Robert CAPA

Nemrég egy fotókiállítást nyitottam meg. Kérdezgettem a fotóst, hogy szerinte milyen a JÓ kép. Rövid töprengés után rávágta: "Amit jobb klikkel lementek." Ez 2015 válasza is lehetne. 

 

S máris jön az önmagamnak szóló kérdés: de akkor vajon miért is megyek el megkérdőjelezhetetlen természetességgel egy kiállításra, ha a szobám sarkában ülve, a klaviatúrát babrálva a világ kincsesládája nyílik ki előttem? Most nekem adódik szinte gondolkodás nélkül a saját válaszom: amiért könyvet veszek a kezembe. Fűben vagy ágyban fekve boldogan szuszogom be a szagát, buszon ülve vagy hivatalban várakozva bénultan vergődnék, ha nem húzhatnám elő a vékonyka úti-példányt. Vagy amiért az erdészek csillogó szemmel mesélik: egykori kollégáik habfehér, vasalt ingben mentek ki a fák közé, mintha templomba igyekeznének. Találkozás vár rám. Annak minden izgalma, feszültsége, öröme és tapinthatósága.

 

Ledobom az otthoni kényelmest, s miközben belebújok a szintén kényelmes, de mégis vasalt nőibe, valami különös bizsergést érzek. Megyek, oda, az egykori hercegprímási kastélyba, a ma már bárkinek szabadon bejárható szép házba, hogy találkozzak egy olyan férfi kezének, szemének és lelkének a lenyomatával, akiért nem csak női szívek törtek darabokra, de az egész világ a lábai előtt hevert - nem érdemtelenül. Hol vannak hozzá képest a mai pénzeszsák úrhatnámok... 

 

Csókot lehelek a csónak-babakocsiban lágyan elringatózó, épp pilláit süllyesztő Nusi homlokára-arcára. Azt kívánom neki, mint rendesen: álmában táncoljon sokat Tündér Lalával a bálban, s ébredés után el ne mulassza elmesélni nekem, hogy melyik ruháját viselte. Csukom magam mögött a kertajtót, és szaporázom lépteimet. Az utcának dülleszkedő kertek száz meg száz balzsamos virágának nehéz illata búraként borul rám.

 

Haditudósító. Vagyis háború, vér és halál. Vannak kollégák - személyes ismerősök -, akiknek hasonló hóbort szédítette meg a fejét. Hányszor hallgattam őket, amint hol vészjóslóan csendes, hol lázas pillantások közepette meséltek háborús élményeikről egy meglehetősen kényelmes, civilizáltnak mondott, békés kávéházban ücsörögve, ahol véletlenül sem kellett tartanunk légitámadástól. 

 

De kicsoda ez a Robert Capa? Azt remélem, hogy a Vaszary Villa kiállításán közelebb kerülhetek a válaszhoz. 44 képet ígérnek a falakon, meglátjuk, mire lesz elég.

 

 

 

Zavartan ácsorgok a fotók előtt. A rajtuk szereplő arcok szemei mind-mind Robert Capa szeme. Mintha ő maga tekintene rám vietnami, kínai vagy spanyol katonaként, gyászoló mexikói fiúként, és a tömegben bámészkodó kisgyerekként. Borzongás fut végig a gerincemen: hogy lehetséges ez? Tűnődve abba kapaszkodom, hogy előttem a világ, amilyennek az ő szeme látta, talán ez az igézet titka. Hogy helyenként nyers brutalitást mutat a képein? Igen, ez így igaz, de tudnunk kell: sosem a kép brutális, hanem az élet. A fotós csak láttatja mindazt, amire ember képes. 

 

Ő ott volt, s most vele együtt én is. 

 

Barcelona környékén 1936. augusztusában egy köztársasági katona került a kamera látószögébe. Milyen jóképű, Istenem - dobban meg a szívem. Vajon túlélte?

 

 

Aztán 1944. június 6., vagyis a D-nap: partra szálló amerikai csapatok első hulláma Colleville-sur-Mer közelében, Omaha Beacsh - a fotó nem éles, de ez csak fokozza idegeim-izmaim feszülését, amit a borzalom hatására érzek:

 

 

Talán a legismertebb képe: A milicista halála 1936-ból, amit Spanyolországban készített. Máig vita tárgya, hogy beállított kép-e. Nem érdekel. Annyira leteper, hogy ezzel a fotótörténeti kérdéssel nem foglalkozom:

 

 

Ugyanekkor a többi köztársasági milicista szintén a córdobai fronton, mint halálba átlebegő árnyék-lények:

 

 

Bilbao, 1937 májusában, egy légitámadás idején - furcsa, de mintha nem éreznék pánikot az arcokon:

 

 

 

Ez is Spanyolország, egy évvel később: köztársasági katonák a terneli kormányzói palota kidőlt fala mögül nézik a tájat:

 

 

Látom, hogy a németek elleni harcban hogyan bújik fa mögé katonatársaival lélegzetvisszafojtva a lesben álló francia civil 1944 augusztusában, Párizsban:

 

 

Capa Németországban is megfordult. 1945 áprilisában egy amerikai katonát fotóz, aki a bajtársát lelövő német katonákat fogja el Lipcsében - a két német saját hazájában kerül puskavég elé:

 

Később, 1951-ben Essenben egy fiatal szénbányász, aki épp tisztálkodott a munkanapja végeztével:

 

 

Találgatom, hogy vajon mire gondolhatott ez a fiatal vietnami katona, akit 1954. májusában fotózott Capa Hanoiban, Inkokínában - megrémülök, mert az arca szakasztott mása egy közeli hozzátartozómnak:

 

Capa egyik utolsó képe is Vietnamban készült, 1954. május 25-n a Nam Dingből Thai Binhbe vezető úton:

Kína - erős hatású kép, katonák kelnek át a megárasztott Sárga folyón Csencsu közelében, 1938 nyarán:

Máris a Föld másik felén találom magamat, a mexikói elnökválasztások napján kitört erőszak áldozatainak temetésén, 1940-ben:

Ha nincs Capa, akkor azt sem láthatom, hogyan hintázott 1951-ben Hollandiában Julianna királynő a Baarn melletti Soestdijk Palota kertjében Marijke nevű kislányával, aki látássérültként született:

És az egyik naaagy kedvenc: a csodás Ingrid Bergman Hollywoodban, a Diadalív árnyékában című film 1946-os forgatásán - sokáig nem tudtam levenni róla a szememet:

 

Ha már filmszínészek: egy vidám fickó, Gary Cooper egyensúlyoz az amerikai Sun Valley-ben, Idahoban 1941 őszén:

Az aprók tekintete szerencsére nem rácsok mögül csodálkozik rám - szintén Capa szemével -, csak Vilma királynőt mentek megbámulni, amikor a holland trón birtokosa 1939-ben hivatalos látogatásra érkezett Brüsszelbe, és parádét rendeztek a tiszteletére:

Alkuszok a párizsi tőzsde bejáratánál 1936 tavaszán:

Még mindig Franciaország, 1950-ben járunk, Henri Matisse műtermében:

Capa Magyarországon készült képei közül az 1933-as Szelíd farkas érkezett Füredre, ami 2015-ben is sokat mondó:

A kerekeskút már 1948-as keltezésű:

Ugyanebből az évből romeltakarítók egy budapesti háztetőn:

És a romos Erzsébet-híd:

Hazaérve a kiállításról leülök a computer elé, és beütöm Robert Capa nevét a keresőbe. A másodperc tört része alatt megjelenik az élete, vagy legalábbis amit tudni vélnek róla a történetírók.

Friedman Endre néven született Budapesten, 1913. október 22-én. Itt három éves:

18 évesen hagyta el Magyarországot, a dátum nem véletlen... Először Berlinben próbált szerencsét, majd néhány hetes rövid budapesti tartózkodás után 1933 őszén érkezett Párizsba.

1936-ban több megbízás reményében itt vette fel az amerikai hangzású Robert Capa nevet. Ezen a néven vált ismertté, a spanyol polgárháborúban készített felvételeit világszerte már minden nagyobb képes hetilap közölte.

1939 őszén az Egyesült Államokba emigrált. 1946-ban állampolgárságot is kapott, de valójában sohasem telepedett meg.

1954. május 25-én, Indokínában bekövetkezett haláláig haditudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban, a japán-kínai háborúban, a második világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, az izraeli harcokban.

Egyes források szerint ennek a képnek az elkészülte után taposóaknára lépett, ami végzett vele:

Fotóriporterként bejárta a világot; tudósított a háború utáni Kelet-Európából, fényképezett Norvégiában, Svájcban és Japánban is. 1947-ben alapítója volt a máig létező Magnum fotóügynökségnek. Capa korai halálát követően öccse, Cornell alapítványt, majd Nemzetközi Fotográfiai Központot alapított testvére hagyatékának őrzésére és fenntartására. Robert Capa több tízezer negatívját, iratait és személyes emlékeit ma ez az intézmény (ICP) gondozza New Yorkban.

2008-2009 ettől a New York-i International Center of Photography gyűjteménytől vásárolt meg a Magyar Nemzeti Múzeum 985 Robert Capa felvételt. További 25 képet (5 portrét és 20 extra méretű nagyítást) a múzeum ajándékba kapott az eladótól. A megvásárolt 985 kép közül 48 egykorú, eredeti Robert Capa papír pozitív, hírügynökségi példány ún. „press print”. Ezeket Robert Capa több mint tíz országban készítette. A további 937 kép pedig műtárgy-együttest képező sorozat, az ún. Robert Capa Master Selection. Ezt testvére, az ugyancsak fényképész Cornell Capa és Richard Whelan, Capa életrajzírója válogatták az 1990-es évek elején, a hagyatékban fennmaradt körülbelül hetvenezer felvétel közül. A kiválasztottakból – főként negatívról – három egyforma, Robert Capa feliratú szárazbélyegzővel ellátott sorozatot állítottak össze. Ekkor kijelentették, hogy több sorozat nem készülhet. A háromból egy maradt New Yorkban, a második Japánba, a harmadik pedig – ezzel a vásárlással – a szülőföldre került, s vált a magyar kulturális örökség részévé. A 937 felvétel négy földrész huszonhárom országában készült.

Ebből az anyagból 44 kép látható 2015. augusztus 9-ig a füredi Vaszary Villában.