Mese, mítosz és história

Meseszerű fantáziavilág, zsúfolt, csipkeszerűen beterített képek, amik gondos, aprólékos, kitartó kézi munkával készültek. A művészet gyönyörködtető hivatásának felvállalása egy problémamentes, idilli álomvilágban – így is jellemezhetnénk a Vaszary Galéria Mese, mítosz, história - Archaizálás és mágikus realizmus az 1960-70-es évek magyar művészetében című kiállítását, amit kurátorként Révész Emese művészettörténész jegyez.

A Vaszary Galéria kínálatában szerepel egy fotókiállítás, ami a várossá válás ötven éves évfordulójának állít emléket, jól értelmezhető képek segítségével. Itt minden az, aminek látszik, nem több és nem is kevesebb. A Szöllősi-Nagy András – Nemes Judit gyűjtőházaspár anyagából készült Praeludium című tárlat konstruktív, geometrikus, konkrét alkotásai az ábrázolás minimális eszköztárást sorakoztatják fel, együttgondolkodásra és jelenlétre késztetve a közönséget. A Mese, Mítosz, História című kiállítás ennél is tovább megy: az aprólékos ábrázolásokkal teli alkotások türelmet igényelnek, elrepítve a szemlélődőt a hatvanas-hetvenes évek világába, amikor még a televízió is csak nyomokban létezett Magyarországon, a gyermekek képi világának formálásában pedig a könyvillusztrációkon keresztül jelentős szerepet vállaltak a szcéna meghatározó képzőművészei.

Mintha könyvtárba lépnénk: az alkotások valójában kötetek, amikről kedvünkre olvasgathatjuk a történeteket. Elég csak a valóságtól szabadulni, elrugaszkodni majd repülni készülő Ikarosz történetét felidéznünk. A hatvanas-hetvenes éveket, vagyis a Kádár-kort részben a hivatalos szocialista művészet, részben pedig az avantgárd jellemezte, azonban létezett egy köztes tér, amiben nem jelenik meg sem az ideológiailag elkötelezett drámai pátosz, sem a direkten politizáló, nyugati trendekhez igazodó avantgárd látásmód vagy a természetelvű realizmus.

Nem egy jól körülhatárolható alkotói csoportról van szó, s a tisztánlátást az is nehezíti, hogy egyes életművek méltó művészettörténeti feldolgozása még várat magára. Ennek okán még inkább felértékelődik az a tevékenység, amit Révész Emese művészettörténész folytat, a képalkotás archaizáló realizmusát, annak mágikus realista ágát beillesztve a korszak művészetének áramába.

- Ezek az alkotók a pártállam kulturális érdekköreitől, a szocialista jelentől távol teremtették meg egyéni álomvilágukat, mítoszok és mesék történeteiből szőtt alternatív valóságukat – hangsúlyozza a füredi tárlat kurátora. – Mágikus realista műveiken a hétköznapi valóság részleteit csodaszerű elemek járják át, kaput nyitva valóság és képzelet között. Jellemző rájuk a tárgyi elemek irreális halmozása és lényeges szempont a mesemondás, az elbeszélés narratív fonala. Szereplőik a jelentől távol, mitikus, időtlen térben mozognak, problémamentes, idilli ellenvilágot alkotva. Előszeretettel archaizáltak, azaz követték a művészet klasszikus történeti korstílusait, főként a középkor és a reneszánsz képi elemeit.

Ahogy Berki Viola megfogalmazta a jelenkor valóságos világából való kilépés, vagyis az eszképizmus alapgondolatát: „Azért kezdtem el rajzolni, hogy legalább a képeimen elérjem azt a valóságot, amiben nem élhetek a valóságban”. Ezekre az alkotásokra jellemző a dekorativitás, a stilizálás, a népművészet vagy a naiv művészet látásmódjának a követése. Az alkotók számára fontos a műtárgy mesterségbeli kidolgozottsága, nem idegenkedtek az iparművészeti jellegű tárgyaktól sem. Közülük többen dolgoztak a művészi grafika tradicionális, nagy szakértelmest igénylő technikáival: Kondor Béla és Gross Arnold például rézkarcokat, Rékassy Csaba rézmetszeteket, Ágotha Margit pedig fametszeteket készített.

- Élvezhető, esztétikailag igen magas fokon, virtuóz mesterségbeli tudással megformált alkotások ezek – állítja Révész Emese. – Figurálisak, elbeszélők, sok szimbólumot találunk rajtuk, és szívesen utalnak vissza a régebbi korok művészetére. Alkotóikat hidegen hagyta az absztrakció, ismerték, de nem követték a pop art Kelet-Európába is beszűrődő irányzatait, viszont sokkal inkább izgalomba hozta őket a reneszánsz, Bosch, Dürer és Piero della Francesca művészete, a nagy klasszikusok alkotásai. Formailag, technikailag és motívumaikban is egy emelkedett visszatérést közvetítenek a múlt felé. E tekintetben talán Kondor Béla munkássága a legismertebb, akinek 1956-os diplomamunkája egy Dürer-stílusú sorozat volt a Dózsa felkelésről, frissen, elevenen és újszerűen. A hagyomány szabad választása sugárzott belőle. Ő maga választotta ki az előképeit, vegyítve azt saját stílussal, szürrealizmussal, expresszivitással és álomszerű víziókkal.

A korszak művészetének ebben a rendkívül gazdag szeletében meghatározó a grafika, de festői életművek is kapcsolhatóak ide Pekáry István, Berki Viola, Galambos Tamás vagy Szabó Vladimir személyében. A füredi kiállítótér hármas tagolásából ered a kiállítás három felvonása: mese, mítosz és história.

- Mítosz címszó alatt olyan műveket láthatunk, amik az antik és keresztény mitológia feldolgozásai. A kor művészei dúskáltak ezekben a témákban. Megannyi Jónás, Noé és Lót-történet született különböző alkotóktól. A kiállításon láthatunk teremtéstörténeteket, a középpontban pedig az Ikarosz-történet áll, ami több szempontból is fontos volt a kor művészei számára. Számtalan verzióban rajzolt Ikaroszt Kondor Béla és Rékassy Csaba, de Hajnal Gabriella szőnyege is ehhez a mítoszhoz tartozik, aminek a középpontjában Daidalosz áll. Az apa, aki egy kézműves, sőt: a mitológia szerint az első képzőművész, akin keresztül egy művészi önarcképet is meg lehetett rajzolni. Őt ábrázolja Rékassy Csaba, aki a XX. század végén készít rendkívül munkás, nagy fizikai kitartást és hihetetlen pontos vonalvezetést igénylő rézmetszeteket – hívta fel a figyelmet a kurátor.

Az Ikarosz történet másik olvasata a szabadulásról, a menekülésről, a repülésről szól, ami a kiállítás vezérfonala. Ikarosz kimenekül a labirintusból, ami a szocialista blokkban metaforaként is értelmezhető: a kelet-német lipcsei kör például újra és újra visszatért ehhez a témához. Van olyan verzió is, ahol a berlini falon keresztül menekül Ikarosz. Másrészt elszakadást is jelent a valóságtól, a jelentől és menekülést egy álomvilágba.

A kiállítás másik tematikus egysége a história: az ide beválasztott műveken keresztül megláthatjuk, hogy a köztes tér alkotói hogyan tekintettek a múltra és a történelemre. 1971-ben volt egy nagy Dürer emlékkiállítás a Szépművészeti Múzeumban, a művész születésének ötszázadik évfordulója alkalmából. Több száz, magyar alkotók által készített mű jelent itt meg. A mostani füredi válogatás is jól mutatja a nagy reneszánsz elődhöz fűződő viszont. Az ezt követő, 1972-es Dózsa emlékkiállításból is láthat alkotásokat a füredi közönség, amiken keresztül érzékelhető, hogy a művészek a nagy történelmi hősökhöz meglehetős iróniával, groteszk módon viszonyultak. A groteszk ábrázolás a kiállítás harmadik egységében, a mesében is megjelenik, aminek a középpontjába a színpad, a bábszínház, a cirkusz és a vásárok világa került. A világ csupa alternatív valósága, elrajzolt, fura bábokkal, ami szintén egyfajta kilépés a mindennapokból. Akárcsak a műterem is, ami ugyancsak egy autonóm, saját világ.

- A kiállítás bizonyos értelemben könnyen értelmezhető, hiszen egy figurális, elbeszélő művészetről van szó, ami türelmet feltételez. Böngészésre szántuk, aki tud, az hozzon magával nagyítót, hogy a grafikák apró részletei is láthatóvá váljanak. Olyan kor alkotásai ezek, ami lassulásra készteti a szemlélőt. Szánjunk több időt rájuk, mint egy közösségi médiában elénk kerülő felvételre. Másrészt az itt bemutatott alkotókra jellemző volt a műveltség, a klasszikus értelemben vett olvasottság: jártasak a mitológiában, a klasszikus irodalomban Shakespeare-től a kortárs irodalomig. Sokan illusztrálnak is közülük, például Würtz Ádám, Gyulai Lívius vagy Kass János. Az ő képi világuk feltételezi a néző részéről azt az alapműveltséget, ami Közép-Európában elvileg minden gondolkodó embernek sajátja – teszi hozzá Révész Emese.

- Az én korosztályom ezeken a grafikusokon nőtt fel, személyes kedvencem volt például Az ébenfa ló című mesekönyv Würtz Ádám illusztrációival.  – ezt már Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője mondta azon a tárlatvezetésen, amit a kiállítótérben a Kulturális Örökség Napjai keretében tartott szeptember 18-án. – Ebben a rendkívül fogékony korszakban erősen összefonódik a gyermeki képzelet a könyv képi világával, így történhetett, hogy a korosztályom ezeken a rajzokon tanult meg látni és elképzelni dolgokat. Az azonban már gyerekfejjel is lehetet érezni, hogy ebben a világban van valami szomorkás és ijesztő, ami nincs teljes összhangban a pillangó módjára gondtalanul repkedő gyermeki képzelettel.

Topor Tünde szerint a hatvanas-hetvenes évek meglehetősen kemény korszakában nem véletlenül választották az alkotók a végtelenül aprólékos, régi grafikai technikákat. – A rézkarc és a fametszet sokszorosításra szolgált: a képek, kompozíciók így már nem csak a leggazdagabbak között és a pápai udvar régiójában terjedhettek. A XX. század végén, amikor már bárki festhetett, rendkívül érdekes, hogy valaki visszanyúl ehhez a kizárólag otthon végezhető, komoly odafigyelést igénylő technikához. Csak azon kevesek alkalmazták, akik nem akartak a nyugati áramlatokra figyelve haladni, vagy akik nem akartak erőteljesen kritikusai lenni a kor elfogadott művészetével és társadalmi rendjével szemben. Ezek helyett érdekelte őket a saját hagyományuk, a képzeletviláguk, és volt olyan mesélőkedvük, ami az irodalmi műveltséggel is összefüggött. A külső világnak a kizárása, az eszképizmus itt ugyanaz, mint ami megfigyelhető a szecesszióban vagy a Nemzeti Galéria legutóbbi, preraffaelita kiállításán, tisztaságot, rendet és mesterségbeli tudást felmutatva – tette hozzá a főszerkesztő.

Akik a 2022 Vízkeresztjéig tartó füredi kiállításra betérnek, azok a valósággal egységben ábrázolt meseszerű fantáziavilágban találják magukat, ami maga a mágikus realizmus. Zsúfolt, csipkeszerűen beterített képek között, amik gondos, aprólékos, kézműves jellegű technikával készültek. Kevés dráma és pátosz, helyette romantika és groteszk hangnem. Tisztes távolságtartás a jelenhez kötődő témákkal kapcsolatban, kerülve a közvetlen politikai állásfoglalást. A művészet gyönyörködtető hivatásának a felvállalását problémamentes, idilli ellenvilágok teremtésével. A kiállítás kísérő látványelemei Ábrahám Anna képzőművész munkái, térben elhelyezett léghajói Gross Arnold mesevilágát tágítják ki.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2021. októberi számában jelent meg.)