Én kiskertet kerteltem

Már nem is tudom, hol kezdődött pontosan. Talán ott, amikor Csányi Vilmos etológus azt mesélte nekem, hogy napjában több órát töltött a nógrádi botanikus kertjének gondozásával, és ennél jobb szabadlevegős test-karbantartást nem ismer. Talán ott, amikor nem néztem jó szemmel egy ajándékba kapott szobarózsám falak közé zárt sínylődését. Vagy akkor, amikor az első rozmaringszáram gyökeret eresztett.

Szóval Csányi Vilmosék rügyfakadástól levélhullásig sok időt töltöttek a nógrádi telken, és paradicsomi helyet teremtettek maguk köré: ezerötszáz négyzetméteren öt-hatszáz féle növényt gondoztak, több évtizeden át. Jázminbokrok, rózsák, liliomok lehelték feléjük édes-párás illatukat, és óleánderek ejtették rabul a tekintetüket. A különleges példányok közé tartozott a kínai Calycanthus floridus fűszercserje, a Koreából származó Viburnum Carlesii (illatos bangita cserje), az ausztrál Blackboy, és a Gunnera manicata lapu, az Amazonas vidékéről. A magán-arborétumban csepegtetős öntözőrendszer kényeztette a növényeket, a meztelen csigákat pedig nem permetező, hanem saját telepítésű ebihalakból született békák riogatták. Biológus lévén Csányi Vilmos örömét lelte a kert gondozásában, ami napi több órányi „sportot” jelentett neki. A telken két kis faház is áll, itt született számos Csányi-könyv.

Irigylésre méltó, nem? De mit tegyen az, akinek - ugyan egy sokak által vágyott, vízparti városkában – mindössze pár lépéssel körbejárható lakás jutott? Kertészkedjen, naná!

Először is körülnéztem

Az ablak előtt pedáns rendben sorakoznak azok a hársfák, amik tavasszal teljes bódulatba kergetnek. Először csak nagyon finoman, egy-egy fuvallat szárnyán libben be a már éjjel-nappal nyitva hagyható ablakon, aztán plafontól a padlóig minden zugba kíméletlenül beköltözik. Az illatgomolyagban úgy sétálgat az ember, ahogy a kifinomult hozzáértők tanítják a parfüm használatát: permetezz a levegőbe, majd szép lassan sétálj át az illatfelhőn. Ami rajtad marad, annyi kell belőle. A hárs az más, keményebb drog…

Kezdetben volt a szőlő

Strukturális és színkontrasztnak a fordított szív-alakú hársak mellett nyújtózik a lilás-bordós levelű juhar, egy filigrán, fehér törzsű nyír, a nyári vészkorszakban az autóknak árnyat adó két testes dió, na meg az árok partjára ki tudja hogyan felkapaszkodó és tanyát verő vadalma. Gyümölcséből reggelente kosárnyit adott.

Némi meglepettséggel figyelek fel az erkélyünk alatt, közvetlen a ház betonja mellett kihajtó szőlőtőkére. A régebb óta fiatal szomszédok úgy mondják, hogy korábban itt közel s távol szőlőültetvény volt. Értem én, de az hány harminc-negyven évvel ezelőtt? Ez meg most van itt… Hogy ne legyen túl sok gondolkodási időm, jött az előttünk lévő ligetet szépen rendben tartó fűkaszás, és levágta a kusza hajtásokat.

A rózsa jött és maradt

Nagyjából ezzel egy időben a jógatanárnőmtől érkezett ajándékba egy szobarózsa. Dús, rózsaszín virágokkal teli, illatos példány. Az a fajta, amibe az ember egy szempillantás alatt beleszeret a bevásárlóközpontban, az újságok és az étolajak közé zsúfolva, és ráadásul akciós is. Meglepően sokáig virult, aztán bekövetkezett a sejthető hanyatlás. Már épp készültem elengedni, amikor beállított hozzánk az aszófői barátunk, s kerek-perec közölte, hogy ennek a rózsának szabad földben van a helye. Éppenséggel tehetünk egy próbát. 

Így kapott új sanszot az erkély alatt, ahol különösebb szaladgálás nélkül, fentről tudtam öntözni. Hálából kitartott a növényt és embert egyaránt próbára tevő télben, tavasszal pedig rózsaszín labdaként csücsült a fűben. Körbeölelték a töretlen lelkesedéssel kihajtó szőlőkarok, nem sejtve, hogy ez a látszólagos rendezettség menti meg az életüket: a fűkaszás némi tétovázás után továbbment… A szombati jógaórámra boldogan vittem magammal Julinak rózsát, azóta is minden évben az első szál mindig azt illeti, akitől kaptam.

A rozmaring is élni akart

Juli földháza a paloznaki domboldalba simul, bejáratánál akkora rozmaringbokorral, ami a ház homlokzatának felét betakarja. Illatos-olajos kis jószág, tele apró, pillangó-szerű, áttetsző fátylú lila virággal. Juli szombat reggelente megkopasztja, és a jógaóra résztvevői között – ételbe szánva - szétosztja az ágait. Egy alkalommal több jutott nekem, mint amit azonnal fel tudtam használni, hát benne maradt a pohárban, hogy friss maradjon.

Az üdeség olyan jól sikerült neki, hogy apró bajuszkás gyökereket növesztett. Supsz, bele vele a konyhaablakban viruló klasszikus fűszerládába, némi kakukkfű, oregánó, bazsalikom, petrezselyem, snidling és menta társaságába. Nem volt kérdés, hogy amikor kinőtte a fűszercsalád kényelmes fészkét, szépen kisétált az erkély alá, a rózsa mellé…

Menta Marokkóból

Egy alkalommal Az év kertjévé választott Kocsis család Kistói utcai, mediterrán udvarában forgattunk. Egyik ámulatból a másikba esve azt se tudtam, hová nézzek. A sokat dédelgetett, buja édenkertben valami megcirógatta a bokámat. Nini, hát te, ki vagy? Marokkói menta, onnét hozattuk – jött a házigazda válasza, aki privát paradicsomában mindennek a nevét is, virágát is tudja. A háziasszonytól, 

Klárától azt hallottam, hogy az illata és az aromája teszi különlegessé, a fogyasztása pedig az egészséget szolgálja.  Hamar jött a hozzá kapcsolódó saját élmény: szóval ennek a rokonaiból főztek nekünk hűsítő esspresso-t a sivatagban. A többi már csak ismétlés: egy csokor frissen illatozó Casablanca-mentával a kezemben távoztam, amit sikerült meggyökereztetni. A téli hónapokat a nappalink ablakában töltötte, bár be kell valljam, nem túl boldogan, szerintem vágyott ki a szabadba... A korai tavasznak köszönhetően a szabadulása gyorsan be is következett.

Illatot ajándékba

Julitól és a saját bokromról mérhetetlen mennyiségben érkezett rozmaringszál, megeredve kis cserepekben sorakoztak a fürdőszoba ablakában, fűszeres illatukkal betöltve az aprócska teret. 

Karácsony éjszakáján lábra keltek, diszkrét csomagolást húztak magukra, és a szomszédok ajtajában, jóbarátok kezében kötöttek ki. 

Aszófő irányából levendula-szállítmány érkezett, némi aprítás után kézzel varrott illatpárnákba bújtak az illatos részek. Az ember azon kapja magát, hogy a bajban jönnek a segítő kezek, fenntartják a víz fölött, s milyen jó is a szabadon maradt kézzel átadni egy marék aranyat érő illatot.

Levendulából nőtt paradicsom

A levendulás zsák alján ottmaradtak a mákszemnyi magocskák, beleszórtam vagy százat egy virágládába, és lestem, hogy mi lesz. Persze, hogy saját ültetvényt akartam az erkély alatt. Sokáig semmi, aztán egyszer csak előbújt egy levendulának még merész jóindulattal sem nevezhető lény. A rutinos aszófői szem azonnal látta, hogy paradicsom, de az nem lehet, hisz csak levendulamagot ültettem. Az elpusztításáról szó sem lehetett, így történt, hogy januárban két beérett paradicsomot szüreteltünk a nappali ablakában. Idővel a paradicsom is jelezte, hogy kicsi a neki szánt óvoda, nagyobb helyre költözne.

Fügéd van-e?

Van. A jógaóráról hazafelé vezető úton minden alkalommal óvatosan megsimogatták az autóm oldalát egy termetes fügebokor messze kinyúló ágai. Nehéz ilyen csábításnak ellenállni… A kesztyűtartóban kézfertőtlenítő helyett egy metszőollót tartok. Érzésből kiválasztottam néhány ágacskát, megkérdeztem tőlük, hogy akarnak-e velem jönni. Akartak. Hetekig semmi nem történt. Ott gubbasztottak a vidáman hancúrozó, ajándékba szánt rozmaring-gyerekek között, és nem kaptak tőlük növekedés-kedvet. Már letettem a saját fügéről, úgyis mondták a hozzáértők, hogy azt nem lehet úgy… de lehet: furcsa kinövések jelentek meg a vízben lévő száron, amit jó jelnek véltem, és cserépbe dugtam őket. Értelmetlennek tűnő újabb várakozás után az egyik rügy felpattant, amit továbbiak követtek. Senki nem tud lebeszélni róla, hogy a mellette épp viruló fázisába ért paradicsom volt jó hatással a fügére.

A lejtő tetején

Minek cifrázni, ha már ott voltam, hát elindultam rajta lefelé. Egyszerűbb lenne mindent a hárs bűvös-bájos virágporára fogni, de az igazság az, hogy a tréfát nem ismerő szőlő is rázendített. Ugye az csak valami véletlen tévedés lehet, hogy a szőlőjükről és a parfümjükről híres franciák még nem zárták üvegcsébe ezt az illatot? A nekünk jutó tőke az egész lakást bepermetezi, mámorító... Kapott öt karót, hadd szaladjon, s a hajtások azóta versenyfutást rendeznek a lugas egyik végétől a másikig. 

A hárs és a szőlő erős tudatmódosító illatfelhőjének hatása alatt átbotorkáltam a szomszédba, és közöltem Magdus nénivel, hogy kell egy ásó. Gyanakvását a függők elszántsága oszlatta szét, s hazatérve a szerszámmal nem voltunk restek használni azt. A három és féléves ott szökdécselt körülöttünk: „Hurrá, kertünk lesz!”. 

Aszófő irányába jeleztem, hogy a tereprendezés megtörtént, érkezhetnek az Öreghegy lágy ölében született levendulatövek. Szám szerint kilencen jöttek, gazdájuk már akkor látta, hogy nem lesznek elegen…

Locsolkodjunk!

Aszófői János a lelkemre kötötte, hogy a kis levendula-jövevényeket kezdetben minden reggel és este öntözni kell. Rendben, majd beosztjuk. Mit is? Mert amilyen megveszekedett zöld-párti vagyok, direktben folyó csapvízről szó sem lehet. Az eddigi növények másod-felhasználású vizet kaptak: a konyhában felfogtam a zöldségek, gyümölcsök megmosásánál használt vizet, és az erkélyen keresztül habozás nélkül, profin célozva a rózsa, a rozmaring, a paradicsom, a füge és az idővel közéjük kívánkozó fűszernövények nyakába öntöttem. Ha ezentúl több kell, hát akkor összegyűjtjük az átfolyó rendszerű gázkazán vizét is. Ez egy nagyon modern berendezés, de zuhanyzáskor némi hidegvíz távozik a lefolyóba – most már az odakészített lavórba -, mire a meleg víz megérkezik.

Az angol rózsa

Falun nőttem fel. Természetes volt, hogy az édesanyám rózsakertjéből mindig friss, vágott virág került a vázába. Cserepes virágot – minden látszat ellenére – nem tűrök a lakásban, nem oda valók a növények, de a mezei virágcsokrokból és a saját nevelésű rózsából nem engedek. Az kell. Mivel a kis szobarózsa még nem ad folyamatos utánpótlást, így kérésemet a Csányiékkal közös barátunk felé, a rózsákat kívülről-belülről, közelről s távolról jól ismerő Géczi Jánosnak intéztem. A József Attila-díjas író nem mellesleg végzett kutató-biológus, egyik kedvenc területe pedig a rózsák bársonyos birodalma. Írt könyvet Allah rózsáiról, a muszlim kertekről, az antik mediterrániumról, a rózsa kultúrtörténetéről, jelképeiről és irodalmi vonatkozásairól.

- János, olyan rózsát szeretnék, ami nem fut fel a ház falára, mert a szomszédok lehet, hogy nem néznék jó szemmel. Maximum két méterre nőjön, mindig legyen rajta virág, és még illatozzon is. – Akkor hozok neked egy angol rózsát – hangzott az ígéret. Kisvártatva megcsörrent a telefon, boldogan robogtam a rám váró rózsáért, majd ismét Magdus néni következett: kell egy ásó! Ha már ott volt ismét a szerszám, hát még egy sort felástunk, ahova újabb levendulák érkeztek…

Zöldtrágya

Mondanom se kell, milyen kevés idő jut kertészkedésre. Az öntözés bejáratott módon megy az erkélyről, a gazosodást pedig természetes talajtakaróval próbálom fékezni. Amikor jön a fűnyírótraktor gondozni a fák alatti területet, lenyúlom a négyéves homokozóban használatos gereblyéjét, és a levágott, hátrahagyott füvet összegyűjtöm. Ez egyenletesen elosztva kerül a felásott részre, a növények tövét pedig alaposan megrakva trágyázom vele.

Sosincs vége

Nem tudom, hogy meddig tart az a bizsergés, amit a puszta látvány okoz. Megtoldva az egy tő saját paradicsom gyümölcsének az ízével, amit már három karó is alig bír elhordozni. A maholnap négyéves kislányommal minden reggel friss mentateát iszunk, és gyakorta emlegetjük fel Kocsisékat. 

Nem elhanyagolható, ha a gyermek megtapasztalja, hogy a magból növény lesz (igen, a levendulából időnként paradicsom), ami virágot hoz és termést érlel, a vízzel pedig jól kell sáfárkodni, mert kevés van belőle. Aszófői János elégedett a levendulák fejlődésével, Géczi János szerint pedig még utóbb jó rózsagazda válik belőlem.

 (Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 9. számában jelent meg.) 

Egy Vaszary-rokon, Zséda a Vaszary Galériában

Népszerű vendége volt a Vaszary villának: Zsédenyi Adrienn énekesnő - művésznevén ZSÉDA - a Vaszary család rokonaként érkezett Füredre, ahol két másik, erős karakterű, a divathoz sok szállal kötődő nő, Lesznai Anna és Zoób Kati kiállítását nézte meg. 

- Csodálatos a Vaszary villa, boldog vagyok, hogy itt lehetek és megnézhetem a kiállítást. Egy családfakutatás során derült ki, hogy családi kötődésem van a Vaszaryakhoz, ami büszkeséggel töltött el, mindig is nagy rajongója voltam Vaszary Jánosnak. A családfát végignézve több ponton is kapcsolódik az életünk, hisz írók, rendezők, színésznők voltak tagjai a famíliának, Vaszary János testvére, Vaszary Gábor pedig főjegyző volt, mint ahogy az én édesapám, Zsédenyi Imre is tizenöt évig volt Veszprém megye főjegyzője. 

A Vaszaryak családneve eredetileg Zsédenyi volt, egyik részük a Pápa melletti Magyargencsen, a többiek pedig a szintén Pápához közeli Vaszaron éltek. Az megfigyelhető, hogy a Zsédenyi névben hol ide, hol oda tették az ékezetet – ezért rövidítettem le én is Zsédára -, s ez valószínűleg az őseim idejében is így volt, ugyanakkor nehezen is jött az emberek szájára akkor, amikor a vaszari családtagok Keszthelyre költöztek. Ott is inkább úgy emlegették őket, mint a vaszariak, akik Vaszarról érkeztek, így aztán az egyszerűség kedvéért vették fel a Vaszary nevet.

- Egy XXI. századi ember számára milyen érzés megtudni, hogy ilyen ősei voltak?

- Felbukkannak nagyon hasonló szerepek, hivatások a családunkban, és Vaszary János művészete már akkor is közel állt hozzám, amikor a rokonságról még nem tudtam. Kedves számomra a párizsi korszaka, a témái, amikből merített. Számomra is rendkívül fontos a vizualitás, a dalokat minden alkalommal képekben is látom, vagy épp egy festmény inspirálja a zenei gondolatomat. 

- A Vaszary Galériában két meghatározó, markáns női személyiség, Lesznai Anna és Zoób Kati közös kiállítása látható. Ha képzeletben most te lennél a harmadik: mennyire nehéz az embernek megállnia a helyét nőként, akinek határozott elképzelése van az életéről?

- Nem szoktam azon gondolkodni, hogy mennyire nehéz. Jobbára az adott pillanatnyi dolgaimmal vagyok elfoglalva, ráadásul nem is mindig rólam szól az egész, mert van, amikor a kisfiamról vagy a családomról, s emellett persze a hivatásomnak is élek. Soknak tartom, néha dühít is, ha egy nőnek a megítélése túlságosan a külsőségek felé megy. Nem szeretem, ha egy nőt csak arról kérdeznek, hogy hogyan néz ki, vagy éppen mi van a magánéletében. Ennél sokkal többek vagyunk, alkotó emberek, a gondolataimat a dalaimba és a megszólalásaimban igyekszem is kifejezni. 

- Akkor most egy kicsit dühítő leszek: a klipekben és a fellépések során is meghatározó a ruha, amit visel egy énekes, csakúgy, mint Lesznai Anna és Zoób Kati életében is. Önnek mi alapján dől el, hogy mit visel?

- Persze, én is rajongok a divatért és a jó stílusért, ami izgalmassá tud tenni egy megjelenést. De számomra mindig az az érdekes, aki viseli. Ha intellektussal és élettel van megtöltve, akkor sokkal jobban felkelti az érdeklődésemet. Épp magyar divattervezők bevonásával készítem az éves kalendáriumomat, gyönyörű ruhákat válogattam a kollekcióikból. Nagy rajongója vagyok a magyar divatnak, ezért szeretném a saját eszközeimmel is népszerűsíteni őket.

- Külföldön járva mit tapasztal: hol helyezkedik el a magyar divattervezők presztízse? 

- Úgy látom, hogy egyre több divattervező jut ki nagy eseményekre - akár a New York-i divathetekre vagy a milánóira -, ami mögött óriási munka állhat, és büszke vagyok rájuk, hogy megállják a helyüket a versenytársakkal szemben. 

- Időnként Önt is úgy emlegetik, mint aki diktálja a divatot, és nem csak lépést tart vele.

- A hétköznapi életben nagyon praktikus vagyok, szeretem egyszerűen elintézni az öltözködést. Édesanyaként én is 6.20-kor kelek, de szeretem rendben érezni magamat. Ezért sok mindent változtattam az életvitelünkön, az étkezési szokásainkon, többet sportolok, hogy elsősorban jól érezzem magamat a bőrömben, maga az öltözködés pedig öt perc alatt elvégezhető legyen. Más kérdés, hogy miben lépek színpadra egy több órás nagykoncerten, egy videoklipben vagy egy díjátadó gálán. Ott a dalokat kell életre kelteni, s mindig annak a voltam a híve, hogy ne öltözzem le a dalt, hanem még inkább kiemeljem a mondanivalóját. 

 

- Min dolgozott legutóbb?

- A legújabb dalom a Fosszíliák címet viseli, amit egy gyönyörű szöveg inspirált, és egy csodás videoklipet forgattunk hozzá. A fosszíliák az élőlények megkövesedett ősmaradványai, mi a szerelem metaforájaként használjuk. Dobos Tamás operatőr - aki egyébként divatfotós volt -, mostanában inkább nagyjátékfilmeken dolgozik, s nekem álmom volt, hogy ő forgassa a dalhoz tartozó klipet, mert szerintem ő tudta a legjobban megvalósítani. Szuper nyolcasra forgattunk, ami még nagyanyáink technológiája volt, ezekben az „archív” felvételekben tudott a dal leginkább kiteljesedni. Egy időtlen szerelmet mutat be, s ki tudja, hogy mi marad belőle az utókornak. A dalból egy sort idéznék: „Ránk lel egy nap pár gyerek, ékkőként visz el”. 

Zséda - Fosszíliák 

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 8. számában jelent meg.)

Netezni, de hogyan?

Függünk tőle vagy használjuk? A súlyos eseteket a WHO (Egészségügyi Világszervezet) is betegséggé nyilvánította. Tudjuk-e, hogy hol a határ? Aki válaszol: Fülöp Tamás pszichológus.

- Érzésem szerint az egész internet körüli helyzet egy kicsit torzítva van. Minden bizonnyal vannak olyan emberek, akiknél az internet függőséget okoz, ezt aláírom, de amikor nem volt net, akkor is voltak függőségben szenvedő emberek. 

Bármilyen fogyasztási cikk vagy cselekvés kialakíthat függőséget. Van, aki állandóan fodrászhoz jár, és esetleg nem is gondoljuk, hogy milyen fontos neki a frizurája, van, aki folyton vásárolni megy. Mások cipőket gyűjtenek, s hiába van nekik már ötven-hatvan pár – ebből kettőt használnak igazán, a többit a szekrényben őrzik -, ha meglátnak valami nekik tetszőt, akkor nem tudnak ellenállni, és megveszik a következőt. A férfiak pl. csavarhúzókészletet, fúrógépet vagy pecabotot gyűjtenek, vagy focimeccseket néznek, ha jó, ha rossz, akkor is.

A gyűjtésnek szinte kivétel nélkül van pszichés háttere. A függőség azt jelenti, hogy az a dolog vagy tárgy, esetleg egy esemény, amihez hozzá lehet jutni, egy azonnali érzelmi kielégülést ad, amit mindig meg szeretnék ismételni. Az internet sok mindennel megkínál - Facebook, vásárlás, játék, kommunikáció -, ami érzelmi kielégülést okoz, és ennek az élménye meg is marad. Ha például rosszul érzi magát valaki, akkor ezeken a csatornákon keresztül könnyen kielégüléshez juthat. 

Egyik függőségből a másikba

Az önmagunkban felismert függőségi hajlamot nagyon nehéz tudatosan megelőzni vagy korlátozni, mert sokszor minőségében hasonló, más tevékenységhez fogunk eljutni.  Ha az egyik függőség véget ér, amögött jobbára egy másik áll. Ha a drága cipők vagy táskák beszerzése anyagilag megterhelővé válik, akkor helyettük lehet rúzsokat vagy sminkkészleteket vásárolni.

A mechanizmus ugyanaz: a tizenötödik – később nem használt – tárgy megvétele érzelmi töltetet ad. A játékszenvedély kialakulása, mint például a fogadás, a lottó és a kaparós sorsjegyek megvásárlása nem véletlenül okoz nagyon erős függőséget. Ha csak minden második-harmadik sorsjegy esetében nyerünk - még ha csak a sorjegy árát is -, akkor az pont elég motiváció egy újabb vásárláshoz, hisz jó érzést ad a nyeremény.

Megtalálja a helyét?

Nehéz véleményt alkotni, mert ha az ember őszintén belekutat a saját életébe, akkor szinte mindannyian kötődünk valamihez. Árnyalja a képet, ha valaki anyagilag jobb helyzetbe kerülne, s megtehetné, akkor mennyivel engedne nagyobb teret a szenvedélyeinek. Azt gondolom az internet is hasonlóan okozhat függőséget, de szerintem minden, ami újdonság, az előbb-utóbb megtalálja a használható helyét. Ami nem használható, az szemétbe kerül, ami használható, az az élet része marad, akkor is, ha van jó és kevésbé jó oldala. A nyolcvanas években volt összesen két tévécsatorna, és este tíz óra után nem volt adás. Ma hozzávetőlegesen százból tudunk választani. Káros? Bajt okoz? Általában úgy is azt három-négy csatornát nézzük, amit kedvelünk.

Igazából nem tudjuk leellenőrizni, hogy azok az emberek, akik épp most a televízió előtt ülnek, mit csinálnának akkor, ha nem lenne tévéadás. Nem tudjuk, hogy ha egycsapásra megszüntetnénk az összes tévécsatornát és az internet-szolgáltatást, akkor mit csinálnának. Őszintén azt gondolom, hogy nincs ember, aki hitelesen meg tudná fogalmazni ennek a hatásmechanizmusnak a hátterét, pláne társadalmi szinten. Abban viszont biztos vagyok, hogy az internet egy olyan találmány, ami hasznos és jó, de vannak árnyoldalai is.

Olyan, mint a tűz, a víz, a kés vagy az olló: pusztítani is tudnak és emberekben kárt tenni, de a hasznosságuk végett nem tudunk nélkülük meglenni. Dobjuk ki őket? Sose fogjuk eldobni. Az internet és a televízió is sok mindenre jó, és valószínű mindig is így lesz. Persze még több élménnyel meg fog bennünket kínálni, aztán ezek előbb-utóbb kellenek nekünk vagy nem.

A gyerek és a kütyük

Vannak, akik a járókában lévő csecsemőnek odaadják a tabletet vagy az okos telefont. Nem tudhatjuk, hogy ettől mi történik a gyerekkel, nem tudunk belemászni a fejébe. Nem tudjuk mi történt egy gyermekkel, amikor a hetvenes években csuhébabával játszott a nagymamájával, egy másikkal, aki kétezerben egy vágható-sminkelhető próbababával játszott, vagy azzal, aki 2018-ban egy félrobot macival játszik, ami megy, mászik, enni kér, sír, tisztába kell tenni és beszél hozzá. Szemlátomást mindhárom gyermek játszik, tehát az alapmotívum ugyanaz.

Ha egy gyerek érdeklődési körében egy tárgy funkciója meghaladja őt, akkor nem játszik vele. Az elektronikus tárgyakat elkezdi nyomogatni, aminek a hatására különböző színek és formák jelennek meg a képernyőn, esetleg hangot is ad a készülék, az neki tökéletes, ezt a célt szolgálja. Annak idején a különböző színű és méretű karikákat adtuk oda a gyereknek, megnézegette őket, gurította, dobta. Amikor ez még kielégítette, akkor játszott vele, egy idő után pedig azt vettük észre, hogy nem használja, s kapott autót vagy babát. Eleinte azzal is játszott, később ruhát varrt neki, és ahogy a kézügyessége, a finommotorikája fejlődött befonta a haját.

Egy tableten is lehetnek olyan játékok, amin fel lehet öltöztetni egy babát, vagy fonni a haját. A különbség az, hogy nem tudja kézbe venni, nem tud neki ruhát varrni, hanem választ egyet a menüből. Az alapszintű kreativitás viszont megvan. A gyerek mindig választ és szól, hogy mivel szeretne játszani. Ha megfigyeljük az autózást: először eggyel játszik, aztán lesz öt, amivel már szerepjátékokat játszik, például egy utcai eseményt, amit otthon elevenít fel. Régen fapuskákkal játszottak szerepjátékot, mert nem volt még matchbox. E téren én nem aggódom.

Nyilván van minőségi különbség aközött, hogy egy számítógéppel vagy azon keresztül más gyerekekkel, vagy személyesen a kortársaival játszik a gyermek. Csábító tud lenni, hogy egyetlen pillanat alatt online talál magának játszótársat, főleg olyan játékokban, amiben közösen lehet részt venni. Régebben a szabadidő nagy részét kint töltötték együtt, közös játékkal. Ma bent a szobában nagyjából ugyanannyit vagy többet, hiszen rossz időben is van internet. De hasonlítsuk össze a kettőt egy kicsit. Mindkettő esetben van kommunikáció, van közös játék, vannak közös élmények. Eddig ugyanaz mind a kettő. Csak amikor a gyerekek kint játszanak, elfelejtjük, hogy sokszor vannak klikkesedések, kiközösítések, előfordul fizikai vagy verbális agresszió is. Annak idején nehéz volt megúszni kék-zöld foltok nélkül egy igazi bandaháborút, akár játék volt akár nem… Ezek egy online térben kevésbé érvényesülnek. Most akkor melyik a jobb? Nehéz egyértelműen eldönteni, mert mindkettőnek van pozitív és negatív oldala is.

Valóság és virtuális tér

Fontos lenne, hogy ne ítélkezzünk, amíg pontosan nem ismerjük a számítógép és a világháló kínálta lehetőségeket. Az ember számtalan dolgot kitalál, feltalál, és ami nem válik be, az nem terjed el, mert még nincs itt az ideje, vagy egyszerűen nem jó. Véleményem szerint az internet alapvetően jó dolog, rengeteg hasznos oldala van. Sarkításnak érzem azokat a véleményeket, amik főként a netet teszik felelőssé a gyermekek illetve felnőttek problémáinak kialakulásáért.

Marad, míg világ a világ

Az internet az emberiséget már el fogja kísérni. Az ember egy olyan képlékeny élőlény, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor abból kimenekül, leveti, ledobja magáról. Senki nem szeret hosszú távon egy olyan rendszerben élni, ami neki nem jó. Mindig minden változik és átalakul. Számtalan stresszoldót találtak már ki különböző társadalmak, például a karaoke-t, a tányérdobáló szalonokat, az összetörhető autókat. Van most a kezében valakinek tamagochi? Kikopott…

Hullám-jelenség

Hagyjuk az internetet, hadd fussa ki magát. Egy hullámban vagyunk épp, vagy igazán még ide sem ért, s már kongatjuk a vészharangot. De a hullám akkor is jönni fog, ha harangozunk, nem tudunk neki parancsolni. Szépen ki fog futni a partra, sok mindent el fog mosni, de sok minden meg is marad. Az elvonulása után meglátjuk, hogy miből lehet építkezni, s ne feledjük, hogy nem véletlenül fog elmosni dolgokat.

Látunk diákokat, akik a neten és a kütyükön keresztül élik az életüket. Ez egy korosztályos sajátosság, várjuk meg mi lesz velük, amikor megérnek arra az igényre, hogy valakivel találkozzanak és kommunikáljanak. Óvatosan kezelném ezt a társadalmi korosztályt. Könnyű őket kritizálni, holott fogalmam sincs, hogy később hogyan fogják élni az életüket. Szerintem a Földön nincs olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy egy korosztállyal húsz-harminc év múlva mi lesz. 

 

 

Amikor megérkeztek hozzánk a mobiltelefonok, akkor azokat sem tudtuk használni. Össze-vissza csörgött színházban, előadásokon, moziban és munkahelyen. Úgy érzem megtanultuk kezelni, kontrollálni és úgy használni, amire való.

Játszani is engedd

Az ember mindig is szeretett játszani. Ne bántsuk a játékot. Maga a folyamat, hogy egy gyerek vagy egy felnőtt játszik, az hasznos dolog. A gyerek talán azért nem társasjátékozik, mert a környezete nem ad rá lehetőséget. Látom a fogadóóráimon, hogy a fizikai térben történő játék olyan élményt ad, amivel sok gyerek nem is nagyon találkozott, és eszükben sincs elutasítani. Ritkán fordul elő az a kijelentés, hogy „ne kártyázzunk, mert sokkal jobban szeretnék a tableten játszani”… arról nem tehet a gyerek – sőt, az internet sem felelős érte -, hogy otthon esetleg nem játszanak vele.

Az árnyékos oldal

Azt tapasztalom, hogy sokkal türelmetlenebbek lettünk. Az azonnali kapcsolattartás igénye már-már elvárás. Kevesebbet kell várnunk bármire és rögtön mindent akarunk. Nincs idő arra, hogy ülepedjenek azok az események, amik érnek bennünket.

A közösségi oldalak és az internet sokkal nagyobb teret enged annak, hogy ne a valóságot adjuk magunkból. Nagyon nehéz őszintének lenni, amikor senki sem lát, és erős kísértés csak azt láttatni belőlünk, amit engedünk. De ezzel csak magunkat csapjuk be.

A lájkokért való eszeveszett küzdelem sok esetben méltatlan helyzetbe hozza az embereket. Saját maguk erkölcsi értékrendszerét feláldozni képes személyek - akik  azért a kis ideig tartó figyelemért, amit esetleg a Facebookon keresztül kapnak meg -, családjuk felé is romboló hatással vannak. A közösen eltöltött idő helyett a mobiltelefonon való görcsös kapaszkodás mennyi időt lop el a másiktól? Mert mi ez, ha nem lopás? Ráadásul pont azt lopjuk el a másiktól, amit soha nem tudunk neki visszaadni: az időt!

Az internet labirintusában sok az útvesztő. De ki tudja elsőre megtalálni a kivezető utat, ha még sohasem járt benne? Előbb-utóbb mindenki találkozik olyan utakkal, amik nem vezetnek sehova. A kérdés az, hogy akkor soha ne engedjünk be senkit se - igaz így eltévedni sem fog -, vagy inkább vezessük végig a másikat megmutatva, hogy melyik út hova vezet. A döntést rábízom mindenkire…

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 7. számában jelent meg.)