Grófok és hercegnők

Egy ideje figyelem a balatoni nyaralótulajdonosok kontra helyben lakók vitát. Igen, vitát, amitől nem kell tartani, ha megfelelő mederben zajlik, akkor számos pozitív hozadéka akad. Tíz éve Füreden élőként még mindig gyüttmentnek, betelepültnek, vagyis nem őslakosnak tekintem magamat, s nem érzem sértőnek a kifejezést, amit ma már jobbára az elfelejtett szavak szótárából lehet lehívni, vagy a debreceni cívis szótárból: „Jötment ember vót, aki betelepűd Debrecenbe. Még az ezerkilenszázas évegbe is, akinek nem a Basahalmán belül vákták el a kődökit”.

Rácsodálkozom, hogy vajon ki húzza elő érvként a kalapból a balatoni önkormányzatok kasszájába befizetett adóját és a tóparti szolgáltatóknál hagyott pénzét? Aki ugyanúgy betartja a kihirdetett és íratlan szabályokat, mint a helyiek, azok nem bántódnak meg a Vigyázzunk egymásra! figyelmeztetés miatt, mert valósan vigyáznak magukra és a másikra.

Széleskörű kutatás hiányában mindössze tippelni tudok, hogy azok kérik ki maguknak a figyelmességre utaló kérést, akiknek megérkeztük után első dolguk számon kérni az önkormányzaton: milyen szolgáltatást nyújt a helyi önkormányzat az itt lévőknek? Mint valami szállodában… Egy nem füredi önkormányzati dolgozó bejegyzéséből származnak az információk, ér nevetni, de ez a valóság: vágják ki a ház előtt a fát, mert hajnali négykor már nem tud aludni a madárcsicsergéstől… az őslakos nyolcvan éves bácsika ne tartson állatokat, mert bántja a pestiek orrát a trágyaszag (naja, ők a szmoghoz vannak szokva)…

Az üzletek vajon fel vannak készülve a korai rohamra? Az ellátást biztosító szektorok dolgozói közül többen állítják, hogy mire hazafelé indulnak a műszakból, addigra a boltok ki vannak fosztva. Bizonyítani nem tudják, de vélelmezik, hogy a nyaralók a magukkal hozott szokásaiknak megfelelően púpos bevásárlókocsikkal tolják ki onnét az árut.

Felütöm egy nemrég olvasott könyv lapjait, ahol egy kilencéves moszkvai kislány az 1920-as években arról faggat egy grófot, hogy mik egy hercegnő tulajdonságai. A gróf szerint a hercegnővé válás a jó modornál kezdődik: hogyan viselkedik az illető társaságban, hogyan szólít meg másokat, hogyan eszik és hogyan tartja magát. A görnyedt testtartás restséget, érdektelenséget sugall, az egyenes tartás az önuralom és az elkötelezettség érzetét kelti. És igen: hogyan viselkedik az idősebbekkel… S hogy egy úriember mivel hívja fel magára a figyelmet? Elsősorban a viselkedésével, az észrevételeivel és a szokásaival, nem a zakója stílusával…

A valódi kérdés talán nem is az, hogy ki a helybéli és ki nem, melyik párthoz vagy felekezethez tartozik vagy milyen a bőrszíne, hanem hogy ki akar úriember vagy hercegnő lenni. A divatból ítélve – ami még az ötvenhat centis, öntudatlan csecsemőt is tüllszoknyába öltözteti – látszólag sokan. Már csak lélekben kell ráerősíteni.

Most jön a lélek

Ez most kemény lesz. Aki már átesett komolyabb betegségen, és ha csak egy pillanatra is, de megérintette a törvényszerű, mégis túl korainak vélt elmúlás érzése, az talán nyugodtabban áll bele abba, hogy a mennyezet időnként lefelé, a fal befelé, a padló pedig felfelé nyomul, amíg az egész tere akkorára nem zsugorodik, mint egy kekszes doboz. De még őket is próbára teszi a bezártság, pláne, ha egy szabad lelkű, kinti szökdécseléshez szokott ötéves is van a háznál.

A világméretű könyvvizsgáló, adó- és pénzügyi tanácsadó cég magyar munkatársai is átmentek home office-ba. Az egyik terület tapasztalt vezetője alá húzós fiatal csapat tartozik, akik megszokták, hogy a főváros bőségesen terített asztalánál jó étvággyal fogyaszthattak kultúrát, kiváló ételeke, italokat, és a szórakozás végtelen számú lehetőségei közül válogathattak. Eddig. Most nehéz őket motiválni az online meetingek alkalmával, hisz a csoportvezető is csak az erkélyére mehet kirándulni.

Az aszófői Öreghegy lakója a világ egyik legirigyeltebb luxus-karanténjában csücsül. Vele egy magasságban a tihanyi apátság fehér duplatornyára tűz rá a nap, előtte a sajkodi öböl íves alakja, a mandulafák pedig telis tele lepkeszárnyú virágokkal. Boldoggá teszi a kerti munka, kitölti a napjait. Bár füvet most épp nem kell nyírni, a tereprendezés nagyon is időszerű, a sétálható saját telek pedig akkora, hogy nyaranta tizenkét kilométert sétálhat a fűnyíró után, mire csak az alsó terasszal végez. De hóvihar idején, az ablak előtt állva, kezében egy forró teával, a szabad kezével ő is a telefon után nyúl, hiányzik a baráti szó, a „leugrunk este Füredre jazzt hallgatni?”…

A veszprémi antikvárius arról ad hírt, hogy szomorú a kihalt Utas. A közösségi oldalát élő adás funkcióba kapcsolja, a hibátlan bakelitről lejátssza egy búgó hangú énekesnő régi, keserédes jazznótáját, aztán hazamegy. Pedig ha valamikor, hát most igazán szükség lenne az ő lélek-patikájának kevercseire, mégis fegyelmezettek vagyunk, otthon maradunk.

Nagy kérdés, hogy el tudjuk-e engedni a híreknek, az érkező adatoknak, információknak legalább egy részét. A médiadömpingben meghalljuk-e azt, hogy a globális adatok szerint az aktív esetek 95 százalékánál nem túl súlyosak a tünetek. Az óriás Kína több mint 81 ezer betegéből csaknem 73 ezer már meg is gyógyult, és a fennmaradóak túlnyomó többsége is életben fog maradni.

Az Olaszországból vagy a spanyoloktól érkező elkeseredett videók futótűzként terjednek el, üzenetük egyértelmű: bármelyikük boldogan cserélne a jelenlegi magyar helyzettel. A fájdalmas tartalmak mellett a segítő szándék is terjed: az utcát egy piros kabátos nő szeli át, futva érkezik egy mozgáskorlátozotthoz, aki a lemerült akkumulátorú négykerekű járgánya mellett ballag, onnantól ketten tolják tovább. A könyvmolyok egymásra licitálva cserélik ki a kedvenc könyvek címeit, a gyengébb szeműek a varázsütésre megnyílt hangoskönyvtárakból válogathatnak. Ingyen hozzáférhetőek felejthetetlen koncertek felvételei a világ különböző pontjairól, a földkerekség legnagyobb galériáiban sétálgathatunk virtuálisan, a színházi közvetítések pedig kicsik és nagyok arcára csalnak mosolyt. Aztán ha elgémberedtünk az ücsörgésben, irány az erkély, annak híján kinyitható az ablak, vár a jógaszőnyeg, vagy elég csak felidézni a gyerekkori tornaórák gyakorlatai közül azokat, amiket a jelen fizikai állapotunk még elbír.

Meg fogjuk csinálni, túl leszünk rajta, ez nem kérdés.                                  

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2020. évi 3. számában jelent meg.)

Hidegen Légió

Lehet-e télen vitorlázni a Balatonon? A téli sportolás kérdése fel se merül a sítúrák szervezésekor - amikért jobbára el kell utazni a Balaton mellől -, pedig szinte ugyanabban a ruhában hajóra is szállhatnánk - erről is beszélgettünk a Hidegen Légió tagjával és ötletgazdájával, a füredi Gerő Andrással, aki szerint a vitorlázás nem szezonális kérdés.

- Volt-e hagyománya a téli balatoni vitorlázásnak?

- Minden bizonnyal volt, hisz korabeli fotókon láthatóak olyan vitorlások, amiket vízen hagytak és használtak télen, illetve én magam is gyakran találkozom olyanokkal, akik télen is kimennek a hajóval. A vitorlázás óriási élvezet, környezettudatos és halmazállapot-függő sport: amíg víz van, addig vízen, a jégen pedig jégvitorlázni lehet. A legemlékezetesebb téli kirándulásaim szilveszter napjához kötődnek, ugyanis nekem az év vége nem a mulatozásról szól. Szeretek kiszakadni a „kötelezően érezzük jól magunkat és rúgjunk be” hangulatból, a szilveszter átalvása viszont antiszociális cselekedet lenne. Arra gondoltam, hogy ha már a hajóm vízen van, jó szél van és nincs rossz idő, akkor miért ne vitorláznék? December 31-n rendszeresen átjöttük Keneséről Füredre, és egy baráti vacsora után visszahajózva az éjfélt a csodálatos Balaton közepén töltöttük. A bennünket körülvevő tűzijátékok pedig az augusztus 20-aiakkal versenyeztek.

- Külföldi példát tud-e mondani a téli vitorlázásra?

- Gondoljunk csak a vikingekre, akik mint hajós nép vonultak be a köztudatba. Irgalmatlan körülmények között is hajóztak. Aki szeret vitorlázni, az a világ bármelyik pontján téli körülmények között is előrántja a hajóját. A vízen tárolás egyre népszerűbb és ésszerűbb, csupán öltözet kérdése, és lehet vitorlázni.

- Technikailag hogy oldható meg a vitorlások vízben hagyása télen?

- Ütköznek az álláspontok. Csomagban, megszokott módon az kapható, hogy egy szerintem borzalmas parti készségre – tákolt vasállványra vagy IFA-alvázra – kirakják a hajót. Ez az év nagy részében szükségtelen, vaslerakatokat képeznek belőlük, értékes területet rabolva az üdülőövezetből, ráadásul még csúnya is. Mondjuk tíz napig ott van egy daru a kikötőben, kikapkodják a hajókat, és rohamléptekben csinálják az algával kapcsolatos karbantartást, amit az év során bármikor kényelmesen el lehetne végezni. A műanyag hajók teste kapillárisan, az üvegszálak mentén valamennyi vizet felvesz. Ha ezt a hajót kitesszük a parti vasállványra, akkor elég egyértelmű, hogy egy -20 fokos hőmérséklet kárt fog benne tenni.

Egy védett kikötőben a befagyott víz különösebb kárt nem tud okozni a hajókban, ugyanis fizikai törvényszerűség, hogy a felső jégréteg alatt, a fenékszinten +4 fokos víz van. Ha fenékig befagyna, a gömbölyű felületű, sablonból kikerült hajókat akkor is maximum kicsit megemelné a jég. Technikai megoldásként szóba jöhet, hogy csak a fagyos, hideg éjszakákon egy egyszerű, alacsony fogyasztású, villanymotoros búvárszivattyúval keringtetik a vizet a hajó körül, ami nem szennyezi a környezetet.

- Mit takar a Hidegen Légió?

- A téli vitorlás aktivitásunkhoz egyre többen csatlakoztak, az útjainknak sok szárazföldi követője lett a közösségi oldalon. A téli vitorlázásnak komoly bázisává vált a balatonlellei klub, ahol vízen tárolják a hajókat, működik az étterem, a szauna és a jégpálya. A klubbot vezető Tóth Balázs megszállott híve az egész éves Balatonnak. Háromfordulós téli versenysorozatuk van, Mikuláskor, szilveszterkor és farsangkor is versenyeket rendeznek. A Hidegen Légió a versenyen kívüli hajózókat egyesíti egy téli túrára. Nem utazási iroda, hanem önkéntesek társulása, akik egyszerűen jól érzik magukat a vízen. A szállást és az étkezést mindenki maga állja. Hagyományosan február első hete az időpont, idén február 2-án indulunk és terveink szerint 7-ig hajózunk. Ha az időjárás engedi, akkor körbejárjuk a Balatont, Füreden is szeretnénk megállni. Bárki csatlakozhat, akit a hajója és a biztonsági eszközei alkalmassá tesznek, az utunkat pedig szigorúan kíséri a vízimentő szolgálat. Arra indulunk, amerre a szél visz bennünket, de napi három-négy óránál többet nem vitorlázunk. Ugyanúgy beöltözünk, mintha síelni mennénk, amin túl alapfeltétel a meleg cipő és a mentőmellény. Télen a kikötők üresek, bárhol ki tudunk kötni, ahol szívesen látnak bennünket.

- A téli hajózás nem jelent veszélyt a hajótestnek?

- Tizenéve használom a hajómat télen, ha kivesszük, senki egy karcolást nem tud rajta mutatni, pedig rendesen ropogtatom vele a jeget.

- Szolgáltatóként rizikós vállalkozás a téli nyitva tartás? Van vendég például Lellén?

- Folyamatosan, azért, mert nyitva van az étterem, a jégpálya, a szállás vagy a víz fölé épített szauna. De Füred is jó példa, sokan nyitva tartanak, működik a műjégpálya és van élet. A kikötő ugyan nincs nyitva télen, de a Balatonfüredi Yacht Club támogat bennünket, beállhatunk hozzájuk.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2020. évi 1. számában jelent meg, a drónfotókat Böröczky Bulcsú készítette.)

Az utaztató képektől a napfényes Riviéráig

Az Artmagazin legendás párosa, Topor Tünde és Winkler Nóra ritkán látott érdeklődés közepette tartott tárlatvezetést a Vaszary Galéria Folyók, tavak, tengerek – Az éltető víz című kiállításán. A vendégek azt is vállalták, hogy ötvenperces csúsztatással két csoport induljon, de még így is jócskán tele volt a ház. 

A korosztály teljesen vegyes volt, a látogatók társadalmi ranglétrán elfoglalt helyet is kétesen lehetett volna meghatározni, de a közös metszéspont folyamatában kirajzolódott: ahogy érkeztek a vendégek, úgy derült fel sorra Topor Tünde és Winkler Nóra arca, amit egy ölelés, puszi vagy kézfogás követett. A nevükhöz köthető Artmagazinnak tizenháromezernél is több követője van, de joggal feltételezhetjük, hogy a rajongói körből sokan fittyet hánynak a legújabb kor cyber-bohócsüvegére.

Topor Tünde és Winkler Nóra legjobban a közös tárlatvezetést kedvelik, s igyekeznek azt a kiállítás-néző élményt visszaadni, amit ők maguk is megélnek egy kiállítás megnézése során. Lazán sétálgatnak, vannak kedvenceik, s némelyik előtt hosszabban megállnak, kérdéseket tesznek fel egymásnak – ezt szeretik átadni, s megerősíteni azt az érzetet, hogy amikor az ember bemegy egy múzeumba, akkor elenged bizonyos kritikai éleket, mert azt gondolja, hogy a múzeumokat szakemberek vezetik, a kiállításokat nagyon jó kurátorok rakják össze, és ez így is van! Ugyanakkor a füredi kiállítás alkalmával is arra bátorították a hallgatóságot, hogy tartsák meg a józan eszüket, a saját szemükkel lássák meg a dolgokat, hisz rendben lévő dolog, ha valamit furcsának látunk. Tegyük fel a bennünk ébredő kérdéseket, mert ez része a képnézési élményeknek. 

A párizsi blúz esete Füreden

Az Artmagazin szellemiségét hűen tükrözte Winkler Nóra blúza, amit a szubjektív tárlatvezetés alkalmával viselt. - Egy olyan kiállításon vagyunk, ami a vízről, annak élményéről szól, magyar és főként francia remekműveket párosítva. Ezt a blúzt múlt héten kaptam Párizsból, és telis tele van vízben fürdőző alakokkal. 

Topor Tünde Gustave Courbet Sziklás táj című képe kapcsán elmesélte, hogy ez a kép a füredi kiállítás leghíresebb, legértékesebb, a nemzetközi érdeklődésre leginkább számot tartó darabja. Egy nagyon jó szemű gyűjtő, Nemes Marcell gyűjteményének része volt, akinek többek között a Szépművészeti Múzeum El Greco-képeit is köszönhetjük. Nemes Marcell zsidó kereskedőként Jánoshalmáról került Budapestre. Műtárgyainak nagy részéhez az a legenda fűződik, hogy amikor az első világháború idején szénhiány volt az országban, akkor ő szénnel kereskedett, amit képekre cserélt. Ezt a Courbet-alkotást ugyan nem szénnel cserélte, hanem egy párizsi aukción vásárolta, de amikor második gazdasági világválság idején anyagilag nehéz helyzetbe került, akkor árverésre bocsátotta, és a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója, Meller Simon, valamint további három jómódú gyűjtő adta össze az árát. - Ez azért is nagyon fontos, mert a jelenkori kortárs gyűjtésre is ösztönző példaként hathat – hangsúlyozta Topor Tünde.

A világ eredete

Azt már Winkler Nórától tudtuk meg, hogy Courbet népszerűsége és ismertsége nem független a Párizsban látható, A világ eredete című képtől. Ezt a rendkívül gazdag Khalil Bey oszmán diplomata megrendelésére készített festményt – ami egy ideig Hatvany Ferenc báró tulajdonában is volt - pornográf jellege miatt nem lehetett egy szalonba betenni, hanem egy külön szobában tartották, és egy Sziklás táj-típusú festmény fedte el, amivel már együtt lehet élni. A tájképet szét lehetett nyitni, és mögötte ott volt A világ eredete, ami egy fekvő női akt köldöktől térdig tartó, közeli ábrázolása.

Királykékek és fáradt barnák

Amikor egy olyan kiállításra veszünk jegyet, ami a vizek, vízpartok bemutatását ígéri, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy türkizek és királykékek fognak egymással versengeni, egy mindent vivő öröm fog ránk sugározni, de Winkler Nóra szerint ez csalóka ábránd. - Ahhoz képest, hogy a víz egy éltető elem, sok magyar festményen látjuk a vizet barnás tónusú „haltató” elemnek, amivel még gond lehet, például csatornázni kell. Vagyis feladatot ad, nem pedig azt, amit a nyaralási képzeteink sugallnak a vízről. A Vaszary Galéria termében a Courbet-képpel átellenben, Paul Joseph Constantin Gabriel Reggeli harmat című képén látható mindaz, ami a vízben egy festő számára izgalmas: a tükröződés megoldása. Egy festő nagyságát mutatja, ha a víz ábrázolása esetén képes a giccs tartományából kilépni. A látványt, annak szépségét alapos megfigyelés után adja vissza, miközben a természethez hű marad. A naplementés képek kilencvenöt százaléka a giccsben operál, ezért mi nagyon szeretjük a maradék öt százalékot, amelyik nem ezt teszi. A Reggeli harmat egy szolid, visszafogott tájkép, aminek a tükröződő felületén szépen kirajzolódik például még az is, hogy a repkedő madarak mekkora távolságra lehetnek a víztől.

Bibliaillusztrációból önállósuló tájfestészet

Plesznivy Edit, a füredi kiállítás kurátora a Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum azon műveit válogatta ki, amik jobbára raktárban vannak, nem szerepelnek a budapesti múzeumok állandó kiállításain. Topor Tünde jóleső irigységgel említette Plesznivy Editet, aki elmehetett a raktárakba, és egy rendezőelv alapján kiválaszthatott olyan érdekes képeket, aminek mentén elmesélhetőek a tájképfestészet változásai. - Ha az ember rápillant a Reggeli harmatra, akkor elsőre nem jut eszébe, hogy hányféle döntést kell meghoznia egy festőnek téma- és technikaválasztás tekintetében, milyen hagyományokhoz igazodik vagy tér el azoktól. A tájképfestészet nem a kezdetektől létező műfaj. Amikor még a szentképek, a bibliaillusztrációk jelentették a festészet fő műfaját, akkor a tájképek csak részletei voltak egy figurális kompozíciónak, a háttérben szerepeltek.

Önálló témává a reneszánsz után vált, és az ideális tájkép két francia mester nevéhez fűződik: Nicolas Poussin és Claude Lorrain. Ők a klasszikus görög értékek nyomán egy ideális tájat szerettek volna bemutatni: kint a természetben vázlatokat készítettek, majd a műteremben igyekeztek a rajzok összes eleméből a legszebbet kiválasztani, és összerakni az ideális tájképet. Így az ő képeiken mindig vagy felkel a nap vagy épp lenyugszik, olyan derengést adva, ami szép átmenetként mutatja az isteni és a földi szféra közötti összhangot. Amikor a tájkép önálló műfajjá vált, akkor még nem tudták levetkőzni teljesen a régi szemléletet: szürkés-barnás derengésben látunk mindent, koncentrálva az ideális középértékre.

Sebességváltás

Winkler Nóra arra hívta fel a figyelmet, hogy egészen más tempóban nézünk ma képeket, mint például a 19. század harmadik negyedében, amikor a kiállításon szereplő Reggeli harmat című festmény született. - A múzeumokban egy természetes lassítást tud előidézni az ember. Nem létező műfaj, de szerintem Paul Joseph Constantin Gabriel alkotása is egy „utaztató” kép. Ha gyorsan elmegyünk mellette, akkor látunk rajta vízpartot, ahol egy alak valamit csinál, és talán még a madarakat is észleljük, de ha kicsi időt szentelünk rá, akkor utazik rajta a szem, és felfedezi a háttérben húzódó várost, a vízimalmot, a templomtornyot.

A magyar Corot

A vizet nagyon nehéz megfesteni. Az alkotók, akik egy kötelező feladatnak fogják fel a víz ábrázolását, azok inkább a drapp-barnába hajló színeket választják. Topor Tünde szerint a szürke, gyöngyház fényű képeknek az egyik legnagyobb mestere a francia Jean-Baptiste Corot volt. - A mi egyik kedvenc festőnket, Mészöly Gézát nevezik a magyar Corot-nak. A fennköltségen kívül ez most azt is jelenti, hogy rengeteg Mészöly-kép forog a világ gyűjteményeiben és műkereskedéseiben, lekapart Mészöly Géza szignóval, ami helyett Corot nevét tüntették fel. Ha Corot egész életében minden nap tíz képet festett volna, akkor sem tudott volna annyit elkészíteni, mint ahány képet a világban – főleg Amerikában – neki tulajdonítanak.  

Mészöly már kisgyerekként elkötelezettje volt a művészeteknek, noha az apja nem engedte őt festőnek tanulni, ő azonban az akkori múzeumokban rendületlenül másolta a képeket. Felfigyelt erre az egyik tehetség-felfedező magyar festő, Ligeti Antal, aki később Mészölyt festői pályára segítette. Mészöly mindig is gyenge fizikumú ember volt, tüdőbetegségének kiderültével, a gyógyulás érdekében Velencébe küldték, ennek az utazásnak köszönhetjük a füredi kiállításon szereplő, 1883-ban készült Lidó című képet. Winkler Nóra szerint létezik egy definiálhatatlan jó ízlés, amivel a Lidó készült. - Az ember elé áll ennek a képnek, és azt érzi, hogy szereti. Távolról sem precíz, egyáltalán nem kidolgozott, s mégis ha ránézünk, akkor valamit érzékelünk a Mészöly elé táruló látvány pillanatából.

A jelen felé fordulás

- A festészet és az alkotók a vallás hatása alatt éltek, ami azt jelentette, hogy a mennyei szféra felé törekedtek, míg a földi életet egyfajta siralomvölgynek tekintették – folytatta a művészettörténeti kalandozást Topor Tünde. - A korai tájképeken nem volt cél az életöröm és az életszeretet ábrázolása, míg a 19. század közepe táján – amikor egyébként szétválik az állam és az egyház – a művészetben is megkezdődik a vallásos tematikától való függetlenedés. A festők a saját életüket, a környezetük szépségét kezdték megfesteni. Harminc évvel ezelőtt volt egy Földi paradicsom című kiállítás Bécsben, az ott bemutatott képeken keresztül nyomon követhető, hogy az alkotók szeme kinyílt a jelenre, amiben éltek, tudatosult, hogy azt kell élvezniük, s nem vezekelniük az eredendő bűnük miatt, vágyva a mennyországba.

Benczúr, Rothko és Mednyánszky

Benczúr Gyula Stranbergi tó című képéről Winkler Nórának az amerikai Mark Rothko jutott eszébe, akinek egy nagy kiállítása nemrég zárt a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban. - Színek egymásba való elolvadását festi, amit szinte metafizikus élmény nézni. A Missoni olasz divatmárka ugrik még be nekem, ahol a színek hasonló esztétikával találkoznak – idézte fel Winkler Nóra, majd rávilágított a mai kor emberének sajátosságára. - Hozzá vagyunk szokva, hogy bármit lefényképezhetünk, amit csak látunk, és annyiszor nézzük vissza, ahányszor csak akarjuk. De az, hogy egy vásznon olajfestménnyel létrejön egy ismerős látvány, az nem evidencia, áhítattal kell előtte ácsorognunk. Szerintem Mednyánszky László Dunajeci táj című képe ilyen: elképesztő truváj, hogy nem csak látjuk a tájat, hanem a víznek van egy felfokozott, gazdag testi érzete is. A levegő nedvessége párás, ködös, taktilis, másfelől a festési technikák arzenálját sorakoztatja fel: vastag, pasztózus festékrétegek találkoznak össze könnyű kézzel, egy rétegben felvitt felületekkel.  

Topor Tünde Mednyánszkyról elmesélte, hogy homoszexualitása, buddhista vonzódása miatt cseppet sem illeszkedett abba az arisztokrata világba, amelyiknek egyébként tagja volt. - Már a 19. század végén élénken érdeklődött a természettel való összeolvadást hirdető nézetek iránt. Festészete során végig a mindenségbe való beleolvadást kereste. Kifejezetten vonzódott a katasztrófákhoz: árvizek, tűzvészek helyszínére utazott, ahol átélte és megörökítette az eseményeket. Az egyik Füreden kiállított képe a Vaskaput ábrázolja, ahol fenyegető érzés van bezárva az összeszűkülő folyóba és a mellette lévő hegyekbe. Ugyanakkor mégsem lehet impresszionistának nevezni, mert nem egy pillanatnyi látvány megragadására törekszik, hanem több elem összetételével egy sokkal magasabb rendű dolgot akar kifejezni. Az alkotás pár éve szerepelt a párizsi 1900 című szimbolista kiállításon, ugyanis a képen ragyogó isteni fény megjelöli a szimbolikáját, egyébként pedig az impresszionisták igyekeztek mellőzni a Mednyánszky képen uralkodó barna színt. 

Mednyánszky különféle típusú és témájú festményei a szemlélő számára egy idő után beazonosíthatóvá válnak, de Winkler Nóra szerint a Füreden látható három Mednyánszky-kép annyira különböző, mintha nem is ugyanannak a szemnek, kéznek és érzelemvilágnak az eredménye lenne.

Az éltető víz

Az a fajta zöld üdeség, fény és nyíltság, ami Pascal Dagnan-Bouveret képén látható, egyértelműen az a víz-ábrázolás, amit egy füredihez hasonló, a vízhez kapcsolódó kiállításon az ember keres. Topor Tündétől megtudtuk, hogy az impresszionisták akkor kezdtek sikeressé válni, amikor a nagybányai festők Párizsba érkeztek, de a magyar alkotók a német típusú, müncheni festészettől még nem tudtak egyből az impresszionistákig rugaszkodni. Nekik tetszettek a Pascal Dagnan-Bouveret-típusú festők részletgazdag, finom-naturalista alkotásai, ami például a korai Csók István és Ferenczy Károly-képeken felismerhető. Az emeleti teremben Locz Károly 1870-es évek végén készült Hajóvontatók című képén érzékelhetően színesebb a paletta, és kibontakozik a plein air. A festők kivonulnak a szabadba, és a bátrabbak ott is festenek, mert időközben feltalálják a tubusos festékeket, amiket ki lehet vinni a műteremből. Így lehetővé válik, hogy a festők gyakorlatilag is elszakadjanak az ideális tájfestéstől.

Az emeleti termek egyikében a fürdés, mint rituálé jelenik meg, ahol Winkler Nóra szerint a vízben való megmerítkezés egy másik elemmel való találkozást jelent. - Amikor az ember valamiből egy másik dologba lép át, aminek a jelentősége rendkívül finoman átélhető az itt ábrázolt jeleneteken keresztül. Az itt tükröződő puszta lélekállapoton túl a lényeg a másik dimenzióba való átlépésen van.

Vaszary Füreden

Az utolsó emeleti termet a kurátor teljes egészében Vaszary Jánosnak szentelte. Vele kapcsolatban Winkler Nórában felmerült a kérdés, hogy ha valaki megcsinálta ezeket a népszerű képeket, akkor hogy lehet, hogy nem minden festő ilyeneket festett? - Azért, mert a festés egy autonóm alkotói folyamat, amiben ha valaki igazán nagy, akkor nem csapong és ugrál a trendek után, hanem a saját sztorijában marad és azon dolgozik egy életen át, akkor is, ha az életében sose lesz igazán kelendő. Tiszteletre méltó dolog, ha valaki leteszi a voksát valami mellett és azt tökéletesíti.

A tárlatvezetés zárásaként megtudtuk, hogy Topor Tünde Vaszaryból írta a szakdolgozatát, végigkísérve valamennyi korszakát. - Őt nevezték a magyar festészet főnixmadarának, mert szinte minden stílust kipróbált és fogékony volt az őt érő valamennyi hatásra. Folyamatosan járt Párizsba, illetve főiskolai tanárként a tanítványait is Párizsba küldte, hogy megismerjék a világban létező trendeket. Vaszary hatvan évesen hadifestőként megjárta az első világháborús frontot, ami megrendítő élmény volt számára. Utána rengeteg Golgotát festet és jött egy fekete alapú korszaka, amiből a modernizmus és a háború utáni változásoknak köszönhetően tudott kilábalni. A füredi kiállításon látható piros-sárga-kék, rendkívül napfényes jelenetet ábrázoló képhez hasonlót korábban nem készítettek a festők. A Bauhaus és az absztrakt festészet elindulása kellett ahhoz, hogy ilyen képet most Füreden láthassunk.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2019. évi 6. számában jelent meg.)