2015. január 11., vasárnap

A tihanyi levendula




Provence-i barátnőmnél vendégeskedve pironkodva szemléltem, hogy milyen világkarriert épített magának a francia térség a levendulából. Hazatérve az első dolgom az volt, hogy utána néztem a tihanyi levendulának. Elégedetten nyugtáztam, hogy a szakirodalom szerint a tihanyi levendula illóolaj-tartalma, annak minősége túlszárnyalja a francia ültetvények eredményeit. A termelt mennyiségre jellemző, hogy annak idején még az árutőzsdén is jegyezték a tihanyi levendula olaját.


De vajon mit tud ez a növény, ami ennyire magával tudja ragadni az ember orrát, szemét, bőrét, mi több: lelkét? Elsőként egy kis botanika: az szakirodalom a Lavandula angustifolia-t az ajakosvirágúak családjába sorolja, őshazájaként pedig a Földközi-tenger mellékét határozza meg. Magyarországon nevezik még keskenylevelű levendulának, francia levendulának, szagos levendulának vagy orvosi levendulának is. Ha a növényt magát nézzük, akkor egy alacsonyra nőtt félcserjét látunk, aminek az ágai a földtől elágazóak, fásodnak, és a tövüknél igen könnyen letörnek. 

  
 
Hogy hol lakik a varázslat? A levelek és a virágok között kis olajtömlők vannak, itt gyűlik össze a levendula olaja. Szintén Provence-ben hallottam, hogy csakis a legforróbb déli órákban szabad a levendulát szedni, mert az erős napsütés hatására az illóanyagok ekkor a legkoncentráltabbak a virágzatban. Nem véletlen, hogy a levendulaszedő asszonyok igen nagy tiszteletnek örvendenek: ők görnyednek a tövek fölé a tikkasztó nyári hőségben.

 

 

 
S ha már megszereztük a magas illóolaj-tartalmú levendulát, akkor jöhet a felhasználás, testre-lélekre gyakorolt jótékony hatásai ugyanis évezredek óta ismertek. A rómaiak például fürdővíz illatosítására használták. Lippai János Posoni kert című műve 1664-ben került kiadásra, ő így foglalja össze a levendula hatásait:

"... hanem főmosni való lugnak és ferdőnek igen jó, mert megerősíti  ...az embernek lankadt agyagvelejét, a főfájást is elüzi, sőt minden hideg nyavalyáját annak elveszti, ugymint a szédelgést, gutaütést, álmos betegséget, görcsöt, reszketést, contractuát és bénaságot. A hideg gyomrot megmelegíti, a szeleket elszéleszti, a vizelletet kiüzi, megnyitja a megrekedt máját és lépit embhernek. Mindezek a nyavalyák ellen vegyen az ember spikinárd és levendula füvet virágjával együtt, főzze meg borban vagy vízben, és abból igyék egynéhány nap egymás után. Hasonló ereje vagyon az égett vizének (v. i. alkoholos párlatának) és olajának, aki ezen a vizen felül lebeg, kinek legerősebb szaga van. Ha ezen füveket ecetben megfőzik, avagy olajukat a fájó fogon tartják, elveszi a fájdalmat. Ha abból csinált égett borból, aki elvesztette szavát, a szájába veszen egy keveset, megjön a szava. A szivdobogást is elveszi, ha fahéjat és szegfüvet tesznek hozzá s ugy élnek vele."

Nusinak efféle nyavalyái nincsenek - talán épp azért, mert nyolc hónapos pocaklakó korában is megmásztam vele a tihanyi öreg levendulást. Megérte, már csak a kilátásért is:

 

Najó, azért jól esett egy kis pihegés, úszva a levendula illatában:

 

A öreg levendulás felső csücskétől nem messze pedig van egy remek kilátópont, onnét jól rálátni az új ültetvényre is:



De hogy Nusinak garantáltan ne legyen főfájása, se hideg se meleg nyavalyája, szédelgése és reszketése, azért biztos ami biztos én a főmosni való lugba és az ő ferdőjének vizébe cseppentek pár csepp levendulaolajat, de még az ágy mellett is tartok szippantásnyi közelségben pár csokorral: 

 

Az elmúlt másfél évszázadban Magyarországon is közismert és alkalmazott gyógynövény lett a levendula. A nagymamám például rovarűzésre használta: kis textilzsákokat varrt, abba gyömöszölte a levendulát, betette a ruhásszekrényekbe, így tartotta távol a molyokat. Ismert volt általános fertőtlenítőszer gyanánt, és egyre több helyen olvasható, hogy a régi szokásokhoz visszanyúlva manapság is öblítőként használják, a frissen mosott ruhát illatosítják vele. 

 

Rapaics Raymund: A magyarság virágai (1932) című könyvében ez olvasható:

"A mult században szerte európában lavandulás asszonyok hordták a városokba a lavandulát és hangos dicsérettel kínálták a városi népnek. Ez a szokás francia eredetű s valószínűleg Montpellierből terjedt el. Bécsen át eljutott Magyarországba is. Némelyik potpourrihoz használták fel a lavand
ulát, mások egyszerűen a fehérneműt őrző szekrénybe rakták. Így legalább a régi molyűző füveket is pótolta. Még ma is megjelennek június végén a budapesti utcákon a lavandulás asszonyok és ma is a régi buzgalommal kínálják a kertjükben nevelt lavandulát. A budai hegyekben itt-ott még most is akad az ember olyan helyekre, ahol néhány tő lavandula beszél elmult idők boldogságáról. Talán kertben volt, talán szellőben, de a szőlőt elvitte a filokszéra, a kertet valami rossz vállalkozás, nem maradt az egészből más, mint a lavandula."

 

A Tihanyi-félszigetre is ekkortájt hozták az első levendulatöveket. Egy európai hírű gyógyszervegyész, gyógynövény-szakértő, Bittera Gyula 1924-ben telepítette az első ültetvényt a  Csúcs-hegy oldalában,  az apátságtól bérelt mintegy 20 hektárnyi területre.  Addig Magyarországon csak a középkori kolostorkertekből volt ismert a levendula, ez volt az első ipari célú nagy levendulaültetvény-telepítés. A vetőmagot a híres párizsi magkereskedőtől, Vilmorintól rendelték meg (jelenleg a negyedik legnagyobb magkereskedő cég a világon). A palántákat Budakalászon nevelték elő. Az ültetés kiválóan sikerült, a növények szépen bokrosodtak, 1931-ben arattak először.

 

A próbálkozást tehát siker koronázta, így további jelentős telepítéseket végeztek, ezzel Tihanyban kialakult a levendulatermesztés kultúrája. A nagy mennyiségű termesztés célja természetesen az illóolaj - a levendulaolaj - kinyerése volt, amit a virágzás idején learatott levendulából a közeli Külső-tó partján felállított három réz-lepárlóban állítottak elő. A második világháború előtt keserű mandulát ültettek a levendulasorok közé, a rossz nyelvek szerint azért, mert nem ha mégis kipusztul a levendula legalább a mandula hozzon némi hasznot. A kis mandula-magoncokat később átszemezték nemes mandulává, ezekből néhány öreg fa még ma is látható az ó-levendulásban, törzsükön viselve a szemzésre utaló erősen megvastagodott részt. 


És most egy kis vegykonyha: a levágott levendulavirág elsőként a lepárló zárt tartályába került, ide áramlott a gőzfejlesztő által előállított forró gőz. A gőz előállítását 1932-ig gőzlokomotív végezte, melyet később stabil gőzkazánnal váltottak fel.  Ez a gőz magával vitte az illóolajat a másik tartályba, ahol aztán a hűtővíz között kanyargó csőkígyóban lehűlt, és újból folyadékká vált. A cső végén lévő gyűjtőedénybe szépen kicsepegett a vízzel kevert levendulaolaj, és mivel az olaj könnyebb a víznél, ezért annak felszínén jól látható módon elkülönülve úszott. Innét már csak egy lépés hiányzott: le kellett engedni a vizet az olaj alól, s a várva várt nyers levendulaolaj készen állt a további szűrésre, tisztításra. Bittera Gyula elsőként Kaposváron, majd Budapesten, a Hungária körúton létesített illóolaj-gyárat, itt történt a tihanyi levendulaolaj további finomítása. Az olajat főleg külföldön, Németországban és Amerikában értékesítették.


Mint sok minden másnak, a tihanyi levendulások sikertörténetének is csaknem vége szakadt az 1950-es években: az ültetvény jelentős részét kivágták, a Csúcs-hegy oldalában megmaradt és elhagyatott ültetvényt pedig jórészt visszahódította a természet. A jelentősen becserjésedett, beerdősödött öreg levendulást az 1990-es évek közepén kezdte ismét művelés alá vonni a Balaton-felvidéki Nemzeti Park, s ezzel megmentették az utókor számára. Azokon a területfoltokon, ahol még sok levendula élt, visszaszorították a cserjéket és fákat, így ismét gyönyörű látvány a június-július fordulóján lila tengerként hullámzó ólevendulás.

 

 
1995-ben az öreg levenduláson kívül új területen kezdték meg a levendulatelepítést. A Zátonyi család bérlőként fontos szerepet játszott a tihanyi levendulások megmaradásában. A Külső-tóval  szemben lévő hét hektáros ültetvény nyár közepén kellemes látvánnyal fogadja a félszigetre érkezőket, akik a nemzeti park felügyelete mellett maguk is szedhetnek levendulát. 


És itt a hangsúly sajnos a felügyeleten van: korábban ugyanis a fejlett bokrok, illetve a palánták „eltulajdonítása” okozta a legnagyobb kárt. Az ültetvényben lévő foghíjak megjelenése elsősorban ennek, és kis százalékban a fagykárnak volt tulajdonítható. 

 


A hely megválasztása nem véletlenszerű, ugyanis Tihany speciális, félsziget-jellegének köszönhetően a mérések szerint a napsütéses órák számát tekintve az egyik leggazdagabb hely Magyarországon, míg a csapadék mennyiségéről épp az ellenkező mondható el. Ez a fél-mediterrán éghajlat, a déli fekvés és a vulkáni alapkőzet kiváló körülményeket nyújt a levendulának.

 

A levendula igazi reneszánszát éli: a mai kor embere űzhet vele rovarokat, bedörzsölheti a szúnyogcsípéseit, kezelheti izom- vagy ízületi fájdalmát, nátháját és fejfájását, vagy alkalom adtán ágyába is viheti, pár cseppet a párnájára csepegtetve. S talán ezzel a Krúdy Gyulánál olvasható hatást is eléri, aki az Álmoskönyvében ezt írja: "Ha álmunkban levendula illatot érzünk, egy kedves élmény emlékét idézzük fel".

 


A levendula védjegyévé, szimbólumává vált a Tihanyi-félszigetnek. Szinte minden háznál találunk egy-két tövet, vagy szőnyegként végigfutó ágyásokat. A virágzás idején, június végén tartott Levendula Fesztiválon pedig miden erről a kis lila növényről szól: ott van a fagyiban, a süteményekben, a bonbonokban, a szappanokban, koszorúkra fűzve, illatzsákokba és csokrokba kötve, mesés cserépedényekre festve.  


 

 

Szakemberek kalauzolásával pedig bárki által látogatható túrákat szerveznek a Tihanyi-félszigeten található levendulaültetvényekre.


(Az írás egy kevésbé személyes változata az Északipart 2014. évi számában jelent meg. Egynémely fotóért köszönet Hercsel Klárinak és Juhász Ritának.)

2 megjegyzés: