Apu előtt ne mondjatok semmit, mert holnap megjelenik!

Háy János írói terveihez nem sok otthoni támogatást kapott : a szülei földművesek voltak, nem tudtak mit kezdeni a gyermek irodalmi törekvéseivel, a nagymama pedig egyenesen azt állította, hogy írónak ott van Jókai, költőnek meg Petőfi, minek kellene másnak ilyesmivel foglalkozni? 

- Amikor a negyedikes tanítóm lelkesen mesélt Tatay Sándorról, úgy irigyeltem, hogy milyen szépen beszél egy íróról, aki még csak jelen sincs a teremben – emlékezett vissza Háy János. – Elkezdtem verseket írni, és mivel Petőfi is templomi énekekre, imákra épített, hát én is ezeket vettem elő. A verses füzetemet odatettem a tanító néni asztalára, vártam az elismerését, de a füzet napokig ott kallódott, nem nyúlt hozzá, mígnem egy osztálytársam elkurjantotta magát, hogy „ez nem a te füzeted?”… szégyenszemre gyorsan eltűntettem a füzetemet, de azért folytattam az írást. 

A csajozós gitár meg az irodalom

- Kamaszként papírzsebkendőkre írtam, mert az olyan modernnek tűnt. Ma már ugyan nem jön be, de akkor az irodalommal és egy gitárral nagyon jól lehetett csajozni. Volt egy lány, aki elkérte a verseimet, hadd nézze meg őket. Megrémültem, azt hazudtam neki, hogy elégettem őket. De mivel nem szeretek hazudni, utólag tényleg tűzbe dobtam őket. 

Minimum Trója, meg Kréta

- Igazából régész akartam lenni, de rosszul tanultam, így hamar eldőlt, hogy nincs rá esélyem. Nem is az vonzott, hogy Aquincumban cserepeket csiszolgassak, sokkal inkább Sir Arthur Evens és Henrich Schliemann volt előttem példa: minimum Tróját akartam, meg Krétát, jó esetben együtt a kettőt, vagyis világot építeni. Aztán rájöttem, hogy az is irodalom, vagyis világépítés.

Sose egy mű utóélete a lényeg, amikor kikerül a kezemből, hanem az, sikerült-e megírnom, amit akartam. Én nem asztalos vagyok, hanem világépítő. Írás közben semmi másra nem figyelhetek, csak arra, hogy jól épül-e a világ. Egy kritika sértheti a hiúságot, megbánthat, félelemmel tölthet el, de a legrosszabb, ha azt érzed, hogy nem csináltad meg. A világ kisiklott, az én dolgom is, hogy vissza tudjuk tenni a sínre. 

A sérelem, mint táptalaj

- Nem az én érzéseim a fontosak, a legnagyobb fájdalmaimat is tárgyilagosan kell kezelnem. De minden alkotó sérelmekből táplálkozik. Az én sérelmem, hogy szemetek voltak velem a gimiben. Ha jobban megnézzük, akkor a művészi életművek mögött rendre ott a szeretetdeficit, valami olyan sérülés, amit helyre kell hozni. A mű ilyen szempontból nem más, mint az az erő, amivel az alkotó megpróbálja visszabillenteni a világot a helyes útra.

Vidékről Budapestre kerülve egy elég jó gimnáziumba jártam, a beilleszkedés nagyon nehezen ment. Főként a tanárokkal volt gondom: megalázás, büntetés, rosszallás, negatív értékelés, aminek okait a szüleim is kizárólag bennem látták. Az alap-probléma a nyelvváltás volt: ez nem azt jelenti, hogy valakinek tájszólása van, hanem másmilyenek a tapasztalati paraméterei egy városon beszélő embernek, másképp fókuszálnak a mondatok, más a ritmus, s nekem ezen a nyelven kellett megfogalmaznom, ki vagyok, honnét jövök. A gimnázium minden önérzetet összetört bennem, ezért hiába ambicionáltam művészi pályát, rettegtem egyetlen sort is leírni. Volt néhány év, amikor nem tudtam semmit sem írni.

Az író csak egy esetben tehetséges: ha ír. Amikor nem ír, tehetségtelen. Az utóbbi időben nem panaszkodhatok, gyakorlatilag folyamatosan írok. De van egy félelmem, hogy egyszer elapadnak a csapok. Az még rosszabb, ha a csapok elapadnak, de nem veszem észre, és még mindig írok, hülyeségeket. Attól tartok nehogy öregkoromra azt higgyem például, hogy aforizmákban meg tudom fogalmazni a világot.

Irodalmi korrupció

- A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy csak korrupt írókat közölnek az újságok, én pedig nem akartam az lenni. A művészi korrupció fajtáiból az egyik a közönségnek mindenáron való megfelelés. A másik a hatalomnak, az államilag legitimált ideológiáknak való megfelelés. A harmadik: megfelelni a kritikának. Mindegyik hazugságot, hamis műveket eredményez. Soha nem szeretnék olyat írni, ami nincs ritmusban az én belső működésemmel. A műalkotás ellensége nem a rossz mű, hanem a művészi korrupció, amikor valamilyen okból csalsz, hamis művet hozol létre. A műalkotás tétje egyszerűen az igazság.

A bogyósgyümölcskertész fia című könyvemet sokan olvasták és szerették. A műnek sajátos beszédmódja, humora, játékossága van, amit az írás során kívülről-belülről megismertem. Különösebb erőfeszítés nélkül tudnék hasonlót írni, sokan meg is vennék, talán a közönség észre se venné a csalást. Holott csak mímelem a művet, mert ezen a beszédmódon nekem már nincs mondandóm a világról. 

Próza, dráma vagy vers?

- Több műfajban dolgozom. Prózát írni könnyebb, ott a szakmai tudás képes feltüzelni az ihletet, azért tudok metaforákban beszélni. Technikai tudással viszont nem lehet jó verset írni. Kell hozzá ihlet, erős érzelmi hatás, amit a költő kever ki magának. Azt se tudjuk megmagyarázni, hogy miért épp ebbe vagy abba a lányba szeretünk bele – az ihlet is ilyen. 

Sok drámám van, de nem igazán szeretem a színházi közeget. Ha sokat lógnék ott, akkor mikor írnék? A színház kifelé való működés, mindenkinek egy irányba kell húzni, az írás befelé, és egyedül dolgozom. Érdekes, de a néző elfogadóbb, elnézőbb a színházzal, mint a könyvvel. Nápolyban találkoztam egy rendezővel, aki színre vitte az egyik darabomat. A rendezői példány fedőlapján egy Marx idézet szerepelt, a tizenkét szereplőm helyett pedig mindössze egyet hagyott meg… 

Belső munka

- Az írónak mindenre figyelni kell. A gyerekeim úgy szokták ezt megfogalmazni, hogy „Apu előtt ne mondjatok semmit, mert holnap megjelenik”. A közhelyes történetek az apró, pici egyediségek által tehetők magunkévá. Az írás nagyobbrészt belső munka. Döntő kérdés, hogy az író hol van a világban, onnét mit lát és mit gondol az igazságról és a nyelvről. Írni tanulni pedig hasznos, mert megtanít a gondolatok megfogalmazására.

Fülre írás

- A gondolat és a szavak zenéje ugyanolyan fontos, de nem jó, ha bármelyik túlteng. Gyermekkorom óta elég sokat játszottam versformákkal, de mostanában csak akkor írok kötött formában, ha fordítok vagy dalbetétet írok. Fülre írok, a tanítványoknak is mondom, akár verset írnak, akár prózát, hogy olvassák föl hangosan, s hallani fogják, hol botlik a ritmus. Ahol fülre fals a szöveg, ott biztos, hogy tartalmi hiba is van, maszatosság, pontatlanság, rossz szóválasztás, esetleg túlírás.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 5. számában jelent meg, a fotókat Martinovics Tibor készítette.)