2019. január 8., kedd

Harmónia, tisztelet, tisztaság és csend

Ez a négy alappillére a japán kultúráját meghatározó négyszáz éves hagyománynak, a teaceremóniának. Európában jobbára a hideg időjárás beköszöntével kerülnek elő a teáscsészék, de a hétköznapi életünk tartópillérei is lehetnének a címben szereplő fogalmak. Szabó Lőrincék egykori tihanyi házában beszélgettem Simon Erzsébet iparművésszel 1700 éves teafákról, aranyat érő kannákról és fül nélküli csészékről, amiket addig kell nézi, amíg eggyé nem válunk velük.


Mint a manufaktúra tervezője készített miniatúrákat az utolsó perzsa sahnak, dolgozott a MALÉV-nek, és más megrendelőknek, porcelán-ezüst ékszereivel díjakat nyert. Ma Stuttgartban él, de egyre gyakrabban időzik tihanyi házukban is.

Erzsi nem teaceremónia-mester, hanem inkább „porcelán-mester“. Herenden tanulta a szakmát, kilenc évig porcelánfestőként dolgozott, Veszprémben érettségizett, azután a manufaktúra ösztöndíjasaként az Iparművészeti Főiskola (a mai MOME) szilikát tanszakán diplomázott, amit még művészetpszichológia és környezettervezés tárgyban egy kétéves mesterképzővel toldott meg. 
- A teaceremónia – vagy ahogy a japánok hívják: a teaút - során senkit nem üdvözölünk külön, mert ott mindenki egyforma. Az benne a szép, hogy senkinek nincs rangja vagy különösebb pozíciója, a kultúrát és művészetet gyakorló háziasszony, a gésa, a katona egyformán részese lehetett a szigorú, nagyrészt ma is érintetlen szabályoknak, amiket négyszáz évvel ezelőtt egy szerzetes, Senno Rikkyu állított fel. A rituálé iránti tiszteletre jellemző, hogy még a háborúkban is tartottak teaszünetet a hadurak!



A főiskolán úgy tanultuk, hogy a kávéscsésze fala jobb ha egyenes, a teásé kifele hajló, finoman kínálva így színét, illatát, ízét, vagyis a karakterét. A kannák és a csészék tervezésénél a harmóniára és a tiszta formákra kellett odafigyelni, a tiszteletet és a csendet maga a tea ivása adja hozzá, és ettől egyek. A teáskanna csőre akkor jó, ha amikor kifolyik belőle a tea, az nem cseppenik az asztalra.
Szeretek a dolgok gyökeréig elmenni. Mivel a porcelán és a kanna készítésében is a kínaiak jártak elöl, titkaikért oda kellett utaznom. Megtudtam, hogy XII. század körül a teáskannáik az arannyal egyenértékűek voltak. Még ma is a világ legjobbjai Shanghai-tól nyugatra, Jiangsu tartományból, Yixing- ből származnak, a lehető legjobb agyagból, a Zisha-ból készítik. Ez az agyag égetés után porózus, de mégsem engedi át a vizet, mert a kanna belseje a teától egy filmréteget kap, csakúgy, mint a szájüreg is egy csésze jó tea után. Külszíni bányászattal termelik ki az alapanyagot, és a maga természetességében használják. Nagy becsben tartják, örökségbe adják a gyerekeiknek, becsomagolják, és légmentesen tárolják – beássák a földbe -, és akkor veszik elő, amikor az utódok kerámiát akarnak belőle készíteni. Ekkorra a szerves részek már teljesen elrothadnak benne, plasztikussá válik és könnyű vele dolgozni. 
Az ő kannáik sose látnak mosószert vagy mosógatókefét, azt szokták mondani, hogy tíz év után a kanna már maga teát ad, mert emlékezik.  Kívülről pedig úgy tartják, hogy zsírozd be magad, vagyis dédelgesd, forgasd a kezedben, annyi elég neki, amennyi a kezedről rajta marad, cserében pedig belesimul a tenyeredbe és melegíti azt.



Volt egy kínai „fogadott” fiam, akinek az édesapjával, Yan úrral 1995-ben Ching-te-Chen-ben, a porcelán hazájában ismerkedtem meg. Ez a falu gyárudvarnak tűnt, hozták-vitték, talicskázták a formákat, a szűrőprések rongyait a villanyvezetéken szárították. Innét érkezik az egész világba az összes kék-fehér rizsszemes csésze és tányér. Nemrég még ezer kemencéjük működött, volt amelyiket rizsszalmával fűtötték. Yan volt annak az Iparművészeti Főiskolának a művészeti vezetője, ahol kurzust kaptunk is meg adtunk is. Svájci nőkkel utaztam oda, én voltam egyedül Németországból, így a papa nekem mesélte el, hogy van egy fia, aki épp Karlsruheba ment informatikát tanulni, s nem vinnék-e el neki egy szótárat. Természetesen, mondtam, és cserében még kámfor olajat is adott nekem, amivel hosszú ideig lehet rajzolni, egész nap friss marad tőle a festék, amit mi a szegfűolajunkkal nem tudunk elérni.


Yan fia, Feng eljött a szótárért, s tizenöt évre részese lett az életünk nagyobb eseményeinek: születésnapoknak, karácsonyoknak és utazásainknak. Így lett a három saját lányunk mellé egy fiúnk is. Mindkét oldal gazdagodott ettől, mert például ö nagyon jól főzött. Mint elmondta, a meleg energiát ad, ezért a kínaiak mindháromszor meleget esznek, és hogy mindig az főz, aki legelőször hazaér. Kétszer meglátogattak a szülei is bennünket Stuttgartban, ekkor kaptam tőlük két kannát. Az egyik négyszáz éves, kézzel formázott, vágott és ragasztott füllel, csőrrel, tetővel, lótuszvirágszerű bevésésekkel, seladon mázzal. A teaceremóniában a kanna számít a legnagyobb értéknek: minden teához külön kannájuk van, amiket a család őriz és tovább ad az utódoknak, mi azért kaptuk, mert a fiúknak tizenöt évig a családja voltunk.
A másik a híres Yixing-i kanna. Ezt még feje tetejére is állíthatom, akkor se folyik ki belőle a tea. A kínaiak egészen kicsi kannákból és csészékből isszák a teát, ugyanis úgy tartják, hogy ha kicsi a méret, akkor nagyobb a figyelem, értékesebbnek élem meg a használatát. Az európaiak reggel főznek egy teát, a kanna alá tesznek egy teamécsest és egész nap azt isszák, míg a kínaiak minden csészét külön öntenek le vízzel.  Ez a legfontosabb és követendő szabály, s megéri, mert ettől minden csésze mást ízt ad: más anyagok oldódnak ki a növényből ha öt másodpercig, ha három vagy öt percig tartom a vízben. A teáknak önmagukban is más-más a leöntési idejük. 



Az európaiak – iszlám hatásra - a XVI. században kezdtek kávézni, tehát előbb, mint teázni. A kávéházak is korábban alakultak, s később lett egyikből-másikból teaház. A portugálok építettek ki elsőként kereskedelmi kapcsolatokat Kínával, s egy ilyen útról visszatérve 1560-ban írt először a teáról egy jezsuita szerzetes, innen a hollandok vitték tovább a teát a franciákhoz és a balti országokba. Belpolitikai okok miatt a nagy tengeri hatalmak közül Nagy-Britannia épített ki utoljára kereskedelmi kapcsolatokat Japánnal és Indiával, de annál nagyobb teamánia söpört végig az országon. Addig az angolok kétszer étkeztek, de Bedford hercegnő ezt kevesellte. Az ő hatására vezették be a délutáni  étkezést - ma ötórai teázásnak mondjuk -, amit a mai napig aprósütemények és szendvicsek kísérnek. 



A nagy üzleti lehetőségek láttán százszámra szállították a hajók a drága kannákat, hozták a teát. Nem volt ritka, hogy félévig is a hajó fenekén állt a növény, mire megérkezett a célállomásra, és megdohosodott. Illatosítani, ízesíteni kellett, így született például a ceyloni earl grey, amiben bergamottolaj van. Japánban és Kínában gyakorlatilag csak zöld tea van, míg Indiában és Ceylonon szinte kizárólag feketét találunk. A kínaiak után ezer évvel, 1710-ben készült először porcelán Európában, Meissenben. Erős Ágoston lengyel király és német fejedelem a várába záratta Johann Friedrich Böttgert, hogy kutassa ki az arany előállítását. Böttger ugyan aranyat nem tudott készíteni, viszont a parókájára púdert, talmint rakott. Valahogy úgy esett, hogy ezt a púdert vízzel keverte, s egy képlékeny, plasztikus anyagot kapott. Így jött rá az arany helyett a porcelánkészítés trükkjére. Egészen addig ónból és rézből készültek az edények, el lehet képzelni, mekkora szenzáció volt az asztalon egy gyönyörűséges fehér porcelán! 


Nemrég egy meisseni kiállításon láttam egy teaasztalt, aminek a fiókjaiba az összes kelléket be lehetett tenni. Akkora tisztelete volt annak a hat darab porcelán csészének, hogy az egész asztalt, a kannát, a kanalakat, a kiöntőket és a cukortartót is színaranyból készítették hozzá. Az angoloknak persze az eleganciához hozzátartozott, hogy a teáscsészének is legyen füle, amitől a kisujjukat el tudják tartani. A kínai és a japán csészéknek sosem volt füle, apró tálkákra hasonlítanak, amiket a tenyerek ölelnek körül. Kínában – ahol szeretik megszemélyesíteni a tárgyakat -, létezik a három részes gaiwan, ami kistányér (Föld), tető (ég) és közötte a kis csésze, maga az ember, aki összeköti a kettőt, s létrehozta a teakultúrát. Praktikus, mert a csészébe teszik a tealeveleket, leöntik, lefedik, és a tető félrebillentésével isszák ki a teát. 



A japánok teázás előtt tisztálkodnak, ami egy tisztulási folyamat: a teaházhoz tartva átsétálnak egy zen-kerten, belépve meghajolnak, kezet mosnak és megtörölik az arcukat. Azt tartják, hogy minden kellékben energia, chi lakik, ami ad nekik valamit, ezért a ceremóniamester nem érinti meg a csészéket, hanem kis bambuszcsipesszel megfogva öblíti el a teához való forróvízzel – előmelegítve ezzel a csészéket, hogy ne sokkoljuk a teát -, s közben nem beszél. A kínaiak a leveles teáról, például a Lung Ching teáról lemossák a port. Azt tartják, hogy aki még a poros teát is megissza, az túl szegény. Azonkívül ezzel "kinyitják" a teát. Náluk egy háztartásból nem hiányozhat a tűzifa, a rizs, az olaj, a só, a szója, az ecet és a tea.

A teaházak régen nem voltak fűtöttek, hanem a teavíz forralására fával tüzelt vas edényt használtak, és hogy melegítsen, a teaház közepére tették, nyáron pedig kitették a ház szélére. Aki elsőként kap teát, az a tisztelet jeleként átadja a szomszédjának, ő pedig tiszteletből visszaadja azt. Illik választékos szakvéleményt mondani egy falon lógó kalligráfiáról, az asztalon lévő eszközökről, megforgatni és dicsérni a csészéket.  
A tea nagyon régi növény, Kína délnyugati részéről a Myanmarral és Laossal határos Yunnan-ból származik, ahol sok az eső, nincs fagy és termékeny a talaj. A felfedezésekor még faként állt ott, és akár harminc méterre is megnőtt. Itt tudnak olyan vadon növő, 32 méter magas, egy méter átmérőjű teafáról, ami 1700 éves. Ma a nyolcszáz éves teafák már védettek, csak a négy-ötszáz évesekről lehet a Pu Erh (ez a város neve is) teához leveleket szedni. Ezt az utolsó teafajtaként emlegetik, de itt most elsőként beszélünk róla. Nyugati teaivónak szokatlan, szigorú, földes, fűszeres, ugyanakkor kerek, puha, édes, és fekete, mint a kávé. Az illata hasonlít az érett füge, a csokoládé, a friss kenyér vagy az égett cukor aromájához A fermentáció itt a termelés után játszódik le: a zöld teát 357 grammos lepény formájában gőzölik, majd préseléssel tömbösítik, és rizspapírba csomagolják. Párás környezetben évekig érleltetik, miközben a mikróorganizmusok a levegőből elvégzik a munkájukat, s akár százötven évig is raktározhatóvá válik. Mint egy nemes vörösbor, úgy lesz az évek múlásával értékesebb, az üzletekben ötven évessel is találkozunk. Erős ízét a felületén kialakult penészgomba okozza, sokáig kell áztatni (a tibetiek például egész éjjel).  Csak Kínában termelik, sok benne az antioxidáns polifenol, ami erősíti az immunrendszert, és van benne frissen tartó koffein. Ez a világ legdrágább teája: 2017-ben egy kilogramm tavasszal szedett Pu Erh tea 715 dollár volt. 



Csak magából a teanövényből származó leveleket leöntve nevezhetünk valamit teának, amit eleinte gyógyszerként használtak. Ha például jázminnal kevernek egy teát, arra keleten már azt mondják, hogy az nem a tea, hanem csak az unokatestvére.  A monda szerint ötezer évvel ezelőtt Sen Nung császár lovaglás közben megpihent egy fa alatt, melegvizet kért, mert úgy érezte, hogy az enyhíti a fáradtságát. A csészéjébe egy tealevél pottyant, aminek az ízét és a frissítő hatását megkedvelte. A gyógyítás mellett a buddhista szerzetesek meditációhoz használták, hogy ne legyenek fáradtak, majd a hétköznapi emberekhez is eljutott.


Ötféle tea létezik, a hatodik a kínai sárga tea, de abból már nagyon kevés van. A fehér tea csak Kínában, Fujian tartományban fordul elő. A legelső kis levele még pödrött, nap se érte – így nincs benne klorofil -, a rajta lévő kicsike szőrök miatt fehér színű, ezért az egyik legismertebb fajtáját ezüsttűnek nevezik. Ebben van a legtöbb ásványi anyag: mangán, kálium, vas és fluor. Állítólag Mao is fehér teát rágcsált, attól maradtak a fogai épek. Kizárólag kézzel szedik, és csak nők, leginkább hajnalban. Egy kilogramm fehér teához 30.000 rügyet kell leszakítani, és ez csak first flush tea lehet, ami azt jelenti, hogy a teánk az első áprilisi szüretelésből való, így a legértékesebb. Hetven-hetvenöt fokos vízzel háromszor is leönthető, s mindig más ízt kapunk. 



Az első leöntésnél kinyitom a teát. Lefedem, hogy az illatát megőrizzem, majd átöntöm egy szervírozó kannába, amitől az ízek összekeverednek, ugyanis a tetején és az alján más más ízeket ad. A tealevelek egészek, látható módon kinyílnakSenkit ne zavarjon, ha egy levél a csészéjébe kerül, nyugodtan egye meg. Mivel ez az első tavaszi tea, ezért ne várjunk tőle erős színt és ízt, cserébe elfeledteti velünk a világ zaját. Gyönyörködjünk a látványában, szagoljuk és ízleljük meg. A teában irányítható a koffein mennyisége: ha rövid ideig öntöm le, akkor sok koffein lesz benne, ha sokáig tartom a vízben, akkor a csersav erre rákapcsolódik, és gyengíti a hatását. 



zöld teát magas hegyek páradús levegőjében termesztik, szereti a reggeli ködöt, a párát és a nappali meleget. Szedés után azonnal a teaházak udvarába viszik, hatalmas wok-okban megpörkölik, majd sodorják, hogy a pórusai becsukódjanak és így megakadályozzák a fermentációt. A régi kínai, japán, és a mai modern kutatások eredményeként elmondható, hogy a zöld tea rendszeres élvezetének megelőző és gyógyító hatása van szinte minden civilizációs betegségre. Támogatja a szív- és érrendszert, a májat, a pajzsmirigyet, a gyomrot és a beleket, a bőrt és annak regenerálódását, csökkenti a vérben a rossz koleszterint és a vércukor-szintet, gyulladásgátló, gátolja az epe és a vesekő képződését és a fogszuvasodást, hat a reuma ellen és fertőtlenít. Ugyanakkor csökkenti a depressziót, a stressz-symptome-t, növeli a koncentrációt, a szellemi munkaképességet, segíti az emlékezést és motiválja a teljesítményt (például a sportban). 
Egyszer Dél-Indiában, Keralában ayurvedaztam az egyik lányommal, aki a méregtelenítéstől harmadnapra eléggé rosszul volt. Átmentem a besötétített szobájába, már az ajtónyitásra tiltakozott, hogy nem bírja a fényt. – Fáj a fejem anya, neked nem fáj? – Az enyém nem. – Persze, mert iszod a zöld teádat, amitől még egy rendes fejfájást se kapsz… 


fekete teát először szárítják, majd sodorják, összetörik, és a napra teszik a leveleket, ennek következtében minden nedvesség kimegy a növényből, s elkezd oxidálódni. Mint amikor a megvágott almát az asztalon hagyjuk, és az megbarnul. Az angolok például nagyon erős fekete teát isznak, lágyításként tejet tesznek bele.
A kínai oolong tea a fekete és a zöld különböző arányú keveréke. A zöld oolongban a zöld tea, a fekete oolongban a fekete tea a több. Puha, virágos illatú, a fermentálását megállítják, úgy, hogy megégetik. Háromszor öntik le: az első az illatnak a jó, a második az íznek, a harmadik pedig a barátságnak.



A tea minőségét ugyanaz befolyásolja, mint nálunk a bor alapjául szolgáló szőlőt: fontos, hogy milyen talajról jön, mennyi ásványi anyag van benne, mennyi napfény éri és milyen a páratartalom. A tea ezerötszáz és kétezer méter közötti, vulkanikus lejtőn érzi jól magát, ahol reggel pára van. Az érlelés a tea meg a bor értékét is növeli. Ahogy a bornál van sommelier, úgy a teánál is van, aki csak a teavízzel foglalkozik, mert egy igazán jó teához jó minőségű, puha víz kell. Ha túl sok benne a kalcium, akkor egy idő után filmréteg alakul ki a tea felszínén , ami gátolja, lecsukja a tea íllatát, ízét. A teát nem édesítik, önmagában isszák, esetleg utána kapnak be hozzá valami édes falatot. A japánok teaceremóniája még erős, a kínaiak pedig többet isznak, ők mindenhova viszik magukkal a sajátjukat. 
A japán teaceremóniák teája a por alapú matcha, itt a tealeveleket egy gránitlapon nagyon lassan őrölik, hogy elkerüljék a hő keletkezését, ami a C-vitamint és az egyéb értékes anyagokat károsítaná. Leöntéskor is csak 75 fokos vizet használnak hozzá, majd kis bambusz „söprűvel“, chasen-nel habosra keverik. Magát a növényt nappal árnyékolják, - fáradságos gonddal betakarják egy hálóval -, hogy védjék a napsugárzás ellen, ami az ötven százalékát visszaveszi, éjszakára pedig kitakarják.  


Bejártam néhány teatermő területet Kínában, Nepálban, Indiában és Srí Lankán, ahol megéltem pár kisebb-nagyobb teaceremóniát, ittam minden ceremónia nélkül az ókori selyemúton egyformát, de azt egész nap és mindenkitől kapva, akivel csak találkoztunk a törököknél, üzbégeknél, kirgizeknél és újgúroknál. Londonban kíváncsi voltam milyen a híres Ritz Hotelben az Afternoon tea, és milyen Moszkvában. Az utolsó teadélutánt tavaly a Transzszibériai vasút elegáns, a cárok aranyának mondott szerelvényen élvezhettük a férjemmel. Ezt az utazást ő kapta ajándékba negyven évnyi munkájáért. A a hidegben nagyon jólesett a jurtában a mongol nomádok teája vajjal. Ulan Bator-ban megtudtuk, hogy a bátor ott is bátor, láttuk, hogy milyen nagy volt a hun birodalom, és hogy Hohhotban van az első hun múzeum, ami Pekingből jól megközelíthető lett volna. De ott a vasútállomásra megérkezve a lejáróban elestem, combnyaktörés, operáció, és ugye milyen jó, ha ez embernek van egy „fogadott“ fia, aki két hétre mellém költözött egy hotelbe, és mindent elintézett. Ez csak azért tartozik ide, mert ez a két hét lett volna vele az újabb porcelán- és teautunk, egészen a junnani öreg teafákig mentünk volna. De majd jövőre, addig kicsit kipihenem magam Tihanyban. Hogy miért éppen itt?


Mert Lepsényben a szülői házunkat a három lányommal és a férjemmel kinőttük. Kerestünk egy helyet, ahova mindig hazajárhatunk. Körbeutaztam a Balatont, és itt találtam meg azt, amit kerestem. 1992-ben vettük meg a házat Lócitól, amelyiknek a telkét Szabó Lőrinc a Kossuth-díjából vette, itt ,ahol az összes barátja lakott. Szoktunk Szabó Lőrinc-esteket szervezni a barátainknak, vagy a szomszédoknak, akik még ismerték őt, és elmondják tőle a kedvenc versüket.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 10-11. számában jelent meg.)

2018. december 24., hétfő

A szabadság karácsonyi íze


Van az úgy, hogy az ember gyerekként bilincsbe verve látja az apját, s tán ez is közrejátszik abban, hogy tizenhét évesen, karácsony napján a húgával felül egy vonatra, ami nyugati irányba tart. Bartócz Klárával, a brüsszeli Európai Bizottság korábbi munkatársával beszélgettem egy karácsonyfa alatt hagyott ajándékkönyvről, a szabadság ízéről és arról, hogy tűz esetén hogyan menti ki kölykeit a macskamama.


- Novemberben én egyszer már megpróbáltam kijutni az országból. A házunkból egy néni a fiával indult útnak, s velük tartottam. A néni útközben meggondolta magát, visszafordult, és lefüleltek bennünket. A fiú fegyverrel harcolt Pesten, tényleg veszélyben volt, ő átjutott a határon, ötven év múlva találkoztam vele Budapesten, így tudtam meg sok mindent róla. A nénit meg engem elfogtak, s mivel nem voltunk rokonok és kiskorú is voltam, egy éjszakára bezártak bennünket valahova, másnap pedig feltettek egy vonatra, hogy menjek vissza Pestre.

A legérdekesebb tanulság, amit le tudtam vonni – abból, amire emlékszem -, hogy valamifajta pánikhelyzet volt. Mint amikor tűz üt ki, és a macskamama a fogai közé veszi az első kölykét, kimenti, s visszajön a többiért. Ennyire nem volt meggondolva az egész. Hárman vagyunk testvérek, lányok, nagyon kevés korkülönbséggel: mindnyájan 1939-43 között születtünk. Közel álltunk egymáshoz. Ketten mentünk ki a középső Ili testvéremmel, aki 1956-ban tizennégy éves volt, és én, mint a legidősebb.


Küldtek? Mentünk? Hozzásegítettek, az biztos. Az embercsempészt – mert akkoriban is volt már – az utolsó Munkácsy-képünkkel fizették ki a szüleim. Egy portré volt, amit mi csak úgy hívtunk, hogy a nagypapa, persze nem volt rokonunk, de nagyon szerettük, egy nagy, fehér bajuszú, báránybőr kucsmás parasztbácsit ábrázolt. Mindössze ennyi maradt meg az államosítás után. Ezt az embercsempész elvitte, akit soha többé nem láttunk.

A 24-i szenteste még megvolt nálunk, a szokásos gyönyörűséges karácsonyfával, gyertyát gyújtottunk, mindenkinek volt egy kis ajándéka. Én mindig könyvet kaptam, ami ott is maradt a fa alatt. A zsebemben egy filléres kiadású kis kötet volt szerelmes versekkel, amit még mindig őrzök, és talán még egy fogkefe és zsebkendő. 


December 25-n felszállnunk egy vonatra, ami a soproni határ felé indult. Úgy volt, hogy az embercsempész bevisz bennünket a mozdonyba, s így tudunk átmenni a határon. Ebből persze semmi nem lett. A határ közelében nagyon lelassult a vonat, és egy csomó ember, akik szintén tiltott határátlépésre készültek, kezdtek leugrálni. A húgommal mi is utánuk ugrottunk, mert gyerekként azt gondoltuk, hogy a felnőttek csak tudják, hogy mit kell tenni.

Nagy hideg és rengeteg hó volt, ennek okán anyánktól kaptunk egy régi lepedőből varrt, fehér csuklyás köpenyt, amit magunkra húztunk, hogy a havon ne vegyenek bennünket észre. Elindult a „hadnép”, vagy ahogy most hívják őket: a migráncsok. Mentünk a hómezőn, de fogalmunk sem volt, hogy hol járunk. A többiek valami rumot adtak nekünk, hogy ne fázzunk, amitől teljesen lerészegedtem, mert még sose ittam alkoholt, így fogalmam sincs, mennyi ideig meneteltünk.


Egyszer csak egy katona jelent meg, akinek a láttán mindenki hasra vágódott. Erősen megmaradt bennem, hogy a katona ment, nem nézett se jobbra, se ballra, hanem azt fütyülte, hogy Mennyből az angyal… s elment. Az érzések, amik erősen megmaradtak bennem - s még most is érzem, ha rá gondolok -, hogy fázom, beázik a cipőm, dülöngélek a rumtól, de legalább átmelegít.

Tovább indultunk, elértünk egy aszfaltozott úthoz, ahol kamionok voltak, vörös kereszttel az oldalukon. Összeszedtek bennünket és elvittek az első faluba. Itt egy tornateremben meg egyéb helyeken éjszakai szállást csináltak a menekülteknek, másnap pedig jegy nélkül felszálltunk egy Bécsbe tartó vonatra.


Az volt megadva nekünk, hogy jussunk el Bécsbe, ott van egy bácsi, aki nagyon sok pénzzel tartozik apámnak: a háború után ment ki, s ebben az apám segített neki, mert még abban a helyzetben volt. A szüleink abban bíztak, hogy a bácsi viszont-segíteni fog nekünk, ehhez képest december 26-n két lábbal rúgott ki bennünket az utcára, mondván, hogy ő semmire nem emlékszik… Ami Bécsben igazán megfogott, az az volt, hogy mennyi újság van a kioszkokban. Beszéltem németül, s nekem a szabadság első íze az volt, hogy milyen választék van a színes újságokból. Ez persze csak rám jellemző, nem a korra.

Döntés, megbeszélés szóba se jött, ez nem egy projekt volt. Magának a szónak, hogy menekülés van egy olyan kontextusa és értelme, amit csak az érthet meg, aki már menekült valahonnan. Lehet egyszerűen egy házasságból, egy kapcsolatból vagy munkahelyről is menekülni, ilyenkor az ösztön erősebb, mint a tervezés.


A mi esetünkben mindössze annyi volt megtervezve, hogy Svájcba megyünk egy jól ismert családhoz. Összeköttetésbe léptek velünk az ötvenhatos forradalom idején, hogy ha kell, akkor mehetünk oda. Minden országnak megvolt a kvótája - mivel a kvótarendszer már akkor is létezett, a magyaroknak is -, csak mire mi megérkeztünk Bécsbe, addigra betelt a svájci kvóta. Azért mentünk Franciaországba, mert ők annyira befogadóak voltak, hogy nem is volt kvótájuk. Nagy mázlijuk volt az ötvenhatos menekülteknek, hogy mindenkit politikai menekültként ismertek el, nem különböztették meg őket egymástól. A hidegháború óriási előnye volt, hogy bennünket mindenütt politikai bizonyítékként használtak fel, mutatva, milyen gonosz rendszerből menekültünk. A mostani menekülteknek sajnos ez már nem adatik meg.

Sose bírtam azt, ha bezártak, márpedig nagy bezártságban éltünk, úgy, hogy semmi remény nem volt az ajtó kinyitására. Mint egy hülye kis kanári, akinek a kalitkája ajtaját nyitva felejtik, kirepül, és nem gondolja meg, hogy ott esetleg nem lesz ennivalója vagy megeszi a macska – én sem gondoltam ilyesmire. Az anyám nem véletlenül titulált holdkóros tündérnek… eszembe se jutott olyasmi, hogy ott gonosz emberek lesznek, rosszat akarnak vagy megerőszakolnak.


Az apám tipikus veszprémi sváb családból származott. Nagy fogadójuk volt mészárszékkel, ahol nemrég a Kabóca Bábszínház is működött. Az anyja Payer lány volt, az apja Bauer. Ott végezte az iskoláit, egyetemre pedig Pestre járt, Horthy-ösztöndíjjal közgazdaságtanból doktorált. Az új rendszer hajnalán neki is meggyűlt a baja: a háború idején kender és len feldolgozóüzemei voltak, a helybéliek dolgoztak neki. Pár hónapig börtönben ült, mert az első Nagy Imre-kormány idején a miniszterelnök megbízta azzal, hogy térképezze fel a magyar mezőgazdaság lehetőségeit. A kormány bukását követően zárták börtönbe. Emlékszem, hogy anyámmal mentünk a Fő utcába, ott láttam apámat jönni egy folyosón, két rendőr között, bilinccsel a kezén. Ez is közrejátszott abban, hogy a testvéremmel disszidáltunk. Későbbi munkahelyemen, a francia munkaügyi minisztériumban egy kollégám úgy hívott, hogy la dissidente, s valószínűleg egész életemben disszidens maradtam.

Az anyám szintén Veszprémben nevelkedett, az angolkisasszonyoknál. Valószínűleg úgy ismerték meg egymást, hogy az apám tanította őt. Tehát mindkettőjüknek nagyon erős Veszprém megyei és balatoni kötődése volt, később Budapesten éltek. Az anyám nagyon jó nevelést kapott, beszélt németül és franciául. Amikor megtörtént az államosítás, az apámat, mint kapitalistát minimálbérrel vették fel könyvelőnek, és szükségessé vált, hogy az anyám is dolgozzon.


Megtanult gyors- és gépírni, s az MTI-ben (Magyar Távirati Iroda) kezdett dolgozni, ahol rájöttek, hogy mégis jobb lenne, ha felhasználnák a nyelvtudását. Mellette fordított: Émile Zola-tól kezdve Honoré de Balzac-on át Jules Verne-ig a mai napig megtalálhatók a fordításai, illetve gyermekmeséket írt.

Engem is rendszeresen elküldtek a veszprémi keresztanyámhoz, akinek a régi helyükön, megtűrt személyként volt egy kis lakása. Ez a Bözsi néni mindig fel akart hizlalni engem, mert szerinte csak a dundi nőket lehet jól férjhez adni. Nekem jobbára kulturális emlékeim maradtak meg, máig emlékszem, hogy ötvennégyben vagy ötvenhatban ott láttam a moziban először A félelem bére című filmet Yves Montand-al, ami akkor nagy dolognak számított, hisz nyugati film volt.
Bárkit megkérdezel, mindenki más történetet fog elmesélni a meneküléséről. Nekünk ez egy különleges karácsony volt, ami azóta is minden ünnep alkalmával előjön.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 10-11. számában jelent meg.)




2018. december 18., kedd

Anonim karácsony


Karácsony 2018. Mit kezdünk vele? Mármint ott, legbelül. Tudunk neki örülni? Stresszelünk? Mit kapjon a gyerek, a férj vagy a feleség? Kijövünk a pénzünkből? El tudunk végre szakadni a tárgyaktól? Éljük meg egyedül, mert egyébként is egyedül élünk? Száz kérdés tódul elénk. Úgy döntöttünk Fülöp Tamás pszichológussal, hogy a hálóinkon fennakadt történeteket hozzuk ide, név nélkül. Élet-híradás következik.


Lányok és fiúk, 15 és 18 év között:

„Számomra a karácsony nem jelent túl sokat. Éveken át, kisgyerekként nagyon vártam minden évben, hogy jöjjön a Jézuska és a fa alá berakja az ajándékokat, amikor megszólal a csengő. Ma már felnőttebb fejjel nem izgat és nem is szoktam várni. Az egész szinte egy teher a vállamon, mert készülni kell rá, s az egészben nem az összejövetel és a szeretet a lényeg. Olyan az egész, mint egy átlagos ünnep. Elvált szülők gyerekeként még jobban utálom ezt az egészet, állandóan veszekedés van, hogy kinél töltsem a szentestét és anya vagy apa megsértődik. Inkább tölteném azt a három napot egyedül, mint a családdal.”


„A karácsony számomra a legszebb ünnep. Régen az ajándékok miatt vártam, de rájöttem, hogy nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy ilyenkor együtt van a család. Most is ugyan úgy szoktunk ajándékozni, de már nem az árbeli érték számít, hanem hogy szívből ajándékozzuk meg egymást.”

„Manapság a karácsony már nem a szeretetről szól, hanem az ajándékokról. Ahogyan változik a világ az ünnepek varázsa is lassacskán eltűnik, pedig minden ünnepnek megvan a maga jelentése, ünneplése. Régen is megvoltak ajándékok nélkül a szegény családok és az volt a legfontosabb, hogy szeressék egymást, egészségben legyenek. Elszomorító, hogy a mostani világnak az ajándék a legfontosabb. A karácsony számomra a szeretetről szól, és ez a legfontosabb.”


„Egy olyan ünnep, ahol a család együtt van, és együtt ünnepel. A távoli rokonokkal találkoznak, mert ez a szeretet ünnepe. Megajándékozzuk egymást, szeretetünket jelezve. Nem az ajándék a lényeg, hanem a szándék. A család ilyenkor együtt vacsorázik, ebédel, amik finomak.”

„A karácsony a szeretet ünnepe, de a mai világban már nagyon el lett b-va, mert ennek semmi értelme. Mindenki vesz mindenkinek jó pár százezer forintos ajándékokat. Annak semmi értelme, úgy kell megünnepelni az egészet, hogy a szeretteinkkel vagyunk és azokkal, akik fontosak nekünk. Nekem erről szól az ünnep, meg elég, hogy a karácsonyfát együtt díszítjük fel és sütünk. Ennyi az egész, semmi más. Nekem ez az ünnep”


„Számomra a karácsony nem az ajándékokról szól, mint a legtöbb korombelinek. Nekem a karácsony arról szól, hogy sok idő után egybegyűlik a nagycsalád, együtt ünnepeljük ebéd vagy vacsora keretében és beszélgetünk a régi időkről, a jelen történésiről. Meg persze kinek mi hogyan telt, hogy érzi magát és a tipikusan zavarba ejtő, gagyi kérdések.”

„Nálunk a karácsony úgy zajlik, hogy anya testvérei a családjaikkal eljönnek hozzánk ebédelni. Régebben főzni és sütni szoktunk, most már inkább rendelünk. Kevesebb idő megy el és olcsóbb is. Ebéd után ajándékozunk és utána sütizgetünk, felnőttek beszélgetnek, gyerekek szobában játszanak, próbálgatják a játékaikat. Ezután mindenki megy a dolgára. A karácsonyfát a vendégek megérkezése előtt szoktuk díszíteni. A csúcsdíszt az öcsém szokta felrakni, mióta apa meghalt és ő már nagyobbacska lett, az ő feladatává vált. A mostani karácsonyt a változatosság kedvéért anya tesójánál üljük meg. Nekem ezzel nincs problémám. szeretem, hogy együtt vagyunk.”


„Szeretem a karácsonyt, félig jó az ajándékozás szempontjából, de ha felnősz, elmúlik a szeretet meg az ajándékozás és akkor rossz.”

„Együtt van az egész család, senki nem veszekszik. Nyugodt és kellemes az ünnep. Nem az ajándék mennyisége számít, főleg nem az ára. Nem csak otthon, de ha kimész az utcára, a sok dísz nyugodt hangulatot áraszt. Minden olyan szép és nyugodt. Szerintem az egyik legszebb ünnep.”


„Nagyon szeretem a karácsonyt. Mikor kisebb voltam ezelőtt egy-két évvel mindig alig vártam, az ajándékok végett. Most már, hogy 15 éves vagyok rájöttem, hogy nem az ajándék a lényeg. Az a lényeg, hogy együtt van az egész család. Remélem ez most is így lesz. Nekem nem váltak el a szüleim, hála Istennek. A mai világban elég sok szülő válik. Én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy nem váltak el. Kevés az az alkalom, amikor együtt van a család. És én ezért szeretem, mert senki sem dolgozik vagy siet, és jól együtt tudunk lenni. Sok gyereknek nincsenek szülei, ami számomra felfoghatatlan. Boldog karácsonyt!”


„Nem szeretem. Túl nagy a felhajtás, már novemberben mindenhol ezek a karácsonyi zenék szólnak, idegesít. Elvárják, hogy legalább ezen a napon jópofizzak azoknak a rokonoknak, akiket csak karácsonykor látok.”

„Nagyon szeretem a karácsonyt, mert összehozza az egész családot. Szerintem a karácsonyban nincs olyan dolog, amit nem lehet szeretni.”


„Szeretem a hangulatát meg a kaját. Anyám mindig csak karácsonykor csinál krumpli salátát.”

„Szerettem a karácsonyt, mert együtt a család. De megutáltam, mert meghalt egy családtagom és nehezen viselem. Azóta változik a hangulatom karácsonykor, valamikor boldog vagyok, valamikor szomorú.”

„Nem a legjobb, nagyon nem szeretem. Mindig elhízok, azért meg egyrészt szeretem, mert lehet alkoholt inni. Olyankor együtt van a család és szeretet tölti be a házat és a családtagokat. A miénket pont nem.”


„Utálom a karácsonyt! Nálunk nincs karácsony amióta apukám meghalt.”

„Azért szeretem a karácsonyt, mert legalább ilyenkor együtt van a család. Azt mondjuk nem szeretem, hogy még ilyenkor is vita van és sok a finom kaja, amitől elhízok, de legalább lesz értelme januárban újra kezdeni a fogyókúrát. Szeretem látni a szeretteim arcán a boldogságot, hogy idén is eltaláltam mire vágytak.”


„Kis koromban nagyon szerettem a karácsonyt, mert együtt volt a család és mindenki boldog volt. Az ajándékozást sose szerettem, mert sok ember csak azzal foglakozott, pedig a karácsonynak nem ez a lényege. Most már azon vagyok, hogy minél előbb legyünk túl a karácsonyon. Nekem most már kényszer a karácsony. Megutáltam, mióta két fontos személy karácsony körül meghalt. Ha ránézek a karácsonyfára, mindig eszembe jut. Persze tudom, hogy ez nem a karácsony hibája, de mégis folyton eszembe jut.”

„Na szóval. Egyébként engem már két éve nem érdekel. Ugyanolyan, mint a többi nap. Szerintem már pár 15 éves gyereket nem tudja meghatni.”


„Anyunak három ünnepnapból kettőn dolgoznia kell. Sok a sürgés forgás és ez jó. Szeretek gyertyákat gyújtani és az egész házat kidíszíteni. De a karácsonyfát a legjobban. Nem jó temetőbe járni a nagyszülőkhöz.”

„Hát igazából nem érdekel. Ez egy kötelező ünnep, így hát muszáj szeretni. Vagyis nem lenne muszáj, de pénzt kapok, úgyhogy jó. Ilyenkor együtt van a család általában és hát ilyenkor szó szerint családi invázió van. Mindenki megy mindenkihez. Abból a szempontból viszont jó, hogy téli szünet van.”


„A karácsony a legtöbb családnál arról szól, hogy mindenki együtt van. Nálunk ez nincs így és nem is szeretem. Most se várom. Számomra sz.. látni, mikor más családoknál együtt és sokan vannak.”
„Évek óta nem szeretem, de viszont boldog vagyok, mert nincs iskola és nem kell együtt lennem ennyi tudatlan emberrel.”

„Nem szeretem a telet, mert nagyon hideg van. A karácsonyt régebben szerettem, de a családi helyzetem miatt már csak az otthon töltött idő is szomorúságot okoz.”


„Már novemberben feldíszítem a szobám. Magát a hangulatát szeretem a legjobban, de persze az ajándékot és a sok finomságot is. Ilyenkor az egész család együtt van. Nem tudok olyan dolgot mondani, amit nem szeretnék benne.”

„Utálom! Szerintem a karácsony egy olyan ünnep, ami a családot összehozza. Oké, hogy ünnep meg mit tudjam én, de szerintem k… nem csak ilyenkor kéne gondolni a családtagokra. Nagyon kétszínű ünnep, mert ilyenkor mindenki megjátssza magát. Sok embernek csak az ajándékozásról szól, ami nagyon gáz, mert a szeretetről kéne szólnia. Erre basszus mindenki vágja a jópofákat másoknak. Az ünnep leteltével meg már senki sem foglakozik a másikkal.”


„Szerintem máskor is összegyűlhetnénk nem csak karácsonykor, pl. halottak napjakor kimenni a temetőbe. Annyiból jó, hogy ajándékot kapunk meg beszélgetünk, szórakozunk a családdal.”

„Szeretem, amikor együtt van a család, de mindenki próbál minél jobban tökéletességre törekedni, amiből sok kisebb konfliktus alakul ki, amit viszont utálok. Az ajándékozás is két érzelmet vált ki belőlem. Szeretek adni, főleg ha az illető örül neki. De erőltetettnek és versenyszerűnek érzem a mai társadalomban. Ki mit kapott, nekem jobb, nekem több, tőlem jobbat kapott... És az ajándékozást lassan pénzben minősítik és rangsorolják, ami szerintem elszomorító. Amit nagyon szeretek kifogás nélkül: a sok étel, süti és az illatos gyertyák.”


„Téli születésű vagyok, de nem szeretem a telet. Jó benne, hogy összehozza a családtagokat, közös ebéd, vacsora stb. Jó hangulat, happy mindenki. Rossz benne, hogy vannak szegények, akik ugye nem jutnak normális körülmények között való közös vacsorához, boldogsághoz, nincs meg a karácsonyi feeling.”

„1989, 1990… Gorenje hűtő, nagymama, valutakeret, tetőcsomagtartó… venni, venni, venni… 2000… kocsi, lakás, CHF, Yen, kocsi, lakás, supermarket, hipermarket, gipsz angyal, pizsama, csoki, cuki… venni, venni, venni… 2008… válság, válság, válság… 2018… CSOK, ÁFA, hitel, lakás, kocsi, ajándékok… venni, venni, venni……. lenni, LENNI, élni, szeretni, ÉLNI, SZERETNI, SZERETVE LENNI” - Férfi, 50 éves


 „A karácsonyban nekem már kiskoromban is az volt a legjobb, hogy összejött a család. 24-én szűk körben, öten ünnepeltük, a következő két napon a nagyszülőket, unokatestvéreket, nagynéniket és nagybácsikat látogattuk. Az idő némiképp sajnos változtatott ezen, de még mindig a kedvenc ünnepem és remélem, hogy örökre az is marad. Szeretem a készülődést, hogy mindenki el van foglalva valamivel, a lakásban szétárad a mézes sütik illata, karácsonyi zene szól. Ez olyan idilli. Évente egyszer ez egy teljesen más időszak, csupán pár nap, de megszépíti az évet. Az ünnepi vacsoránk nem általános - már harminc éve se vált be -, gyümölcslevest és tésztás csirkesalátát eszünk, mert nem vagyunk babonásak. Ilyenkor elvileg nem szabad szárnyast enni, mi eszünk, így ez még különlegesebbé teszi az estét, amit a - többnyire saját készítésű - ajándékok kibontása után társasjátékkal koronázunk meg. - Lány, 20 éves


„Szeretem, bensőséges. Nálunk családi, nem országos. Saját készítésű, nem érdekel a pénze senkinek, játszós, családi találkozós, egymásnak örülős, könyves, olvasós.” – Férfi, 55 éves

„Messzeringó gyermekkorom világát idézi fel ez az ünnep. Ugyanakkor, ha mélyen magamba nézek, sokkal több annál. Egyszerre élem meg ilyenkor az emlékezést és az együttlétet szeretteim körében. Különösen felemelő élmény számomra, hogy a világban érzékelhető vásárlási trendekkel ellentétben mi befelé és egymásra figyelünk. A valós tartalom és az isteni szeretet varázsol ünnepet a szívünkbe-lelkünkbe. Hagyjunk ezekből a meghitt érzésekből, ebből a külső-belső újjászületésből  egy csipetnyit az esztendő minden napjára! Hiszen a szeretet nekünk, embereknek valamely isteni csoda folytán mindannyiunknak sajátja, mégis közös érték. Manapság talán az egyetlen valódi, a szürke hétköznapokat is színesebbé varázsoló csoda. Ráadásul ebben az ajándékban az a  legkülönlegesebb, hogy ha megosztjuk egymással, akkor érezhetjük csak magunkat igazán gazdagnak.” – Férfi, 40 éves


„A hétvégék nyugodtabb hangulatának nem egyszerűen az az alapja, hogy az emberek meghatározó része ilyenkor nem megy bele olyan sűrű aktivitásba, mint a hétköznapokban. Ha rövid időre is, de visszatérnek a legtermészetesebb dimenziójukba: a nyugodt idegrendszer, a kipihent fiziológia, a test és lélek normális funkcióinak állapotába. Ez karácsony idején hatványozottan igaz. Ennek pedig egyenes következménye, hogy sokkal kiterjedtebben, nagyobb odaadással és tudatosságban tudjuk megélni ezt a gyönyörű ünnepet.


Megpróbálom azon a bizonyos téli napon, a nagybátyám házában az összes pillanatot megragadni, magamhoz szorítani és örökre ott tartani. Egyszerre van jelen az élet nem változó mezejének végtelensége, de a változó részének rendkívül gyors múlandósága is - ez pedig az életünk, amit élünk. Ezért minden apró esemény, minden kiejtett szó, kedves mondat és mosoly örök kinccsé válik. Mindig elönt a hála, hiszen nagyszerű emberek vannak körülöttem, akik mély szeretettel néznek rám.
Két otthonunk van. Az egyik a családunk, hozzátartozóink körében, hiszen együtt sokkal erősebbek vagyunk, tudunk kihez fordulni, megsokszorozódik az egymásnak átadott energia és úgy tér vissza hozzánk. A másik, legtermészetesebb otthonunk a transzcendens óceánja. Az ide való mindennapi visszatérés szinkronizálja lelkünket a legtisztább, legnemesebb érzésekkel. Ez adja a fejlődés lehetőségét, az élet határtalanságát.


"Másik" családommal, a különböző korú, hátterű, a transzcendens síkját együtt kereső és élvező társaimmal ilyenkor hosszú meditációba merülünk, napokra elvonulva. Évezzük ezt a finom rezgést, ahogy a körülöttünk lévő világ is felveszi a bennünk folyamatosan létező és növekvő csend és dinamizmus együttes minőségeit. Arra gondolok, és azt kívánom, hogy mindenki alapozódjon meg ebben az állapotban. Tudatát minden nap visszavezetve oda, ahonnan az egész teremtés kibontja önmagát, fürödjön meg  tiszta szeretet fényében és éljen minden pillanatot ilyen fokú boldogságban, mint az ünnepek alatt.” – Férfi, 37 éves

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 10-11. számában jelent meg.)