2022. március 12., szombat

Menj bele és éld meg!

Enyedi Ildikó filmrendező évtizedeken át készült Füst Milán A feleségem története című, Nobel-díjra is jelölt regényének megfilmesítésére. A könyvvel ellentétben a filmbéli főszereplő, Störr kapitány nem egy dúvad, hanem egy érzékeny, tépelődő férfi, aki érteni akarja a feleségét, bízni benne és szeretni. Az ötvenöt évvel ezelőtt elhunyt Füst Milánra is emlékeztek Balatonfüreden a Magyar széppróza napja alkalmával tartott beszélgetésen, ahol Schein Gábor író, költő, irodalomtörténész, Füst Milán eddigi legalaposabb monográfusa beszélgetett a betegsége miatt online kapcsolt Enyedi Ildikóval a Szőcs Géza Irodalmi Szalonban.

Február 26-án délután a füredi Balaton Moziban ismét vetítették Enyedi Ildikó filmjét, ami nem arra fókuszál, hogy a holland hajóskapitány, Störr kapitány - feleségül véve a finom francia hölgyet, Lizzyt - hogyan próbál bizonyosságot szerezni a felesége hűségéről, hanem arra, hogy milyen megfejthetetlen érzésekből áll össze a szerelem. A nézők számos kérdéssel érkeztek a Vaszary villában tartott beszélgetésre, ahol Enyedi Ildikó és Schein Gábor közösen gondolkodtak az író remekművéről. Füst Milán – Adyval, Móriczcal, Babitscsal, Karithyval és Kosztolányival – a Nyugat első nemzedékének legkiemelkedőbb alkotói közé tartozott, a magyar irodalom egyik legszerteágazóbb, az összes irodalmi műnemre kiterjedő életművét hozta létre.

Schein Gábor előre bocsátotta, hogy A feleségem története című film nem a hagyományos értelemben vett adaptáció, vagyis egy regénynek a filmre vitele, hanem egy önálló műalkotás, amely lényeges pontokon eltér Füst Milán regényétől, de az eltérések is megfelelnek a mű gondolatiságának. Enyedi Ildikó élettörténetében hosszú ideje jelen van Füst Milán regénye és a belőle készült filmterv. A rendező egyetértett a Schein Gábor által megidézett Weöres Sándor álláspontjával, miszerint Füst Milán nem fér el a magyar irodalom ismert keretei között.


- Füst Milán túllógott azon a közegen, aminek nagyon szeretett volna a része lenni – fogalmazott Enyedi Ildikó. – Weöres Sándornak sikerült megértenie Füst Milán lényegét. Először gimnazista koromban, a sokak által megtapasztalt olvasási időszakomban találkoztam Füst Milánnal, és csak később fogtam fel, hogy mennyire nem tudott vele mit kezdeni a kanonizált magyar irodalom. Az iránta való kamasz-lelkesedésem máig kitartott. Nulla párkapcsolati és élettapasztalattal kamaszként is rengeteg rétegét akadály nélkül értem. Ez az egyik döbbenetes bűvölete az irodalomnak: az emberek jeleket vetnek papírra, és akár kétezer év múlva is valaki egy más nyelven, akár fordításban nézi ezeket a jeleket, miközben kinyílik és felkavarodik a lelke. Nálam mindig is lesz egy primátusa az irodalomnak, annak ellenére, hogy filmeket készítek.

A későbbiekben Enyedi Ildikó Erdély Miklós köréhez tartozott. A XX. század második felének építésze az irodalomban, a képző- és filmművészetben is alkotó teoretikus volt. 1978-ban elindított INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) kurzusán a keleti filozófia és a kortárs művészet kapott hangsúlyt, ahol egy új művészgeneráció nőtte ki magát: Enyedi Ildikó és mások mellett például Geskó Judit művészettörténész, aki Van Gogh-, Monet- és két Cezanne-kiállítást is rendezett a Szépművészeti Múzeumban, indulása óta pedig ő állítja össze a balatonfüredi Vaszary Galéria programját.


- Erdély Miklós egészen sajátos attitűddel viszonyult saját idejének hivatalos közegéhez és a nemzetközi avantgárdhoz. Nagyon erős, szokatlan lényeglátás jellemezte és szintén túllógott azon az ól- vagy akol-melegen, ami egyébként nagyon tehetséges embereket is összetartott, meleg, biztonságos fészket teremtve – magyarázta Enyedi. – Tanítványaként közelről láttam és tapasztaltam a nagyvonalúságát, ami mögött egy hihetetlen szerénység húzódott. Füst Milán sokféle álarcában és színházában is látok egyfajta szemérmességet, csakúgy, mint például Halász Péter hihetetlenül teátrális kulturális jelenlétében is.

A nyolcvanas évek végére Enyedi Ildikó azt érezte, hogy fontos lenne egy film, egy pontosítás Füst Milánnal kapcsolatban. 2021-es filmjében is Füst Milán gondolkodásának fontos szempontjaira fókuszált, ami, mint mondta, afféle bevezető, kedvcsináló lehet az írói életműhöz. Valójában sokkal több ennél. Schein Gábor szerint a Füst Milán-regényből készült film Enyedi világába való bevezetést is jelent. Szerinte nyelvi síkon a film nagyon messze van a regénytől: míg az eredeti műben a beszéd, az elmesélés lehetősége csak Störr kapitányt illeti meg, aki folyamatosan reflektál önmagára, addig a film sokkal közvetlenebb és a kamera fókusza több perspektívából mutatja meg a történetet.


A film képi síkját Schein rendkívül komplexnek tartja. Példaként említette az első szekvenciában megjelenő hajókorlát piros, egyenes vonalát és a köteleket, amik rakodáskor erősen megfeszülnek, egyenesek, majd leesve egy véletlenszerű formát öltenek. Ez a forma Marcel Duchamp Etalon című művének megidézésével a véletlen szerepének kérdését veti fel újra. A regényben nem szerepel a filmnek az a jelenete, amiben Störr kapitány a kávéházba belépő első nőt véletlenszerűen feleségül kéri, ami maga a sors. Schein szerint a görögök óta azt képzeljük a sorsról, hogy az maga a szükségszerűség, Enyedi Ildikónál viszont szerződés a véletlennel.

- A véletlen alkalmat ad arra, hogy az ember egy adott pillanatban totálisan megnyilvánuljon, ráadásul ugyanaz a véletlen vagy helyzet nagyon különböző módon érzékelhető – véli Enyedi. – Két gyerekünk van. Nagyon emlékszem a legelső pillanatra, amikor a születésük után megpillantottam őket. Máig ugyanazt a két embert látom. Számos hatás érte őket, alakultak, változtak, de a világ befogadását jellemző alap-attitűdjük már újszülöttként is bennük volt. Előírt utakon járunk - átmegyünk a zebrán, elvégezzük az iskolákat, jogosítványt szerzünk, etc. -, és a véletlenben ez a bizonyos attitűd, ami egy rendkívül erős állandó, hirtelen meg tud nyilvánulni a maga teljes gazdagságában.


A feleségem történte első ránézésre egy kosztümös film, amiben két ember szerelmét átszövi a féltékenység. A félreértések hihetetlenül gazdag palettája rajzolódik ki benne. – Olvastam az általam tisztelt Konrád György előszavát, amit Füst regényének angol fordításhoz írt. Ő több oldalon keresztül egy féltékenységi sztorit értelmezett. A filmben nem erről van szó.

Enyedi szerint a két főszereplő két játékos. Störr kapitány otthon van a saját világában, valami mégis zavarja. - Pontosan nem tudja, mi az. Van valami nagy hiány, elvágyódás, ami az otthonos érzésből húzza kifelé. Úgy tekint magára, mint aki otthon van a világban, még ha a fiziológiája is figyelmezteti, hogy ez nincs így és tovább kellene lépnie. Találkozik egy társasági hölggyel, aki egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy társasági hölgy; a társasági hölgy pedig találkozik egy teherhajó-kapitánnyal, aki sokkal szabadabb, szellemesebb és játékosabb, mint egy teherhajó-kapitány. Közösen imponálnak egymásnak és a két játékos paktumot köt – magyarázza a rendező, aki kezdőpontként ezt szúrta le. Tehát nem egymásra néztek és egymásba szerettek, hanem a kezdőponttól sérüléseken át felfedezőútra indultak, amin keresztül eljutottak egy igazán megélt szerelemhez és azoknak a biztonságot adó kontúroknak a teljes lebontásához, ami a film elején felelőtlenül magabiztossá tette a kapitányt.


A regény elbeszélésmódjával kapcsolatban Enyedi elmondta: a férfi által írt regényben benne vagyunk Störr kapitányban, az ő folyamatos önreflexiójában. Rendezőként közel maradt, de kilépett belőle: másik személyként, nőként nézi őt. Nem lát többet, mint ő, teljesen a kapitánnyal marad, de az uralkodó szempont kívül van rajta. Ez segítette Enyedit abban, hogy megmutathassa mindazt a gyengédséget és megértést, suta küszködést, amit életünkben mindannyian megtapasztalunk. A tengerész tiszteletre méltó igyekezettel valami lényegit szeretne megérteni az életről – ez iránt akart empátiát ébreszteni a rendező. - Füst Milán meglehetősen kemény és kíméletlen módon marcangolja Störr kapitányon keresztül saját magát, én sokkal kevésbé vagyok vele szigorú, mivel nem vagyok benne. Ha teljesen benne lennék, akkor ebben sok önfelmentő gesztus is lenne, vagyis a gyengédség nem egy külső szemből eredne – mondta Enyedi.

A Störr kapitányt alakító, 195 cm magas, markáns arcú Gijs Naber kifejező arcjátékát sok kritika kiemelte. Schein Gábor utalt arra, hogy a film két főszereplője (Lizzy-t Léa Seydoux alakítja – a szerk.) belső alkata hasonló, a maguk módján mindketten Odüsszeuszok. Vagyis a film anélkül lép túl a mai gender-kérdésen, hogy megkülönböztetne férfit és nőt, egyértelművé téve, hogy nem nőről és férfiről, hanem lelkekről van szó. Schein szerint az is szembetűnő, hogy míg a regény egyáltalán nem beszél a testi szerelemről, a filmben a testnyelv is hangsúlyos a két főszereplő viszonyában. Utalt rá, hogy Enyedi Testről és lélekről című filmjében a testi vonzalom nyitja meg az utat a lelki tényezőhöz.


Enyedi segítségére sietett Störr kapitánynak, aki a maga bevált eszközeivel élt a világban, de Lizzyvel találkozva ezek alkalmatlannak bizonyultak, kilépni mégsem tudott a mintázatból. - Lizzy magányosan lobogó lélek, viszont az én megfejtésemben legalább azt tudja magáról, hogy el van veszve a világban, míg Störr kapitány kiindulópontja az, hogy ő nincs elveszve: cselekvő, aktív és problémamegoldó. Nem tudatosak azok a jelek, amik azt jelzik, hogy ez nem így van. Ahogy a szárazföldre tette a lábát, elindult egy örvényen, ami beszippantotta, mivel sokáig úgy vélte, hogy érti a kapcsolati kérdéseit is. A legnagyobb zuhanása, amikor a hajóján tűz üt ki – ez az egyetlen terep, ahol korábban biztonságosan mozgott. Van egy világ, aminek átlátható szabályait és lényegét megmutatná a fiának, de nem véletlen, hogy nem menekül vissza a hajójára. Ebből a számára otthonos világból valami húzza-löki kifelé, mert belül, tudat alatt érzi, hogy ez a mintázat szűkös, nincs köze az élet teljességéhez.

Schein Gábor rámutatott arra, hogy a regényben nincs is saját hangja Lizzynek, és a filmben sem kérdezi meg sose Störr kapitány, hogy a nő mit szeretne, hogy érez, mit gondol. Az egyetlen kérdése a nőhöz, hogy hűséges-e hozzá. Enyedi szerint jellemző, hogy a főszereplők milyen módokon tudnak igazán kommunikálni. Ilyen például a tánc. Amikor a kapitány számára a rendőrségen kiderül Lizzy kalandja, utána van egy feszült beszélgetésük. – Szándékaim szerint Störr rálát, hogy a könyvelői szemléleten kívül – mit csinált a felesége és mit nem – van valami sokkal gazdagabb és gyönyörűbb dolog, ami eddig ismeretlen volt a számára. Amikor Lizzy megérzi, hogy Störrnek van érzéke ehhez a gazdagsághoz, akkor a kölcsönös kíváncsiság vagy játszma tényleg szerelemmé válik – állítja Enyedi.


Enélkül a jelenet nélkül a tangó – olyan beszélgetés a két ember között, amit verbálisan sosem tudnak igazán megvalósítani – csupán egy táncbetét lenne egy kosztümös filmben. – A másikban megpillantani azt a csodát, ami a másik ember maga, s minden mást félretolni – számomra ezt jelenti ez a táncjelenet – teszi egyértelművé a rendező. – A másik: amikor megérkeznek Hamburgba és felcsillan az újrakezdés reménye. A kapitány nem bőbeszédű, nem könnyen nyílik meg, arra pedig végképp nem tanította meg senki, hogy kérdéseket tegyen fel, mégis valami kiszakad belőle, amit még magának sem fogalmazott meg.

A kulcs már kamaszként is az volt Enyedi számára a regényhez, amikor Störr hajója kikötött Jáva szigetén: a koraesti homályban megy a kunyhók között, a mécsesek és a tűzhelyek fényében összebújva, oldottan beszélgetnek az emberek, amivel szemben ott az ő végtelen magánya. Szeretne bemenni, de másnap továbbhajózik, majd hazatérve nem csak formálisan, hanem igazán megkérdezi Lizzyt, a felesége azonban nem tud megnyílni.


Schein Gábor felidézte, hogy az 1942-es megjelenés előtt Füst Milán az írását elküldte Fülep Lajosnak, aki nem értette meg a regényt. Füst magyarázta neki, hogy egy Móricz Zsigmondnak könnyű dolga van, mert neki van világa, de hogyan írjon egy olyan író, akinek nincsen világa? Füst fogyatékosságnak érezte azt, amiből a regénye született. – Emlékszem Fülep Lajos reakciójára, nagyon felhúztam magamat, amikor olvastam – mondta Enyedi. – Ez a regény nem szájbarágósan és kioktatóan ugyan, de elképesztő mennyiségű ponton felcsillantja a reményt előttünk, hogy milyen tágasságot utasítunk el nap mint nap, azzal, ahogyan az életünket alakítjuk. Neveket, címkéket adunk egy kapcsolatban is. Számomra például a film vége is pozitív: Füst Milán–Störr kapitánynak feldereng, hogy nem hiba, nem hiányosság, ha nem érti Lizzyt, hanem valami gyönyörű dolog. Mint ahogy a világ is gazdag és titokzatos, a maga teljességében soha meg nem ismerhető. Legfeljebb úgy uralható, ahogy mi csináljuk, vagyis nullára letaroljuk… Szerintem a világ szinonimájaként értelmezhető, nyugtalan, kereső, belül tépelődő Lizzy eggyel bölcsebb, mint a kapitány.

Amikor Störr kapitány megadja magát a világ és a természet erőinek, felfogja, hogy nem veszített semmit. Azzal, hogy elengedi a vágyat a másik kinyitására - belenézni, mint egy gépezetbe, látni minden alkatrészét -, valami sokkal gazdagabbat nyer. – Számomra ez volt olyan lefegyverző kamasz koromban, amire egyébként mindannyiunknak szüksége van – idézte fel Enyedi Ildikó. – Minden nap figyelmeztetni kellene magunkat arra, hogy ha az eszelős görcsöt elengedjük, kilazítjuk, akkor hirtelen nem kevesebb van a kezünkben, hanem kitágul és gazdagabbá válik körülöttünk minden. Nem a csúcsán vagyunk, de részei leszünk, ahelyett, hogy idegenül vergődünk a világban.


A film végén hallható, sztoikus narráció, belső hang Weöres Sándort is megidézi, ami után Lizzyt megpillantva összeomlik a sztoikus attitűd. Störr kapitány is megérti, hogy a lények csak szalmabábok, és egy pillanat alatt a Lizzy mellett megélt transznak a legmélyére zuhan vissza. - Ez a legutolsó lecke, ami például Füst Milánt megkülönbözteti Hamvas Bélától: Füst eggyel tovább megy. Azt mondja, hogy nem baj, ha fáj, ha esendő vagy, menj bele és éld meg! Számomra ez a legfontosabb Füst Milánban – zárta a beszélgetést Enyedi Ildikó, aki ígéretet tett, hogy a mostani, elmaradt füredi látogatását hamarosan bepótolja.


(Az írás a Tempevölgy folyóirat online-on és a Balatonfüredi Napló 2022. évi 2. számában jelent meg.)

2021. december 16., csütörtök

A megismerhetőség határán Cezanne-al

Geskó Judit 2012-es, budapesti Cezanne-kiállítását a múzeumi világ etalonként kezeli. A művészettörténész negyvennégy éve a Szépművészeti Múzeum munkatársa, és tizenkét éve ő állítja össze a balatonfüredi Vaszary Galéria programját. Az általa rendezett tárlatok mind nehéz művészettörténeti és szociológiai kérdéseket boncolgató, tudományos kiállítások is egyben. 


Paul Cezanne: Kiöntők, borosüveg, csésze gyümölcsökkel, 1867-1869, olaj, vászon, 64,5 x 81,5 cm

Pillanatnyilag Geskó Judit a világon az egyetlen művészettörténész, aki életében két Cezanne-kiállítás koncepciójának a kidolgozója, ugyanis ez év október 28-án nyílt meg  a Cezanne-tól Malevicsig - Árkádiától az absztrakcióig címet viselő kiállítása szintén a Szépművészeti Múzeumban. (Anne D’Harnoncourt, a híres karmester, Nikolaus D’Harnoncourt unokahúga volt a másik, akinek ez a bravúr sikerült. Ő a philadelphiai múzeumot vezette, az 1998-as után egy második Cézanne-kiállításba fogott, de közben meghalt, s a férje fejezte be a munkáját). A 2021-es, budapesti anyag Cézanne és a korai konstruktivizmus, vagyis a tízes-húszas évek művészetének viszonyát tárja fel: Cezanne kapcsolódását a De Stijl mozgalomhoz, a Bauhaushoz, az orosz és a közép-európai avantgárdhoz. 

Geskó Judit a 2006-os Van Gogh-kiállítása után kezdett foglalkozni Cezanne-al, és többször is járt az Aix-en-Provence-ban lévő Musée Granet-ban. Teljesen világossá vált számára, hogy egy provence-i festő, ha otthon van, egészen másképp látja a környezetét és a tárgyakat, mint Párizsban vagy Ile-de-France bármely vidékén. Érdekelte, hogy Cezanne vajon mit élt át a hosszú, egész Franciaországot átszelő vonatútjai alkalmával, illetve figyelte a párizsi műtermi és a vidéki természeti környezetben készült alkotásainak a különbözőségeit is. 

Paul Cezanne: A nagy fenyő, 1887-1889, olaj, vászon, 85,5 x 92,5 cm

A magyar művészettörténész első két provene-i útján megtapasztalta, hogy ő maga is egészen másképp lát a dél-franciaországi fényben, és azt is tudta, hogy a budapesti fényben – még ha természetközeli helyen is lakik az ember - minden egészen másképpen mutatkozik meg, mint a Balaton-felvidéken. Geskó Judit szerint különösen hat-nyolc falura igaz ez, Paloznaktól Arácsig, s kicsit feljebb a Bakony irányába, és itt nem csak a levegő minőségéről és a víz tükröződéséről van szó, hanem a vörös talajról is. Ez a három adottság biztosítja ennek a vidéknek a sajátosságát, ami bizonyos évszakokban nagyon emlékezeti őt Provence-ra. 

Paul Cezanne: Sziklák, fenyők és a tenger L'Estaque-ban, 1883-1885, olaj, vászon, 100 x 81 cm

Paul Cezanne: A Maison de Bellevue, 1890 körül, olaj, vászon, 60,5 x 74 cm

A mostani Cezanne-kiállítással a kurátor elsősorban friss figyelmet kíván elérni. – Friss figyelem nélkül a kiállítás egyetlen eleme sem értelmezhető – fogalmazott Geskó Judit. – A kiállítás látogatóinak nem kell történész módjára elővenni a forrásokat és áttekinteni a szakirodalmat száz-százhúsz év távlatában. Legyenek bátrak és szabadok! Az egész kiállítás letapogatásához használják a saját testüket és persze az eszüket. Minden nő ki tudja választani, hogy melyik szép ruhát akarja az üzletben megvásárolni. Minden férfi cipő-fetisizta, kiválasztja azokat a cipőket, amiken lyukak, színek és szaggatott vonalak vannak. Nem különbözik ettől az úgynevezett magas művészet sem. Csak akkor szükséges egy mélyebb, szélesebb és meglapozottabb tudás, amikor a történész nyúl a témához – állítja a kurátor.

Paul Cezanne: A Montagne Sainte-Victoire látképe Les Lauves-ből, 1904-1906, olaj, vászon, 59,9 x 72,2 cm

Paul Klee: Az Ígéret földje, 1932, olaj, karton, 48,5 x 34,5

- A jelenlegi kiállítás ugyanazt a problematikát járja körül, mint a 2012-es: meggyőződésem szerint tisztességtelen dobálózni azzal a kifejezéssel, hogy hatás, ha nem fogalmazom meg pontosan, mit is jelent ez. Tehát hogyan kapcsolódott Cezanne Berninihez, egy reneszánsz mesterhez, mik voltak a változatok. Ugyanez történik például Cezanne és Paul Klee esetében is. Vizuálisan is nyomon követhető és források is vannak, sokkal bőségesebbek, mint Cezanne és a régi mesterek esetében. Cezanne a levelezésében és a fennmaradt visszaemlékezésekben rengeteget beszél a régi mesterekről, de nem fedi fel, hogy pontosan milyen formában kötődik hozzájuk, inkább csak általánosságokban dicséri őket, s nekünk kell kitalálni, hogy a narratíva mellett ez a stílust, a formát illetően hogy is néz ki. A mostani kiállításban viszont - a De Stijl, a Bauhaus és az orosz avantgárd esetében – tudós mesterekről, festőkről és szobrászokról van szó, akik tudatosan vizsgálják Cezannet, s nagyszerűen írják le, hogy mi érdekelte őket Cezanne-ban.

Paul Cezanne: Önarckép, 1880 körül, ceruza, papír, 300 x 250 mm

S hogy mit tud Cezanne, ami őt olyan különlegessé teszi? Geskó Judit szerint sokszor hangzott el, hogy Cezanne nem tudott rajzolni, ami egyszerűen nem igaz. – A kiállításunk vitrinjeiben ott vannak azok a XIX. századi rajz taktátusok, amiket ezerféleképpen használt Cezanne. Örök kérdés a magas és az alacsony művészet egymásra hatása. Cezanne kifejezetten kereste a „lebutított” formákat, régi reprodukciókat, ugyanis megérzett bennük valamit, ami a XX. századi, folyamatos egyszerűsítéshez vezetett. A jelen kiállításban ezt nevezzük a fekete-fehér grafika hatásának, a raszter elméletének. A XX. századunk oly komplikált, s ha egy saját világnézetet keresünk, akkor az egyszerűség felé kell lépnünk. Az elmúlt másfél évben is megtapasztaltuk, hogy mindannyian a minél egyszerűbbet keressük. Ez az a világnézet, amit például Tolnai Károly művészettörténész reneszánsz kutatóként oly gyönyörűen megfogalmazott Cezanne esetében – tette hozzá Geskó Judit. 

A jelenlegi, budapesti kiállításhoz kapcsolódva egy magyar és egy angol nyelvű, átfogó, tudományos igényű katalógus is készült, egyenként négyszáznyolcvan oldalasak. Tizenegy nemzetközi tanulmányt tartalmaznak, rámutatva, hogyan alakult Cezanne jövője a XX. században. Geskó Judit saját dolgozatát Virginia Woolf Paul Cezanne kapcsán megfogalmazott gondolatával kezdi: „Nehéz felfogni…, milyen heves érzelmeket váltottak ki egykor ezek a képek… A képek ugyanazok, változni a közönség változott”. A kurátor jelzi, hogy szerencsés helyzetben van a kutatás, amikor az absztrakcióelméleti kérdésekre válaszokat keres, ugyanis egy részüket megtalálja egy európai rangra emelkedő magánygyűjtemény, a budapesti-veszprémi Vass-gyűjtemény konstruktivista és konkrét festményei, rajzai és sokszorosított grafikái között, amit a balatonfüredi kötődésű Vass László és felesége jegyez.

Vassné Marika, Vass László és Geskó Judit

A Szépművészeti kiállítását Cezanne ma élő, talán leghíresebb nemzetközi szakértője – akit a Cezanne-kutatás pápájának is neveznek -, Richard Shiff nyitotta meg. Az Austin-i University of Texas Művészeti és Művészettörténeti Tanszékét vezető professzor szerint Cezanne művészete világszerte megérint bennünket, de mindenkit másként, mint ahogy 1910-ben vagy 1920-ban sem ugyanúgy látta Picasso, Malevics vagy Mondrian. Richard Shiff megnyitóbeszédében Geskó Juditot idézte: „Történetileg megismerhetetlen a kép, amelyet Cezanne, a festő minden erejével meg akart ismerni.” Shiff szerint „talán épp ez a lecke köt össze minden Cezanne után alkotó művészt: a legmélyebb művészet – Cezanne-é – bevilágítja megértésünk határait. Elvisz a megértés határáig, ahol elfogadjuk a szellemi vagy misztikus létezésének lehetőségét”.

Geskó Judit és Richard Shiff a budapesti kiállítótérben

Shiff professzor egyenesen odáig jut el, hogy a cezanne-i festészetet nem csupán a művész hozza létre, ugyanis Cezanne nem szerette a műveit befejezni. „Mintha minden kép egyetlen hömpölygő, véget nem érő folyamat része lett volna. Soha nem tudta utolérni saját érzéseit. Alkotásai életének megnyilvánulásai voltak abban a pillanatban, amelyben megélte őket”. Vagyis a teljességében nem megismerhetőt jelenítette meg, úgy, hogy gondolatban ugyan eljutott a megértés végső fokáig, de jól megdolgozott képét a teljességet jelentő utolsó ecsetvonás nélkül hagyta. Minden festéknyoma mintha a levegőben, egy felfoghatatlan ürességben lebegne, ahol a lehetőség valósággá válik. „Ez az a bizonyos határ – mutat rá Shiff -, ahol bár megáll az idő – a cezanne-i varázslatnak hála –, azt érezzük, folyik tovább. Az ember életét egyik pillanatról a másikra haladva éli, miközben a lehetőségekből valóság lesz. Ce­zanne ezeket a megélt pillanatokat képes megjeleníteni. Festményein megörökíti az egyik lélekállapotból a másikba való haladás, a lehetőségből valósággá válás pillanatát anélkül, hogy szem elől tévesztené ezen átmenet lényegi tünékenységét. Cezanne olyan művész, aki a látszat ábrázolása helyett az előtűnés aktusait tárja elénk. (…) Amikor a művészet megérinti a megismerhető és a meg nem ismerhető között húzódó határvonalat, nem számít, hogy a formák figuratívak vagy absztraktak. Számomra ez Cezanne és a kiállítás üzenete”.

Paul Cezanne: Az erdei út, 1870 körül, olaj, vászon, 54 x 65,2 cm


Gustav Courbet: Sziklás táj, 1872, olaj, vászon, 72 x 92 cm

A budapesti kiállítás balatonfüredi látogatói közül bizonyára sokan felismerik majd a nagyhatású francia mester, Gustave Courbet Sziklás táj című 1872-es olajfestményét, ami Plesznivy Edit művészettörténész jóvoltából a Vaszary Galéria 2019-es Folyók, tavak tengerek – Az éltető víz című tárlatán is szerepelt. (A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő Courbet-alkotás árnyékos sziklarészlete áll a legközelebb Cezanne kőfejtőket, hegyoldalakat ábrázoló műveihez, láthatóvá téve a geológiai szerkezetet is. Courbet nyomait követve Cezanne a kőtömbök súlyát, struktúráját ragadta meg, alkotásain az egymásra rakódott rétegek csaknem architekturális szerkezetként épülnek fel.)  Másik kapcsolódási pont pedig a Cezanne-tól Malevicsig kiállítás tipográfiáját gondozó Farkas Anna grafikus, aki a hamarosan Füredre kerülő Szöllősi-Nagy – Nemes gyűjteménynek helyet adó Modern Műtár (MOMÜ) logóját tervezte, elnyerve vele a Kreatív Design Award verseny RGB-díját.

Paul Cezanne: A tálaló, 1877-79, olaj, vászon, 65,5 x 81 cm

Bortnyik Sándor: Mértani formák a térben, 1923

Bortnyik Sándor: Mértani formák a térben, 1924, olaj, vászon, 54 x 74 cm

A Szépművészeti kiállítása kapcsán Geskó Judittól megkérdeztük, hogy milyen érzés megélni a második Cezanne-kiállítását, amiben egyedülálló a világon, mire ő mindössze ennyit válaszolt: „Nagy alázatra bíztat”. A Cezanne-tól Malevicsig / Árkádiától az absztrakcióig című kiállítás - többek között Picasso, Braque, Moholy-Nagy, Mondrian, Klee és Bortnyik összesen több mint százhúsz munkája - február 13-ig látogatható Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban. A kiállításra a világ mintegy negyven gyűjteményéből érkeztek remekművek, ezek biztosítási összértéke - a Szépművészeti saját műtárgyai nélkül - meghaladja a háromszáz milliárd forintot. Érdekesség, hogy a korábbi, párizsi írásmód helyett – a család és a Société Paul Cezanne kérésére – a festő nevének eredeti, ékezet nélküli, provanszál változatát, a Cezanne-t használják.

Claude Monet: Virágzó szilvafák, 1879, olaj, vászon, 64,5 x 81 cm


Paul Cezanne: A vízparton 1890-92, olaj, vászon, 73 x 92,5


Claude Monet: Három halászbárka, 1886, olaj, vászon, 73 x 92,5 cm


Pierre-Auguste Renoir: Az argenteuil-i híd, 1888, akvarell, papír, 173 x 230 mm

Paul Cezanne: Kártyázók (1893-96 körül) és Huszár Vilmos: Bakkarajáték (1928-29 körül)

Kazimir Malevics: Négy négyzet (1915) és Péri László: Térkonstrukió 3. (1922)

Piet Mondrian: Színkompozíció. Kompozíció I. vörössel és kékkel (1931) olaj, vászon, 50 x 50 cm


Ben Nicholson: 1935 (fehér relief), olaj, faragott fa, 58,4 x 83,7 x 3,8 cm


(Az írás a Balatonfüredi Napló 2021. decemberi számában jelent meg.)

 

2021. december 9., csütörtök

Most vagy soha?

 

A modern élet egyszemélyes közösségeket hozott, csaknem nyolcmilliárdan vagyunk a bolygón, a tulajdonlás dívik mindenek felett, miközben kevés kiváltságos kezében összpontosul a javak nyolcvan százaléka, akik elkülönülve élnek. De legalább a csaknem kilencmilliárd tonna műanyagunk itt van velünk, a szén-dioxidunk és a metánunk úgyszintén, a reklámok pedig további fogyasztásra ösztönöznek, holott a jelenlegi ipar egytizede is elő tudná állítani azt, amire igazán szükségünk van. Év végi vissza- és előretekintés Csányi Vilmos etológus-íróval, aki a Zsidó Kiválóságok Házában tartott előadást.

- Megjósolható az emberiség jövője?

- Tudományosan semmiféle jóslásnak nincs helye. Most ért véget az ENSZ klíma-csúcstalálkozója, ahova magánrepülővel érkeztek a résztvevők és messze alulteljesítettek. A világnak nem a több millió tonnányi szén-dioxid a legfőbb probléma – az a végső felületen jelenik meg -, hanem a fogyasztás. A szén-dioxid kibocsátásban például 17%-os részt tesz ki a ruhaipar, pedig lehet tartós ruhákat is készíteni. Az én gyerekkoromban ünnepnapnak számított, amikor nagy ritkán ruhát vettek, a cipőt pedig a suszter meg tudta javítani. Most már alig vannak suszterek, mert el kell dobni a cipőt. Kultúrát kellene váltani, amiben a tárgyak, a ruhák, a bútorok és az eszközök megbízhatóan időtállóak. Nem olyat kellene gyártani – és megvenni -, ami egy-két éven belül garantáltan elromlik, s arra kellene büszkének lenni, hogy ezt még az apám is használta. Ez sokat segítene a bolygón, de pillanatnyilag a nyomát sem látom.


- Vannak az emberiségbe evolúciós fékek kódolva, amik megakadályozzák saját magának a kipusztítását?

- Nincsenek. Az evolúció során az ember száz-százötven fős közösségekre lett optimalizálva. A kialakult emberi közösségek képesek a csoport érdekében különféle konstrukciókat, elképzeléseket létrehozni, például hogyan szerzünk táplálékot, erőforrásokat vagy hogyan védjük meg magunkat. Mindenki érti a nagy, közös célt és van benne valami része. Ez a mai napig megmaradt, épp ezt használja ki a politika és a különféle ideológiák. Van azonban egy lényegi különbség: amíg a közösség a fennmaradás érdekét szolgáló, elérhető célokat fogalmazott meg, amire az életben maradáshoz és a következő generáció létrehozásához volt szükség, addig ma a célok mesék, a hozzájuk vezető út pedig teljesen bizonytalan. Már rég nem arról szólnak, hogyan élje meg az ember az életét és miként legyenek gyerekei. Helyette a hatékonyságot és a millió tonnás termelést próbálják célnak álcázni. Az ember tehát kis csoportban – összhangban az adottságaival – jól működött, ez viszont nyolcmilliárd ember esetében megszalad. Nagy célként fantazmagóriákat állítanak elénk, amik károsan megvalósíthatatlanok és rengeteg szén-dioxid kibocsátással járnak.


- Az emberi faj tehát egy megszaladási fázisba került és kipusztulhat?

- Ebbe a fokozatba kapcsolt és közben különböző szerveződési szintek jönnek létre. Az ember individualizálódott, vagyis mindenki úgy viselkedik, mintha egy egyszemélyes közösség lenne, de efölé épültek társadalmak, államok és a bolygó egésze is. Minden ilyen szerveződés – nem tudatosan – a saját védelme, megmaradása érdekében szerveződik. A bolygó egésze egy primitív intelligencia, de számos jele van annak, hogy képes hosszú távon megoldani például a klímaváltozás problémáját. A kérdés az, hogy ez a hosszú táv elég rövid lesz-e ahhoz, hogy a változás végbemenjen. A kultúra megváltoztatása egy lehetőség, ha mindenki ezzel törődne, akkor egy-két generáció alatt véghezvihető lenne. Amíg ezzel gyakorlatilag senki sem törődik, addig várunk. De: nem dobták le a harmadik atombombát. Ez azt mutatja, hogy a globális intelligencia képes értelmes dolgokat csinálni: elhitették az emberekkel, hogy ha még egyet ledobnak, akkor az egész világ katasztrófába torkollik. A száz évvel ezelőtti éhínséghez fogható jelenleg nincs, hála a globális szerveződésnek, amit a mostani járvány idején is meg lehetett tapasztalni: a különféle országok járvánnyal kapcsolatos összefogása száz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, s egyre hatékonyabb lesz. Vagyis szerveződik egy nem hierarchikus, globális intelligencia, s lehet, hogy ez lesz a megoldás, de ez most még megjósolhatatlan.


- Ez egy mesterséges intelligencia lesz?

- Nem. A globális intelligencia nyolcmilliárd paralel, párhuzamosan kötött emberi agyból létrehozható intelligencia.

- És ehhez kell egy katasztrófa, ami cselekvési szintre emeli az emberi gondolatokat?

- Minden intelligenciának az a funkciója, hogy a szerveződésének a folyamatos biológiai létét és a szaporodását biztosítsa, alkalmazkodva az adott környezethez. Az emberiség létezéséhez olyan dolgokat kell csinálni, ami nem lokális kiscsoportok, hanem az egész szerveződés érdeke, mivel ez a kiscsoportok érdeke is egyben. A klímacsúcson is erről folyt a vita: ki-mennyi támogatást kapjon, és a klímaváltozásért felelős úgynevezett nyugati államok fizessenek a gyengébb országoknak. Hosszú idő, mire kialakul és mindenki elfogadja s be is tartja az osztozkodás módszereit. Ahogy egyre romlik a helyzet valószínűleg felgyorsul az egyezkedés, és lehet izgulni, hogy ez időben, a globális rendszer szétesése előtt megvalósuljon.


- Az említett túlfogyasztásnak lehet oka a reklámok által sugallt illúzió, miszerint ha „gazdagabb” közegben élünk, akkor boldogabbak leszünk? A végtelenségig fokozható a boldogság-érzetünk?

- Az evolúcióban minden tulajdonságnak biológiai szabályozása van és a megszaladása káros. Nem iszunk ötször annyit, mint amennyire szükségünk van és annyit tudunk enni, amennyi belénk fér. A közösség védelmével megjelent a bírhatnék tulajdonság, hogy tárgyaink, eszközeink legyenek. Amíg csak egyénileg vagy kisebb csoportban élt az ember, addig nem volt káros, ha azt gondolta, hogy az egész őserdő az övé, nem jelent meg hozzá egy evolúciós korlát. Ha valakinek nem elég két ház, hanem tíz kell, hozzá két palota, három jacht és még egy űrhajó is, az csak fantázia-birtoklás, mert akinek jachtja van, ahhoz kell legénység, kapitány, kikötők, szerződések, egy évben háromszor odamegy, és egy hétig utazik – ezt másképp is meg tudná tenni, nem kell hozzá tulajdon. Kis méretben talán előnyös volt a tulajdonlás, mostani méretében viszont rendkívül káros.


- És kulturálisan vissza kellene fogni.

- Most jelent meg Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériuma című igen jó amerikai sci-fije, ami szerint például lehet korlátozni a jövedelmeket. Ma a jövedelem aránya – a legszegényebbtől a leggazdagabbig – akár tízmilliószoros is lehet. Lehet azt mondani például, hogy egy vállalaton belül ez csak tízszeres lehet, ami még mindig nagyon sok és ettől még mindenki nagyon dolgozik, de megszűnne a legfelsőbb réteg bírhatnék-túltengése. Szigorú ellenőrzés alá lehet tenni a pénz áramlását és adóztatni, vagy megszüntetni a Kajmán-szigeteki rafinált megoldásokat. A glóbusznak együttesen kell elhatározni, hogy fekete pénz és titkos jövedelem márpedig többé nincs, a megakadályozására pedig vannak számítógépes módszerek. Ezek olyan kisebb korlátok, amit az embereknek el kell tudni viselni. Előbb-utóbb rá fogunk kényszerülni, kérdés, hogy elég gyorsan jön-e ez el.


- Elég sok félreértés övezi a klíma-kérdést.

- Épp a napokban Bálint Csanád nyelvész kollégánk írt arról, hogy a nyelv segítségével fedik el a valós helyzetet azok, akiknek ez az érdekük: az üvegházról például mindenki azt gondolja, hogy egy kellemes, meleg hely, de itt pokol lesz, nem kellemes üvegház, tűzforróság, szárazság, vihar és más effélék. Tehát nem klímaváltozásáról kell beszélni, hanem klímakatasztrófáról, mert nyolcmilliárd ember katasztrófaként fogja megélni. Akik épp a karácsonyi ajándékaik vásárlását tervezik, azok ügyelnek a szén-dioxid kibocsátására, miközben rengeteg dolgot összevesznek. Azt kell nekik mondani: emberek, csak egy jelképes, pici dolgot vegyetek karácsonyra, mert ez kell a klímakatasztrófa megállításához. Nem azt, hogy vásároljatok nyugodtan, aztán majd csökken a szén-dioxid termelés. Arra kell rámutatnia a kultúrának, hogy itt valami szörnyű dolog történik.


- A felnövekvő nemzedék felkészíthető arra, hogy mi vár rájuk?

- Meg kell változtatni a nyelvet, felmutatva az ok és okozati láncot, ahol a végén van a szén-dioxid, az elején pedig az, hogy új cipőt akarsz a régi megjavíttatása helyett. Ezt sokszor el kell magyarázni mindenkinek, mindenhol. Más út nincs.

- Javíthatja a helyzetet, ha több nő kerül döntési pozícióba?

- Meggyőződésem, hogy igen. Települési vagy országos döntéshozói szerveknél alapból ötven százalék hölgy kell, hogy legyen, mivel a társadalom fele is hölgy. Nem lehet azt várni, hogy szociális problémákat férfiak oldjanak meg. Nem tudják megoldani, mert nem érzik, nem tudnak ráhangolódni. Rendkívül primitív közösségekben vadászni, háborúzni valóban jobbak voltak a férfiak, de most, amikor békésen, nyugodtan kellene élni, a hölgyekre van szükség. Ez nem tükröződik a politikában, ami hosszabbítja, elkeni a megoldásokat.


- A klímacsúcson is ez az elkenés volt tapasztalható.

- Kimutatták, hogy hány száz vezető érkezett magánrepülővel. Könyörgöm, ha a klímakatasztrófa megakadályozását célzó beszélgetésre valaki magángéppel érkezik, azzal azt demonstrálja, hogy eszébe sem jut a saját, személyes szinten történő cselekvés. Repüléssel gyorsan meg lehet oldani sok mindent, de nem kell mindenkinek repülni, nem kell minden évben sok tízezer kilométeres távolságra menni ahhoz, hogy valaki jól érezze magát, ami ismét kultúra kérdése. Ha nyolcmilliárd embernek joga van egyszer látni Párizst, akkor kiszámítható, hány millió embernek kell naponta Párizsba mennie mondjuk negyven év alatt, ami nonszensz. A státuszcélokat úgy kell szervezni, hogy az elviselhető teher legyen a bolygó számára, márpedig a tömeges utazások nem elviselhetőek.


- Napjában többször lehet találni rendkívül olcsó ajánlatokat.

- Mivel vissza kell fogni a fogyasztást, teljesen értelmetlen dolog engedni, hogy mindenki hülyeségeket hirdessen, ezzel ösztökélve a vásárlást. Ha valakinek szüksége van valamire, azt megtalálja. A hirdetések betiltása nagy lépés lenne ahhoz, hogy a fogyasztás csökkenjen. A televíziókban negyedóránként tíz percen keresztül értelmetlen dolgokra akarják rábeszélni az embert, ami árt a klímának. A televíziók más forrásból történő finanszírozása megoldható dolog: évtizedeken át nem volt hirdetés a televízióban, mégis volt televízió.

- A turizmus mérséklése is jót tenne a bolygónak.

- Nem azt mondom, hogy otthon kell ülni, kell a kirándulás és a szórakozás is. A mértéktelen formákat kell megszüntetni. Ha valaki nagyon szeretne elmenni egy helyre, könyvet akar róla írni, vagy egész életében ez a legfontosabb, akkor menjen. A probléma azzal van, amikor milliókat visznek el, s nem azért mennek, mert ott jól érzik magukat, hanem hogy elmondhassák: ők is ott voltak. Semmit nem fognak látni, mert előtte ismereteket kellene gyűjteni. Egy múzeumi élmény akkor alakul ki, ha ismeri például a festőket, s a megalapozott ismeretéhez kap egy konkrét látványt. Hány képtárlátogatónak van meg ez a konkrét ismerete? Televízión, interneten, videón minden ismeretet sokkal kényelmesebben lehet befogadni, mint odamenni az adott helyre. A kultúra propagálja, hogy otthon is megy ez, és ha el akar menni valaki, az viszont legyen drága, kelljen érte megdolgozni. Ne legyen státusz-szimbólum, hogy ott voltam és láttam, hanem megnéztem a televízióban, emlékszem rá és be tudok számolni róla.


- A választott otthonuk, a Balaton is státusz-szimbólummá kezd válni.

- Ez is kultúra kérdése. Ha az emeli a státuszt, hogy két-három helyen is legyen nyaralóm, akkor annak vannak következményei. Túl sok embernek van már lehetősége arra, hogy két-három nyaralója legyen, ugyanakkor az ország 20-30%-nak nincs teljesen biztosítva a napi étele. Ezeken változtatni kell. A státuszoknak rendkívül fontos szerepük van az emberi életben, ez biológia, nem lehet rajta változtatni, de azon már igen, hogy mi legyen a státusz-szimbólum: mekkora mamutot tudok leütni vagy mekkora céget tudok megvásárolni. A mamutok kihaltak, a nagy cégek megvásárlása pedig tönkreteheti a bolygót.


- A Balatont is?

- A Balatont is. Épp most olvastam a tihanyi építésztől, hogy modern időket élünk: a mezőgazdasági területeket nyaralóövezetté kell változtatni, a nyaralóterületekből pedig lakóterületeket. Drágább lesz minden, boldogan adják el a mezőgazdasági és nyaralóterületeket olyannak, aki még többet fizet értük. Kapitalizmus van, elfelejtik naponta hangsúlyozni, hogy kizárólag a pénz szabályozza a kultúra tevékenységét, ami probléma.

- A kapitalizmus helyett más rendszert kellene kiépíteni?

- A kapitalizmust kell megszelídíteni és úgy megváltoztatni, hogy túléljük vele a bolygó klímaproblémáit. Kis méretben nagyon hatékonyan szervezte az emberi életet a kapitalizmus, nagy méretben viszont romlásba vezeti az emberiséget. Óriási szén- és olajtelepek illetve tulajdonosok vannak, akiknek nem lehet azt mondani, hogy tönkremegy a bolygó, ha nem hagyják abba a kitermelést, mert akkor hihetetlen vagyonok nullázódnak le. A tulajdonnal, a pénzzel, a tőkével és a bankokkal alapvető problémák vannak. Nem feltétlenül kell kommunisztikus világban gondolkodni, mérsékeltebb szabályozással a kultúra is meg tudja oldani ezeket a kérdéseket.

 

Csányi Vilmos etológus, író, 86 éves, Széchenyi-díjas biológus, etológus egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe az állati és emberi viselkedés, valamint biológiai és kulturális evolúciós kérdései. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen 1958-ban szerzett vegyész diplomát, majd az akkori orvostudományi egyetem orvosi-vegytani intézetének munkatársa lett. 1973-tól az ELTE Természettudományi Karán a magatartás-genetikai laboratóriumban kezdett dolgozni egyetemi tanári beosztásban, később az általa szervezett Etológia Tanszék vezetője volt 2000-ig. Több, mint kétszáz tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője és közel ötven könyvet írt. Jelentős tudománynépszerűsítő és publicisztikai munkássága is, a kétezres évek második felétől pedig szépirodalommal is foglalkozik. Munkáit elsősorban magyar és angol nyelven adják ki. Jelenleg feleségével, Évával és Janka kutyával Balatonalmádiban él.


(Az írás a Balatonfüredi Napló 2021. decemberi számában jelent meg.)