Netezni, de hogyan?

Függünk tőle vagy használjuk? A súlyos eseteket a WHO (Egészségügyi Világszervezet) is betegséggé nyilvánította. Tudjuk-e, hogy hol a határ? Aki válaszol: Fülöp Tamás pszichológus.

- Érzésem szerint az egész internet körüli helyzet egy kicsit torzítva van. Minden bizonnyal vannak olyan emberek, akiknél az internet függőséget okoz, ezt aláírom, de amikor nem volt net, akkor is voltak függőségben szenvedő emberek. 

Bármilyen fogyasztási cikk vagy cselekvés kialakíthat függőséget. Van, aki állandóan fodrászhoz jár, és esetleg nem is gondoljuk, hogy milyen fontos neki a frizurája, van, aki folyton vásárolni megy. Mások cipőket gyűjtenek, s hiába van nekik már ötven-hatvan pár – ebből kettőt használnak igazán, a többit a szekrényben őrzik -, ha meglátnak valami nekik tetszőt, akkor nem tudnak ellenállni, és megveszik a következőt. A férfiak pl. csavarhúzókészletet, fúrógépet vagy pecabotot gyűjtenek, vagy focimeccseket néznek, ha jó, ha rossz, akkor is.

A gyűjtésnek szinte kivétel nélkül van pszichés háttere. A függőség azt jelenti, hogy az a dolog vagy tárgy, esetleg egy esemény, amihez hozzá lehet jutni, egy azonnali érzelmi kielégülést ad, amit mindig meg szeretnék ismételni. Az internet sok mindennel megkínál - Facebook, vásárlás, játék, kommunikáció -, ami érzelmi kielégülést okoz, és ennek az élménye meg is marad. Ha például rosszul érzi magát valaki, akkor ezeken a csatornákon keresztül könnyen kielégüléshez juthat. 

Egyik függőségből a másikba

Az önmagunkban felismert függőségi hajlamot nagyon nehéz tudatosan megelőzni vagy korlátozni, mert sokszor minőségében hasonló, más tevékenységhez fogunk eljutni.  Ha az egyik függőség véget ér, amögött jobbára egy másik áll. Ha a drága cipők vagy táskák beszerzése anyagilag megterhelővé válik, akkor helyettük lehet rúzsokat vagy sminkkészleteket vásárolni.

A mechanizmus ugyanaz: a tizenötödik – később nem használt – tárgy megvétele érzelmi töltetet ad. A játékszenvedély kialakulása, mint például a fogadás, a lottó és a kaparós sorsjegyek megvásárlása nem véletlenül okoz nagyon erős függőséget. Ha csak minden második-harmadik sorsjegy esetében nyerünk - még ha csak a sorjegy árát is -, akkor az pont elég motiváció egy újabb vásárláshoz, hisz jó érzést ad a nyeremény.

Megtalálja a helyét?

Nehéz véleményt alkotni, mert ha az ember őszintén belekutat a saját életébe, akkor szinte mindannyian kötődünk valamihez. Árnyalja a képet, ha valaki anyagilag jobb helyzetbe kerülne, s megtehetné, akkor mennyivel engedne nagyobb teret a szenvedélyeinek. Azt gondolom az internet is hasonlóan okozhat függőséget, de szerintem minden, ami újdonság, az előbb-utóbb megtalálja a használható helyét. Ami nem használható, az szemétbe kerül, ami használható, az az élet része marad, akkor is, ha van jó és kevésbé jó oldala. A nyolcvanas években volt összesen két tévécsatorna, és este tíz óra után nem volt adás. Ma hozzávetőlegesen százból tudunk választani. Káros? Bajt okoz? Általában úgy is azt három-négy csatornát nézzük, amit kedvelünk.

Igazából nem tudjuk leellenőrizni, hogy azok az emberek, akik épp most a televízió előtt ülnek, mit csinálnának akkor, ha nem lenne tévéadás. Nem tudjuk, hogy ha egycsapásra megszüntetnénk az összes tévécsatornát és az internet-szolgáltatást, akkor mit csinálnának. Őszintén azt gondolom, hogy nincs ember, aki hitelesen meg tudná fogalmazni ennek a hatásmechanizmusnak a hátterét, pláne társadalmi szinten. Abban viszont biztos vagyok, hogy az internet egy olyan találmány, ami hasznos és jó, de vannak árnyoldalai is.

Olyan, mint a tűz, a víz, a kés vagy az olló: pusztítani is tudnak és emberekben kárt tenni, de a hasznosságuk végett nem tudunk nélkülük meglenni. Dobjuk ki őket? Sose fogjuk eldobni. Az internet és a televízió is sok mindenre jó, és valószínű mindig is így lesz. Persze még több élménnyel meg fog bennünket kínálni, aztán ezek előbb-utóbb kellenek nekünk vagy nem.

A gyerek és a kütyük

Vannak, akik a járókában lévő csecsemőnek odaadják a tabletet vagy az okos telefont. Nem tudhatjuk, hogy ettől mi történik a gyerekkel, nem tudunk belemászni a fejébe. Nem tudjuk mi történt egy gyermekkel, amikor a hetvenes években csuhébabával játszott a nagymamájával, egy másikkal, aki kétezerben egy vágható-sminkelhető próbababával játszott, vagy azzal, aki 2018-ban egy félrobot macival játszik, ami megy, mászik, enni kér, sír, tisztába kell tenni és beszél hozzá. Szemlátomást mindhárom gyermek játszik, tehát az alapmotívum ugyanaz.

Ha egy gyerek érdeklődési körében egy tárgy funkciója meghaladja őt, akkor nem játszik vele. Az elektronikus tárgyakat elkezdi nyomogatni, aminek a hatására különböző színek és formák jelennek meg a képernyőn, esetleg hangot is ad a készülék, az neki tökéletes, ezt a célt szolgálja. Annak idején a különböző színű és méretű karikákat adtuk oda a gyereknek, megnézegette őket, gurította, dobta. Amikor ez még kielégítette, akkor játszott vele, egy idő után pedig azt vettük észre, hogy nem használja, s kapott autót vagy babát. Eleinte azzal is játszott, később ruhát varrt neki, és ahogy a kézügyessége, a finommotorikája fejlődött befonta a haját.

Egy tableten is lehetnek olyan játékok, amin fel lehet öltöztetni egy babát, vagy fonni a haját. A különbség az, hogy nem tudja kézbe venni, nem tud neki ruhát varrni, hanem választ egyet a menüből. Az alapszintű kreativitás viszont megvan. A gyerek mindig választ és szól, hogy mivel szeretne játszani. Ha megfigyeljük az autózást: először eggyel játszik, aztán lesz öt, amivel már szerepjátékokat játszik, például egy utcai eseményt, amit otthon elevenít fel. Régen fapuskákkal játszottak szerepjátékot, mert nem volt még matchbox. E téren én nem aggódom.

Nyilván van minőségi különbség aközött, hogy egy számítógéppel vagy azon keresztül más gyerekekkel, vagy személyesen a kortársaival játszik a gyermek. Csábító tud lenni, hogy egyetlen pillanat alatt online talál magának játszótársat, főleg olyan játékokban, amiben közösen lehet részt venni. Régebben a szabadidő nagy részét kint töltötték együtt, közös játékkal. Ma bent a szobában nagyjából ugyanannyit vagy többet, hiszen rossz időben is van internet. De hasonlítsuk össze a kettőt egy kicsit. Mindkettő esetben van kommunikáció, van közös játék, vannak közös élmények. Eddig ugyanaz mind a kettő. Csak amikor a gyerekek kint játszanak, elfelejtjük, hogy sokszor vannak klikkesedések, kiközösítések, előfordul fizikai vagy verbális agresszió is. Annak idején nehéz volt megúszni kék-zöld foltok nélkül egy igazi bandaháborút, akár játék volt akár nem… Ezek egy online térben kevésbé érvényesülnek. Most akkor melyik a jobb? Nehéz egyértelműen eldönteni, mert mindkettőnek van pozitív és negatív oldala is.

Valóság és virtuális tér

Fontos lenne, hogy ne ítélkezzünk, amíg pontosan nem ismerjük a számítógép és a világháló kínálta lehetőségeket. Az ember számtalan dolgot kitalál, feltalál, és ami nem válik be, az nem terjed el, mert még nincs itt az ideje, vagy egyszerűen nem jó. Véleményem szerint az internet alapvetően jó dolog, rengeteg hasznos oldala van. Sarkításnak érzem azokat a véleményeket, amik főként a netet teszik felelőssé a gyermekek illetve felnőttek problémáinak kialakulásáért.

Marad, míg világ a világ

Az internet az emberiséget már el fogja kísérni. Az ember egy olyan képlékeny élőlény, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor abból kimenekül, leveti, ledobja magáról. Senki nem szeret hosszú távon egy olyan rendszerben élni, ami neki nem jó. Mindig minden változik és átalakul. Számtalan stresszoldót találtak már ki különböző társadalmak, például a karaoke-t, a tányérdobáló szalonokat, az összetörhető autókat. Van most a kezében valakinek tamagochi? Kikopott…

Hullám-jelenség

Hagyjuk az internetet, hadd fussa ki magát. Egy hullámban vagyunk épp, vagy igazán még ide sem ért, s már kongatjuk a vészharangot. De a hullám akkor is jönni fog, ha harangozunk, nem tudunk neki parancsolni. Szépen ki fog futni a partra, sok mindent el fog mosni, de sok minden meg is marad. Az elvonulása után meglátjuk, hogy miből lehet építkezni, s ne feledjük, hogy nem véletlenül fog elmosni dolgokat.

Látunk diákokat, akik a neten és a kütyükön keresztül élik az életüket. Ez egy korosztályos sajátosság, várjuk meg mi lesz velük, amikor megérnek arra az igényre, hogy valakivel találkozzanak és kommunikáljanak. Óvatosan kezelném ezt a társadalmi korosztályt. Könnyű őket kritizálni, holott fogalmam sincs, hogy később hogyan fogják élni az életüket. Szerintem a Földön nincs olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy egy korosztállyal húsz-harminc év múlva mi lesz. 

 

 

Amikor megérkeztek hozzánk a mobiltelefonok, akkor azokat sem tudtuk használni. Össze-vissza csörgött színházban, előadásokon, moziban és munkahelyen. Úgy érzem megtanultuk kezelni, kontrollálni és úgy használni, amire való.

Játszani is engedd

Az ember mindig is szeretett játszani. Ne bántsuk a játékot. Maga a folyamat, hogy egy gyerek vagy egy felnőtt játszik, az hasznos dolog. A gyerek talán azért nem társasjátékozik, mert a környezete nem ad rá lehetőséget. Látom a fogadóóráimon, hogy a fizikai térben történő játék olyan élményt ad, amivel sok gyerek nem is nagyon találkozott, és eszükben sincs elutasítani. Ritkán fordul elő az a kijelentés, hogy „ne kártyázzunk, mert sokkal jobban szeretnék a tableten játszani”… arról nem tehet a gyerek – sőt, az internet sem felelős érte -, hogy otthon esetleg nem játszanak vele.

Az árnyékos oldal

Azt tapasztalom, hogy sokkal türelmetlenebbek lettünk. Az azonnali kapcsolattartás igénye már-már elvárás. Kevesebbet kell várnunk bármire és rögtön mindent akarunk. Nincs idő arra, hogy ülepedjenek azok az események, amik érnek bennünket.

A közösségi oldalak és az internet sokkal nagyobb teret enged annak, hogy ne a valóságot adjuk magunkból. Nagyon nehéz őszintének lenni, amikor senki sem lát, és erős kísértés csak azt láttatni belőlünk, amit engedünk. De ezzel csak magunkat csapjuk be.

A lájkokért való eszeveszett küzdelem sok esetben méltatlan helyzetbe hozza az embereket. Saját maguk erkölcsi értékrendszerét feláldozni képes személyek - akik  azért a kis ideig tartó figyelemért, amit esetleg a Facebookon keresztül kapnak meg -, családjuk felé is romboló hatással vannak. A közösen eltöltött idő helyett a mobiltelefonon való görcsös kapaszkodás mennyi időt lop el a másiktól? Mert mi ez, ha nem lopás? Ráadásul pont azt lopjuk el a másiktól, amit soha nem tudunk neki visszaadni: az időt!

Az internet labirintusában sok az útvesztő. De ki tudja elsőre megtalálni a kivezető utat, ha még sohasem járt benne? Előbb-utóbb mindenki találkozik olyan utakkal, amik nem vezetnek sehova. A kérdés az, hogy akkor soha ne engedjünk be senkit se - igaz így eltévedni sem fog -, vagy inkább vezessük végig a másikat megmutatva, hogy melyik út hova vezet. A döntést rábízom mindenkire…

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 7. számában jelent meg.)

Internet: áldás és átok

Létezik-e internet-függőség? Milyen hatása van a határtalan netezésnek az emberi agyra? Ilyen, és hasonló kérdéseket feszegetett nemrég egy balatonfüredi előadásában Freund Tamás Széchenyi-díjas neurobiológus, a Tempevölgy folyóirat által kezdeményezett Polihisztor-sorozat második rendezvényén.

- Mindenki előtt ismert az alapszituáció: motiváltan, valamit keresve - amihez érzelmileg is közünk van -, a megismerés vágyával leülünk a gép elé, de aztán rátalálunk valami másra, ami elvonja a figyelmünket, onnét is továbbsiklunk, s a végén egy óra elteltével már nem is emlékszünk arra, hogy milyen céllal kapcsoltuk be a számítógépet. A szörfözéssel elveszik a primer motiváció, az érzelmi hozzáadott érték elsivárosodik, hozzászokunk ahhoz, hogy érzelmileg ne viszonyuljunk a megismerni vágyott anyaghoz. 

Mindez azzal jár, hogy az emlékképeink nagyon felszínesen kerülnek elraktározásra, nem lesz rajtuk kapaszkodó, amin keresztül „beránthatnánk” ezeket az emlék-nyomokat a gondolkodási folyamatainkba. Nem marad idő és agyi kapacitás arra, hogy a belső világ impulzusait bevonjuk a tanulási folyamatokba. Tehát fölöslegesen töltünk rengeteg időt, ami nem szül egyetlen eredeti, új gondolatot sem, viszont frusztrációt és sikertelenség-élményt okoz, s ebből lesz végül a szorongás és a depresszió, esetenként a pánikbetegség. 

Ezzel szemben inkább a belső világunk fejlesztésével érdemes törődnünk. Hiába rendeljük hozzá a belső világunk impulzusait a megismerni vágyott ismeretanyaghoz, hogyha ez a belső világ szegényes vagy hiteltelen. 

 Az alkalmazkodási folyamat

Az információs robbanás az agyunk számára egyfajta adaptációs nyomást jelent. Ha hozzászokik az ember, hogy nagyon sok információt felületesen szerez, akkor ez csökkenti a kreativitást, ami megintcsak frusztrációt eredményez. És ahhoz is hozzá lehet szokni, hogy az érzelmeinket kikapcsoljuk keresgélés közben, aminek hosszú távú következménye a lelki elsivárosodás. 

Az sem jó megoldás, ha az ember elhiteti magával, hogy ő igenis képes ennyi információ elraktározására és megfelelő kezelésére, mert ez nagyon kevés embernek adatik meg. A többség nem bírja feldolgozni ezt a mennyiségű információt, jönnek a pszichiátriai és neurológiai betegségek. Vagy pedig valaki egyszerűen leereszti a rolót, és az alkoholizmus, a drogok lila ködébe burkolózva, befelé fordulva próbál a túléléshez szükséges örömérzethez jutni. Ez se túl jó megoldás…

Száz év csak egy pillanat

Az internetes kommunikáció rendkívül hatékony, ez áldás és átok is egyben. Arra kell koncentrálnunk, hogy megtanuljunk élni az infó-kommunikáció adta lehetőségekkel. Biológiai adaptációjára ilyen gyorsan az agyunk képtelen: ahhoz tízezer évek szükségesek, míg egy szerv, egy szervrendszer vagy egy faj a megváltozott környezethez biológiailag alkalmazkodik. Nekünk mindössze száz évünk volt az információs robbanás kezelésére. A rádió, a telefon, aztán a televízió, a mobiltelefon, az internet-facebook közel ennyi idő alatt zajlott le. Száz év a biológiai evolúció időskáláján egy pillanat, lehetetlen biológiailag adaptálódni. 

Smiley

A viselkedésünknek kell adaptálódnia: tudni kell a veszélyeket, hogy mihez kell alkalmazkodni. Óriási veszélyek leselkednek ránk, különösen akkor, ha az internetes kommunikáció felváltja a személyes kapcsolatokat. Ez ingerektől való megfosztottság (szenzoros depriváció), hiszen csak egyetlen érzékszervünket használjuk a kommunikációhoz. Egyben hozzászokunk ahhoz, hogy az érzelmeinket csak úgy tudjuk közölni az interneten, hogy egy lefelé vagy felfelé görbülő ikont kopizunk oda, egy finoman hangolt érzelmi skálát lebutítva egy két-háromfázisú érzelmi skálára. S kihagyjuk az összes többi érzékszervet: nem fogjuk tudni megtapasztalni a másikat, nem tudunk a szemébe nézni, amiből megint csak mögöttes gondolatokat, érzelmeket lehet kiválóan kiolvasni. Mindettől elesik az interneten kommunikáló ember, nem fogja tudni megérinteni a társát, nem érzi majd az illatát, a feromonjait, ami például a párválasztáshoz alapvető jelentőségű. 

Függőség

Ma már a munkavégzés is jelentős mértékben működhet az interneten, sőt különböző webshop-okon keresztül a bevásárlás is, tehát az ember otthon ül, és elmagányosodik. A szociális izoláció elég drasztikus személyiség-romboló hatású. Szellemi és fizikai leépülésről, személyiség-torzulásról és internet-függőségről kell beszélnünk, amit korábban viccnek szántak, de ma már egy komoly klinikai kórkép. Ez egy rendkívül veszélyes addikció, aminek három fázisát írták le: legsúlyosabb eset, amikor az illető már fantáziál, álmodozik az internet-használatról, szorongatni kezd és súlyosan depressziós lesz, ha nem fér hozzá; enyhébb változat, amikor a mindennapi teendőinket, a személyes kapcsolatainkat hanyagoljuk el az internet miatt; a legenyhébb pedig a kontroll-zavar, amiben a társadalom jelentős része már érintett – én is -, ez annyit jelent, hogy az eltervezettnél több időt töltünk a számítógép előtt.

Az agy nem hazudik 

Pécsett, az egyetem MR-központban Janszky és munkatársai megvizsgálták az internet-függők agyát, és összehasonlították a nem internet-függőkével. Drámai változásokat tapasztaltak: az automatizmusokért, sztereotip mozgásokért felelős agyi központok megnövekedtek, velük együtt az öröm és kielégültség-érzés központja is nőtt. Itt, ha dopamin szabadul fel, akkor érzünk örömet, kielégültséget. (Ezt az agy evolúciója azért „találta fel”, mert a fajfenntartáshoz szükséges tevékenységekkel – táplálkozás, ivás, szexualitás - dopamin-ürülést lehet kiváltani.) 

Sajnos megtanulták az emberek, hogyan lehet ezekkel visszaélni, és kémiai úton is képesek kiüríteni a dopamint: heroin, kokain, alkohol, amfetaminok vagy nikotin segítségével. Mennyivel egyszerűbb elszívni egy füves cigarettát, mint valami hasznos tevékenységgel dopamint felszabadítani: amikor például valaki keményen megdolgozik egy szakmai sikerért, esetleg megvédi a doktoriját, vagy éppen sikerül teniszben megvernie régi vetélytársát.

Az érzelmi környezet reakciója

Ugyancsak drámai változás, hogy az érzelmi kontextust adó orbitofrontális kéreg zsugorodott. Ha bármilyen eseményt elraktározunk az agyunkban, ahhoz hozzáadunk egyfajta érzelmi kontextust. Ezt az orbitofrontális kéreg végzi, aminek a zsugorodása azt jelenti, hogy az internet-függő nem foglalkozik az érzelmi kontextussal, mert már a lelki elsivárosodás útjára lépett. Az igazán drámai pedig az, hogy ezek az agyterület-zsugorodások és mások növekedése egy az egyben ugyanaz, mint a súlyos drogfüggőké. Tehát az internet-függő embernek az agya fizikálisan, morfológiailag megváltozott, és ez minőségében és mennyiségében, mintázatában ugyanaz, mint a drogfüggőé. 

Meg kell kongatnunk a vészharangot

Nem mindegy, hogy milyen az a belső világ, amihez a külső impulzusokat társítanom kell. Művészeti nevelés és katartikus élmények révén kell gazdagítanunk a belső világunkat. Itt érdemes megemlíteni a korai zenetanulás az agy fejlődésére gyakorolt rendkívül pozitív hatását. A művészeti nevelést és a rendszeres katartikus élményeket tovább lehet fokozni, ha az ember aktívan részt vesz a művészi alkotó tevékenységben, az értékteremtésben. Sokkal több időt kellene fordítani általános és középiskolákban a művészeti nevelésre, hiszen ezek által vagyunk képesek katartikus élmények átélésére. A kisközösségek létrehozása szintén erősíti a belső világunk fejlődését. 

Közösségi lét

A legjobb tehát az, amikor az alkotás, az értékteremtés közösségben jön létre: kórusélet, kamaramuzsikálás, színjátszó-körök, tánc, néptánc, költői estek, filmklubok és művésztelepek alkalmával, de a csapatsportokat is ide lehet sorolni. A közösségi lét, a szociális környezet megtermékenyítően hat az agyműködésre, fokozza a kreativitást, a művészi alkotói tevékenység pedig a rendszeres katarzis révén tartja karban az agyunkat. Mennyivel egyszerűbb a túléléshez szükséges dopaminhoz jutni zene által biztosított katarzis révén? Ez egy mindenki számára hozzáférhető, egészséges és rendkívül hatékony módja, hogy rendszeresen öröm- és kielégültség-érzéshez jussunk. Ha ezt meg tudjuk tanítani a fiataloknak, akkor nyert ügyünk van, nem fognak túl sok időt tölteni az internettel, egyszerűen nem lesz rá szükségük.  

Személyes példamutatás

Fontos, hogy nemcsak minden gyerek, de minden ember életének részévé váljon a zenetanulás és a zene. Jómagam tizennégy éves koromban kezdtem énekelni a Zámbó István által vezényelt Veszprém Város Vegyeskarában,a Lovassy Gimnázium kórusában, s bárhova sodort az élet, mindenhol kerestem magamnak egy kórust. Ha nem volt, alapítottunk egyet. Jelenleg az Ars Nova Sacra énekegyüttes tagja vagyok, klarinétosként pedig olyan jazz-zenészekkel játszhattam együtt, mint Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre vagy Balázs János, de a Hot Jazz Band-el és Vukán Györggyel is zenéltem már.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 7. számában jelent meg.)