Vajon létezik átjárás a XIII. és a XXI. század között? A jelenből nézve persze csípőből jön a praktikus kérdés: ha van is egy zenével előidézhető időkapu, mire jó az? Mi hasznunk van belőle? Esetleg annyi, hogy találkozunk önnön emberi lényünkkel, annak tiszta minőségével.
Boldog vagy? Szomorú?
Ki vagy Te? Van életed? Miben hiszel? Hiszel bármiben? Tényleg meg akarsz
halni? Tényleg meg akarsz gyógyulni? Ezeknek a kérdéseknek nemhogy a befogadása
és a megválaszolása, de már a meghallása is nagy bátorságot feltételez, és erős
nyitottságot kíván. A világ azonban - a mai és mindenkori világunk - éppen a
bezárkózásra, az önvédelemre, a hárításra "tanít", és végül
elmagányosodásra kényszerít. A nap mint nap szembejövő kérdések közül kevésre
van esszenciális válaszunk, mégsem éri meg kitérni előlük, hanem érdemes
hálával elfogadni a késztetést, hogy legalább a meglévőket tudatosítsuk.
A zenét segítségül hívva beszélgettem az élet elemi, s egyben legkevésbé megragadható részecskéiről Suda Magdolna régizene-énekessel.
- Miért nincs ott a zene, a zenész, általában és főleg a régizene és a régizenész, ahol jelent valamit ez a szó: siker?
- Mert egészen más szférában mozog. Nem a virtuozitást célozza, hanem a szépséget keresi. Ennélfogva nem kápráztat, hanem gyönyörködtet. A régizene koncerten nem a zenész a fontos, hanem a hallgató, Te. Ez a zene a legegyszerűbb létkérdéseket teszi fel és arra késztet, hogy saját válaszokat találjunk. Számomra régizenésznek vagy bármilyen művésznek lenni nem szakma, hanem belső kényszer, belső szükséglet. És ilyen értelemben létkérdés: csak ezen keresztül tudom megélni azt, hogy ki vagyok én. Ezért számomra felbecsülhetetlen értéke van, és értelmezhetetlen anyagiakat mellé tenni. Nem tudom, mennyit ér egy koncertem, mert nem tudom anyagiakban kifejezni, mennyit ér számomra a létezés... Így persze nagyon is szükséges a művész mögé a menedzsment, aki piaci értéket becsül. De mivel piaci értéket becsül, az eladhatóság a legfőbb szempontja. És ha ezzel a beállítottsággal hatást tud gyakorolni és képes is eltéríteni, akkor sajnos rövid időn belül az alkotás folyamata romlani kezd, mert nem a belső szükséglet irányítja, hanem külső kényszer befolyása...
- Mecenatúra?
- Bár létezne...! Ma inkább ez is valamiféle reklámfogás, hiszen "komoly" mérlegelés előzi meg, hogy a támogatónak vajon miféle és mekkora haszna származik abból, ha ezt vagy azt támogat.
- Tihanyban élsz a férjeddel, Balázzsal, és három gyermeketekkel. Ide születtél, zenésznek?
- Nem egészen. Szegeden születtem, s énekelek, amióta az eszemet tudom. Az iskolába kerülésemkor költöztek át a szüleim Veszprémbe. Apám forrósága, a Balaton-szerelem hozta ide őket: a békési apai nagyanyáméknak balatonfüredi telkük volt, ahol sok időt töltöttek, az apám pedig vitorlázott, és dolgozott a hajógyárban is, ott tette le a szakmérnöki vizsgáját. Balázzsal osztálytársak voltunk a veszprémi Lovassy gimnáziumban, s érdekes módon én visszakerültem a szegedi tanárképző főiskola magyar-ének szakára, ahol aztán tudatosult bennem, hogy régizenével szeretnék foglalkozni. A főiskolai zenetörténet tanárunkkal megnéztük Monteverdi Orfeo-jának koncertfilmjét, s éreztem, hogy megtaláltam a zenei koromat. Átjártam az ottani konzervatóriumba, ahol szintén régizene-történetet hallgattam, és a kórusukban énekelhettem Pergolesi Stabat Mater-ét. A főiskolai énektanárom ambicionálta, hogy felvételizzek a konzi ének szakára, de nem mertem megpróbálni a kötelező zongora miatt, a kezemet ugyanis nagyon ügyetlennek érzem. Ennyi idősen már tudom: nem szabad megengedni azt, hogy meg se próbálom!
A Lovassy nyolc tagú Belcanto kamarakórusában, a Vegyeskarban és a Dowland kórusban énekeltünk Balázzsal, annak a Tóth Máriának a vezetésével, aki mindhárom gyermekünket szintén „beoltotta” zenével. Pótolhatatlan kincs, ahogy a fiatalokat megmártja a zenében… Tudatosan és lelkesen itatta velünk a reneszánsz zenéket. Az első elképzelés a reneszánsz zenéről egy nagyon vidám, színes-forgatagos-csörgődobos vásári forgatag, ami kiválóan passzol a gimnazista korosztályhoz. Aztán a lélek érésével a kimeríthetetlenül gazdag meditatívabb zenék is befogadóra találnak, ahogy velem is ez történt. Balázs az ELTE matematika-fizika szakán végzett, ezzel párhuzamosan néprajz szakra járt. Veszprém hozott bennünket újra össze, másfél éve után összeházasodtunk, és jöttek a gyerekek. A Vikman Pál karnagy által vezetett Orlando Énekegyüttesben kezdtünk énekelni, több mint húsz évvel ezelőtt.
- Hogy kerültetek Tihanyba?
- Egy esküvőn hallottuk, hogy a tihanyi geofizikai intézetbe geofizikust keresnek, Balázs itt kezdett dolgozni, s kaptunk egy szolgálati lakást. Először hagyományos iskolában kezdtem tanítani, de a gyerekek születése után nagyon szerettem volna kipróbálni magamat alternatív iskolában, így jött képbe a nemesvámosi Waldorf. Bár épp Andris fiúnknak kerestünk iskolát, mégis úgy alakult, hogy nekem lett helyem a Waldorfban, a mi gyerekeink pedig a telekszomszédunkban lévő tihanyi iskolába jártak.
Tihany első látásra szerelem volt, a Paradicsomkert közepe… Persze kerestünk magunknak saját otthont, tizennégy évbe tellett, mire megtaláltuk, de megérte várni rá. Hét gyönyörű évig voltam Waldorfos, sokat tanultam belőle, de nagyon sokat kívánt tőlem. Nehéz döntés volt, másfél év sírás előzte meg, mivel az elköteleződésem erős volt – akkor ismerkedtem meg Rudolf Steinerrel és Hamvas Bélával -, de úgy éreztem, hogy nagyon elfáradtam, szünetet kell tartanom, s lehet első helyre tenni a zenét. 2011-ben kezdtem a régizenét szólistaként élni: a veszprémi zeneiskola gitártanárával, Nagy Csaba lantművésszel, aki a pozsonyi egyetem gitár szakán szobatársával, a ma Németországban élő Sárai Gábor lantművésszel kezdett lantot tanulni.
Soha azelőtt nem találkoztam
XVI. századi lantdalokkal. Csaba elém rakott egy kottát, hogy próbáljuk ki: Dowland
In Darkness Let Me Dwell-je volt, az
egyik leggyönyörűbb, legmélyebb, ugyanakkor legnehezebb dala. Elkezdtük, és
hihetetlen élmény volt, teljesen beszippantott. Azt gondoltam magamról, hogy
kellően érzékeny fülű, meditatív lélek vagyok, mégis kellett három lantkoncert,
mire hozzácsendesedtem a hangszerhez. A másik ilyen élmény a
spanyol régizene, amit szabályosan kihúztam
magamból. Keresem magamban a gyökereit, de még nem leltem rá. Itáliát
otthonomnak tudnám tekinteni, de még így sincs bennem olyan mélyen a
régizenéje, mint a spanyoloké.
-
Kik csatlakoztak még hozzátok?
- A zeneiskolából az
ütős-orgonista Sipos Csaba, a szintén
veszprémi születésű gambás, Kallai Nóra,
a kismarosi Reményi Árpád lantos, Király Nóra, aki hárfás, az egyetem matematika tanára, Kovács Előd sakkmester pedig a remek hangfekvésű narrációt adja. A
kezdetekkor még Vikman Pál és
felesége énekelt velünk. Így alkotjuk mi, Balaton-felvidékhez kötődő zenészek a
Recercare Régizenei Műhelyt.
- Mit takar a recercare?
-
Maga az olasz kifejezés azt jelenti: újra
elkezdeni keresni, kutatni, illetve cirkulálni,
keringeni a középpont körül. Eredetileg reneszánsz vagy korabarokk, XVI-XVII. századi
hangszeres, lant- vagy orgonamű a ricercare.
-
A zenekar mit jelent: próbákat, fellépéseket, felvételeket és sikert?
- Ezt mind. S ha az
ember valamit ilyen szeretettel csinál, akkor nem is veszi észre, hogy dolgozik.
Egy négyórás próbát akkor kezdek érezni a lábaimban, amikor utána leülök. A
régizene mozgalom a hetvenes években kezdődött Magyarországon, s ma már sok
tehetséges régizenész van az országban. Maga a korszak, és annak zenei világa
különleges ritkaság, hisz a legtöbben a kora barokktól kezdenek el zenével foglalkozni.
Jelen van még a középkori gregorián vonal, és a XIV-XVI. század zenéjében is sokan
megmártóznak, de nem maradnak meg
nála, hanem továbbmennek.
-
Mi lehet ennek az oka? A mai korunk ennyire más rezgésű?
- Igen, nagyon más. A
mi zenéinkben – még a világi zenékben is - nagyon erős a szakralitás. Másrészt
kevés a teljes egészében fennmaradt, írott zenei anyag, ami azt jelenti, hogy
odaülök elé, és le tudom játszani. A legtöbb töredékes, épp ezért figyelmet és bátorságot kíván: az előadó merjen közel menni hozzá, időt hagyni
arra, hogy a zene megadja magát neki.
Fel kell fedezni, bátran meghallani a hiányzó részeket, a hangszerkíséretet,
ami sokszor szintén nem egyértelmű. Akkoriban sokkal élőbben volt jelen a zene: egy családban majdnem mindenki játszott
valamilyen hangszeren, ami nem műveltség vagy társadalmi rang kérdése volt.
Megvolt a kísérletező-képesség és vágy: ha kitettek az asztalra egy kottát,
akkor azt nem csak a lantos játszhatta el, hanem a gambás és a furulyás is,
valaki más énekelt, vagyis mindenki keresett magának egy szólamot, s boldogan
zenéltek. Ezt próbálgatjuk mi is, sokat zenélünk vendégművészekkel, s nem
véletlenül műhely az együttesünk
neve.
-
Miért nyitottátok meg 2015 nyarán a saját otthonotokat, s rendeztek azóta
szinte havonta lakáskoncerteket a nappalitokban?
- Erre a korszakra
fokozottan igaz, hogy a zene a csendből születik, és oda is tér vissza. Amikor
a vásárlás előtt jöttünk megnézni a házat, akkor az udvarról a nappaliba léptünk
be, Balázzsal egymásra néztünk, és tudtuk, hogy ez egy zeneterem, ahol
koncerteket lehet tartani. Ez olyan magától értetődő volt számunkra, mintha ki
lett volna írva a falra. Külföldről érkező zenésztársak mesélték, hogy ők
rendszeresen játszanak kis közönség előtt szalonokban, s kérdezték, hogy nálunk
nincs ilyen? Nincs, de lesz, s azóta van.
-
Kik jöttek az első koncertekre?
- Csak a régizenét
kedvelő barátaink. A koncertjeinken azt tapasztaltam, hogy épp azok az emberek
érintődnek meg mélyebben ezzel a zenével, akiktől a legkevésbé várnám. Szinte
nem is tudunk róla, hogy milyen hihetetlen igényünk lenne a szakralitásra. A
lakáskoncerten az, hogy egy burokban
vagyunk a zenével, olyan hihetetlen többletet ad – előadónak és hallgatónak
egyaránt -, amit egy hatalmas koncertterem harmincadik sorában vagy az emeletén
nehéz megszerezni. A barokk előtt nem is létezett olyan koncert, hogy a zenész
kiült a közönség elé, hanem kisebb társaságokban, leginkább együtt zenéltek. Volt
funkciója, például gyógyított a zene:
V. Károlynak például a lant volt a kedvenc
hangszere, s el tudom képzelni, hogy a palota termében egy lantossal egyedül
töltötte az időt, ami olyan, mint egy tradicionális buddhista meditáció.
-
Nekem régizenét hallva az volt az érzésem, hogy az ember saját, vegytiszta
emberi minőségével találkozik, s rádöbben, hogy ő legbelül mégiscsak jó…
- Ez a zene nagyon
természetes, nincs benne semmi mesterkéltség. Egyszerű és tiszta. A reneszánsz
idején, amikor megszülettek ezek a zenék, bátran játszották mások darabjait
kidíszítve, s elég volt, hogy csak szép.
Még nem volt cél a népszerűség, esetleg áttételesen: diplomáciai fogás és kincs
volt, ha egy uralkodó udvartartásához kivételes tudású, tehetséges zenész is
tartozott, akinek a darabjait kódexbe másolták, s ezt az uralkodók nemes
kincsként ajándékozták egymásnak. A reneszánszban az emberi lélek még őrizte az
átjárhatóságot és utat az Istenhez. Talán ezért válik – tudattalanul –
érintetté ettől a zenétől a mai kor embere.
-
Éneklés közben mi történik veled belül?
- Abszolút kiüresedés. Mi
is benne vagyunk a napi rohanásban, nem létezik énekesnői burok. De minden egyes alkalommal, amikor elkezdődik a
koncert, abban a pillanatban úgy érzem, hogy kiemel a hétköznapokból, és
magasabb minőségbe kerülök.
-
Balázs, benned hogy fér meg a reál és a zenei lélek?
- Az amatőr zenészek
között nagyon sok a természettudománnyal vagy mérnöki munkával, matematikával
foglalkozó. Például az a Bali János,
aki régizenei sorozatot vezet, kiváló furulyás, énekegyüttese volt, nemzetközi
hírű Obrecht-szakértő, nekem az egyetem matematika-fizika szakán
analízisgyakorlat-vezetőm volt.
-
Manapság ha valaki matematikából vagy idegen nyelvből kiválóan teljesít, azt jó
képességűnek tartjuk, de aki énekkarra jár vagy zenét tanul, azt hajlamosak
vagyunk mellékesként kezelni. Ugyanakkor Freund Tamás agykutató szerint a korai
zenetanulás az agy fejlődésére rendkívül pozitív hatást gyakorol.
- Manapság minden a
pénz körül forog, s mivel sokan azt gondolják, hogy a zenei nevelésből és
tudásból rövidtávon nem lehet pénzt csinálni, ezért nem is fontos. Az országban
szinte csak amatőr kórusok működnek, a szereplésükért pedig nem szokás fizetni.
Profinak ugye az számít, aki – például régizene-énekesként – ebből meg tud
élni, de én azt látom, hogy a profi sem tud ebből megélni. Ezzel visszatértünk
a korábban említett mecenatúrához, ami a reneszánszban még megvolt, teret
biztosítva egy más minőségű, szellemi teremtő munkának. Amíg a gyermekek
orientálásában az anyagi szempontok dominálnak a szellemi és a lelkiekkel
szemben, addig nem lesz változás. Hamvas
Bélának van egy gondolatmenete a munkáról: egy szellemi-művészi teremtő
jelenlét nem munka, s mihelyt munkává válik, abban a percben korrodálódik. Nyugati
iskolákat megjárt zenésztársaink azt mesélik, hogy az ottani tanár egyengeti a
tanítvány zenei pályafutását, s nem rivalizál vele. Nálunk Szegeden volt öt
ragyogó énektanár, mindegyik másban volt kiváló, de szóba se jöhetett, hogy az
óráikat párhuzamosan látogassam. Van min változtatnunk.
A lakáskoncertekről bővebb
információ kérhető a sudamagdolna@gmail.com címen, vagy a +36 20 / 200-50-63-as telefonszámon.
(Az írás a Balatonfüredi Naplóban jelent meg, 2019-ben. A fotók egy részét Holló Zsuzsa, Bartyik Dániel és Kónya Péter készítette.)
