Korzenszky Richárd

Találós kérdés: Nusi, te tudod hogyan fér bele a Tihanyi Apátság a füredi Vaszary villába? 

 

Korzenszky Richárd atyának köszönhetően ez a fizikailag meglehetősen problematikus kérdés megoldhatónak bizonyul: január 4-ig az említett veretes füredi intézményben nézhető meg a Tihanyi Apátság perjelének (vagyis a tihanyi bencés szerzetesközösség vezetőjének) fotókiállítása, ahol több kép témája is az apátság épülete.

"Nagyon szeretem a gyerekeket" - Richárd atya ezzel a kijelentésével valószínűleg belopta magát Nusi bizalmába a kiállítást megnyitó ünnepség alkalmával. Ennek bizonyítékául Nusi türelmesen figyelte az atya további mondatait is, majd a protokoll utáni kötetlen jövés-menés közepette mosolyogva hajtotta buksiját Richárd atya felé nyújtott tenyere alá.

Richárd atya azt mesélte, hogy 1955 karácsonyára kapta az első fényképezőgépét, amit egy szovjet laktanya kerítésénél tudott megvásárolni. Azóta nem is tette le a szerkezetet. Egykori tanárát idézve: "Százszor elmondtam már: semmit nem mondok el kétszer!" - vagyis a témák százszor ismétlődhetnek, a képek között azonban nincs két egyforma. 

 

"Rácsodálkozni a mindig változóra. S észrevenni, hogy mindig ugyanaz. Rácsodálkozni mindig ugyanarra, s rádöbbenni, hogy mindig változó. Eloszlik a sötétség, átragyog a fény: hol hasító-harsány világossággal, hol szelíd, csendes fényességgel. S mindig ugyanarról beszél, hogy "az élet él és élni akar" (Ady). A tihanyi dombon közel ezer éve áll már a templom: a tizenegyedik századi ablakokon ugyanaz a Nap ragyog be ma is, mint akkor, s amely felkel és lenyugszik, amióta világ a világ." És igen: a apátsági templom Picassoinak volt miről mintázni a barokkosan habos felhőket...

"Fény és víz: az ember egyik nélkül sem tudna élni. A Balaton számomra kimondhatatlan és megfoghatatlan ajándék. Ablakomból hol zöldnek, hol szürkének, hol bíborvörösnek, néha feketének látom. Mindig más. És mindig ugyanaz. Az ablakom tövében ott a fényképezőgép: most, azonnal... mert a következő pillanatban már elillan a varázs. S miért nem elég, hogy mély lélegzetet veszek, hogy a csodát egyszerűen magamba szívjam? Mert tudom, hogy mindenkiből hiányzik valami. Belőlem is. S ezt a hiányt betölteni csak annak a Végtelennek az élménye tudja, Akiről Babits kérdez így: Mi van túl minden tarkaságon? Világon, virágon, ruhákon?" - vall Richárd atya.

 

A kiállítás másik része az 1970-80-as években készült fotókból állt össze, láttatva, hogy Richárd atyának utazásai, kirándulásai és zarándoklatai során mindig kéznél volt a fényképezőgép.

Nekem mindössze egyetlen hiányérzetem maradt: a kiállításon szereplő fotók - bizonyára anyagi megfontolásból, és ez érthető is lehet - meglehetősen kis méretű nagyításban kerültek a falakra. De még ezzel is meg tudtam barátkozni, mert közelebb kell bújni hozzájuk. Így a fotó és a nézője közötti távolság lerövidül, és talán a kép témája is valóságosan közelebb kerülhet a szemlélő lelkéhez.

Amikor felkel a nap - Így látom Tihanyt címmel fotóalbum is jelent meg mostanság Korzenszky Richárd képeivel, ez is remek karácsonyi ajándék lehet.

Nusi itt a frissen jövő generációt képviselte, de illik egy percre megállnunk, és Richárd atya édesanyjára gondolnunk, aki 100 (!) évesen nemrég tért meg égi atyjához. 

Ajánlanék még két eseményt, amire érdemes Tihanyba ruccanni: december 14-n 16 órától az Apátsági Kórus hangversenye lesz, ez minden évben az adventünk szoros része. 26-n pedig Soós Gábor orgonakoncertjét rendezik, téliesítés - lásd: bundabugyi - erősen ajánlott, de ettől még nem érdemes megfutamodni!

(A bennünket ábrázoló fotókért köszönet Martinovics Tibornak és Kovács Tibor Istvánnak.)

Könyvajánló - Katona Csaba

 

Ezt a könyvet azok olvassák el, akik a valódi Füredre kíváncsiak, nem a cukormázzal alaposan lecsurgatott reform-imázsra. Mert persze az is volt, de jó tudni, hogy nem csak az volt, hanem élet, a maga sokféleségével. 

Katona Csaba a Professionatus spielerek című könyvének ezt az alcímet adta: Arcok és történetek Balatonfüred múltjából. És ezek az arcok nem a történelemből rendszeresen visszaköszönő, országosan ismert figurák - róluk már épp elég írás került elénk -, hanem fürdővendégek, cigányzenészek, vendéglátósok, szerencsejátékosok, kalandorok, hivatalnokok. Vagyis csupa olyan "névtelen" szereplő, aki nap mint nap benépesítette a fürdőváros XIX. századi utcáit, kávéházait, vendéglőit és fürdőit.

A könyv megjelentetésének persze nem volt egyetlen célja a mítoszok döntögetése, de hát Istenem, ha egyszer valaki alaposan utána néz a dolgoknak, akkor ott kihullik ez-az a levéltári anyagok nagyokat hallgató, megsárgultan zizegő papírlapjai közül... és ez nem is baj.

Katona Csaba ezt így adja elénk: "Balatonfüred - főleg a XIX. századi - múltját ugyanis oly mértékig lepte és lepi el a romantikus pátosszal átszőtt naiv elképzelések tömege, hogy az még a megszépített történelem iránt oly fogékony Magyarországon is meglepő. E port épp ideje volt lefújni Füred múltjáról: a történelem - Füredé sem - nem szorul rá arra, hogy szépítsék. Természetesen korántsem gondolom azt, hogy a munkát én már el is végeztem: bőven van tennivaló, magam csak nekikezdeni tudtam.
 

Miért fontos ez? Mert nem elégedhetünk meg azzal, ha valóban tiszteljük őseinket és érdekel, miként, hogyan éltek, gondolkodtak, látták a világot, hogy néhány jól hangzó megállapítás, elcsépelt közhely mögé bújva vágyakozzunk egy olyan világ után, amilyen nem is létezett, megelégedve a felszínes tudás hamisan csillogó illúziójával."

Azt meg én teszem hozzá - a könyv történeteit olvasva -, hogy nem is kell a múltat átírni, mert az önmagában véve is elég színes, vagyis nyugodtan merüljünk el benne; a valóságos történelem semmivel sem fakóbb, eseménytelenebb, mint az ügyesen marketingelt változata. 

"Hasonló módon Balatonfüred XIX. századi történelme sem "csupán" az Anna-bál zenéje, Kossuth Lajos, Széchenyi István és Wesselényi Miklós füredi időzése, Jókai Mór és Blaha Lujza villája. Ne féljünk megismerni ezt a - mesékhez mérten - nem oly szép és törkéletes, ám végtelenül izgalmas, nagyon is emberi, esendőségekkel terhelt és nagyszerű kolgokkal gazdagított, karakteres egyéniségekkel benépesített, nem naftalinillatú, hanem nagyon is eleven világot. Bízom benne, hogy az olvasó, aki társamul szegődik e felfedező úton, nem fog csalódni" - hív fel olvasásra Katona Csaba.

Nem csak a könyv szereplői mások, mint amilyeneket általában a közvélekedés a fejében forgat, hanem a kötet szerkesztőpárosa is: vastag szemüveges, élő szóban nehézkesen magára találó, kötött kardigános tudósok helyett két, a múlt tengerében vidáman lubickoló, a humort sem nélkülöző élő-lényt ismerhetett meg Katona Csaba és Tóbiás Krisztián személyében a tisztelt publikum, aki a füredi könyvbemutatóra kíváncsi volt.

Füred most divatos, sikk ide járni, itt hajózni, enni-inni, korzózni, vagy egyszerűen csak a levegőjében létezni. A város története is lehet sikkes, olvasni tudók és szeretők számára a könyvbe zárt múlt remek karácsonyi ajándék. 

A blog követésének lépései

                                                                                                                                                               
Mivel többen is kérdezték, íme a computer-guru válaszai:

•  a jelszó megadásával a jelentkezők semmilyen adatukat nem adják meg senkinek

• a jelszavukat a google kéri, mert anélkül nehéz lenne azonosítani magukat

• a filmben amikor másodszor is megadjuk a jelszavunkat már nem a blog követésére iratkozunk fel, hanem bejelentkezünk a blogba.

Megint jönnek, kopogtatnak, avagy fotós a háznál

 

Az a jó a kórház utáni hazaérkezésben, hogy sokan akarnak a gyermek bölcsője fölé hajolni. De ebben is, mint mindenben a mértékletességre érdemes figyelni.

Az ugye megvan, hogy pici baba arcát-kezét nem tapogatjuk. Meg úgy általában óvjuk. De hát a kedvesebbnél drágább barátok, rokonok, ismerősök azért csak akarnák látni, miből lesz majd cserebogár.

Milyen szerencse, hogy van egy jó barát, GéGé. Nos, ő valami oknál fogva szintén látni akarta Nusit. De GéGének az a nagy előnye, hogy neki van egy kamerája is, amin keresztül más is láthatja Nusit! Juhúúú, éljünk a lehetőséggel! GéGé már akkor is kíváncsiskodott, amikor Nusi még csak pocaklakó volt:

Azt talán még nem írtam, hogy Nusi érkeztét - mint később megtudtam - egy szuperhold némileg siettette. A teleholdra én is érzékeny vagyok, ugatás helyett lesni szoktam, de azt nagyon. Szóval augusztus 8-n egy füredi mesekönyv bemutatója után János barátunkkal bandukoltunk a még nem telített borhét faházai között: délután lévén még nem taposta egymást ember, kutya és babakocsi. Egyszer csak széles mosollyal a pocakom előtt terem a kétgyermekes apuka, aki történetesen a tihanyi Ferenc Pince házigazdája, és már invitál is be bennünket egy mangalica-tepertős kenyérre a saját kis alkalmi rezidenciájukhoz. Na, ezt nem kellett kétszer mondani... kettő is lecsúszott belőle. 

Hazafelé azt éreztem, hogy nehezebb a járás, de akkor még különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam ennek. Éjfél után viszont már igen, ugyanis Nusi egyértelműen jelezte: úron van a karjaimba.

Ezt csak azért kanyarítottam ide, mert ugyebár ha innét indult, hát ide illett elhoznom ismét. Vagyis supsz be a babahintóba, menjünk sétálni egy délutáni órán, nézzük meg a sétányt a borfaluval. GéGé is jött velünk:

Útközben Nusinak megmutattam a helyet, ahova mehet Anna-bálozni, de kategorikusan közöltem vele: én csak az elsőre viszem el - ha ugyan igényli majd -, a többire kísérőt kerítsen maga mellé.

Hazaérkezve szövetkeztünk GéGével, hogy eztán is figyel ránk a kamera mögül (is).

 

Az aranyszabályt lefektettük: egy nap csak egy audiencia van, a többit hivatalos formában, lásd: GéGé-fotón közöljük a kedvesebbnél drágább barátokkal. Így aztán megint jöttek, kopogtattak, Nusi szélesebbnél vidámabb mosolyokkal fogadta a hódolatokat, és boldogan élünk, míg meg nem unjuk azt :)

Pici Annával Lujza asszony módjára tervezünk: gyakran meglátogatnak bennünket, mindenféle híreket hordanak ide a nagyvilágból, miután mi úgy élünk füredi tuszkulánumunkban, hogy lesz vizitszobánk.

"Balatonfüreden, ahol a fürdőtelepi malommal szemközt még ma is állong ama fehér falú, régebbi nemesi kúriára is emlékeztető földszintes ház, amelyet az idegeneknek Blaháné portája néven mutatnak meg, gyakran meglátogatták a „nemzet csalogányá”-t ismerősei, akik mindenféle híreket hordtak ide a nagyvilágból, miután Blaháné úgy élt füredi tuszkulánumában, mint egy régi magyar nagyasszony. Újságot sem igen olvasott, mert hiszen már annyi mindent írtak róla az újságok, hogy valamely nevezetesebbet nemigen költhettek. Kéry Gyula – lelkes és tragikus sorsú költő – pláne könyvet is írt Blahánéról, aki körülbelül elérte mindama dicsőségeket, amelyek egy magyar színésznőt a 19. században megkoszorúzhattak. Blaháné falusi asszonyként éldegélt Füreden, tyúkokat, kakasokat nevelt meglehetősen tágas udvarán, menyecskésen felkötött fővel, piros papucsban járt-kelt házában; míg déltájban, amikor a vizitelések ideje elkövetkezne, fekete ruhát öltött, mint a régi magyar világbeli asszonyok.

Blahánénak vizitszobája volt Füreden. Ez a vizitszoba az épület bal szárnyában állott, és éppen olyan vizitszoba volt, amilyen abban az időben másfelé is feltalálható volt Zalában. Csupán családi fotográfiák, kézimunkák, falusias virágvázák, háziszövésű szőnyegek, tarka gyékények ékesítették a szobát, a közepén lepkékkel festett ernyőjű petróleumlámpás függött, jóságos muskátliszagok a levegőben és még egy zöld cserépkályha is volt a sarokban, hogy teljessé legyen a magyar milliő.

Blaháné jóban volt Jókaiékkal, amíg azok itt laktak, nem messzire a Blaháné kúriájától, ama villaszerű épületben, amelyet manapság Füred egyik legrégibb épületének mondanak; habár Laborfalvi Rózával már nem nagyon lehetett egyezni. De még nagyobb barátságot tartott a községbeli falusi úriasszonyokkal, akik vidéki szokás szerint alkonyatonkint nagykendőkben, viklerekben, kézilámpással meglátogatták a magányos Blahánét."

(Krúdy Gyula: Blaháné meséi)

A Liszkay Borkúria

Az van, hogy Borisz kutyának van egy birtoka. Amin Liszkay Mihály szolgál, de az igazi úr Borisz. Reggeltől estig szabadon járja birodalmát, míg Misi ül az irodájában, tárgyal a kereskedőkkel, megbeszél a rendezvényszervezővel, vagy épp fogadja a vendégeket, akiknek egyre inkább se szeri se száma.

Et voila Borisz:

Az elmúlt hétvégén Nusival végre eljutottunk Misihez, eleget téve a többszöri kedves invitálásának. Hogy hol is van A BIRTOK? Az északi parton végigfutó 71-es főútról Zánkánál érdemes letérnünk, és az egykori „úttörővárost” észak felé elhagyva máris a Balaton-felvidéki Nemzeti Park tündérmesébe illő területén találjuk magunkat. A Hegyestű geológiai múzeuma is számos csodát rejt, és ha meg is másszuk a bazaltorgonákat, akkor is érdemes tovább állni a szomszédos faluig, Monoszlóig. Itt a falusi templomok egyik veretes példánya nyújt újabb eligazodási pontot, ami után kb. 50 méterre egy kis földút nyílik. Aki ezen a földúton hagyja magát zötykölődni nagyjából egy kilométeren keresztül, annak útja végén minden bizonnyal tátva marad a szája: a domb tetejére épült Liszkay birtok mintha Toszkánába repítené az utazót.

Erdők-mezők ölelésében körös-körül remekbe szabott szőlősorok, a nem is olyan távolból pedig a Tanúhegyek üzenik: most is figyelnek, és mindent látnak, ami a birtokon történik.

 

Azt nem mondhatnám, hogy Nusi első látásra beleszeretett a helybe. Amikor megérkeztünk épp egy békés álmából ébresztette, hogy a hintó megállt alatta, és ezt felettébb nehezményezte. Rosszallását az elébünk igyekvő Borisz sem értette, "nadehát nekem sem kell mindent érteni" félrebillentett fejtartással tűrte a kis jövevény dúlását-fúlását. Miután Nusi megkapta a saját babahintaját beállt a kívánt világbéke: ő kint a friss levegőn Borisz vigyázó tekintetétől kísérve, mi pedig Misivel a szalon kandallója előtt leltünk nyugalmat. 

Ébredése után a kisasszonynak megmutattam a szobánkat, ott már nem volt különösebb ellenvetése:

És akkor a sztori: a monoszlói Pangyér-dűlő az ország egyik legértékesebb szőlőterülete, s szerencsére az ott termett szőlő lehelete palackba zárható. Természeti adottságai a nagy minőségű borok termelésére kiváló: a szőlő termőhelyi-kataszteri I. osztályba 385 ponttal sorolták be, a lehetséges 400-ból. Országosan az ilyen, 380 feletti összpontszámmal besorolt termőhelyek területe alig haladja meg a termőhelyek 1 %-át. Mediterrán mikroklímájával már az ókori rómaiakat is lenyűgözte ez az apró ékszerdoboz, és „Tvscvlanvm”, vagyis tusculanum, nyári lak névvel illették a környéket. És persze felismerték azt is, hogy kiváló vörösborok készíthetők a Káli-medence lankáin termő szőlőből. Misiék itt alakították ki a szőlőbirtokot azzal a szilárd elhatározással, hogy ötvözik a hagyományos és a modern borászati eljárások legjavát. 

Nem sok olyan borvidéke, bortermő helye lehet a nagyvilágnak, mint a Balaton-felvidék, ezen belül is Monoszló, és a Pangyér dűlő. A Kr.e. 200-tól, a Kelta bortermelés kezdetétől a Kr.u.. 890-ig, vagyis a magyar honfoglalás Dunántúli befejezéséig eltelt tizenegy évszázad alatt hét, más-más nyelvű, kultúrájú, de a bort egyformán kedvelő, termeléséhez jól értő nép váltotta itt egymást. Nyolcadikként az uralmat a magyarok vették át, hasonlóan viszonyulva a borhoz.

Ezek a népek azonban nem csak hoztak szőlőtermesztési, borkészítési tapasztalatokat, hanem vittek is magukkal: egy részük ugyanis később haza-, vagy továbbköltözött. Így a kelták Galliába, a rómaiak Itáliába, a gótok-longobárdok észak-Itáliába, a germánok a Rajna mentére. Ezeken a vidékeken ma is bortermeléssel foglalkozók őseinek talán egy része egykor élt a Balaton-felvidéken, a Káli-medencében is. Kalandos életútjuk pedig Misiéhez is hasonlatos lehetett.

Liszkay Mihály budai családjában senki sem zenélt, de ő már gyerekkorában elmagyarázta a zongoratanárnőnek, hogy kérem, nem úgy kell azt... A mai napig nem játszik kottából, ezért egyetlen darab sem egyforma, ami elhagyja a kezét és a szívét. A sors abszolút hallással áldotta meg, bármit eljátszik hallás után, és regénybe illő életében volt idő, amikor csak ebből élt, például New Yorkban, Párizsban, Londonban, Hollandiában, és számos tengerparti településen Európában. Monoszló melletti kúriájában mostanság leginkább este, egyedül szeret zongorázni: tízkor leül, és a hang három órán keresztül betölti a ház és a lélek falait. Ilyenkor boldognak érzi magát, azt mondja: ahol van egy zongora, ott az ember nem lehet egyedül, van kivel beszélgetnie. Bár a repertoárja igen széles, mégis nehezen játszik kérésre. Szerinte kell ahhoz legalább három igéző női szempár, hogy a zenei impulzusok kibontakozzanak.

Misi – aki elmondása szerint ma éli második ifjúságának kezdetét -, úgy érzi privilegizált élete volt ezidáig: 1957-ben elhagyta az országot, Hollandiában érettségizett, Maastricht városában végzett vendéglátói főiskolát, és 23 évesen már saját éttermet nyitott. Ezután a világ kincses ládája, British Columbia (Kanada) következett: majdhogynem zavaró jólét közepette nevelhette két gyermekét a Sziklás Hegységben egy 36 ezer hektáros birtokon, amit ő igazgatott. A sors persze őt is hazasodorta, és jó pár pofon után épp futásnak eredt volna ismét, amikor bevonzotta a Balaton-felvidéki szőlő, és az ott készíthető, francia minőséget utolérő vörösbor reménye. Azt ugyan tudta, hogy milyen a jó bor, de sejtelme sem volt, hogy hogyan készül… Egy régi, romos pince várta, amiről csak az nem látta, aki nem akarta, hogy mindig is birtokközpont volt. Beteljesült a szerelem: a terroir díjnyertes borokkal hálálja meg a megannyi törődést. Ahogy Misi Churchillt idézi: semmi nem biztosítja a sikert jobban, mint a kitartás.

 

Itt a magyar borvidékek átlagát meghaladja a napsütés és a hőösszeg. Emellett meredek, délies lejtőik vannak: dél felé nyitott, észak felé zárt völgyek, ahol napközben megreked a meleg, így segítve elő a cukrosodást, gyorsítva a kései szüretnél a töppedést. A nedves rétekről, legelőkről, a vízfolyásokról, a Balatonról felszálló pára pedig az aszúsodást segíti. Sajátos adottsága a terroir klímájának, hogy nyáron, majd a zsendülés végéig a nappalok magas hőmérséklete éjszakára érezhetően lehűl. Ezáltal még a magasabb cukortartalmú, túlérett szőlőbogyók esetében is szembetűnően intenzív az illat és viszonylag magas a titrálható savtartalom.

Misi sikeresen belebolondított a boraiba, nagy kedvencem a Giulia: ez a Cabernet Franc igazi különlegesség. Ami volt belőle, az mind elfogyott, és a következő évjáratokból nem adnak már ki kereskedelmi forgalomba, csak a birtokon lehet majd megvenni. A Cabernet Franc összes tulajdonságát hordozza, ugyanakkor selymes, és nagyon itatja magát! Barik hordót nem látott, acéltartályban érlelték, és ők maguk szabályozták a könnyű, barikos ízt. Kihagyhatatlan! Nusira, és az ő táplálására való tekintettel majdhogynem csak szagolgattam, de azért vacsora mellé járt nekem is épp egy gyűszűnyi :)

Misivel öröm főzni: sürög-forog a konyhában, én már a nézésében is elfáradok. 

És az eredmény mindig önmagáért beszél:

Misihez tavaly nyáron a francia barátnőmet, Klárát is elcipeltem. Neki Provence-ben van egy ugyancsak szemrevaló háza, azért Monoszlón sem érezte magát rosszul:

Borisz kutya neki is megmutatta a birodalmát:

 

Ottjártunkkor Misi fia, Ferenc uralta a konyhát:

"Egy iskolából kidobott diák módjára a végletek boldogságát élem; az örömömet megtalálom egy erdőszélen jó helyre leterített pokrócon, és a legpazarabb luxusban fürdőzve is. Úgy gondolom, hogy ha én meghalok, akkor mindennek vége a Földön, ezért aztán az utolsó pillanatáig akarom élvezni az életet. S amit csak lehet mindent megosztani belőle másokkal, mert a saját örömnél sokkalta többre tartom azt, amit át lehet adni. Ha a sok kötöttségem mellett megtehetném, akkor egy 25-30 méteres vitorlásra rátenném a Bösendorfer zongorát, hozzá néhány száz National Geographic-ot, és elhajóznék valamelyik tengerre. Én, aki alapvetően vízi ember vagyok, mégis Monoszlón kötöttem ki!"

Azt pedig már csak remélni tudom, hogy mielőtt Misi elhúz a vitorlásával még pár receptet megtanít Nusinak :)