2017. július 12., szerda

Nincs itt semmi látnivaló?



A László Károly Gyűjtemény margójára

-          Elvitték?
-          El.
-          De miért?
-          Azt mondják: joguk volt hozzá.

És valóban.
László Károly műgyűjtő 2006-ban letétbe helyezte a gyűjteménye egy részét Veszprémben. Úgy mondják: nagyon megszerette a várost, amihez előtte nem volt kapcsolata. Nem itt született ugyan, hanem Victor Vasarely szülővárosában, Pécsen, Vásárhelyi Győző után 17 évvel, 1923-ban. Zsidó ősei a XVIII. században kerültek Magyarországra, Mária Terézia üldözte el őket Morvaországból. Édesapja a hannoveri Continental Művek dél-magyarországi képviselője volt. Álmodozó gyermeke jobban szeretett egymagában, a gazdag fantáziájával megteremtett világban játszani, mint társaival, akik gátat szabtak képzelete szabad szárnyalásának. A cisztercita rend pécsi reálgimnáziuma után a város orvosi karára iratkozott be, de egyetemista élete gyorsan megszakadt: 1944-ben a nácik Auschwitzba deportálták. Több lágert is megjárva, a háború utolsó napjaiban Theresienstadtban, az amerikai csapatok szabadították ki. Nővérén kívül valamennyi családtagját elveszítette, ő 37 kilósan ért haza. Pécsről mintegy ezer férfit deportáltak, közülük tizenketten tértek vissza.

1945-ben Bázelbe költözött nővéréhez, ahol előbb folytatta orvosi tanulmányait, majd Szondi Lipót tanítványaként pszichoanalízissel kezdett foglalkozni. Ez sodorta a művészet felé, a szürrealizmusban találta meg tudományágának művészeti párhuzamát. Színdarabokat írt, saját színtársulatot alakított és műkereskedelemmel kezdett foglalkozni. Gyűjteményét az 1950-es években alapozta meg. A huszadik század amerikai és nyugat-európai alkotói, művészei közül sokakkal személyes kapcsolatban volt: William Burroughs, Jean Cocteau, Christo, Allan Ginsberg, Patricia Highsmith, Robert Mapplethorpe, Andy Warhol. A magyar alkotók közül Kassák Lajos, Ligeti György, Tamkó Sirató Károly, Victor Vasarely is a barátai közé tartoztak. Kassák Lajost ő fedezte fel a nyugat-európai közönség számára, ő adta ki az első könyvet róla.

Lelki társainak a tibetieket érezte. Imádta a Távol-Keletet, járt Bali szigetén, Nepálban, Kambodzsában, Laoszban, Burmában, és beszélgetett a Dalai Lámával. Életének valódi színtere azonban a háza volt, Bázelben, ahol ezerszám rejtőztek a műalkotások. Nemcsak a falakon, polcokon, hanem az emeletre vezető lépcsőfokokon, sőt a mennyezeten is, ezért aztán kézenfekvő volt, hogy a gyűjteményt kényelmesebb helyre költöztessék, és megnyissák a nagyközönség előtt. Az ezredforduló tájékán Veszprém épp forrást keresett, hogy felújíthassa egyre romló állapotban lévő épületét a várban, László Károly pedig magyarországi otthont keresett gyűjteménye számára. A szerencsés találkozás révén újulhatott meg a Dubniczay-palota, méltó helyszínt biztosítva a műalkotások sokaságának: 2006-ban a felújított palotában nyílt meg a XX. század képzőművészetéből keresztmetszetet nyújtó állandó kiállítás.

László Károly olyannyira veszpréminek érezte magát, hogy ide is temetkezett, a gyűjteménye közelében akart maradni halála után is. Hogy forog-e a sírjában, amiért csak ő marad Veszprémben, a gyűjteményt pedig becsomagolták és elvitték? Nem hinném. A jogi fogalmakkal ugyanis neki is tisztában kellett lennie: a letétbe helyezett gyűjtemény sorsáról a mindenkori tulajdonos dönt, vagyis ő, halála után pedig az örököse. Ha annyira biztos akart lenni abban, hogy a gyűjteménye, vagy annak egy része szeretett városában, Veszprémben maradjon, akkor miért a letéti formát választotta?

Porga Gyula, Veszprém polgármestere, és Hegyeshalmi László, a Művészetek Háza igazgatója 2011-ben személyesen utaztak ki a gyűjtő bázeli otthonába. A látogatás alkalmával László Károly örült, hogy a gyűjteménye a lehető legjobb helyen van, a befogadó intézmény minden igényének eleget tett, így újabb tíz éves letéti szerződést írt alá. Felmerült, hogy a város 45 műalkotást ajándékba kap, de betegsége miatt László Károly már nem tudott Veszprémbe utazni. Az ajándékozás végül nem valósult meg, a gyűjtemény letétben maradt Veszprémben. A gyűjtő halála után örököse megerősítette a letéti szerződést, majd több hónappal ezelőtt levelezés indult közte és a város között a gyűjtemény sorsáról. A Nemzeti Bank által felkért szakértők megérkeztek Veszprémbe, felmérték a műtárgyakat, az MNB Értéktár Program vételi ajánlatot tett az örökösnek, aki ennek a hatszorosát kérte.

A nemrég összepakolt és elszállított gyűjtemény már nem ugyanaz volt, mint ami 2006-ban Veszprémbe került. 2011-ben és 2015-ben is volt szerződés szerinti változtatás, „frissítés”. Darabra ugyanannyi műalkotás érkezett vissza, de főművek kerültek ki az anyagból (Patkó Károly1928-as „Férfi képmása” című képét például 40 millióért látták egy aukción). Ezt persze nehéz objektíven megítélni, mert a művészet mégiscsak szubjektív. Műgyűjtői berkekből azt lehetett hallani, hogy László Károly 2013-ban bekövetkezett halála után az örökös több kísérletet tett a műalkotások értékesítésére, egyesek szerint a gyűjteményt egyben is eladásra kínálta már.

Ezen a ponton érdemes megvizsgálni, hogy miből is áll a műgyűjtés? Minden bizonnyal pénz is mozog, időnként nem is kevés. De László Károly esetében sem ez volt a kezdet. Vagy a másik nagy, Veszprémben közkincsé tett magángyűjtemény tulajdonosát, Vass Lászlót is példaként hozhatom, aki családjának körülményeiről egy korábbi írásában így vallott: „Budapest egyik kisvárosra emlékeztető peremkerületében születtem, ahol egymásra ikrekként hasonlító családi házakban bérből, fizetésből élő kisemberek élnek. Három generációnak adott békés otthont, a jövedelemhez szabott kielégítő, ám minden kényelmen túli luxust nélkülöző épület. A cipőipari technikum befejezése, cipész-mestervizsgám után a Magyar Divat Intézet tervezőjeként is itt éltem feleségemmel és két kislányommal.” Terveket és modelleket készített szabadidejében, amikre felfigyelt egy sikeres, önálló üzlettel rendelkező cipészmester-kereskedő, akinek a társa lett. Négy év elteltével önállósította magát Vass László, és saját üzletet nyitott a Belváros egyik patinás utcácskájában, ahol saját tervek alapján, kézi munkával készült cipőit kezdte árulni. Azonban nem maradt meg a kaptafánál, egyre inkább a modern képzőművészet felé fordult a figyelme, vagyis a mindennapi munkán túli igények ébredtek benne.

Egy gyűjtemény elsősorban a gyűjtő lelkének a lenyomata. Ha már az imént Vass Lászlót citáltam ide, akkor folytatom vele: „A lényeg az, hogy arculata legyen egy gyűjteménynek, a pénzben kifejezett értéke másodlagos. A maga nemében különleges az a gyűjtemény, amit egyedi gondolatmenet mentén alakítottak ki, egységes koncepcióval, nem kell nagyon drágának is lennie.  Egy gyűjtemény a gyűjtő szemléletét tükrözi elsősorban, amit a világ felé mutatni kíván. Annál szebb dolog pedig nincs a világon, mint egy képről eldönteni, hogy milyen. Utánajárni, hogy milyen életet élt az alkotó, s minden fellelhető mögöttes műveltséget megszerezni. A modern művészet olyan, mint egy kavics a vízben, ami fodrokat, hullámokat hoz létre, így megy előre a világ, és ebben a lendületben, ebben a sodrásban érzem magamat jól én is.”

Ha ezt a dinamikát vesszük alapul, akkor a László Károly Gyűjtemény Veszprémből való elvitelére mondhatnánk azt is, hogy „nincs itt semmi látnivaló kérem, tessék nyugodtan tovább menni”. A gyűjtemény eladott darabjai nagy valószínűség szerint egy másik gyűjteménybe kerülnek. Az is lehet, hogy az új tulajdonos már évek óta várt rá, hogy legyen egy Kassákja, mert úgy érzi teljesebbnek a gyűjteményét. Az persze más kérdés, hogy a gyűjteményt a köz javára fordítja-e, és bárki megnézheti (mint ahogy a László Károly Gyűjtemény is szabadon látogatható volt a Dubniczay-palotában), vagy hét lakat alatt őrzi, s jó esetben a család gyönyörködhet benne. (Kevésbé szerencsés esetben csak időnként kerül elő a páncélból, villantani a dicsekvő üzleti partner előtt.) De a tulajdon akkor is szent. Jogos birtokosa azt tesz a műtárgyával, amit akar, szabadon adhatja-veheti, magán- vagy közgyűjteménybe teheti.

Erről egy ugyancsak veszprémi, időszaki kiállítás megnyitóján hallott történet jut eszembe. Forró nyári nap volt, mégis sokan vállalták, hogy útra kelnek, mert látni akarták a magánygyűjteményből összeállított kiállítást. A ceremónia után odasodródott mellém egy jól értesült barátném, aki előzőleg a jelen lévő gyűjtő fiával váltott szót. A szeretett gyermek azt kérdezte a barátnémtól: „Tudod, mik lógnak itt a falon? Ezek autók és hajók”.

Így is lehet. És nincs ebben semmi megvetni való. A Föld egy sóhajtásnyira, alig észrevehető módon megállt, aztán forgott tovább. A Dubniczay-palotában, ha ügyesek - és miért ne lennének azok? –, akkor ugyanez történik: megállnak egy sajnálkozó pillanatra, a csomagoló műkincsszállítók között még utoljára megsimogatják tekintetükkel a búcsúzó képeket, nyugodt szívvel gondolnak arra, hogy az őrzésükért, a népszerűsítésükért mindent megtettek, és azzal a reménnyel engedik őket útnak, hogy valahol már türelmetlenül várják őket. Aztán térülnek-fordulnak az üres falak között, s új tervek születnek. Ki tudja, lehet, hogy a magángyűjtők sorban állnak egy kultúrát értő és szerető város kiállítóterméért, amibe László Károly még a felújítása előtti állapotában szeretett bele. S talán nem is szükséges egy másik állandó kiállítást szervezni, évente más és más alkotások kerülhetnek a látogatók elé. Örülünk annak, hogy László Károly gyűjteményének Veszprém adott átmeneti otthont, s nyitottan állunk az eljövendő meglepetések elé.

(Az írás a SÉD kritikai lap 2017. nyári számában jelent meg.)

2017. július 8., szombat

Balaton vs. Sound


Először azt hittem, hogy az ég dörög. De zavartalan napsütésben közel-távol egyetlen felhő se volt az égen. Aztán belepillantottam a naptárba: július 5. Szóval kezdődik... Nyári forróság, mi lesz itt öt napig, ha még az éjszakai szellőztetésről is le kell mondani? Nem mintha zárt ablaknál sokkal elviselhetőbb lett volna a zaj.

Az alig hároméves négyszer sírt fel, mire ott tudtam hagyni. Odaültem a számítógéphez, és ezt a kérdést engedtem el az információs sztrádán:
„Tudja valaki, hogy hol gyűjtik az aláírásokat a Balaton Sound betiltásához?”
Azzal a lendülettel kikapcsoltam a gépet, és elővettem egy jó könyvet.

Másnap reggel korai ébredés, kilenckor rajtol a Kékszalag. Az előző évek gyakorlatából okulva nem volt újdonság, hogy a déli partról reggel hatkor is dübörög a basszus. Az egész nap a vitorlák, a víz, a Balaton-felvidék és a kék ég bűvöletében telt. Jócskán este volt, amikor leadtam a tudósításomat a szerkesztőségnek, és bekukkantottam a személyes oldalamra is. Meglepve láttam, hogy az előző esti, felhőre írt feliratom mit indított el. Azon még jót derültem, hogy „Te azért ennél jóval fiatalabb vagy! :)”, meg „Aranyom, mi a baj vele?”, de a többi hozzászólás olyan tartalommal bír, ami szélesebb merítésben mutatja a kérdés sokrétegűségét.

Egy hatvan év feletti füredi nyugdíjas hölgy adja a felütést, aki művelődési házban dolgozott előtte, és koncerteket szervezett hosszú évtizedeken keresztül: „Elég rémes, ütemes bum-bum.... ez zene lenne???? Pár éve (tán az első Sound után) Zamárdin át jöttünk a komphoz, elképesztő szemét volt amerre a szem ellát. Tájkép csata után. A víz felerősíti az amúgy is rettenetes zenét. Különösen a tihanyiak örülhetnek. Tyiho (csend).... mostanában egyre kevésbé felel meg a nevének Tihany is.”

Némileg igazolva érzem magamat, hogy nemcsak az én füleim érzékenységéről van szó, amikor egy menő budapesti DJ megjegyzi, hogy „Füreden BRUTÁLIS”, s ennek igazolására egy táblázatot is közzé tesz:


Egy negyven fölötti mérnök-közgazdász férfi jelenti, hogy „Csopak is elesett…”, amire egy Tirolban házmesterkedő, pizzat sütő, negyven év körüli férfi véleménye érkezik, miszerint öt napot mindenkinek ki kell bírni: „azt is nézzétek, hány embernek ad munkát és mégiscsak emel a turizmuson, az egyébként döglődő Balatonon.” (Némi csalódással veszem tudomásul, hogy Tirolból nézve döglődünk.) Egy hetven év körüli, nyugdíjas óvodavezető hölgy megjegyzi, hogy „Lehet fordulni évek óta bármely hatósághoz, semmi nem történik.”, mire a korábban hozzászóló nyugdíjas művelődésszervező kifejti, hogy igényes nyaralókat nem lehet várni a Balatonhoz, mert azok nem tűrik az ilyen zűrzavart, a tömegturizmus pedig azzal szűnt meg, hogy a keleti és nyugati németek a Balaton helyett a déli tengereken nyaralnak együtt.

Nem várt fordulatként ezen a ponton belép a fesztivál egyik résztvevője, aki felveti, hogy akkor a veszprémi Utcazene Fesztivált, a Rozé, Rizling, Jazz Napokat és a VOLT-ot is be lehetne csukni, a Szigetről már nem is beszélve. A művelődésszervező védelmébe veszi az Utcazenét, mondván, hogy az intimebb, és határozottan feldobja a veszprémi nyarat, a Sziget pedig szerinte zártabb, majd röpke meghívót nyújt át a kételkedőknek, hogy jöjjenek át az északi partra, hallgassák meg innét a zamárdi bulit.

A fesztiválozó válasza ébreszt rá a kérdésem pontatlanságára: „Nem tilthattok be dolgokat, csak azért, mert nem tetszik! Ez szerintem nonszensz ... Az Utcazene pont ennyire zavaró annak a techno rajongónak, aki a Kossuth utcában lakik!” Nem nehéz belátnom, hogy a felvetésemben szereplő „betiltani” kifejezés nem tükrözte a valós szándékomat, miszerint nekem elég lenne, ha valaki megtalálná a ’volume’ feliratot. Ez juthatott a művelődésszervező hölgy eszébe is, aki a betiltás ötletét elvetve humorral hozzáteszi, hogy van füldugó is. A 43 éves zenekarvezető-tervezőgrafikus súlyos mondattal tolja meg: „És tolerancia is van.” Egy csopaki újságírónő szintén az Utcazene védelmére siet, szerinte annak a hangereje meg se közelíti a Sound-ét, és Veszprém éjfél felé minden nap elcsendesedik.

Nem kellett sokat várni, és a fesztiválozó korosztály is színre lépett egy 22 éves, az adatlapja szerint Eisenstadt-i iskolát végzett fiú személyében. Illedelmes megszólítás után a művelődésszervezőnek elmagyarázza a zajhatás lényegét: „Amit ön hall és levonja belőle a "csak bum-bum" következtetést, az azért van, mert a magas hullámú zene hullámhossza kb. 20 cm, az alacsony hullámhosszú zene hullámhossza pedig kb. 2 m. Ezáltal a mély része a zenének (bum-bum) sokkal messzebb elhallatszik, mint a magas. Tehát ez csak egy része a zenének és ezért tűnik csak bum-bum-nak.” Ez kevés vigasz az északi oldalnak, előkerülnek a számok a kalapból: „Nem tudom, hány ezren lehetnek a helyszínen, de sejtem, hogy legalább annyian vagyunk, akiket zavar, ami átjön!” A csopaki újságírónő szerint több százezer embert irritál a Sound, mert Alsóörstől valószínűleg az északi part túlsó csücskéig végigdübörög. (A sokat emlegetett 150-170 ezer fesztiválvendég egyesek szerint úgy jön ki, hogy az összes nap vendégeinek a számát összeadják, holott jelentős hányaduk bérletes. Vagyis meglehet, hogy valójában 60-70 ezer ember szórakozásáról van szó.)

Ezzel elérkeztünk a folyamatosan visszatérő kérdéshez. A fesztiválozó szerint egy rendezvényről nem szabad úgy dönteni, hogy hány embert zavar, s megjegyzi, hogy épp harmincezer ember szórakozik a helyszínen. Mondandóját megtoldja egy valós idejű fotóval, ami a Kardoszi színház előadásáról készült:


Egy budapesti újságíró kolléga belekapaszkodik a hibás kérdésembe – joggal: „Tiltsunk be mindent. Az a legjobb. Vissza a cocialista lángossütőt a Mi Balatonunkra. Éljen a szandál fehérzoknival.” Soundál – javítja ki a kedvenc zenekarvezető-tervezőgrafikusom. Egy füredi könyvelő gyorsan forintosít: „Így van, tiltsunk be mindent! Csak a kiállítások maradjanak, tárlatok, ingyenes előadások! - és ez akkor miből lenne? Egyik program hozza a pénzt, a másik viszi! Vonjunk egyenleget, alkalmazkodjunk, vannak előnyök és hátrányok, ízlések és pofonok!” A művelődésszervező szerint a lángossütők még itt vannak, a szandálokat papucsra cserélték, a Balaton pedig ugyanúgy elérhetetlen, mint anno, sőt egyre jobban bekerítik.

A Tirolból hazaüzenő házmester-pizzasütő nemzetközi rálátásból merítve leszögezi, hogy ez a világ bármely pontján örök vitának számít, egyébként pedig a vasút vagy a főút mellett lakóknak is viselniük kell a zajhatást. Majd éles fordulattal szózatot intéz a Balaton mellett élőkhöz, akik nyáron a teraszon vacsorázva a tó tükrében nézhetik a lenyugvó napot: „Én szívesen felajánlom a pannonhalmi házunkat erre az öt napra cserébe. Itt viszont 365 napon keresztül kutyaugatás, vonatok zaja, krosszpályán a kis gyilkos motorok, telente a motoros fűrészek, a traktorok, a fűnyírók zaját kell megszokni. És akkor még ott van a vidéki élet krémje: a disznók, lovak szaga, a kerti tüzelések. Hát igen. A mi házunk csak 15 milliót, vagy talán annyit sem ér. Ha a Balaton partján állna, 60-70 millióra saccolnám. Nekünk a pancsolás a fürdőkádban van. A jó fesztivál hangulatról meg a Petőfi Rádió gondoskodik. Miért baj, hogy ilyenkor jön a nyugat Magyarországra? Hogy ti, vagy rokonaitok, kik lakáskiadásból (is) éltek, ilyenkor jól megy a szekér? 5 nap! Bírjátok ki! Ne vegyétek el néhány szórakozni vágyótól a lehetőséget, hogy láthassák kedvenceiket! Ne legyetek irigyek az ő vigadalmukra! Vagy ha zavar, miért nem mentek el Ti is kikapcsolódni? Sátrazni? Szexelni valami extrém helyen, csakhogy nektek még jobb legyen?” – tizenkét lájkot söpör be érte.

A nyugdíjas óvodavezető hölgy megjegyzi, hogy nyár végén jön a következő öt istenverte nap Zamárdiból: a Strandfesztivál. Egy 43 éves borszakértő hölgy az „Élni és élni hagyni” elv szerint nem csak az északi partiaknak kell toleránsan viselkedniük, hanem a fesztiválozóknak is. A fiatal pápai angoltanár szerint „ami baj a fesztivállal a drognak vagy annak nem minősülő cuccok töménytelen mennyisége... na az ellen aláírnék, sőt…” A fiatalember adatlapján úgy látom, hogy a Minnesota-i egyetemre járt. Egy hatvanhoz közelítő pápai középiskolai tanár viccesen felveti, hogy akit zavar a zaj, az menjen el pár napra nyaralni Görögországba.

S ha már Pápa lendületbe jött, innét érkezik a fesztiválozó korosztály másik képviselője is, a szépen tetovált 19 éves pénztáros-eladó hölgy. Fájlalja, hogy Magyarországon minden jót el akarnak rontani: „Végre hírt hall a világ erről az országról hogy tudják ez is létezik és szép hely, erre a magyar nép megint el akarja tüntetni. Akit pedig zavarnak a koncertek utazzon el, vagy bírja ki azt a súlyos terhet, nyűgöt, bajt, hogy a kicsi hazája végre figyelmet kap, és a fiatalok is otthon érzik magukat benne.”

A folytatásban többektől szó esik még arról, hogy aki csak a saját érdekeit nézi, az költözzön az erdőbe, és amikor nem volt semmilyen közönséget foglalkoztató esemény, akkor meg az volt a baj. „Lássuk be, nem feleslegesen kidobott állami pénz a fesztivál! Merthogy nem adófizetők pénze van benne.” Egyébként meg ötven forint egy füldugó, altatószerként pedig a szex mellé nyolc óra fizikai munkát ajánl egy irodai dolgozó. Óvatosan megjegyzi valaki, hogy a zajtól a nyaralók se tudnak aludni, ahogy az sem, aki reggel munkába indul, és a szexhez sok sikert kíván Tirolban.

A bortechnikus közli, hogy generációk hosszú sora óta itt él a családja, s ha nem baj, akkor nem szeretne lakóhelyet váltani, mert a család keze nyoma minden szegletből visszaköszön. Nem divatból vagy sikkből élnek itt. Legyen Sound, de okosan, kisebb hangerővel. Egy 43 éves várpalotai life coach-informatikus szerint a keszthelyi szabadtéri színpad helyén ma fizető parkoló áll a „környékbeli lakók miatt, akiket zavart a kultúra hangja.” Szerinte a Balaton környéki szabadtéri színpadok közül sok azért nem üzemel, mert „valakiknek nem tetszett, pedig mindig is voltak hangos rendezvények, csak korábban toleránsabb volt a nép. A mai társadalom gyenge a toleranciában, ám annál erősebb a harsogó kritikában.”

Nos, az első este tényleg nagyon erős volt, ahogy az én 'betiltani' ötletem is. Annak felettébb örülök, hogy a markáns vélemények is kulturált formát kaptak a társalgásban. A magam részéről nincs bajom egyetlen zenei irányzattal sem, nyíljon a mezőn sokféle virág, jöjjenek a nyaralók, legyen szex és nyolc óra fizikai munka. Egyiket se fogom számon kérni senkin sem.