Robert CAPA

Nemrég egy fotókiállítást nyitottam meg. Kérdezgettem a fotóst, hogy szerinte milyen a JÓ kép. Rövid töprengés után rávágta: "Amit jobb klikkel lementek." Ez 2015 válasza is lehetne. 

 

S máris jön az önmagamnak szóló kérdés: de akkor vajon miért is megyek el megkérdőjelezhetetlen természetességgel egy kiállításra, ha a szobám sarkában ülve, a klaviatúrát babrálva a világ kincsesládája nyílik ki előttem? Most nekem adódik szinte gondolkodás nélkül a saját válaszom: amiért könyvet veszek a kezembe. Fűben vagy ágyban fekve boldogan szuszogom be a szagát, buszon ülve vagy hivatalban várakozva bénultan vergődnék, ha nem húzhatnám elő a vékonyka úti-példányt. Vagy amiért az erdészek csillogó szemmel mesélik: egykori kollégáik habfehér, vasalt ingben mentek ki a fák közé, mintha templomba igyekeznének. Találkozás vár rám. Annak minden izgalma, feszültsége, öröme és tapinthatósága.

 

Ledobom az otthoni kényelmest, s miközben belebújok a szintén kényelmes, de mégis vasalt nőibe, valami különös bizsergést érzek. Megyek, oda, az egykori hercegprímási kastélyba, a ma már bárkinek szabadon bejárható szép házba, hogy találkozzak egy olyan férfi kezének, szemének és lelkének a lenyomatával, akiért nem csak női szívek törtek darabokra, de az egész világ a lábai előtt hevert - nem érdemtelenül. Hol vannak hozzá képest a mai pénzeszsák úrhatnámok... 

 

Csókot lehelek a csónak-babakocsiban lágyan elringatózó, épp pilláit süllyesztő Nusi homlokára-arcára. Azt kívánom neki, mint rendesen: álmában táncoljon sokat Tündér Lalával a bálban, s ébredés után el ne mulassza elmesélni nekem, hogy melyik ruháját viselte. Csukom magam mögött a kertajtót, és szaporázom lépteimet. Az utcának dülleszkedő kertek száz meg száz balzsamos virágának nehéz illata búraként borul rám.

 

Haditudósító. Vagyis háború, vér és halál. Vannak kollégák - személyes ismerősök -, akiknek hasonló hóbort szédítette meg a fejét. Hányszor hallgattam őket, amint hol vészjóslóan csendes, hol lázas pillantások közepette meséltek háborús élményeikről egy meglehetősen kényelmes, civilizáltnak mondott, békés kávéházban ücsörögve, ahol véletlenül sem kellett tartanunk légitámadástól. 

 

De kicsoda ez a Robert Capa? Azt remélem, hogy a Vaszary Villa kiállításán közelebb kerülhetek a válaszhoz. 44 képet ígérnek a falakon, meglátjuk, mire lesz elég.

 

 

 

Zavartan ácsorgok a fotók előtt. A rajtuk szereplő arcok szemei mind-mind Robert Capa szeme. Mintha ő maga tekintene rám vietnami, kínai vagy spanyol katonaként, gyászoló mexikói fiúként, és a tömegben bámészkodó kisgyerekként. Borzongás fut végig a gerincemen: hogy lehetséges ez? Tűnődve abba kapaszkodom, hogy előttem a világ, amilyennek az ő szeme látta, talán ez az igézet titka. Hogy helyenként nyers brutalitást mutat a képein? Igen, ez így igaz, de tudnunk kell: sosem a kép brutális, hanem az élet. A fotós csak láttatja mindazt, amire ember képes. 

 

Ő ott volt, s most vele együtt én is. 

 

Barcelona környékén 1936. augusztusában egy köztársasági katona került a kamera látószögébe. Milyen jóképű, Istenem - dobban meg a szívem. Vajon túlélte?

 

 

Aztán 1944. június 6., vagyis a D-nap: partra szálló amerikai csapatok első hulláma Colleville-sur-Mer közelében, Omaha Beacsh - a fotó nem éles, de ez csak fokozza idegeim-izmaim feszülését, amit a borzalom hatására érzek:

 

 

Talán a legismertebb képe: A milicista halála 1936-ból, amit Spanyolországban készített. Máig vita tárgya, hogy beállított kép-e. Nem érdekel. Annyira leteper, hogy ezzel a fotótörténeti kérdéssel nem foglalkozom:

 

 

Ugyanekkor a többi köztársasági milicista szintén a córdobai fronton, mint halálba átlebegő árnyék-lények:

 

 

Bilbao, 1937 májusában, egy légitámadás idején - furcsa, de mintha nem éreznék pánikot az arcokon:

 

 

 

Ez is Spanyolország, egy évvel később: köztársasági katonák a terneli kormányzói palota kidőlt fala mögül nézik a tájat:

 

 

Látom, hogy a németek elleni harcban hogyan bújik fa mögé katonatársaival lélegzetvisszafojtva a lesben álló francia civil 1944 augusztusában, Párizsban:

 

 

Capa Németországban is megfordult. 1945 áprilisában egy amerikai katonát fotóz, aki a bajtársát lelövő német katonákat fogja el Lipcsében - a két német saját hazájában kerül puskavég elé:

 

Később, 1951-ben Essenben egy fiatal szénbányász, aki épp tisztálkodott a munkanapja végeztével:

 

 

Találgatom, hogy vajon mire gondolhatott ez a fiatal vietnami katona, akit 1954. májusában fotózott Capa Hanoiban, Inkokínában - megrémülök, mert az arca szakasztott mása egy közeli hozzátartozómnak:

 

Capa egyik utolsó képe is Vietnamban készült, 1954. május 25-n a Nam Dingből Thai Binhbe vezető úton:

Kína - erős hatású kép, katonák kelnek át a megárasztott Sárga folyón Csencsu közelében, 1938 nyarán:

Máris a Föld másik felén találom magamat, a mexikói elnökválasztások napján kitört erőszak áldozatainak temetésén, 1940-ben:

Ha nincs Capa, akkor azt sem láthatom, hogyan hintázott 1951-ben Hollandiában Julianna királynő a Baarn melletti Soestdijk Palota kertjében Marijke nevű kislányával, aki látássérültként született:

És az egyik naaagy kedvenc: a csodás Ingrid Bergman Hollywoodban, a Diadalív árnyékában című film 1946-os forgatásán - sokáig nem tudtam levenni róla a szememet:

 

Ha már filmszínészek: egy vidám fickó, Gary Cooper egyensúlyoz az amerikai Sun Valley-ben, Idahoban 1941 őszén:

Az aprók tekintete szerencsére nem rácsok mögül csodálkozik rám - szintén Capa szemével -, csak Vilma királynőt mentek megbámulni, amikor a holland trón birtokosa 1939-ben hivatalos látogatásra érkezett Brüsszelbe, és parádét rendeztek a tiszteletére:

Alkuszok a párizsi tőzsde bejáratánál 1936 tavaszán:

Még mindig Franciaország, 1950-ben járunk, Henri Matisse műtermében:

Capa Magyarországon készült képei közül az 1933-as Szelíd farkas érkezett Füredre, ami 2015-ben is sokat mondó:

A kerekeskút már 1948-as keltezésű:

Ugyanebből az évből romeltakarítók egy budapesti háztetőn:

És a romos Erzsébet-híd:

Hazaérve a kiállításról leülök a computer elé, és beütöm Robert Capa nevét a keresőbe. A másodperc tört része alatt megjelenik az élete, vagy legalábbis amit tudni vélnek róla a történetírók.

Friedman Endre néven született Budapesten, 1913. október 22-én. Itt három éves:

18 évesen hagyta el Magyarországot, a dátum nem véletlen... Először Berlinben próbált szerencsét, majd néhány hetes rövid budapesti tartózkodás után 1933 őszén érkezett Párizsba.

1936-ban több megbízás reményében itt vette fel az amerikai hangzású Robert Capa nevet. Ezen a néven vált ismertté, a spanyol polgárháborúban készített felvételeit világszerte már minden nagyobb képes hetilap közölte.

1939 őszén az Egyesült Államokba emigrált. 1946-ban állampolgárságot is kapott, de valójában sohasem telepedett meg.

1954. május 25-én, Indokínában bekövetkezett haláláig haditudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban, a japán-kínai háborúban, a második világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, az izraeli harcokban.

Egyes források szerint ennek a képnek az elkészülte után taposóaknára lépett, ami végzett vele:

Fotóriporterként bejárta a világot; tudósított a háború utáni Kelet-Európából, fényképezett Norvégiában, Svájcban és Japánban is. 1947-ben alapítója volt a máig létező Magnum fotóügynökségnek. Capa korai halálát követően öccse, Cornell alapítványt, majd Nemzetközi Fotográfiai Központot alapított testvére hagyatékának őrzésére és fenntartására. Robert Capa több tízezer negatívját, iratait és személyes emlékeit ma ez az intézmény (ICP) gondozza New Yorkban.

2008-2009 ettől a New York-i International Center of Photography gyűjteménytől vásárolt meg a Magyar Nemzeti Múzeum 985 Robert Capa felvételt. További 25 képet (5 portrét és 20 extra méretű nagyítást) a múzeum ajándékba kapott az eladótól. A megvásárolt 985 kép közül 48 egykorú, eredeti Robert Capa papír pozitív, hírügynökségi példány ún. „press print”. Ezeket Robert Capa több mint tíz országban készítette. A további 937 kép pedig műtárgy-együttest képező sorozat, az ún. Robert Capa Master Selection. Ezt testvére, az ugyancsak fényképész Cornell Capa és Richard Whelan, Capa életrajzírója válogatták az 1990-es évek elején, a hagyatékban fennmaradt körülbelül hetvenezer felvétel közül. A kiválasztottakból – főként negatívról – három egyforma, Robert Capa feliratú szárazbélyegzővel ellátott sorozatot állítottak össze. Ekkor kijelentették, hogy több sorozat nem készülhet. A háromból egy maradt New Yorkban, a második Japánba, a harmadik pedig – ezzel a vásárlással – a szülőföldre került, s vált a magyar kulturális örökség részévé. A 937 felvétel négy földrész huszonhárom országában készült.

Ebből az anyagból 44 kép látható 2015. augusztus 9-ig a füredi Vaszary Villában.

Korzenszky Richárd

Találós kérdés: Nusi, te tudod hogyan fér bele a Tihanyi Apátság a füredi Vaszary villába? 

 

Korzenszky Richárd atyának köszönhetően ez a fizikailag meglehetősen problematikus kérdés megoldhatónak bizonyul: január 4-ig az említett veretes füredi intézményben nézhető meg a Tihanyi Apátság perjelének (vagyis a tihanyi bencés szerzetesközösség vezetőjének) fotókiállítása, ahol több kép témája is az apátság épülete.

"Nagyon szeretem a gyerekeket" - Richárd atya ezzel a kijelentésével valószínűleg belopta magát Nusi bizalmába a kiállítást megnyitó ünnepség alkalmával. Ennek bizonyítékául Nusi türelmesen figyelte az atya további mondatait is, majd a protokoll utáni kötetlen jövés-menés közepette mosolyogva hajtotta buksiját Richárd atya felé nyújtott tenyere alá.

Richárd atya azt mesélte, hogy 1955 karácsonyára kapta az első fényképezőgépét, amit egy szovjet laktanya kerítésénél tudott megvásárolni. Azóta nem is tette le a szerkezetet. Egykori tanárát idézve: "Százszor elmondtam már: semmit nem mondok el kétszer!" - vagyis a témák százszor ismétlődhetnek, a képek között azonban nincs két egyforma. 

 

"Rácsodálkozni a mindig változóra. S észrevenni, hogy mindig ugyanaz. Rácsodálkozni mindig ugyanarra, s rádöbbenni, hogy mindig változó. Eloszlik a sötétség, átragyog a fény: hol hasító-harsány világossággal, hol szelíd, csendes fényességgel. S mindig ugyanarról beszél, hogy "az élet él és élni akar" (Ady). A tihanyi dombon közel ezer éve áll már a templom: a tizenegyedik századi ablakokon ugyanaz a Nap ragyog be ma is, mint akkor, s amely felkel és lenyugszik, amióta világ a világ." És igen: a apátsági templom Picassoinak volt miről mintázni a barokkosan habos felhőket...

"Fény és víz: az ember egyik nélkül sem tudna élni. A Balaton számomra kimondhatatlan és megfoghatatlan ajándék. Ablakomból hol zöldnek, hol szürkének, hol bíborvörösnek, néha feketének látom. Mindig más. És mindig ugyanaz. Az ablakom tövében ott a fényképezőgép: most, azonnal... mert a következő pillanatban már elillan a varázs. S miért nem elég, hogy mély lélegzetet veszek, hogy a csodát egyszerűen magamba szívjam? Mert tudom, hogy mindenkiből hiányzik valami. Belőlem is. S ezt a hiányt betölteni csak annak a Végtelennek az élménye tudja, Akiről Babits kérdez így: Mi van túl minden tarkaságon? Világon, virágon, ruhákon?" - vall Richárd atya.

 

A kiállítás másik része az 1970-80-as években készült fotókból állt össze, láttatva, hogy Richárd atyának utazásai, kirándulásai és zarándoklatai során mindig kéznél volt a fényképezőgép.

Nekem mindössze egyetlen hiányérzetem maradt: a kiállításon szereplő fotók - bizonyára anyagi megfontolásból, és ez érthető is lehet - meglehetősen kis méretű nagyításban kerültek a falakra. De még ezzel is meg tudtam barátkozni, mert közelebb kell bújni hozzájuk. Így a fotó és a nézője közötti távolság lerövidül, és talán a kép témája is valóságosan közelebb kerülhet a szemlélő lelkéhez.

Amikor felkel a nap - Így látom Tihanyt címmel fotóalbum is jelent meg mostanság Korzenszky Richárd képeivel, ez is remek karácsonyi ajándék lehet.

Nusi itt a frissen jövő generációt képviselte, de illik egy percre megállnunk, és Richárd atya édesanyjára gondolnunk, aki 100 (!) évesen nemrég tért meg égi atyjához. 

Ajánlanék még két eseményt, amire érdemes Tihanyba ruccanni: december 14-n 16 órától az Apátsági Kórus hangversenye lesz, ez minden évben az adventünk szoros része. 26-n pedig Soós Gábor orgonakoncertjét rendezik, téliesítés - lásd: bundabugyi - erősen ajánlott, de ettől még nem érdemes megfutamodni!

(A bennünket ábrázoló fotókért köszönet Martinovics Tibornak és Kovács Tibor Istvánnak.)

Megint jönnek, kopogtatnak, avagy fotós a háznál

 

Az a jó a kórház utáni hazaérkezésben, hogy sokan akarnak a gyermek bölcsője fölé hajolni. De ebben is, mint mindenben a mértékletességre érdemes figyelni.

Az ugye megvan, hogy pici baba arcát-kezét nem tapogatjuk. Meg úgy általában óvjuk. De hát a kedvesebbnél drágább barátok, rokonok, ismerősök azért csak akarnák látni, miből lesz majd cserebogár.

Milyen szerencse, hogy van egy jó barát, GéGé. Nos, ő valami oknál fogva szintén látni akarta Nusit. De GéGének az a nagy előnye, hogy neki van egy kamerája is, amin keresztül más is láthatja Nusit! Juhúúú, éljünk a lehetőséggel! GéGé már akkor is kíváncsiskodott, amikor Nusi még csak pocaklakó volt:

Azt talán még nem írtam, hogy Nusi érkeztét - mint később megtudtam - egy szuperhold némileg siettette. A teleholdra én is érzékeny vagyok, ugatás helyett lesni szoktam, de azt nagyon. Szóval augusztus 8-n egy füredi mesekönyv bemutatója után János barátunkkal bandukoltunk a még nem telített borhét faházai között: délután lévén még nem taposta egymást ember, kutya és babakocsi. Egyszer csak széles mosollyal a pocakom előtt terem a kétgyermekes apuka, aki történetesen a tihanyi Ferenc Pince házigazdája, és már invitál is be bennünket egy mangalica-tepertős kenyérre a saját kis alkalmi rezidenciájukhoz. Na, ezt nem kellett kétszer mondani... kettő is lecsúszott belőle. 

Hazafelé azt éreztem, hogy nehezebb a járás, de akkor még különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam ennek. Éjfél után viszont már igen, ugyanis Nusi egyértelműen jelezte: úron van a karjaimba.

Ezt csak azért kanyarítottam ide, mert ugyebár ha innét indult, hát ide illett elhoznom ismét. Vagyis supsz be a babahintóba, menjünk sétálni egy délutáni órán, nézzük meg a sétányt a borfaluval. GéGé is jött velünk:

Útközben Nusinak megmutattam a helyet, ahova mehet Anna-bálozni, de kategorikusan közöltem vele: én csak az elsőre viszem el - ha ugyan igényli majd -, a többire kísérőt kerítsen maga mellé.

Hazaérkezve szövetkeztünk GéGével, hogy eztán is figyel ránk a kamera mögül (is).

 

Az aranyszabályt lefektettük: egy nap csak egy audiencia van, a többit hivatalos formában, lásd: GéGé-fotón közöljük a kedvesebbnél drágább barátokkal. Így aztán megint jöttek, kopogtattak, Nusi szélesebbnél vidámabb mosolyokkal fogadta a hódolatokat, és boldogan élünk, míg meg nem unjuk azt :)

Pici Annával Lujza asszony módjára tervezünk: gyakran meglátogatnak bennünket, mindenféle híreket hordanak ide a nagyvilágból, miután mi úgy élünk füredi tuszkulánumunkban, hogy lesz vizitszobánk.

"Balatonfüreden, ahol a fürdőtelepi malommal szemközt még ma is állong ama fehér falú, régebbi nemesi kúriára is emlékeztető földszintes ház, amelyet az idegeneknek Blaháné portája néven mutatnak meg, gyakran meglátogatták a „nemzet csalogányá”-t ismerősei, akik mindenféle híreket hordtak ide a nagyvilágból, miután Blaháné úgy élt füredi tuszkulánumában, mint egy régi magyar nagyasszony. Újságot sem igen olvasott, mert hiszen már annyi mindent írtak róla az újságok, hogy valamely nevezetesebbet nemigen költhettek. Kéry Gyula – lelkes és tragikus sorsú költő – pláne könyvet is írt Blahánéról, aki körülbelül elérte mindama dicsőségeket, amelyek egy magyar színésznőt a 19. században megkoszorúzhattak. Blaháné falusi asszonyként éldegélt Füreden, tyúkokat, kakasokat nevelt meglehetősen tágas udvarán, menyecskésen felkötött fővel, piros papucsban járt-kelt házában; míg déltájban, amikor a vizitelések ideje elkövetkezne, fekete ruhát öltött, mint a régi magyar világbeli asszonyok.

Blahánénak vizitszobája volt Füreden. Ez a vizitszoba az épület bal szárnyában állott, és éppen olyan vizitszoba volt, amilyen abban az időben másfelé is feltalálható volt Zalában. Csupán családi fotográfiák, kézimunkák, falusias virágvázák, háziszövésű szőnyegek, tarka gyékények ékesítették a szobát, a közepén lepkékkel festett ernyőjű petróleumlámpás függött, jóságos muskátliszagok a levegőben és még egy zöld cserépkályha is volt a sarokban, hogy teljessé legyen a magyar milliő.

Blaháné jóban volt Jókaiékkal, amíg azok itt laktak, nem messzire a Blaháné kúriájától, ama villaszerű épületben, amelyet manapság Füred egyik legrégibb épületének mondanak; habár Laborfalvi Rózával már nem nagyon lehetett egyezni. De még nagyobb barátságot tartott a községbeli falusi úriasszonyokkal, akik vidéki szokás szerint alkonyatonkint nagykendőkben, viklerekben, kézilámpással meglátogatták a magányos Blahánét."

(Krúdy Gyula: Blaháné meséi)