Tündérmesék zenéje

A walesi, a gödöllői, a belgrádi, a szegedi és az Arles-i nemzetközi hárfaversenyek zsűrijének tagja, a Gödöllői Nemzetközi Hárfafesztivál alapító-művészeti vezetője, Vigh Andrea hárfaművész vendégeskedett Veszprémben. A Liszt-díjas művész a Salzburgi Ünnepi Játékok és a Carnegie Hall színpada után a Hangvillában adott emlékezetes koncertet a Mendelssohn Kamarazenekarral. 

 

Ahogy ott állt a színpad közepén, s női vonalakat idéző hajlatait végigsimogatta a reflektor izzó, itt-ott tétova fénysugara, át meg átbújt pattanásig feszes, a szív húrjaira emlékeztető sodronyai között, már akkor tudható volt, hogy csakis tündérkéz érintésének engedelmeskedik. Nem csoda, hisz a múltja is erre kötelezi: kevesen mondhatják el magukról, hogy a líra mellett az ókori kelet legősibb húros hangszerei voltak.

A hárfa legkorábbi ismert formája az ívhárfa, ami valószínűleg a legegyszerűbb húros hangszerből, a zenélő íjból fejlődött ki. Ívhárfát a sumérek már a Kr. e. 3400 körüli vagy még korábbi időtől kezdve használhattak. A legrégibb hárfát Ur városában találták, ez Kr. e. 2600 körülire datálható, de rekonstrukciója már egy fejlett, kifinomult hangszert sejtet. Egyiptomban Kr. e. 2700-tól vannak adatok ívhárfákra, ezek ásóformájúak, négy–hat húrjuk van, méretük változatos. Az Újbirodalom korában, Kr. e. 1580-tól új típusok jelentek meg, köztük nagyméretű álló, valamint kicsi, vízszintes helyzetben a vállra téve megszólaltatott hárfák.

A veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar negyedik bérletes koncertjének egyik főszereplője Vigh Andrea Liszt-díjas hárfaművésznő, a Zeneakadémia rektora, az intézmény tanszékvezető tanára volt. Amikor a zenekar vezetője, Kováts Péter színpadra szólította a művésznőt, rövid beszélgetésükből megtudhattuk, hogy egy sikeres spanyolországi turnén már dolgoztak együtt. Kováts Péter kedélyesen utalt arra, hogy a zeneirodalom nem sok hárfaszólóval kényezteti a művészeket, mire Vigh Andrea szelíden megjegyezte, hogy zongoradarabból is több van, mint hegedűversenyből. 

Milyen szerencse, hogy a francia hárfaiskola megalapítója, Alphonse Hasselmanns annak idején bekerülhetett a Camille Saint-Saens által igazgatott párizsi Conservatoire tanári karába. Ismeretségük a hárfa felé fordította Saint-Saens érdeklődését, aki Fantáziáiban már nem csak kísérő szerepet szánt a hangszernek, hanem igazi virtuóz, sokoldalú megmutatkozási lehetőséget biztosított neki. Mendelssohn korai, h-moll vonósszimfóniája (No.10) után Vigh Andrea elsőként Saint-Saens op. 95-ös a-moll fantáziájának előadásával bizonyította, hogy ő is a hárfa-tündérek közé tartozik, majd Kováts Péter Bartók-Pásztory díjas hegedűművésszel szép harmóniában játszották el Saint-Saens Á-dúr fantáziáját (op.124).

A Pleyel hangszergyár a XIX. század végén készítette el kromatikus hárfáját, aminek népszerűsítésére Claude Debussy-től rendelt darabot. A hárfára és vonósokra komponált Két tánc olyannyira megtetszett a brüsszeli Konzervarórium főigazgatójának, Francois-Auguste Gevaert-nek, hogy vizsgadarabként iktatták be az intézményében. A Szent és a Profán tánc előadásához visszatért a színpadra a Mendelssohn Kamarazenekar, s Vigh Andreával remek egységet alkotva ragadták magukkal hallgatóságukat egészen a szünetig. A jól értesültek a rövid pihenőidőben már rebesgették, hogy a java még hátra van.

Csodagyerekként számon tartott fiát Leopold Mozart menedzser-szülőként utaztatta Európa kis- és nagyvárosaiba. A papa instrukciója nyomán W. A. Mozart 1778 tavaszán épp Párizsba került. Itt a koncertezés mellett Guines herceg otthonában lett zenemester. Mozart apjához írt leveléből kiderül, hogy a herceg nagyszerűen fuvolázott, a lánya pedig kitűnően játszott hárfán. A herceg rendelt is egy művet, amit a lányával közösen tud eljátszani, így esett Mozart választása erre a szokatlan hangszerpárosításra. (Az eset pikantériája, hogy a herceg sosem fizette ki Mozartot, aki még hónapokkal később is panaszkodott emiatt.) Az elkészült C-dúr versenymű fuvolára és hárfára (K.299) rendkívül népszerű lett, állandó szereplőjévé vált a koncertéletnek.

A két szólóhangszer jelenléte miatt különleges hangzású, három tételes versenymű fél órára a tündérek szférájába emelte a teltházas veszprémi nézőteret. Köszönhető volt mindez Vigh Andrea és a fúvósokkal kiegészült kamarazenekar pontos, szívből jövő játékán kívül Hajas Szilárd fuvolaművésznek. Ő rendszeres fellépője a kamarazenekar hangversenyeinek, de szólistaként talán most először mutathatta meg előadói rátermettségét. A veszprémi zeneiskola tanára Debrecenben végzett, ahol az országban egyedülálló módon oktatták a fuvolázást, majd hangszeres tudását mesterkurzusokon tökéletesítette.  

A zenekari keretek között hallható játéka alapján sejthető volt eddig is, hogy Hajas Szilárd remek fuvolista, de szólójátékával komoly névjegyet tett le a veszprémi zenekedvelő és zeneértő közönség asztalára. A Mozart-darab alatt mindvégig méltó partnere volt a rektor asszonynak, és az inspiratív közeget biztosító zenekarnak. Előadása könnyed harmóniát sugárzott, hangszerének dallamai gyöngyökként gurultak le a nézőtérre. Csak remélhetjük, hogy a mostani alkalmat még számos szólójátéka követi majd, ahol kreativitását és improvizációs képességét is megismerhetjük. Érdemes lesz rá odafigyelni!   

Mendelssohn-bérlet

2017/18 – IV. hangverseny

Hangvilla, Veszprém

2018. április 6. 19h

Műsoron:

Mendelssohn: h-moll vonósszimfónia (No.10), I. Adagio – Allegro

Saint-Saens: a-moll fantázia (op.95)

Saint-Saens: Á-dúr fantázia hegedűre és hárfára (op.124)

Debussy: Két tánc, I. Szent tánc – II. Profán tánc

szünet

Mozart: C-dúr versenymű fuvolára és hárfára (K.299), Allegro – Andantino – Rondo: Allgro

Közreműködők:

Vigh Andrea – Liszt-díjas hárfaművész

Kováts Péter – Bartók-Pásztory díjas hegedűművész

Hajas Szilárd – fuvolaművész

valamint a Bartók-Pásztory díjas Mendelssohn Kamarazenekar (művészeti vezető: Kováts Péter)

 

(Az írás a SÉD kritikai lap 2018. 3. számában jelent meg.)

Apu előtt ne mondjatok semmit, mert holnap megjelenik!

Háy János írói terveihez nem sok otthoni támogatást kapott : a szülei földművesek voltak, nem tudtak mit kezdeni a gyermek irodalmi törekvéseivel, a nagymama pedig egyenesen azt állította, hogy írónak ott van Jókai, költőnek meg Petőfi, minek kellene másnak ilyesmivel foglalkozni? 

- Amikor a negyedikes tanítóm lelkesen mesélt Tatay Sándorról, úgy irigyeltem, hogy milyen szépen beszél egy íróról, aki még csak jelen sincs a teremben – emlékezett vissza Háy János. – Elkezdtem verseket írni, és mivel Petőfi is templomi énekekre, imákra épített, hát én is ezeket vettem elő. A verses füzetemet odatettem a tanító néni asztalára, vártam az elismerését, de a füzet napokig ott kallódott, nem nyúlt hozzá, mígnem egy osztálytársam elkurjantotta magát, hogy „ez nem a te füzeted?”… szégyenszemre gyorsan eltűntettem a füzetemet, de azért folytattam az írást. 

A csajozós gitár meg az irodalom

- Kamaszként papírzsebkendőkre írtam, mert az olyan modernnek tűnt. Ma már ugyan nem jön be, de akkor az irodalommal és egy gitárral nagyon jól lehetett csajozni. Volt egy lány, aki elkérte a verseimet, hadd nézze meg őket. Megrémültem, azt hazudtam neki, hogy elégettem őket. De mivel nem szeretek hazudni, utólag tényleg tűzbe dobtam őket. 

Minimum Trója, meg Kréta

- Igazából régész akartam lenni, de rosszul tanultam, így hamar eldőlt, hogy nincs rá esélyem. Nem is az vonzott, hogy Aquincumban cserepeket csiszolgassak, sokkal inkább Sir Arthur Evens és Henrich Schliemann volt előttem példa: minimum Tróját akartam, meg Krétát, jó esetben együtt a kettőt, vagyis világot építeni. Aztán rájöttem, hogy az is irodalom, vagyis világépítés.

Sose egy mű utóélete a lényeg, amikor kikerül a kezemből, hanem az, sikerült-e megírnom, amit akartam. Én nem asztalos vagyok, hanem világépítő. Írás közben semmi másra nem figyelhetek, csak arra, hogy jól épül-e a világ. Egy kritika sértheti a hiúságot, megbánthat, félelemmel tölthet el, de a legrosszabb, ha azt érzed, hogy nem csináltad meg. A világ kisiklott, az én dolgom is, hogy vissza tudjuk tenni a sínre. 

A sérelem, mint táptalaj

- Nem az én érzéseim a fontosak, a legnagyobb fájdalmaimat is tárgyilagosan kell kezelnem. De minden alkotó sérelmekből táplálkozik. Az én sérelmem, hogy szemetek voltak velem a gimiben. Ha jobban megnézzük, akkor a művészi életművek mögött rendre ott a szeretetdeficit, valami olyan sérülés, amit helyre kell hozni. A mű ilyen szempontból nem más, mint az az erő, amivel az alkotó megpróbálja visszabillenteni a világot a helyes útra.

Vidékről Budapestre kerülve egy elég jó gimnáziumba jártam, a beilleszkedés nagyon nehezen ment. Főként a tanárokkal volt gondom: megalázás, büntetés, rosszallás, negatív értékelés, aminek okait a szüleim is kizárólag bennem látták. Az alap-probléma a nyelvváltás volt: ez nem azt jelenti, hogy valakinek tájszólása van, hanem másmilyenek a tapasztalati paraméterei egy városon beszélő embernek, másképp fókuszálnak a mondatok, más a ritmus, s nekem ezen a nyelven kellett megfogalmaznom, ki vagyok, honnét jövök. A gimnázium minden önérzetet összetört bennem, ezért hiába ambicionáltam művészi pályát, rettegtem egyetlen sort is leírni. Volt néhány év, amikor nem tudtam semmit sem írni.

Az író csak egy esetben tehetséges: ha ír. Amikor nem ír, tehetségtelen. Az utóbbi időben nem panaszkodhatok, gyakorlatilag folyamatosan írok. De van egy félelmem, hogy egyszer elapadnak a csapok. Az még rosszabb, ha a csapok elapadnak, de nem veszem észre, és még mindig írok, hülyeségeket. Attól tartok nehogy öregkoromra azt higgyem például, hogy aforizmákban meg tudom fogalmazni a világot.

Irodalmi korrupció

- A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy csak korrupt írókat közölnek az újságok, én pedig nem akartam az lenni. A művészi korrupció fajtáiból az egyik a közönségnek mindenáron való megfelelés. A másik a hatalomnak, az államilag legitimált ideológiáknak való megfelelés. A harmadik: megfelelni a kritikának. Mindegyik hazugságot, hamis műveket eredményez. Soha nem szeretnék olyat írni, ami nincs ritmusban az én belső működésemmel. A műalkotás ellensége nem a rossz mű, hanem a művészi korrupció, amikor valamilyen okból csalsz, hamis művet hozol létre. A műalkotás tétje egyszerűen az igazság.

A bogyósgyümölcskertész fia című könyvemet sokan olvasták és szerették. A műnek sajátos beszédmódja, humora, játékossága van, amit az írás során kívülről-belülről megismertem. Különösebb erőfeszítés nélkül tudnék hasonlót írni, sokan meg is vennék, talán a közönség észre se venné a csalást. Holott csak mímelem a művet, mert ezen a beszédmódon nekem már nincs mondandóm a világról. 

Próza, dráma vagy vers?

- Több műfajban dolgozom. Prózát írni könnyebb, ott a szakmai tudás képes feltüzelni az ihletet, azért tudok metaforákban beszélni. Technikai tudással viszont nem lehet jó verset írni. Kell hozzá ihlet, erős érzelmi hatás, amit a költő kever ki magának. Azt se tudjuk megmagyarázni, hogy miért épp ebbe vagy abba a lányba szeretünk bele – az ihlet is ilyen. 

Sok drámám van, de nem igazán szeretem a színházi közeget. Ha sokat lógnék ott, akkor mikor írnék? A színház kifelé való működés, mindenkinek egy irányba kell húzni, az írás befelé, és egyedül dolgozom. Érdekes, de a néző elfogadóbb, elnézőbb a színházzal, mint a könyvvel. Nápolyban találkoztam egy rendezővel, aki színre vitte az egyik darabomat. A rendezői példány fedőlapján egy Marx idézet szerepelt, a tizenkét szereplőm helyett pedig mindössze egyet hagyott meg… 

Belső munka

- Az írónak mindenre figyelni kell. A gyerekeim úgy szokták ezt megfogalmazni, hogy „Apu előtt ne mondjatok semmit, mert holnap megjelenik”. A közhelyes történetek az apró, pici egyediségek által tehetők magunkévá. Az írás nagyobbrészt belső munka. Döntő kérdés, hogy az író hol van a világban, onnét mit lát és mit gondol az igazságról és a nyelvről. Írni tanulni pedig hasznos, mert megtanít a gondolatok megfogalmazására.

Fülre írás

- A gondolat és a szavak zenéje ugyanolyan fontos, de nem jó, ha bármelyik túlteng. Gyermekkorom óta elég sokat játszottam versformákkal, de mostanában csak akkor írok kötött formában, ha fordítok vagy dalbetétet írok. Fülre írok, a tanítványoknak is mondom, akár verset írnak, akár prózát, hogy olvassák föl hangosan, s hallani fogják, hol botlik a ritmus. Ahol fülre fals a szöveg, ott biztos, hogy tartalmi hiba is van, maszatosság, pontatlanság, rossz szóválasztás, esetleg túlírás.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 5. számában jelent meg, a fotókat Martinovics Tibor készítette.)

Kortárs építészeti jelenlét

„Senki nem akar ma az országúton szekerekkel közlekedni, mindenki minél szebb és újabb autót szeretne. Az építészet is továbbviszi a hagyományokat, megőrzi és átfogalmazza azokat.”

Ekként foglalta össze az egyik előadó, Sugár Péter a füredi Kisfaludy Galériában tartott „Kortárs építészeti jelenlét” című konferencia lényegét. A Budapesti Műszaki Egyetem által szervezett szakmai rendezvényen a Balaton északi parti építészeti arculatának fejlődési lehetőségeit tekintették át. 

A műszaki egyetem építészmérnöki karának hallgatói tervei negyedik alkalommal kerültek Balatonfüredre. A mostani konferenciát szervező Varga Tamás DLA okleveles építészmérnök, egyetemi docens több épületet is tervezett már a városban: az ő nevéhez fűződik a Városi Tűzoltóság, a Lóczy Lajos Gimnázium tornacsarnoka, valamint a Városi Uszoda és a Sportakadémia is. – Balatonfürednek komoly építészeti hagyományai vannak, leginkább az Anna-bál és az Anna-kultusz miatt a reformkor és a klasszicizmus tekintetében. De ez a hagyomány a mai viszonyokban nem csak megtartandó, hanem átgondolható, fejleszthető lehet, maivá érhet. Szerintem ez egy fontos vonulata lehet Balatonfüred jövőbeni építészetének – állítja Varga Tamás. 

Az idei bemutatóra az egyetemi hallgatók feladatul kapták, hogy a Honvéd utca – Petőfi Sándor utca – Huray utca által határolt területet álmodják meg, és töltsék meg tartalommal. – A település szempontjából morfológiailag érdekes a fürdőváros, és a fentről érkező Balaton-felvidéki hangulat határa, ami nekünk régóta kiszemelt tervezési területünk. Egybefüggő terület, ami programadásra vár, és az is lenne a szerencsés, ha a jövőben egy egységes koncepció mentén történne meg a beépítése – tette hozzá Varga Tamás.

 

Az egyetem tanszékvezetőjének, Sugár Péternek is van már füredi referenciája: ő tervezte a Zsidó Kiválóságok Házát. Szerinte az építészet izgalmas határterülete a beépítés, hisz nem városrendezésről van szó, nagy és absztrakt összefüggések kereséséről, ugyanakkor nem is egy konkrét épületet valósít meg, amikor be van szorítva a gondolkodás egy telek vagy épület határai közé. – A köztes gondolkodás mindkét gondolatiságot ötvözi. Ez a fajta szemlélet az oktatásban és az építészeti gyakorlatban is hiányzik: nagyobb egységekben is kell tudni gondolkodni, ugyanakkor figyelni kell arra is, hogy a konkrét végeredmény milyen lesz. 

 

Ezt technikailag úgy oldják meg, hogy a hallgatók team-munkában dolgoznak: öt-kilencfős csapatokban munkálják ki az egész terület beépítését, és gondolkodnak a nagyobb városszerkezeti összefüggésekről. Ettől függetlenül a hallgatóknak egy konkrét házat is meg kell tervezniük, amit vissza kell tudniuk illeszteni az egységes beépítésbe.

- Csoportonként más-más koncepció alakult ki, mivel előre nem volt megadva, hogy milyen funkciót szánunk a városrésznek. Épp ezért ez egy kísérlet, ha úgy tetszik játék is, ami szabadon hagyja a gondolkodást. Így a fantáziát nem kötötte meg semmi. Az oktatásba mindenképp belefér ez a kísérlet, de a város számára is nagyon tanulságos, mert amikor egy városrendező kap egy feladatot, hogy egy terület konkrét funkcióját oldja meg, akkor ő már határok között kell, hogy mozogjon. Adott esetben nem biztos, hogy eszébe jutnak olyan megoldási lehetőségek, amikre egy szabadabb megközelítésben lehetőség van – véli a tanszékvezető. 

De vajon hova tart az építészet? Kell-e az újszerű megoldások felé haladnia egy komoly hagyományokkal rendelkező fürdővárosnak? – tettük fel a kérdést Sugár Péternek. – Minden kor a saját elvei és szemlélete mentén kell, hogy megszólaljon, miközben alapvetően a hagyományokból táplálkozik. De a jövőre is előre kell gondolnia. Nagyon fura lenne, ha ma, 2018-ban olyan épületeket próbálnánk tervezni, amik úgy néznek ki, mintha a reformkorban születtek volna, mert ezek nem lennének hitelesek. Akkor hiteles valami, ha minden kor a maga nyelvén szólal meg, és ebből a mozaikból áll össze az a város, amiben élünk, és amit szeretünk. A régi házban lakók is szívesen veszik azt a komfortot, amit a modernitás jelent.

Sugár Péter szerint mindannyiunk feladata – használóknak és városlakóknak egyaránt -, hogy megfogalmazzuk: mi az, ami Füreden a fürediséget jelenti. – Ugyanakkor mindenkinek lépést kell tartani a modernitással, a kor szellemével. Ez azt jelenti, hogy igényesnek kell lenni a gondolkozásban, és hozzá kell tanulni. Lejáratott dolognak tűnhet az élethosszig tartó tanulás, de ez a kultúrára is vonatkozik, és az építészet a kultúra része. Lépést kell tartani a modern szemlélettel, és ki kell alakítani egy egyensúlyt. Ez csak párbeszéd révén lehetséges. Manapság az építész szakma el van szakítva a laikus közönségtől, ezért közelíteni kell őket egymáshoz. Éppen Balatonfüred nagyon jó példa, mert itt olyan kortárs építészeti alkotások születnek, amik szerethetők.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 4. számában jelent meg.)