Mese, mítosz és história

Meseszerű fantáziavilág, zsúfolt, csipkeszerűen beterített képek, amik gondos, aprólékos, kitartó kézi munkával készültek. A művészet gyönyörködtető hivatásának felvállalása egy problémamentes, idilli álomvilágban – így is jellemezhetnénk a Vaszary Galéria Mese, mítosz, história - Archaizálás és mágikus realizmus az 1960-70-es évek magyar művészetében című kiállítását, amit kurátorként Révész Emese művészettörténész jegyez.

A Vaszary Galéria kínálatában szerepel egy fotókiállítás, ami a várossá válás ötven éves évfordulójának állít emléket, jól értelmezhető képek segítségével. Itt minden az, aminek látszik, nem több és nem is kevesebb. A Szöllősi-Nagy András – Nemes Judit gyűjtőházaspár anyagából készült Praeludium című tárlat konstruktív, geometrikus, konkrét alkotásai az ábrázolás minimális eszköztárást sorakoztatják fel, együttgondolkodásra és jelenlétre késztetve a közönséget. A Mese, Mítosz, História című kiállítás ennél is tovább megy: az aprólékos ábrázolásokkal teli alkotások türelmet igényelnek, elrepítve a szemlélődőt a hatvanas-hetvenes évek világába, amikor még a televízió is csak nyomokban létezett Magyarországon, a gyermekek képi világának formálásában pedig a könyvillusztrációkon keresztül jelentős szerepet vállaltak a szcéna meghatározó képzőművészei.

Mintha könyvtárba lépnénk: az alkotások valójában kötetek, amikről kedvünkre olvasgathatjuk a történeteket. Elég csak a valóságtól szabadulni, elrugaszkodni majd repülni készülő Ikarosz történetét felidéznünk. A hatvanas-hetvenes éveket, vagyis a Kádár-kort részben a hivatalos szocialista művészet, részben pedig az avantgárd jellemezte, azonban létezett egy köztes tér, amiben nem jelenik meg sem az ideológiailag elkötelezett drámai pátosz, sem a direkten politizáló, nyugati trendekhez igazodó avantgárd látásmód vagy a természetelvű realizmus.

Nem egy jól körülhatárolható alkotói csoportról van szó, s a tisztánlátást az is nehezíti, hogy egyes életművek méltó művészettörténeti feldolgozása még várat magára. Ennek okán még inkább felértékelődik az a tevékenység, amit Révész Emese művészettörténész folytat, a képalkotás archaizáló realizmusát, annak mágikus realista ágát beillesztve a korszak művészetének áramába.

- Ezek az alkotók a pártállam kulturális érdekköreitől, a szocialista jelentől távol teremtették meg egyéni álomvilágukat, mítoszok és mesék történeteiből szőtt alternatív valóságukat – hangsúlyozza a füredi tárlat kurátora. – Mágikus realista műveiken a hétköznapi valóság részleteit csodaszerű elemek járják át, kaput nyitva valóság és képzelet között. Jellemző rájuk a tárgyi elemek irreális halmozása és lényeges szempont a mesemondás, az elbeszélés narratív fonala. Szereplőik a jelentől távol, mitikus, időtlen térben mozognak, problémamentes, idilli ellenvilágot alkotva. Előszeretettel archaizáltak, azaz követték a művészet klasszikus történeti korstílusait, főként a középkor és a reneszánsz képi elemeit.

Ahogy Berki Viola megfogalmazta a jelenkor valóságos világából való kilépés, vagyis az eszképizmus alapgondolatát: „Azért kezdtem el rajzolni, hogy legalább a képeimen elérjem azt a valóságot, amiben nem élhetek a valóságban”. Ezekre az alkotásokra jellemző a dekorativitás, a stilizálás, a népművészet vagy a naiv művészet látásmódjának a követése. Az alkotók számára fontos a műtárgy mesterségbeli kidolgozottsága, nem idegenkedtek az iparművészeti jellegű tárgyaktól sem. Közülük többen dolgoztak a művészi grafika tradicionális, nagy szakértelmest igénylő technikáival: Kondor Béla és Gross Arnold például rézkarcokat, Rékassy Csaba rézmetszeteket, Ágotha Margit pedig fametszeteket készített.

- Élvezhető, esztétikailag igen magas fokon, virtuóz mesterségbeli tudással megformált alkotások ezek – állítja Révész Emese. – Figurálisak, elbeszélők, sok szimbólumot találunk rajtuk, és szívesen utalnak vissza a régebbi korok művészetére. Alkotóikat hidegen hagyta az absztrakció, ismerték, de nem követték a pop art Kelet-Európába is beszűrődő irányzatait, viszont sokkal inkább izgalomba hozta őket a reneszánsz, Bosch, Dürer és Piero della Francesca művészete, a nagy klasszikusok alkotásai. Formailag, technikailag és motívumaikban is egy emelkedett visszatérést közvetítenek a múlt felé. E tekintetben talán Kondor Béla munkássága a legismertebb, akinek 1956-os diplomamunkája egy Dürer-stílusú sorozat volt a Dózsa felkelésről, frissen, elevenen és újszerűen. A hagyomány szabad választása sugárzott belőle. Ő maga választotta ki az előképeit, vegyítve azt saját stílussal, szürrealizmussal, expresszivitással és álomszerű víziókkal.

A korszak művészetének ebben a rendkívül gazdag szeletében meghatározó a grafika, de festői életművek is kapcsolhatóak ide Pekáry István, Berki Viola, Galambos Tamás vagy Szabó Vladimir személyében. A füredi kiállítótér hármas tagolásából ered a kiállítás három felvonása: mese, mítosz és história.

- Mítosz címszó alatt olyan műveket láthatunk, amik az antik és keresztény mitológia feldolgozásai. A kor művészei dúskáltak ezekben a témákban. Megannyi Jónás, Noé és Lót-történet született különböző alkotóktól. A kiállításon láthatunk teremtéstörténeteket, a középpontban pedig az Ikarosz-történet áll, ami több szempontból is fontos volt a kor művészei számára. Számtalan verzióban rajzolt Ikaroszt Kondor Béla és Rékassy Csaba, de Hajnal Gabriella szőnyege is ehhez a mítoszhoz tartozik, aminek a középpontjában Daidalosz áll. Az apa, aki egy kézműves, sőt: a mitológia szerint az első képzőművész, akin keresztül egy művészi önarcképet is meg lehetett rajzolni. Őt ábrázolja Rékassy Csaba, aki a XX. század végén készít rendkívül munkás, nagy fizikai kitartást és hihetetlen pontos vonalvezetést igénylő rézmetszeteket – hívta fel a figyelmet a kurátor.

Az Ikarosz történet másik olvasata a szabadulásról, a menekülésről, a repülésről szól, ami a kiállítás vezérfonala. Ikarosz kimenekül a labirintusból, ami a szocialista blokkban metaforaként is értelmezhető: a kelet-német lipcsei kör például újra és újra visszatért ehhez a témához. Van olyan verzió is, ahol a berlini falon keresztül menekül Ikarosz. Másrészt elszakadást is jelent a valóságtól, a jelentől és menekülést egy álomvilágba.

A kiállítás másik tematikus egysége a história: az ide beválasztott műveken keresztül megláthatjuk, hogy a köztes tér alkotói hogyan tekintettek a múltra és a történelemre. 1971-ben volt egy nagy Dürer emlékkiállítás a Szépművészeti Múzeumban, a művész születésének ötszázadik évfordulója alkalmából. Több száz, magyar alkotók által készített mű jelent itt meg. A mostani füredi válogatás is jól mutatja a nagy reneszánsz elődhöz fűződő viszont. Az ezt követő, 1972-es Dózsa emlékkiállításból is láthat alkotásokat a füredi közönség, amiken keresztül érzékelhető, hogy a művészek a nagy történelmi hősökhöz meglehetős iróniával, groteszk módon viszonyultak. A groteszk ábrázolás a kiállítás harmadik egységében, a mesében is megjelenik, aminek a középpontjába a színpad, a bábszínház, a cirkusz és a vásárok világa került. A világ csupa alternatív valósága, elrajzolt, fura bábokkal, ami szintén egyfajta kilépés a mindennapokból. Akárcsak a műterem is, ami ugyancsak egy autonóm, saját világ.

- A kiállítás bizonyos értelemben könnyen értelmezhető, hiszen egy figurális, elbeszélő művészetről van szó, ami türelmet feltételez. Böngészésre szántuk, aki tud, az hozzon magával nagyítót, hogy a grafikák apró részletei is láthatóvá váljanak. Olyan kor alkotásai ezek, ami lassulásra készteti a szemlélőt. Szánjunk több időt rájuk, mint egy közösségi médiában elénk kerülő felvételre. Másrészt az itt bemutatott alkotókra jellemző volt a műveltség, a klasszikus értelemben vett olvasottság: jártasak a mitológiában, a klasszikus irodalomban Shakespeare-től a kortárs irodalomig. Sokan illusztrálnak is közülük, például Würtz Ádám, Gyulai Lívius vagy Kass János. Az ő képi világuk feltételezi a néző részéről azt az alapműveltséget, ami Közép-Európában elvileg minden gondolkodó embernek sajátja – teszi hozzá Révész Emese.

- Az én korosztályom ezeken a grafikusokon nőtt fel, személyes kedvencem volt például Az ébenfa ló című mesekönyv Würtz Ádám illusztrációival.  – ezt már Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője mondta azon a tárlatvezetésen, amit a kiállítótérben a Kulturális Örökség Napjai keretében tartott szeptember 18-án. – Ebben a rendkívül fogékony korszakban erősen összefonódik a gyermeki képzelet a könyv képi világával, így történhetett, hogy a korosztályom ezeken a rajzokon tanult meg látni és elképzelni dolgokat. Az azonban már gyerekfejjel is lehetet érezni, hogy ebben a világban van valami szomorkás és ijesztő, ami nincs teljes összhangban a pillangó módjára gondtalanul repkedő gyermeki képzelettel.

Topor Tünde szerint a hatvanas-hetvenes évek meglehetősen kemény korszakában nem véletlenül választották az alkotók a végtelenül aprólékos, régi grafikai technikákat. – A rézkarc és a fametszet sokszorosításra szolgált: a képek, kompozíciók így már nem csak a leggazdagabbak között és a pápai udvar régiójában terjedhettek. A XX. század végén, amikor már bárki festhetett, rendkívül érdekes, hogy valaki visszanyúl ehhez a kizárólag otthon végezhető, komoly odafigyelést igénylő technikához. Csak azon kevesek alkalmazták, akik nem akartak a nyugati áramlatokra figyelve haladni, vagy akik nem akartak erőteljesen kritikusai lenni a kor elfogadott művészetével és társadalmi rendjével szemben. Ezek helyett érdekelte őket a saját hagyományuk, a képzeletviláguk, és volt olyan mesélőkedvük, ami az irodalmi műveltséggel is összefüggött. A külső világnak a kizárása, az eszképizmus itt ugyanaz, mint ami megfigyelhető a szecesszióban vagy a Nemzeti Galéria legutóbbi, preraffaelita kiállításán, tisztaságot, rendet és mesterségbeli tudást felmutatva – tette hozzá a főszerkesztő.

Akik a 2022 Vízkeresztjéig tartó füredi kiállításra betérnek, azok a valósággal egységben ábrázolt meseszerű fantáziavilágban találják magukat, ami maga a mágikus realizmus. Zsúfolt, csipkeszerűen beterített képek között, amik gondos, aprólékos, kézműves jellegű technikával készültek. Kevés dráma és pátosz, helyette romantika és groteszk hangnem. Tisztes távolságtartás a jelenhez kötődő témákkal kapcsolatban, kerülve a közvetlen politikai állásfoglalást. A művészet gyönyörködtető hivatásának a felvállalását problémamentes, idilli ellenvilágok teremtésével. A kiállítás kísérő látványelemei Ábrahám Anna képzőművész munkái, térben elhelyezett léghajói Gross Arnold mesevilágát tágítják ki.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2021. októberi számában jelent meg.)

Robert CAPA

Nemrég egy fotókiállítást nyitottam meg. Kérdezgettem a fotóst, hogy szerinte milyen a JÓ kép. Rövid töprengés után rávágta: "Amit jobb klikkel lementek." Ez 2015 válasza is lehetne. 

 

S máris jön az önmagamnak szóló kérdés: de akkor vajon miért is megyek el megkérdőjelezhetetlen természetességgel egy kiállításra, ha a szobám sarkában ülve, a klaviatúrát babrálva a világ kincsesládája nyílik ki előttem? Most nekem adódik szinte gondolkodás nélkül a saját válaszom: amiért könyvet veszek a kezembe. Fűben vagy ágyban fekve boldogan szuszogom be a szagát, buszon ülve vagy hivatalban várakozva bénultan vergődnék, ha nem húzhatnám elő a vékonyka úti-példányt. Vagy amiért az erdészek csillogó szemmel mesélik: egykori kollégáik habfehér, vasalt ingben mentek ki a fák közé, mintha templomba igyekeznének. Találkozás vár rám. Annak minden izgalma, feszültsége, öröme és tapinthatósága.

 

Ledobom az otthoni kényelmest, s miközben belebújok a szintén kényelmes, de mégis vasalt nőibe, valami különös bizsergést érzek. Megyek, oda, az egykori hercegprímási kastélyba, a ma már bárkinek szabadon bejárható szép házba, hogy találkozzak egy olyan férfi kezének, szemének és lelkének a lenyomatával, akiért nem csak női szívek törtek darabokra, de az egész világ a lábai előtt hevert - nem érdemtelenül. Hol vannak hozzá képest a mai pénzeszsák úrhatnámok... 

 

Csókot lehelek a csónak-babakocsiban lágyan elringatózó, épp pilláit süllyesztő Nusi homlokára-arcára. Azt kívánom neki, mint rendesen: álmában táncoljon sokat Tündér Lalával a bálban, s ébredés után el ne mulassza elmesélni nekem, hogy melyik ruháját viselte. Csukom magam mögött a kertajtót, és szaporázom lépteimet. Az utcának dülleszkedő kertek száz meg száz balzsamos virágának nehéz illata búraként borul rám.

 

Haditudósító. Vagyis háború, vér és halál. Vannak kollégák - személyes ismerősök -, akiknek hasonló hóbort szédítette meg a fejét. Hányszor hallgattam őket, amint hol vészjóslóan csendes, hol lázas pillantások közepette meséltek háborús élményeikről egy meglehetősen kényelmes, civilizáltnak mondott, békés kávéházban ücsörögve, ahol véletlenül sem kellett tartanunk légitámadástól. 

 

De kicsoda ez a Robert Capa? Azt remélem, hogy a Vaszary Villa kiállításán közelebb kerülhetek a válaszhoz. 44 képet ígérnek a falakon, meglátjuk, mire lesz elég.

 

 

 

Zavartan ácsorgok a fotók előtt. A rajtuk szereplő arcok szemei mind-mind Robert Capa szeme. Mintha ő maga tekintene rám vietnami, kínai vagy spanyol katonaként, gyászoló mexikói fiúként, és a tömegben bámészkodó kisgyerekként. Borzongás fut végig a gerincemen: hogy lehetséges ez? Tűnődve abba kapaszkodom, hogy előttem a világ, amilyennek az ő szeme látta, talán ez az igézet titka. Hogy helyenként nyers brutalitást mutat a képein? Igen, ez így igaz, de tudnunk kell: sosem a kép brutális, hanem az élet. A fotós csak láttatja mindazt, amire ember képes. 

 

Ő ott volt, s most vele együtt én is. 

 

Barcelona környékén 1936. augusztusában egy köztársasági katona került a kamera látószögébe. Milyen jóképű, Istenem - dobban meg a szívem. Vajon túlélte?

 

 

Aztán 1944. június 6., vagyis a D-nap: partra szálló amerikai csapatok első hulláma Colleville-sur-Mer közelében, Omaha Beacsh - a fotó nem éles, de ez csak fokozza idegeim-izmaim feszülését, amit a borzalom hatására érzek:

 

 

Talán a legismertebb képe: A milicista halála 1936-ból, amit Spanyolországban készített. Máig vita tárgya, hogy beállított kép-e. Nem érdekel. Annyira leteper, hogy ezzel a fotótörténeti kérdéssel nem foglalkozom:

 

 

Ugyanekkor a többi köztársasági milicista szintén a córdobai fronton, mint halálba átlebegő árnyék-lények:

 

 

Bilbao, 1937 májusában, egy légitámadás idején - furcsa, de mintha nem éreznék pánikot az arcokon:

 

 

 

Ez is Spanyolország, egy évvel később: köztársasági katonák a terneli kormányzói palota kidőlt fala mögül nézik a tájat:

 

 

Látom, hogy a németek elleni harcban hogyan bújik fa mögé katonatársaival lélegzetvisszafojtva a lesben álló francia civil 1944 augusztusában, Párizsban:

 

 

Capa Németországban is megfordult. 1945 áprilisában egy amerikai katonát fotóz, aki a bajtársát lelövő német katonákat fogja el Lipcsében - a két német saját hazájában kerül puskavég elé:

 

Később, 1951-ben Essenben egy fiatal szénbányász, aki épp tisztálkodott a munkanapja végeztével:

 

 

Találgatom, hogy vajon mire gondolhatott ez a fiatal vietnami katona, akit 1954. májusában fotózott Capa Hanoiban, Inkokínában - megrémülök, mert az arca szakasztott mása egy közeli hozzátartozómnak:

 

Capa egyik utolsó képe is Vietnamban készült, 1954. május 25-n a Nam Dingből Thai Binhbe vezető úton:

Kína - erős hatású kép, katonák kelnek át a megárasztott Sárga folyón Csencsu közelében, 1938 nyarán:

Máris a Föld másik felén találom magamat, a mexikói elnökválasztások napján kitört erőszak áldozatainak temetésén, 1940-ben:

Ha nincs Capa, akkor azt sem láthatom, hogyan hintázott 1951-ben Hollandiában Julianna királynő a Baarn melletti Soestdijk Palota kertjében Marijke nevű kislányával, aki látássérültként született:

És az egyik naaagy kedvenc: a csodás Ingrid Bergman Hollywoodban, a Diadalív árnyékában című film 1946-os forgatásán - sokáig nem tudtam levenni róla a szememet:

 

Ha már filmszínészek: egy vidám fickó, Gary Cooper egyensúlyoz az amerikai Sun Valley-ben, Idahoban 1941 őszén:

Az aprók tekintete szerencsére nem rácsok mögül csodálkozik rám - szintén Capa szemével -, csak Vilma királynőt mentek megbámulni, amikor a holland trón birtokosa 1939-ben hivatalos látogatásra érkezett Brüsszelbe, és parádét rendeztek a tiszteletére:

Alkuszok a párizsi tőzsde bejáratánál 1936 tavaszán:

Még mindig Franciaország, 1950-ben járunk, Henri Matisse műtermében:

Capa Magyarországon készült képei közül az 1933-as Szelíd farkas érkezett Füredre, ami 2015-ben is sokat mondó:

A kerekeskút már 1948-as keltezésű:

Ugyanebből az évből romeltakarítók egy budapesti háztetőn:

És a romos Erzsébet-híd:

Hazaérve a kiállításról leülök a computer elé, és beütöm Robert Capa nevét a keresőbe. A másodperc tört része alatt megjelenik az élete, vagy legalábbis amit tudni vélnek róla a történetírók.

Friedman Endre néven született Budapesten, 1913. október 22-én. Itt három éves:

18 évesen hagyta el Magyarországot, a dátum nem véletlen... Először Berlinben próbált szerencsét, majd néhány hetes rövid budapesti tartózkodás után 1933 őszén érkezett Párizsba.

1936-ban több megbízás reményében itt vette fel az amerikai hangzású Robert Capa nevet. Ezen a néven vált ismertté, a spanyol polgárháborúban készített felvételeit világszerte már minden nagyobb képes hetilap közölte.

1939 őszén az Egyesült Államokba emigrált. 1946-ban állampolgárságot is kapott, de valójában sohasem telepedett meg.

1954. május 25-én, Indokínában bekövetkezett haláláig haditudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban, a japán-kínai háborúban, a második világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, az izraeli harcokban.

Egyes források szerint ennek a képnek az elkészülte után taposóaknára lépett, ami végzett vele:

Fotóriporterként bejárta a világot; tudósított a háború utáni Kelet-Európából, fényképezett Norvégiában, Svájcban és Japánban is. 1947-ben alapítója volt a máig létező Magnum fotóügynökségnek. Capa korai halálát követően öccse, Cornell alapítványt, majd Nemzetközi Fotográfiai Központot alapított testvére hagyatékának őrzésére és fenntartására. Robert Capa több tízezer negatívját, iratait és személyes emlékeit ma ez az intézmény (ICP) gondozza New Yorkban.

2008-2009 ettől a New York-i International Center of Photography gyűjteménytől vásárolt meg a Magyar Nemzeti Múzeum 985 Robert Capa felvételt. További 25 képet (5 portrét és 20 extra méretű nagyítást) a múzeum ajándékba kapott az eladótól. A megvásárolt 985 kép közül 48 egykorú, eredeti Robert Capa papír pozitív, hírügynökségi példány ún. „press print”. Ezeket Robert Capa több mint tíz országban készítette. A további 937 kép pedig műtárgy-együttest képező sorozat, az ún. Robert Capa Master Selection. Ezt testvére, az ugyancsak fényképész Cornell Capa és Richard Whelan, Capa életrajzírója válogatták az 1990-es évek elején, a hagyatékban fennmaradt körülbelül hetvenezer felvétel közül. A kiválasztottakból – főként negatívról – három egyforma, Robert Capa feliratú szárazbélyegzővel ellátott sorozatot állítottak össze. Ekkor kijelentették, hogy több sorozat nem készülhet. A háromból egy maradt New Yorkban, a második Japánba, a harmadik pedig – ezzel a vásárlással – a szülőföldre került, s vált a magyar kulturális örökség részévé. A 937 felvétel négy földrész huszonhárom országában készült.

Ebből az anyagból 44 kép látható 2015. augusztus 9-ig a füredi Vaszary Villában.

Korzenszky Richárd

Találós kérdés: Nusi, te tudod hogyan fér bele a Tihanyi Apátság a füredi Vaszary villába? 

 

Korzenszky Richárd atyának köszönhetően ez a fizikailag meglehetősen problematikus kérdés megoldhatónak bizonyul: január 4-ig az említett veretes füredi intézményben nézhető meg a Tihanyi Apátság perjelének (vagyis a tihanyi bencés szerzetesközösség vezetőjének) fotókiállítása, ahol több kép témája is az apátság épülete.

"Nagyon szeretem a gyerekeket" - Richárd atya ezzel a kijelentésével valószínűleg belopta magát Nusi bizalmába a kiállítást megnyitó ünnepség alkalmával. Ennek bizonyítékául Nusi türelmesen figyelte az atya további mondatait is, majd a protokoll utáni kötetlen jövés-menés közepette mosolyogva hajtotta buksiját Richárd atya felé nyújtott tenyere alá.

Richárd atya azt mesélte, hogy 1955 karácsonyára kapta az első fényképezőgépét, amit egy szovjet laktanya kerítésénél tudott megvásárolni. Azóta nem is tette le a szerkezetet. Egykori tanárát idézve: "Százszor elmondtam már: semmit nem mondok el kétszer!" - vagyis a témák százszor ismétlődhetnek, a képek között azonban nincs két egyforma. 

 

"Rácsodálkozni a mindig változóra. S észrevenni, hogy mindig ugyanaz. Rácsodálkozni mindig ugyanarra, s rádöbbenni, hogy mindig változó. Eloszlik a sötétség, átragyog a fény: hol hasító-harsány világossággal, hol szelíd, csendes fényességgel. S mindig ugyanarról beszél, hogy "az élet él és élni akar" (Ady). A tihanyi dombon közel ezer éve áll már a templom: a tizenegyedik századi ablakokon ugyanaz a Nap ragyog be ma is, mint akkor, s amely felkel és lenyugszik, amióta világ a világ." És igen: a apátsági templom Picassoinak volt miről mintázni a barokkosan habos felhőket...

"Fény és víz: az ember egyik nélkül sem tudna élni. A Balaton számomra kimondhatatlan és megfoghatatlan ajándék. Ablakomból hol zöldnek, hol szürkének, hol bíborvörösnek, néha feketének látom. Mindig más. És mindig ugyanaz. Az ablakom tövében ott a fényképezőgép: most, azonnal... mert a következő pillanatban már elillan a varázs. S miért nem elég, hogy mély lélegzetet veszek, hogy a csodát egyszerűen magamba szívjam? Mert tudom, hogy mindenkiből hiányzik valami. Belőlem is. S ezt a hiányt betölteni csak annak a Végtelennek az élménye tudja, Akiről Babits kérdez így: Mi van túl minden tarkaságon? Világon, virágon, ruhákon?" - vall Richárd atya.

 

A kiállítás másik része az 1970-80-as években készült fotókból állt össze, láttatva, hogy Richárd atyának utazásai, kirándulásai és zarándoklatai során mindig kéznél volt a fényképezőgép.

Nekem mindössze egyetlen hiányérzetem maradt: a kiállításon szereplő fotók - bizonyára anyagi megfontolásból, és ez érthető is lehet - meglehetősen kis méretű nagyításban kerültek a falakra. De még ezzel is meg tudtam barátkozni, mert közelebb kell bújni hozzájuk. Így a fotó és a nézője közötti távolság lerövidül, és talán a kép témája is valóságosan közelebb kerülhet a szemlélő lelkéhez.

Amikor felkel a nap - Így látom Tihanyt címmel fotóalbum is jelent meg mostanság Korzenszky Richárd képeivel, ez is remek karácsonyi ajándék lehet.

Nusi itt a frissen jövő generációt képviselte, de illik egy percre megállnunk, és Richárd atya édesanyjára gondolnunk, aki 100 (!) évesen nemrég tért meg égi atyjához. 

Ajánlanék még két eseményt, amire érdemes Tihanyba ruccanni: december 14-n 16 órától az Apátsági Kórus hangversenye lesz, ez minden évben az adventünk szoros része. 26-n pedig Soós Gábor orgonakoncertjét rendezik, téliesítés - lásd: bundabugyi - erősen ajánlott, de ettől még nem érdemes megfutamodni!

(A bennünket ábrázoló fotókért köszönet Martinovics Tibornak és Kovács Tibor Istvánnak.)