Tündérmesék zenéje

A walesi, a gödöllői, a belgrádi, a szegedi és az Arles-i nemzetközi hárfaversenyek zsűrijének tagja, a Gödöllői Nemzetközi Hárfafesztivál alapító-művészeti vezetője, Vigh Andrea hárfaművész vendégeskedett Veszprémben. A Liszt-díjas művész a Salzburgi Ünnepi Játékok és a Carnegie Hall színpada után a Hangvillában adott emlékezetes koncertet a Mendelssohn Kamarazenekarral. 

 

Ahogy ott állt a színpad közepén, s női vonalakat idéző hajlatait végigsimogatta a reflektor izzó, itt-ott tétova fénysugara, át meg átbújt pattanásig feszes, a szív húrjaira emlékeztető sodronyai között, már akkor tudható volt, hogy csakis tündérkéz érintésének engedelmeskedik. Nem csoda, hisz a múltja is erre kötelezi: kevesen mondhatják el magukról, hogy a líra mellett az ókori kelet legősibb húros hangszerei voltak.

A hárfa legkorábbi ismert formája az ívhárfa, ami valószínűleg a legegyszerűbb húros hangszerből, a zenélő íjból fejlődött ki. Ívhárfát a sumérek már a Kr. e. 3400 körüli vagy még korábbi időtől kezdve használhattak. A legrégibb hárfát Ur városában találták, ez Kr. e. 2600 körülire datálható, de rekonstrukciója már egy fejlett, kifinomult hangszert sejtet. Egyiptomban Kr. e. 2700-tól vannak adatok ívhárfákra, ezek ásóformájúak, négy–hat húrjuk van, méretük változatos. Az Újbirodalom korában, Kr. e. 1580-tól új típusok jelentek meg, köztük nagyméretű álló, valamint kicsi, vízszintes helyzetben a vállra téve megszólaltatott hárfák.

A veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar negyedik bérletes koncertjének egyik főszereplője Vigh Andrea Liszt-díjas hárfaművésznő, a Zeneakadémia rektora, az intézmény tanszékvezető tanára volt. Amikor a zenekar vezetője, Kováts Péter színpadra szólította a művésznőt, rövid beszélgetésükből megtudhattuk, hogy egy sikeres spanyolországi turnén már dolgoztak együtt. Kováts Péter kedélyesen utalt arra, hogy a zeneirodalom nem sok hárfaszólóval kényezteti a művészeket, mire Vigh Andrea szelíden megjegyezte, hogy zongoradarabból is több van, mint hegedűversenyből. 

Milyen szerencse, hogy a francia hárfaiskola megalapítója, Alphonse Hasselmanns annak idején bekerülhetett a Camille Saint-Saens által igazgatott párizsi Conservatoire tanári karába. Ismeretségük a hárfa felé fordította Saint-Saens érdeklődését, aki Fantáziáiban már nem csak kísérő szerepet szánt a hangszernek, hanem igazi virtuóz, sokoldalú megmutatkozási lehetőséget biztosított neki. Mendelssohn korai, h-moll vonósszimfóniája (No.10) után Vigh Andrea elsőként Saint-Saens op. 95-ös a-moll fantáziájának előadásával bizonyította, hogy ő is a hárfa-tündérek közé tartozik, majd Kováts Péter Bartók-Pásztory díjas hegedűművésszel szép harmóniában játszották el Saint-Saens Á-dúr fantáziáját (op.124).

A Pleyel hangszergyár a XIX. század végén készítette el kromatikus hárfáját, aminek népszerűsítésére Claude Debussy-től rendelt darabot. A hárfára és vonósokra komponált Két tánc olyannyira megtetszett a brüsszeli Konzervarórium főigazgatójának, Francois-Auguste Gevaert-nek, hogy vizsgadarabként iktatták be az intézményében. A Szent és a Profán tánc előadásához visszatért a színpadra a Mendelssohn Kamarazenekar, s Vigh Andreával remek egységet alkotva ragadták magukkal hallgatóságukat egészen a szünetig. A jól értesültek a rövid pihenőidőben már rebesgették, hogy a java még hátra van.

Csodagyerekként számon tartott fiát Leopold Mozart menedzser-szülőként utaztatta Európa kis- és nagyvárosaiba. A papa instrukciója nyomán W. A. Mozart 1778 tavaszán épp Párizsba került. Itt a koncertezés mellett Guines herceg otthonában lett zenemester. Mozart apjához írt leveléből kiderül, hogy a herceg nagyszerűen fuvolázott, a lánya pedig kitűnően játszott hárfán. A herceg rendelt is egy művet, amit a lányával közösen tud eljátszani, így esett Mozart választása erre a szokatlan hangszerpárosításra. (Az eset pikantériája, hogy a herceg sosem fizette ki Mozartot, aki még hónapokkal később is panaszkodott emiatt.) Az elkészült C-dúr versenymű fuvolára és hárfára (K.299) rendkívül népszerű lett, állandó szereplőjévé vált a koncertéletnek.

A két szólóhangszer jelenléte miatt különleges hangzású, három tételes versenymű fél órára a tündérek szférájába emelte a teltházas veszprémi nézőteret. Köszönhető volt mindez Vigh Andrea és a fúvósokkal kiegészült kamarazenekar pontos, szívből jövő játékán kívül Hajas Szilárd fuvolaművésznek. Ő rendszeres fellépője a kamarazenekar hangversenyeinek, de szólistaként talán most először mutathatta meg előadói rátermettségét. A veszprémi zeneiskola tanára Debrecenben végzett, ahol az országban egyedülálló módon oktatták a fuvolázást, majd hangszeres tudását mesterkurzusokon tökéletesítette.  

A zenekari keretek között hallható játéka alapján sejthető volt eddig is, hogy Hajas Szilárd remek fuvolista, de szólójátékával komoly névjegyet tett le a veszprémi zenekedvelő és zeneértő közönség asztalára. A Mozart-darab alatt mindvégig méltó partnere volt a rektor asszonynak, és az inspiratív közeget biztosító zenekarnak. Előadása könnyed harmóniát sugárzott, hangszerének dallamai gyöngyökként gurultak le a nézőtérre. Csak remélhetjük, hogy a mostani alkalmat még számos szólójátéka követi majd, ahol kreativitását és improvizációs képességét is megismerhetjük. Érdemes lesz rá odafigyelni!   

Mendelssohn-bérlet

2017/18 – IV. hangverseny

Hangvilla, Veszprém

2018. április 6. 19h

Műsoron:

Mendelssohn: h-moll vonósszimfónia (No.10), I. Adagio – Allegro

Saint-Saens: a-moll fantázia (op.95)

Saint-Saens: Á-dúr fantázia hegedűre és hárfára (op.124)

Debussy: Két tánc, I. Szent tánc – II. Profán tánc

szünet

Mozart: C-dúr versenymű fuvolára és hárfára (K.299), Allegro – Andantino – Rondo: Allgro

Közreműködők:

Vigh Andrea – Liszt-díjas hárfaművész

Kováts Péter – Bartók-Pásztory díjas hegedűművész

Hajas Szilárd – fuvolaművész

valamint a Bartók-Pásztory díjas Mendelssohn Kamarazenekar (művészeti vezető: Kováts Péter)

 

(Az írás a SÉD kritikai lap 2018. 3. számában jelent meg.)