Életre kelt műalkotások - a Vass Cipőtár

Húsz évvel a Modern Képtár Vass László Gyűjtemény veszprémi, Vár utcai épületének megnyitása után, annak részeként, de különálló egységeként 2022. június 25-én adták át a Vass Cipőtárat. Az ékszerdobozhoz hasonlító helyiségben a cipőkön, szemléltető szerszámokon, anyagokon, fázis-lábbeliken és a technológiát részletesen bemutató mozgóképen kívül megjelenik az új generáció, Vass László unokája is: Kazsuk Péter Londonban cipődesignt hallgató tervező cipő sziluett-rajzainak kollekciója.

Ma már tudjuk, mekkora sikertörténet lett, ami Vass László 1970-ben tett mestervizsgájával kezdődött. A cipészmester azóta megszakítás nélkül készít cipőket. Nagy bátorság kellett a szocialista keretek közötti önállósuláshoz, egy belvárosi üzlethez és a kisszériás női divatcipők készítéséhez, felvállalva az anyagbeszerzés, a gyártás és az értékesítés összes feladatát. Vass László elkötelezett munkájához szerencsésen párosult a kreativitás, aminek gyökere talán épp a képzőművészethez való vonzódásában rejlik. A kettő az ő esetében egymást erősítő hatásként érvényesül: szerény indíttatású életkörülményekből kinőve megbecsült, vagyonos belvárosi üzlettulajdonossá vált, ami a gyűjtőtevékenysége alapjául szolgált, a képzőművészeti inspirációkat pedig busásan kamatoztatta a szezononként megújulni képes, színekben és formákban változatos, divatos női cipők kollekciójának megtervezésekor.

A magyar rendszerváltás után tömegesen az országba érkező, futószalagon készült női cipők újabb kreatív megoldásra sarkallták Vass Lászlót, visszanyúlva a gyökerekhez, a mestervizsga-darabhoz: kizárólag kézi készítésű rámánvarrott klasszikus férficipők gyártásába kezdett. Akkor már alig akadt az országban mesterember, aki a szakmában jártas volt, s olyan úriember, aki a Monarchia-beli, ikonikus Budapest modellre vágyott. A veszprémi Cipőtárat megnyitó Bánsági Petra DLA cipőtervező designer külön kiemelte, hogy amíg Bécsben, Münchenben, Berlinben vagy Zürichben a klasszikus Budapester máig a magas minőségű rámánvarrott férficipő szinonimája, addig idehaza ők a szakkönyvekből ugyanezt a modellt karlsbadi kaplisként tanulták.

Nem csoda hát, hogy a még élő mesterek és az alapanyagok megtalálása is komoly kihívást jelentett. Mára már sorra kiöregedtek vagy bezártak azok a híres osztrák és német cipészmanufaktúrák, ahonnan Vass László anno újratanulhatta az ízlést és a szakmai fortélyokat. 1999-ben a Könemann Kiadónál jelent meg a Molnár Magda és Vass László által írt Klasszikus férficipő című, szakmailag rendkívül alapos könyv, ami azóta kilenc nyelven látott napvilágot. Nemzetközi cipésznemzedékek oktatási segédanyagává vált, Vass László unokája, Kazsuk Péter is ezt kapta kézhez londoni tanulmányai során.

Vass László történetén keresztül a kiveszőben lévő kézi cipészmesterség dokumentálását és egy nyílt tárlat keretében a közkinccsé tételét tűzte ki célul a veszprémi Cipőtár. A Vár-béli galériában egy muzeális jellegű kézműves technológiába nyer betekintést a látogató, a bemutatott tárgyak mégis élő, a jelenünkben érvényes és sikerrel forgalmazott termékek. Ahogy Bánsági Petra összegezte: „A klasszikus viseletre, elegáns öltözködésre tervezett férfi lábbelik látványa és a háromórás film - ami a kézi készítés minden mozzanatát és közel kétszáz éve változatlan, bevett fogásait részletesen mutatja be – meggyőzően bizonyítják, hogy a kézműves termékeknek, ha magas minőségű anyagokból, szakmai műgonddal és átgondolt formatervezéssel készülnek, helyük van a mindennapi tárgykultúrában”.

Nincs itt semmi látnivaló?

A László Károly Gyűjtemény margójára

-          Elvitték?

-          El.

-          De miért?

-          Azt mondják: joguk volt hozzá.

És valóban.

László Károly műgyűjtő 2006-ban letétbe helyezte a gyűjteménye egy részét Veszprémben. Úgy mondják: nagyon megszerette a várost, amihez előtte nem volt kapcsolata. Nem itt született ugyan, hanem Victor Vasarely szülővárosában, Pécsen, Vásárhelyi Győző után 17 évvel, 1923-ban. Zsidó ősei a XVIII. században kerültek Magyarországra, Mária Terézia üldözte el őket Morvaországból. Édesapja a hannoveri Continental Művek dél-magyarországi képviselője volt. Álmodozó gyermeke jobban szeretett egymagában, a gazdag fantáziájával megteremtett világban játszani, mint társaival, akik gátat szabtak képzelete szabad szárnyalásának. A cisztercita rend pécsi reálgimnáziuma után a város orvosi karára iratkozott be, de egyetemista élete gyorsan megszakadt: 1944-ben a nácik Auschwitzba deportálták. Több lágert is megjárva, a háború utolsó napjaiban Theresienstadtban, az amerikai csapatok szabadították ki. Nővérén kívül valamennyi családtagját elveszítette, ő 37 kilósan ért haza. Pécsről mintegy ezer férfit deportáltak, közülük tizenketten tértek vissza.

1945-ben Bázelbe költözött nővéréhez, ahol előbb folytatta orvosi tanulmányait, majd Szondi Lipót tanítványaként pszichoanalízissel kezdett foglalkozni. Ez sodorta a művészet felé, a szürrealizmusban találta meg tudományágának művészeti párhuzamát. Színdarabokat írt, saját színtársulatot alakított és műkereskedelemmel kezdett foglalkozni. Gyűjteményét az 1950-es években alapozta meg. A huszadik század amerikai és nyugat-európai alkotói, művészei közül sokakkal személyes kapcsolatban volt: William Burroughs, Jean Cocteau, Christo, Allan Ginsberg, Patricia Highsmith, Robert Mapplethorpe, Andy Warhol. A magyar alkotók közül Kassák Lajos, Ligeti György, Tamkó Sirató Károly, Victor Vasarely is a barátai közé tartoztak. Kassák Lajost ő fedezte fel a nyugat-európai közönség számára, ő adta ki az első könyvet róla.

Lelki társainak a tibetieket érezte. Imádta a Távol-Keletet, járt Bali szigetén, Nepálban, Kambodzsában, Laoszban, Burmában, és beszélgetett a Dalai Lámával. Életének valódi színtere azonban a háza volt, Bázelben, ahol ezerszám rejtőztek a műalkotások. Nemcsak a falakon, polcokon, hanem az emeletre vezető lépcsőfokokon, sőt a mennyezeten is, ezért aztán kézenfekvő volt, hogy a gyűjteményt kényelmesebb helyre költöztessék, és megnyissák a nagyközönség előtt. Az ezredforduló tájékán Veszprém épp forrást keresett, hogy felújíthassa egyre romló állapotban lévő épületét a várban, László Károly pedig magyarországi otthont keresett gyűjteménye számára. A szerencsés találkozás révén újulhatott meg a Dubniczay-palota, méltó helyszínt biztosítva a műalkotások sokaságának: 2006-ban a felújított palotában nyílt meg a XX. század képzőművészetéből keresztmetszetet nyújtó állandó kiállítás.

László Károly olyannyira veszpréminek érezte magát, hogy ide is temetkezett, a gyűjteménye közelében akart maradni halála után is. Hogy forog-e a sírjában, amiért csak ő marad Veszprémben, a gyűjteményt pedig becsomagolták és elvitték? Nem hinném. A jogi fogalmakkal ugyanis neki is tisztában kellett lennie: a letétbe helyezett gyűjtemény sorsáról a mindenkori tulajdonos dönt, vagyis ő, halála után pedig az örököse. Ha annyira biztos akart lenni abban, hogy a gyűjteménye, vagy annak egy része szeretett városában, Veszprémben maradjon, akkor miért a letéti formát választotta?

Porga Gyula, Veszprém polgármestere, és Hegyeshalmi László, a Művészetek Háza igazgatója 2011-ben személyesen utaztak ki a gyűjtő bázeli otthonába. A látogatás alkalmával László Károly örült, hogy a gyűjteménye a lehető legjobb helyen van, a befogadó intézmény minden igényének eleget tett, így újabb tíz éves letéti szerződést írt alá. Felmerült, hogy a város 45 műalkotást ajándékba kap, de betegsége miatt László Károly már nem tudott Veszprémbe utazni. Az ajándékozás végül nem valósult meg, a gyűjtemény letétben maradt Veszprémben. A gyűjtő halála után örököse megerősítette a letéti szerződést, majd több hónappal ezelőtt levelezés indult közte és a város között a gyűjtemény sorsáról. A Nemzeti Bank által felkért szakértők megérkeztek Veszprémbe, felmérték a műtárgyakat, az MNB Értéktár Program vételi ajánlatot tett az örökösnek, aki ennek a hatszorosát kérte.

A nemrég összepakolt és elszállított gyűjtemény már nem ugyanaz volt, mint ami 2006-ban Veszprémbe került. 2011-ben és 2015-ben is volt szerződés szerinti változtatás, „frissítés”. Darabra ugyanannyi műalkotás érkezett vissza, de főművek kerültek ki az anyagból (Patkó Károly1928-as „Férfi képmása” című képét például 40 millióért látták egy aukción). Ezt persze nehéz objektíven megítélni, mert a művészet mégiscsak szubjektív. Műgyűjtői berkekből azt lehetett hallani, hogy László Károly 2013-ban bekövetkezett halála után az örökös több kísérletet tett a műalkotások értékesítésére, egyesek szerint a gyűjteményt egyben is eladásra kínálta már.

Ezen a ponton érdemes megvizsgálni, hogy miből is áll a műgyűjtés? Minden bizonnyal pénz is mozog, időnként nem is kevés. De László Károly esetében sem ez volt a kezdet. Vagy a másik nagy, Veszprémben közkincsé tett magángyűjtemény tulajdonosát, Vass Lászlót is példaként hozhatom, aki családjának körülményeiről egy korábbi írásában így vallott: „Budapest egyik kisvárosra emlékeztető peremkerületében születtem, ahol egymásra ikrekként hasonlító családi házakban bérből, fizetésből élő kisemberek élnek. Három generációnak adott békés otthont, a jövedelemhez szabott kielégítő, ám minden kényelmen túli luxust nélkülöző épület. A cipőipari technikum befejezése, cipész-mestervizsgám után a Magyar Divat Intézet tervezőjeként is itt éltem feleségemmel és két kislányommal.” Terveket és modelleket készített szabadidejében, amikre felfigyelt egy sikeres, önálló üzlettel rendelkező cipészmester-kereskedő, akinek a társa lett. Négy év elteltével önállósította magát Vass László, és saját üzletet nyitott a Belváros egyik patinás utcácskájában, ahol saját tervek alapján, kézi munkával készült cipőit kezdte árulni. Azonban nem maradt meg a kaptafánál, egyre inkább a modern képzőművészet felé fordult a figyelme, vagyis a mindennapi munkán túli igények ébredtek benne.

Egy gyűjtemény elsősorban a gyűjtő lelkének a lenyomata. Ha már az imént Vass Lászlót citáltam ide, akkor folytatom vele: „A lényeg az, hogy arculata legyen egy gyűjteménynek, a pénzben kifejezett értéke másodlagos. A maga nemében különleges az a gyűjtemény, amit egyedi gondolatmenet mentén alakítottak ki, egységes koncepcióval, nem kell nagyon drágának is lennie.  Egy gyűjtemény a gyűjtő szemléletét tükrözi elsősorban, amit a világ felé mutatni kíván. Annál szebb dolog pedig nincs a világon, mint egy képről eldönteni, hogy milyen. Utánajárni, hogy milyen életet élt az alkotó, s minden fellelhető mögöttes műveltséget megszerezni. A modern művészet olyan, mint egy kavics a vízben, ami fodrokat, hullámokat hoz létre, így megy előre a világ, és ebben a lendületben, ebben a sodrásban érzem magamat jól én is.”

Ha ezt a dinamikát vesszük alapul, akkor a László Károly Gyűjtemény Veszprémből való elvitelére mondhatnánk azt is, hogy „nincs itt semmi látnivaló kérem, tessék nyugodtan tovább menni”. A gyűjtemény eladott darabjai nagy valószínűség szerint egy másik gyűjteménybe kerülnek. Az is lehet, hogy az új tulajdonos már évek óta várt rá, hogy legyen egy Kassákja, mert úgy érzi teljesebbnek a gyűjteményét. Az persze más kérdés, hogy a gyűjteményt a köz javára fordítja-e, és bárki megnézheti (mint ahogy a László Károly Gyűjtemény is szabadon látogatható volt a Dubniczay-palotában), vagy hét lakat alatt őrzi, s jó esetben a család gyönyörködhet benne. (Kevésbé szerencsés esetben csak időnként kerül elő a páncélból, villantani a dicsekvő üzleti partner előtt.) De a tulajdon akkor is szent. Jogos birtokosa azt tesz a műtárgyával, amit akar, szabadon adhatja-veheti, magán- vagy közgyűjteménybe teheti.

Erről egy ugyancsak veszprémi, időszaki kiállítás megnyitóján hallott történet jut eszembe. Forró nyári nap volt, mégis sokan vállalták, hogy útra kelnek, mert látni akarták a magánygyűjteményből összeállított kiállítást. A ceremónia után odasodródott mellém egy jól értesült barátném, aki előzőleg a jelen lévő gyűjtő fiával váltott szót. A szeretett gyermek azt kérdezte a barátnémtól: „Tudod, mik lógnak itt a falon? Ezek autók és hajók”.

Így is lehet. És nincs ebben semmi megvetni való. A Föld egy sóhajtásnyira, alig észrevehető módon megállt, aztán forgott tovább. A Dubniczay-palotában, ha ügyesek - és miért ne lennének azok? –, akkor ugyanez történik: megállnak egy sajnálkozó pillanatra, a csomagoló műkincsszállítók között még utoljára megsimogatják tekintetükkel a búcsúzó képeket, nyugodt szívvel gondolnak arra, hogy az őrzésükért, a népszerűsítésükért mindent megtettek, és azzal a reménnyel engedik őket útnak, hogy valahol már türelmetlenül várják őket. Aztán térülnek-fordulnak az üres falak között, s új tervek születnek. Ki tudja, lehet, hogy a magángyűjtők sorban állnak egy kultúrát értő és szerető város kiállítóterméért, amibe László Károly még a felújítása előtti állapotában szeretett bele. S talán nem is szükséges egy másik állandó kiállítást szervezni, évente más és más alkotások kerülhetnek a látogatók elé. Örülünk annak, hogy László Károly gyűjteményének Veszprém adott átmeneti otthont, s nyitottan állunk az eljövendő meglepetések elé.

(Az írás a SÉD kritikai lap 2017. nyári számában jelent meg.)

Vass László

Szeretjük azokat a játékokat, amik valakitől érkeznek, mert azok már be vannak járatva. Ilyen példány Zsebibaba is, akit a Vass-unokák már jóóól megtanítottak aludni, így arra alkalmas órán csak oda kell venni magunkhoz:

A cipészmester-műgyűjtő (vagy műgyűjtő-cipészmester?) Vass László és felesége, Marika egyike volt azoknak, akik nagy szeretettel várták Nusit. 

 

A pici még pocaklakó, amikor nyáron betoppanok hozzájuk. Marika széles mosollyal tárja ki előttem füredi otthonuk ajtaját. Szeretem ezt a házat. Nem először járok itt, de újra és újra lenyűgöz az a harmónia, ami a házaspár és a lakótér, illetve a kert között érzékenyen tapintható. Személyes otthonuk ugyan nem mindenki számára látogatható, hisz mi lenne akkor a nyugalom szigetéből, de Laci 15 évvel ezelőtt úgy döntött, hogy világszínvonalú gyűjteményét megosztja a nagyközönséggel. 

Laci szerint a műgyűjtő emberi hozzáállásától függ, hogy az általa birtokolt alkotásokat megtartja magának, vagy az érdeklődők számára is hozzáférhetővé teszi-e. Ő az utóbbit választotta, és a mosolya őszinte: az ember életét szebbé, gazdagabbá teszik a műalkotások, de ő idővel úgy érezte, hogy át szeretné adni ezt az örömöt. S hogy vannak-e, akik át is veszik tőle ezt az élményt? A veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény Galériájának legutóbbi múzeumpedagógiai rendezvényén háromszázan tolongtak…

A Balaton északi partjához fűződő kapcsolatuk 1970-ig nyúlik vissza: az egyedi, kézzel vart cipőket készítő Vass László ekkor vásárolt nyaralót Balatonfűzfőn, majd Tihanyba és Balatonfüredre költöztek. Minden nyáron bementek Veszprémbe, mert egy-két számukra érdekes alkotást rejtettek az akkori galériák, és ez nekik elég volt az odautazáshoz. 1996 a gyűjtemény szempontjából fontos dátum volt, ugyanis az Ernst Múzeum ebben az évben válogatást közölt a Vass-gyűjteményből. A kiállítás kapcsán egy újságíró a gyűjtemény további sorsáról érdeklődött, mire Vass László egyértelműen kijelentette: csakis vidéki városban való elhelyezés jöhet szóba. De miért éppen vidék, és miért Veszprém? – kérdeztem most én Lacitól. – Mert itt még van lehetőség arra, hogy egy kép előtt nyugodtan megálljunk, megszemléljük azt, és át tudjuk adni magunkat az élménynek. Egy nyüzsgő nagyváros lüktetésével a hátunk mögött nem könnyű megnyugvást lelni, lecsendesedni, amikor ott kezdődik a képtár-látogatás, hogy parkolót sem találunk… - hangzott a nagyon is átérezhető válasz. – S azért Veszprém, mert az 1999-es kiállításunk alkalmával nagyon szimpatikus volt az a művészetkedvelő közönség, ami a Csikász Galériában fogadott bennünket.

Akkoriban a veszprémi Tűztorony aljában három romos épület lapult, vaspalánkkal, a Vár utca 3-5-7. szám alatt. Több éves kitartó építkezés, és 130 millió forint kellett ahhoz, hogy a Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény Galériája 2003-ban megnyithassa kapuit. Laci legféltettebb kincseit hozta Veszprémbe, mert szerinte a világ művészeti térképére csak akkor kerülhet fel egy város, ha jelentős alkotásokat tud felsorakoztatni, kevesebbel nem érdemes beérni. Ezért döntött úgy a várossal kötött együttműködési szerződős után a hazai művekkel rendelkező Vass László, hogy nemzetközi jelentőséggel bíró műtárgyakat is gyűjteni fog, ugyanis a világon számon tartott művészek is akkor jönnek egy magyar kisvárosba kiállítani, ha ott hasonló színvonalú alkotók munkái már láthatóak. S mivel Veszprém kulturális környezete is ad egy rangot, és a gyűjteményben található művészek neve hívó szóként működik, így szívesen jönnek ide nagyhírű alkotók kiállítani. – Nem elhanyagolható tényező, hogy a Veszprémben kiállító művészek azóta még híresebbek lettek – mondja Laci, aki közben kezembe adja a Három Bill (Max Bill, Jakob Bill, David Bill) 2011-es veszprémi katalógusát, amihez foghatót Londonban lát az ember.

Magyarországon Vass László előtt is léteztek gyűjtők, akik kortárs alkotásokkal foglalkoztak, gondoljunk csak Nemes Marcellre, Hatvany Ferencre vagy Herzog Mór Lipótra. Az 1980-as évek elején - amikor Laci még nem vallotta magát gyűjtőnek, bár volt egy szerény festménykollekciója – az idős Barcsay Jenő meghívta magához látogatóba. A vendéget lenyűgözték a konstruktivista kompozíciók egyszerű formái, tiszta színei. – Meghatározó volt számomra ez a látogatás: itt született meg bennem az elhatározás, hogy geometrikus, absztrakt műveket fogok gyűjteni. Ugyanakkor Barcsaytól tanultam meg azt is, hogy a gyűjteményemet egységes formában tartsam, vagyis ne vágyakozzam olyan alkotások után, amik értékesek ugyan, de megbontják a gyűjteményem egységét. Tanulni kezdtem – ma is tanulok, egyfolytában -, s lassan körvonalazódott számomra, hogy kik képviselnek értéket a világ képzőművészetében. Külföldi vásárokra kezdtem járni, ahol pályájuk elején állóktól is vásároltam, de megtanultam, hogy a gyűjtők nemzetközi versenyében csak az tud helytállni, aki a legnevesebb modern művészektől is birtokol néhány alkotást. Ha esetenként ez számomra megfizethetetlen, akkor legalább egy papírra készült eredeti munkát veszek meg tőlük. 

A legfontosabb irányzatok a gyűjteményben a svájci konkrét művészet alkotóinak munkái, a Bauhaus neves művészeinek darabjai, a Zero csoport, az amerikai minimalizmus gyöngyszemei, és a monokróm festmények. Vannak persze, amik különösen nagy kedvencei Lacinak: ilyen például Jesús Rafael SOTO Azúr és fekete című domborműve, vagy az ALBERS-festmény. 

-A széles közönség számára ez egy kevésbé befogadható világ. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a magyar művészek közül csak azok lettek nemzetközi hírűek, akik a konstruktivista, absztrakt, geometrikus, konkrét művészethez kötődtek – mondja Laci, hitvallásszerűen.

Kérdésemre, hogy a Vass-gyűjtemény a világ élvonalának számító magángyűjtemények közé tartozik-e, és hogy ő hova helyezi el magát, egy, a Hatje-Kanz kiadó gondozásában megjelentetett kiadványt keres elő a könyvespolcról. Ez a világ leginkább figyelemre méltó, megtekinthető magángyűjteményeit bemutató BMW ART Guide, amiben Magyarországról egyedüliként a Vass-gyűjtemény szerepel. (Ez a Michelin Guide mintájára készült, szigorú elvek alapján összeállított kötet 34 ország 124 helyét és 173 magángyűjteményét tartalmazza.)

Miközben az elém terített, a világ minden tájáról érkezett kiadványok, meghívók, katalógusok között lapozgatok, Laci kimenti magát, és egy rövid időre átsurran a ház másik, napsütéses helyiségébe, ahol befejezi egy bőrcipő elkezdett szabását. Mosolyogva állapítom meg, hogy a két szenvedély milyen kitűnően összefér egymással: nem csak a művészeti katalógusok és meghívók érkeznek a földgolyó közeli és távoli pontjairól, hanem a cipőkészítő remekbe szabott „műalkotásai” is eljutnak a nemzetközi színtérre. Alkotásokat gyűjtő alkotó – különös respect a kézzel készített lábbelik és a szintén emberi kéz nyomát viselő képzőművészeti alkotások iránt.

Némely kiadványban árakat is találok: több millió dolláros tételeket. A jókedvűen visszatérő Lacihoz persze azonnal ezt a kérdést intézem: mondd, miért fontos valakinek, hogy ilyen értékű műkincsekkel vegye körbe magát? – Nézd, a lényeg az, hogy arculata legyen egy gyűjteménynek, a pénzben kifejezett értéke másodlagos – hangzik a gondolkodás nélkül adott, tehát mindenképp őszintének tekintendő válasz. – A maga nemében különleges az a gyűjtemény, amit egyedi gondolatmenet mentén alakítottak ki, egységes koncepcióval, nem kell nagyon drágának is lennie.  Egy gyűjtemény a gyűjtő szemléletét tükrözi elsősorban, amit a világ felé mutatni kíván. Annál szebb dolog pedig nincs a világon, mint egy képről eldönteni, hogy milyen. Utánajárni, hogy milyen életet élt az alkotó, s minden fellelhető mögöttes műveltséget megszerezni. A modern művészet olyan, mint egy kavics a vízben, ami fodrokat, hullámokat hoz létre, így megy előre a világ, és ebben a lendületben, ebben a sodrásban érzem magamat jól én is. Jó ebben a közegben élni, még ha kissé magányosan is, mert tíz éve senki nem lépett oda hozzám, hogy tanulna tőlem, és tegyünk közös felfedezéseket a modern művek gyűjtésében. 

S téved az, aki ha azt hiszi, hogy Laci jelentős családi vagyonnal a háta mögött kezdhetett el műalkotásokat gyűjteni. Családjának körülményeiről egy korábbi írásában így vall: „Budapest egyik kisvárosra emlékeztető peremkerületében születtem, ahol egymásra ikrekként hasonlító családi házakban bérből, fizetésből élő kisemberek élnek. Három generációnak adott békés otthont, a jövedelemhez szabott kielégítő, ám minden kényelmen túli luxust nélkülöző épület. A cipőipari technikum befejezése, cipész-mestervizsgám után a Magyar Divat Intézet tervezőjeként is itt éltem feleségemmel és két kislányommal.” Terveket és modelleket készített szabadidejében, amikre felfigyelt egy sikeres, önálló üzlettel rendelkező cipészmester-kereskedő, akinek a társa lett. Négy év elteltével önállósította magát Laci, és saját üzletet nyitott a Belváros egyik patinás utcácskájában, ahol saját tervek alapján, kézi munkával készült cipőit kezdte árulni. 

A suszter azonban nem maradt meg a kaptafánál, egyre inkább a modern képzőművészet felé fordult a figyelme, vagyis a mindennapi munkán túli igények ébredtek benne. S ha engem kérdeznek, akkor ennek minden veszprémi múzeumlátogató csak örülhet. Lacinak pedig marad az az öröm, ha valaki igényét, érdeklődését fel tudja kelteni az első látásra talán kevésbé értelmezhető, de annál szélesebb perspektívát ígérő műalkotásai iránt.

Jellemző volt a kép, amikor Nusi látogatására megérkeztek Laciék: Marika kezében csinos fémdobozka, tele Daubner-finomsággal a maminak, a kisdednek pedig az unokák egykori kedvenceit hozta el, nagy örömünkre. Laci meg saját gyermekeként szorongatta hóna alatt az új könyvet, ami a gyűjteményéről most jelent meg. És valóban nem túlzás az alcím: Nemzetközi művészet a Vass-gyűjteményben. Arra nyitott szeműeknek és szívűeknek remek ajándék, nem csak karácsonyra.

Amikor sétára indultunk Marika nevetve mesélte, hogy a lánya és a családja elutaztak. A pihenés idején a lánya egy norvég krimit olvasott - az én kezemben még nem volt ilyen, de állítólag egészen külön műfajt alkotnak a skandináv ország írói e témában. Szóval a krimi egyik szereplője kinyit egy szekrényajtót, ahol ruhák lógnak. Pontos leírásra kerül, hogy milyen márkájú ingek vannak ott, és a cipőt megfordítva ezt olvassa a szereplő: Vass... a világ egy falu, de Vass cipőben is elég messzire el lehet jutni!

(Az írás egy kevésbé személyes változata az Északipart 2014. évi számában jelent meg.)