Nincs itt semmi látnivaló?

A László Károly Gyűjtemény margójára

-          Elvitték?

-          El.

-          De miért?

-          Azt mondják: joguk volt hozzá.

És valóban.

László Károly műgyűjtő 2006-ban letétbe helyezte a gyűjteménye egy részét Veszprémben. Úgy mondják: nagyon megszerette a várost, amihez előtte nem volt kapcsolata. Nem itt született ugyan, hanem Victor Vasarely szülővárosában, Pécsen, Vásárhelyi Győző után 17 évvel, 1923-ban. Zsidó ősei a XVIII. században kerültek Magyarországra, Mária Terézia üldözte el őket Morvaországból. Édesapja a hannoveri Continental Művek dél-magyarországi képviselője volt. Álmodozó gyermeke jobban szeretett egymagában, a gazdag fantáziájával megteremtett világban játszani, mint társaival, akik gátat szabtak képzelete szabad szárnyalásának. A cisztercita rend pécsi reálgimnáziuma után a város orvosi karára iratkozott be, de egyetemista élete gyorsan megszakadt: 1944-ben a nácik Auschwitzba deportálták. Több lágert is megjárva, a háború utolsó napjaiban Theresienstadtban, az amerikai csapatok szabadították ki. Nővérén kívül valamennyi családtagját elveszítette, ő 37 kilósan ért haza. Pécsről mintegy ezer férfit deportáltak, közülük tizenketten tértek vissza.

1945-ben Bázelbe költözött nővéréhez, ahol előbb folytatta orvosi tanulmányait, majd Szondi Lipót tanítványaként pszichoanalízissel kezdett foglalkozni. Ez sodorta a művészet felé, a szürrealizmusban találta meg tudományágának művészeti párhuzamát. Színdarabokat írt, saját színtársulatot alakított és műkereskedelemmel kezdett foglalkozni. Gyűjteményét az 1950-es években alapozta meg. A huszadik század amerikai és nyugat-európai alkotói, művészei közül sokakkal személyes kapcsolatban volt: William Burroughs, Jean Cocteau, Christo, Allan Ginsberg, Patricia Highsmith, Robert Mapplethorpe, Andy Warhol. A magyar alkotók közül Kassák Lajos, Ligeti György, Tamkó Sirató Károly, Victor Vasarely is a barátai közé tartoztak. Kassák Lajost ő fedezte fel a nyugat-európai közönség számára, ő adta ki az első könyvet róla.

Lelki társainak a tibetieket érezte. Imádta a Távol-Keletet, járt Bali szigetén, Nepálban, Kambodzsában, Laoszban, Burmában, és beszélgetett a Dalai Lámával. Életének valódi színtere azonban a háza volt, Bázelben, ahol ezerszám rejtőztek a műalkotások. Nemcsak a falakon, polcokon, hanem az emeletre vezető lépcsőfokokon, sőt a mennyezeten is, ezért aztán kézenfekvő volt, hogy a gyűjteményt kényelmesebb helyre költöztessék, és megnyissák a nagyközönség előtt. Az ezredforduló tájékán Veszprém épp forrást keresett, hogy felújíthassa egyre romló állapotban lévő épületét a várban, László Károly pedig magyarországi otthont keresett gyűjteménye számára. A szerencsés találkozás révén újulhatott meg a Dubniczay-palota, méltó helyszínt biztosítva a műalkotások sokaságának: 2006-ban a felújított palotában nyílt meg a XX. század képzőművészetéből keresztmetszetet nyújtó állandó kiállítás.

László Károly olyannyira veszpréminek érezte magát, hogy ide is temetkezett, a gyűjteménye közelében akart maradni halála után is. Hogy forog-e a sírjában, amiért csak ő marad Veszprémben, a gyűjteményt pedig becsomagolták és elvitték? Nem hinném. A jogi fogalmakkal ugyanis neki is tisztában kellett lennie: a letétbe helyezett gyűjtemény sorsáról a mindenkori tulajdonos dönt, vagyis ő, halála után pedig az örököse. Ha annyira biztos akart lenni abban, hogy a gyűjteménye, vagy annak egy része szeretett városában, Veszprémben maradjon, akkor miért a letéti formát választotta?

Porga Gyula, Veszprém polgármestere, és Hegyeshalmi László, a Művészetek Háza igazgatója 2011-ben személyesen utaztak ki a gyűjtő bázeli otthonába. A látogatás alkalmával László Károly örült, hogy a gyűjteménye a lehető legjobb helyen van, a befogadó intézmény minden igényének eleget tett, így újabb tíz éves letéti szerződést írt alá. Felmerült, hogy a város 45 műalkotást ajándékba kap, de betegsége miatt László Károly már nem tudott Veszprémbe utazni. Az ajándékozás végül nem valósult meg, a gyűjtemény letétben maradt Veszprémben. A gyűjtő halála után örököse megerősítette a letéti szerződést, majd több hónappal ezelőtt levelezés indult közte és a város között a gyűjtemény sorsáról. A Nemzeti Bank által felkért szakértők megérkeztek Veszprémbe, felmérték a műtárgyakat, az MNB Értéktár Program vételi ajánlatot tett az örökösnek, aki ennek a hatszorosát kérte.

A nemrég összepakolt és elszállított gyűjtemény már nem ugyanaz volt, mint ami 2006-ban Veszprémbe került. 2011-ben és 2015-ben is volt szerződés szerinti változtatás, „frissítés”. Darabra ugyanannyi műalkotás érkezett vissza, de főművek kerültek ki az anyagból (Patkó Károly1928-as „Férfi képmása” című képét például 40 millióért látták egy aukción). Ezt persze nehéz objektíven megítélni, mert a művészet mégiscsak szubjektív. Műgyűjtői berkekből azt lehetett hallani, hogy László Károly 2013-ban bekövetkezett halála után az örökös több kísérletet tett a műalkotások értékesítésére, egyesek szerint a gyűjteményt egyben is eladásra kínálta már.

Ezen a ponton érdemes megvizsgálni, hogy miből is áll a műgyűjtés? Minden bizonnyal pénz is mozog, időnként nem is kevés. De László Károly esetében sem ez volt a kezdet. Vagy a másik nagy, Veszprémben közkincsé tett magángyűjtemény tulajdonosát, Vass Lászlót is példaként hozhatom, aki családjának körülményeiről egy korábbi írásában így vallott: „Budapest egyik kisvárosra emlékeztető peremkerületében születtem, ahol egymásra ikrekként hasonlító családi házakban bérből, fizetésből élő kisemberek élnek. Három generációnak adott békés otthont, a jövedelemhez szabott kielégítő, ám minden kényelmen túli luxust nélkülöző épület. A cipőipari technikum befejezése, cipész-mestervizsgám után a Magyar Divat Intézet tervezőjeként is itt éltem feleségemmel és két kislányommal.” Terveket és modelleket készített szabadidejében, amikre felfigyelt egy sikeres, önálló üzlettel rendelkező cipészmester-kereskedő, akinek a társa lett. Négy év elteltével önállósította magát Vass László, és saját üzletet nyitott a Belváros egyik patinás utcácskájában, ahol saját tervek alapján, kézi munkával készült cipőit kezdte árulni. Azonban nem maradt meg a kaptafánál, egyre inkább a modern képzőművészet felé fordult a figyelme, vagyis a mindennapi munkán túli igények ébredtek benne.

Egy gyűjtemény elsősorban a gyűjtő lelkének a lenyomata. Ha már az imént Vass Lászlót citáltam ide, akkor folytatom vele: „A lényeg az, hogy arculata legyen egy gyűjteménynek, a pénzben kifejezett értéke másodlagos. A maga nemében különleges az a gyűjtemény, amit egyedi gondolatmenet mentén alakítottak ki, egységes koncepcióval, nem kell nagyon drágának is lennie.  Egy gyűjtemény a gyűjtő szemléletét tükrözi elsősorban, amit a világ felé mutatni kíván. Annál szebb dolog pedig nincs a világon, mint egy képről eldönteni, hogy milyen. Utánajárni, hogy milyen életet élt az alkotó, s minden fellelhető mögöttes műveltséget megszerezni. A modern művészet olyan, mint egy kavics a vízben, ami fodrokat, hullámokat hoz létre, így megy előre a világ, és ebben a lendületben, ebben a sodrásban érzem magamat jól én is.”

Ha ezt a dinamikát vesszük alapul, akkor a László Károly Gyűjtemény Veszprémből való elvitelére mondhatnánk azt is, hogy „nincs itt semmi látnivaló kérem, tessék nyugodtan tovább menni”. A gyűjtemény eladott darabjai nagy valószínűség szerint egy másik gyűjteménybe kerülnek. Az is lehet, hogy az új tulajdonos már évek óta várt rá, hogy legyen egy Kassákja, mert úgy érzi teljesebbnek a gyűjteményét. Az persze más kérdés, hogy a gyűjteményt a köz javára fordítja-e, és bárki megnézheti (mint ahogy a László Károly Gyűjtemény is szabadon látogatható volt a Dubniczay-palotában), vagy hét lakat alatt őrzi, s jó esetben a család gyönyörködhet benne. (Kevésbé szerencsés esetben csak időnként kerül elő a páncélból, villantani a dicsekvő üzleti partner előtt.) De a tulajdon akkor is szent. Jogos birtokosa azt tesz a műtárgyával, amit akar, szabadon adhatja-veheti, magán- vagy közgyűjteménybe teheti.

Erről egy ugyancsak veszprémi, időszaki kiállítás megnyitóján hallott történet jut eszembe. Forró nyári nap volt, mégis sokan vállalták, hogy útra kelnek, mert látni akarták a magánygyűjteményből összeállított kiállítást. A ceremónia után odasodródott mellém egy jól értesült barátném, aki előzőleg a jelen lévő gyűjtő fiával váltott szót. A szeretett gyermek azt kérdezte a barátnémtól: „Tudod, mik lógnak itt a falon? Ezek autók és hajók”.

Így is lehet. És nincs ebben semmi megvetni való. A Föld egy sóhajtásnyira, alig észrevehető módon megállt, aztán forgott tovább. A Dubniczay-palotában, ha ügyesek - és miért ne lennének azok? –, akkor ugyanez történik: megállnak egy sajnálkozó pillanatra, a csomagoló műkincsszállítók között még utoljára megsimogatják tekintetükkel a búcsúzó képeket, nyugodt szívvel gondolnak arra, hogy az őrzésükért, a népszerűsítésükért mindent megtettek, és azzal a reménnyel engedik őket útnak, hogy valahol már türelmetlenül várják őket. Aztán térülnek-fordulnak az üres falak között, s új tervek születnek. Ki tudja, lehet, hogy a magángyűjtők sorban állnak egy kultúrát értő és szerető város kiállítóterméért, amibe László Károly még a felújítása előtti állapotában szeretett bele. S talán nem is szükséges egy másik állandó kiállítást szervezni, évente más és más alkotások kerülhetnek a látogatók elé. Örülünk annak, hogy László Károly gyűjteményének Veszprém adott átmeneti otthont, s nyitottan állunk az eljövendő meglepetések elé.

(Az írás a SÉD kritikai lap 2017. nyári számában jelent meg.)