiával váltott szót. A szeretett gyermek azt kérdezte a barátnémtól: „Tudod, mik lógnak itt a falon? Ezek autók és hajók”.

Így is lehet. És nincs ebben semmi megvetni való. A Föld egy sóhajtásnyira, alig észrevehető módon megállt, aztán forgott tovább. A Dubniczay-palotában, ha ügyesek - és miért ne lennének azok? –, akkor ugyanez történik: megállnak egy sajnálkozó pillanatra, a csomagoló műkincsszállítók között még utoljára megsimogatják tekintetükkel a búcsúzó képeket, nyugodt szívvel gondolnak arra, hogy az őrzésükért, a népszerűsítésükért mindent megtettek, és azzal a reménnyel engedik őket útnak, hogy valahol már türelmetlenül várják őket. Aztán térülnek-fordulnak az üres falak között, s új tervek születnek. Ki tudja, lehet, hogy a magángyűjtők sorban állnak egy kultúrát értő és szerető város kiállítóterméért, amibe László Károly még a felújítása előtti állapotában szeretett bele. S talán nem is szükséges egy másik állandó kiállítást szervezni, évente más és más alkotások kerülhetnek a látogatók elé. Örülünk annak, hogy László Károly gyűjteményének Veszprém adott átmeneti otthont, s nyitottan állunk az eljövendő meglepetések elé.

(Az írás a SÉD kritikai lap 2017. nyári számában jelent meg.)