Vásáry Tamás

- Akkor hozod Annát is magaddal?
- Vigyem Tamás? És mi lesz, ha belebömböl a koncertedbe?
- Az az ő kritikája lesz, vagyis hogy nem játszottam neki elég jól!

Ez a pár mondat tegnap délután hangzott el telefonon, amikor Nusival épp verőfényes napsütésben sétálgattunk a füredi mólón. Gondoltam felkészítem Tamást, hogy mi vár rá, ha Nusit is viszem magammal a veszprémi Hangvilla esti koncertjére. És ha már így felbátorított, hogy menjünk, hát rendben, hallgassunk Schubertet :)

Tamással az ismeretségünk - mint oly sok más esetben a munka révén - egy interjúval kezdődött, sok évvel ezelőtt. Aztán egy évvel ezelőtt, egy veszprémi koncertje előtt felhívtam, hogy szeretnék karácsonyi meglepetést a sokat és nagyon is jól teljesítő kollégáimnak, az "ajándék" ő lenne, az apropó pedig az akkortájt megjelent Üzenet című önéletrajzi könyve. (Erről a könyvről mindig a francia barátnőm, Klára jut eszembe, aki szintén olvasta Tamás könyvét, és többször füstölgött nekem: beszakad a mellkasom attól a kötettől, olyan súlya van. Mondd meg Tamásnak, hogy a következő részt legalább kétfelé vegyék, mert kibírhatatlan tartani! Ahogy később megtudtam nem csak neki volt ez a véleménye...)

Nos, vettem a telefont, tárcsáztam Tamást: jössz-e meglepetésnek? Persze, örömmel - hangzott a válasz. Így aztán a Hangvillában adott fergeteges koncertje után elvittem a Villa Medicibe, ahol minden  veszprémi koncertje után megszáll, és megbeszéltük, hogy másnap délelőtt jövök érte, viszem a kollégáknak, akik semmit nem sejtettek az egészből. 

Az igazi meglepetés mégis engem ért: Tamás vidáman jött felém másnap, közölte, hogy remekül aludt, mert éjszaka (!) még sétált egyet, és csak az bosszantotta, hogy a Benedek-hegyi kereszthez nem tudott kimenni, mert a bejárat le volt zárva. - Átmásztam volna a kerítésen, de azért mégse... Uram-atyám, elképzeltem, hogy a párás, hideg időben, éjszakai sötétségben Vásáry Tamás átmászik egy csúszós kerítésen... aztán az autóúton, Füred felé elmesélte, hogy minden nap jógázik, és 80 (!) éves kora ellenére a mai napig képes fél órán keresztül jóga ülésben fejen állni... jakérem...

Nem akarom nagyon részletezni, a kollégák meglepettsége borítékolható volt, Tamás kedvesen dedikálta nekik az Üzenetet, majd irány a Liszkay birtok. Ugyanis azt gondoltam ki, hogy neki is jár egy kis meglepetés. Már az odavivő út is mesébe illő volt, mintha egy képeslapon autóznánk: csipkésen fehérre dermedt, mozdulatlan mandulafák, szőlőkordonok a hegyoldalon. Vendéglátónkról, Liszkay Mihályról még fogok részletesen írni, most csak annyit, hogy sose tanult zongorázni, kottát sem olvas. Vagyis összeeresztettem két embert, akik kölcsönösen tisztelhetik egymás eredményeit, sok közük van a zongorához, de egészen más irányból - lássuk, mit kezdenek egymással :)

A két férfi nyugodtan egymásra licitálhat atekintetben, hogy korra fittyet hányva hogy kell az életet ízlelni, íme a gyors közös nevező:

Az étel ezúttal is pazar volt, mint Misinél mindig, tíz ujj egymás után, szépen sorban indul az ajkak felé... orrot hegyezve figyelhettük Szabolcs szakács ténykedését a konyhában:

Közelebbről sem rosszabb:

Tamás megkérte Misit, hogy játsszon neki valamit, amitől Misinek a térdei kocogni kezdtek: előtted? Neked? Mit játszhatnék én? Tamás rábeszélőképessége győzött, és miközben a vendégkönyvet körmölte, a házigazda mégiscsak odaült a szalon fekete bútordarabjához. Tamás felnézett, és csak ennyit mondott: fantasztikus! Hát így:

Nekünk a jó falat, Szabolcs szakácsnak pedig a gratuláció járt:

Mielőtt leléptünk azért összeálltunk egy fotóra:

Mindez 2013. december 17-n történt, három nappal később tudtam meg, hogy Nusi a pocakomba költözött... Alig telt el szűk esztendő, és a karjaimban vittem Tamás újabb koncertjére a veszprémi Hangvillába. A műkedvelők közül többen méregették a kis porontyot, hogy vajon hogy fogja bírni a csindadrattát. Hát kérem: tátott szájjal hallgatta a Pisztráng-ötöst, amit ezen az estén elragadóan játszottak Tamásék. A szünetben járt a gratuláció oda-vissza: Tamásnak a játékáért, Nusinak a kitartó és odaadó figyelméért.

Tamást csak annyi kritika érte, hogy amikor Schubertről mesélt, akkor Nusi elnyomott néhány ásítást, jelezve, hogy a verbalitás ez esetben kevésbé köti le, tessék neki húzni azt a nótát :)

Ettünk-ittunk (1.rész) - Vitorlás Étterem

Szóval június végén a sztori ott maradt íratlanul, hogy mi mindent ettünk-ittunk és mulattunk. Szó szerint így történt.

A már említett vásárcsarnokon mellett kedvenc ebéd- és vacsoratanyánk volt a füredi Vitorlás Étterem, ahol a három tulajdonos, Attila, Péter és Tamás, valamint az ő családjaik kitüntetett szeretete lengett körbe bennünket. És persze az sem volt mindegy, hogy mi került a tányérra, mert egy kismama ugye nem engedhet meg magának holmi gyomorbajt...

A srácok együtt nőttek fel, középiskolai barátság az övüké, és mindig is a tóparti településhez kötődtek. (Azt csak halkan jegyzem meg, hogy a családok megmaradtak, ugyanis a feleségek szeretett, dédelgetett lények, egyik sem lett lecserélve huszonéves macára... ) Megannyi - szakmai és magánéleti - véletlen egybeesés rázta őket össze, feladat pedig jutott nekik bőven, de ezekből építkezve pozitívan tudtak tovább lépni. És bizony szó szerint építkeztek, a két kezük munkáját dicséri a ház. Azt például napokig szorongva néztem, ahogy negyven fokos hőségben kitartóan betonoztak:

Eközben szabad nekem az árnyékban hűs gyümölcslevest szürcsölni? ... deszabadáááám :)

Kényeztető a kilátás is: az asztalomtól jól látszik a szomszédos yacht club (BYC, vagyis Balatonfüredi Yacht Club, később részletesen is tárgyalom) egyik féltett, öreg bútordarabja, az Aranycsillag - erről a járgányról is lesz szó még bővebben, egyelőre csak meglibbentem a fátylat:

Alig tettem le a leveses csésze mellé a kanalat, a mindig jókedvű Attus szárnyalva hozta a második fogást:

Így ni:

Vezérfonaluk a minőség: a balatoni hal például náluk nem azért balatoni, mert az étlapra azt írják, hanem valóban az, önmagukkal szembeni elkötelezettségből. S mivel az ott eltöltött idő miatt az étterem nem a munkahelyük, hanem az otthonuk, úgy is alakították ki azt. Ezért érzi úgy a hozzájuk betérő vendég, mintha hazaérkezett volna. Ja, és a kilátásról még:

A teraszt egész nyáron zeneszó töltötte be. Latin gitárduótól a modern dj-n át a tizenkét fős swing együttesig széles volt a repertoár. Nem egyszer az étterem előtti tér zsúfolásig megtelt táncoló turistákkal és helybéliekkel. A tulajdonosok állítják: a fürediek nyolcvan százaléka azért kötődik érzelmileg az étteremhez, mert a Monarchia óta ez kedvelt találkozóhely volt, s mindmáig barátságok, szerelmek bölcsője. Holdfényes balatoni estén jó étel és bor mellé kívánkozik ide a nyugodt, vidám emberi szó is.

A Vitorlás Étterem borklubja hagyomány, számos visszatérő törzsvendég keresi. A nyári szezon vendégseregét kiszolgáló szakácsok új ízeket próbálgatva lubickolnak a kreativitás mézes csuprában, az étkek mellé pedig olyan borokat kínálnak, amik a kereskedelmi láncok polcairól csak néha vehetőek le. A borászokkal személyes kapcsolatra törekednek, így aki a bort megtermeli, az személyes ismerője annak, aki a borát a vendég elé leteszi az asztalra. És az a bor minden esetben legyen balatoni, hisz a Vitorlás Étterem filozófiája szerint a Balaton nem csak egy turisztikai fogalom, hanem borrégió is egyben. Gasztronómiai utazásaik során ételt-italt kóstolgatva gondolják ki, hogy mi az, ami közkinccsé tehető a saját vendégeik számára. S nem mérnek fukar kézzel… Sem alapanyagban, sem konyhai eszközben nem ismernek kompromisszumot.

Balatonfüreden 1880-ban a Vitorlás Étterem helyén épült fel az első hajóműhely faépülete és sólyája. A Stefánia Yacht Egylet mai épülete a Balaton emblematikus vendéglátóhelye, közvetlen a vízparton, s bár lakói még csak két-három éve költöztek, az épület máris magán viseli a szorgos kezek nyomát. Az építkezést azóta sem hagyták abba, úgy tűnik ez a hobbijuk. Most épp az emeleten alakítják ki a Balaton első vitorlás múzeumát, az építkezés kezdetén is ott lehettem:

Tessék majd csak megnézni, miből lesz a cserebogár, ígéretek szerint 2015. március 15-n már látogatható lesz a kiállítótér, ahonnét a kilátás is pazar:

 

Nusi első Vitorlás-vizitje idején nem volt túl barátságos az idő, a sétához kellően be is bugyoláltam. Attus ennek megfelelően közölte: a baba helye kint van a szabad levegőn, a mami az üvegfal másik oldaláról, bentről figyelheti, mikor libben meg a takaró, és hogy a kedves mami nyugodtan egyék, hát ő maga is számos alkalommal vizitált a babafurgon körül. Jóleső érzéssel álmodoztam: Nusit elég lesz majd a teraszról szemmel tartani, mint ezt a másik kis önjárót egy nyári napon, akinek épp arra akadt jó dolga:

Gyermekbarát vagy gyermekbarát a hely? :)

Hahó, hahó, kedves földlakóóó!

Szóval: Anna itt van, megérkezett, jól van, és minden oké :)

Bizonyítékképpen itt az egyik alkatrésze, aztán majd sorolom a többit is:

Augusztus dereka volt, amikor hazahoztam a kis csomagot, kibontottam, és betettem az új otthonába, ahol ez a látvány fogadta:

Volt, aki levendulával töltött zacskót varrt neki, ráhímezve egy nagy "A" betűt:

Aztán érkezett babaváró karkötő (tessék jegyzetelni, új fogalomról van szó) a kedvenc piros kövemmel, személyesen készített üdvözlőlap a távoli munkatársaktól, virág, és volt, aki hátraballagott a háza egy szegletébe, és egy, az 1920-as évekből származó, Anna feliratú bögrét küldött:

Szem nem maradt szárazon...
A kiságyat egyelőre gyanakodva nézte Nusi, az én ágyam valahogy gusztább volt neki, pedig a babaágyban kedves kezek által készített motyók várták, íme a hangulatfelelősök:

Nem erőltettem a dolgot, gondoltam, majd megjön rá Nusi étvágya, úgysem tud nekik ellenállni. A terv bejött, és addig is jó dolgom volt: nem kellett éjszakánként oda-vissza furikázni nagy és kicsit kisebb ágy között. A gyermeklény még egy hónapos se volt, amikor úgy döntött, hogy a franc ebbe az éjszakai macerába, felkelni, pelenka ki-be, evés... átaludta a teljes éjszakát. Persze én ott strázsáltam, elcsigázva kidőltem, és az első nyikkanásnál ránéztem az órára, ötöt mutatott. A programból rendszer lett, azóta is tartja jóóó szokását :) és már nagylányosan, a saját ágyában.

Dióhéjban ennyit a megérkezésről, és persze regényt lehetne írni az elmúlt hónapokról, de csak szép sorjában. Mivel jónéhány hónap kimaradt, így időben és térben egyaránt utaztatni fogom a nyájas olvasót, aki közben megpihenhet, ha már túl sok neki a ringlispílből.

 

Anya, kezdődik!

A Föld nevű bolygóval való ismerkedéshez Nusi nem rosszabb helyet választott, mint Balatonfüred - nem mondom, van ízlése a kiscsajnak. 
Az ittlétéről karácsony előtt két nappal beszélt először az orvosdoktor, attól kezdve minden nap nagy sétákat tettünk az akkor még jégpáncélba burkolózott sétány és móló szélfútta, néptelen járdáin. Márpedig a téli nordic walkingnak komoly hagyományai vannak a Balatonon:

A mólón minden este - dacolva az olykor tényleg kellemetlen, mozgásban még csak-csak elviselhető bolond széllel - ott álldogáltak a rendíthetetlen horgászok, és minden alkalommal figyelmeztettek a feledékenységemre: a sítalpak már megint otthon maradtak, csak a botokat hoztam magammal...

Az időzítés tökéletes: még épp belefértünk a tavaszi kabátkába, és a bolt pénztáránál sorban állva 8 hónaposan is riogatjuk a mögöttünk álló, rég nem látott ismerőst, aki nyári életritmusának megfelelően épphogy visszatért a fürdővárosba. Megdöbbenve néz rám, amikor valamilyen zajra megfordulok, és szembe találjuk magunkat egymással: 
- Jesszusom, hátulról semmi nem látszik!
- Igen, most épp elöl hordom!

Végigkóstoljuk az összes tavaszi-nyári zöldség- és gyümölcskínálatot. Dőzsöléseink helyszíne a helyi piac, vagyis a vásárcsarnok. Minden reggel gondosan végigmustráljuk a kínálatot. A munkahelyen két dietetikus kollegina is ujjong, hogy nem tudnak olyan egészséges, mindkettőnk számára értékes tápanyagokat hordozó étket ajánlani, amire ne érkezne a válasz: igen, ismerem és szeretem, vagy: tényleg? ezt kipróbálom, jól hangzik!

Blog, ami kell...

Lányomnak, Annának.

Mert van miről.

Az élet ízéről.

Nusival elkezdünk egy izgalmas utazást. Az orvosdoktor szerint augusztus 18-n néz körül először a Föld nevű bolygón, addig egy jó kis helyről ismerkedik a világgal:

Nem pelenkaszagú "baba-blog"-ra készülünk, azt a terepet meghagyjuk arra jóval érdemesebbeknek. 
Kóstolgatom az élet ízét, ahogy eddig is tettem, de tény: az élményekből Nusi is ki fogja venni a maga részét. 

Elképzeléseim szerint folytatódik a Balaton környékének felfedezése: benézünk kis falvak girbe-gurba utcáiba...

... beleszagolunk a vasárnapi délutánok békésen hullámzó levegőjébe ...

... betérünk a település végén lévő, vendégfogadásra is alkalmas pajtagalérákba, ahol külön helye van a házigazdának, és a családtagnak számító házi kedvenceknek.

Utunk során gyakran elkísér majd bennünket Klári, akivel hegyeket hódítunk, völgyekbe szállunk alá, tovafutó patakot követünk, és ha a kósza véletlen úgy hozza, akkor az erdő mélyén lovakat simizünk:

Tartson velünk, akinek úri kedve ezt diktálja!