Vass László

Szeretjük azokat a játékokat, amik valakitől érkeznek, mert azok már be vannak járatva. Ilyen példány Zsebibaba is, akit a Vass-unokák már jóóól megtanítottak aludni, így arra alkalmas órán csak oda kell venni magunkhoz:

A cipészmester-műgyűjtő (vagy műgyűjtő-cipészmester?) Vass László és felesége, Marika egyike volt azoknak, akik nagy szeretettel várták Nusit. 

 

A pici még pocaklakó, amikor nyáron betoppanok hozzájuk. Marika széles mosollyal tárja ki előttem füredi otthonuk ajtaját. Szeretem ezt a házat. Nem először járok itt, de újra és újra lenyűgöz az a harmónia, ami a házaspár és a lakótér, illetve a kert között érzékenyen tapintható. Személyes otthonuk ugyan nem mindenki számára látogatható, hisz mi lenne akkor a nyugalom szigetéből, de Laci 15 évvel ezelőtt úgy döntött, hogy világszínvonalú gyűjteményét megosztja a nagyközönséggel. 

Laci szerint a műgyűjtő emberi hozzáállásától függ, hogy az általa birtokolt alkotásokat megtartja magának, vagy az érdeklődők számára is hozzáférhetővé teszi-e. Ő az utóbbit választotta, és a mosolya őszinte: az ember életét szebbé, gazdagabbá teszik a műalkotások, de ő idővel úgy érezte, hogy át szeretné adni ezt az örömöt. S hogy vannak-e, akik át is veszik tőle ezt az élményt? A veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény Galériájának legutóbbi múzeumpedagógiai rendezvényén háromszázan tolongtak…

A Balaton északi partjához fűződő kapcsolatuk 1970-ig nyúlik vissza: az egyedi, kézzel vart cipőket készítő Vass László ekkor vásárolt nyaralót Balatonfűzfőn, majd Tihanyba és Balatonfüredre költöztek. Minden nyáron bementek Veszprémbe, mert egy-két számukra érdekes alkotást rejtettek az akkori galériák, és ez nekik elég volt az odautazáshoz. 1996 a gyűjtemény szempontjából fontos dátum volt, ugyanis az Ernst Múzeum ebben az évben válogatást közölt a Vass-gyűjteményből. A kiállítás kapcsán egy újságíró a gyűjtemény további sorsáról érdeklődött, mire Vass László egyértelműen kijelentette: csakis vidéki városban való elhelyezés jöhet szóba. De miért éppen vidék, és miért Veszprém? – kérdeztem most én Lacitól. – Mert itt még van lehetőség arra, hogy egy kép előtt nyugodtan megálljunk, megszemléljük azt, és át tudjuk adni magunkat az élménynek. Egy nyüzsgő nagyváros lüktetésével a hátunk mögött nem könnyű megnyugvást lelni, lecsendesedni, amikor ott kezdődik a képtár-látogatás, hogy parkolót sem találunk… - hangzott a nagyon is átérezhető válasz. – S azért Veszprém, mert az 1999-es kiállításunk alkalmával nagyon szimpatikus volt az a művészetkedvelő közönség, ami a Csikász Galériában fogadott bennünket.

Akkoriban a veszprémi Tűztorony aljában három romos épület lapult, vaspalánkkal, a Vár utca 3-5-7. szám alatt. Több éves kitartó építkezés, és 130 millió forint kellett ahhoz, hogy a Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény Galériája 2003-ban megnyithassa kapuit. Laci legféltettebb kincseit hozta Veszprémbe, mert szerinte a világ művészeti térképére csak akkor kerülhet fel egy város, ha jelentős alkotásokat tud felsorakoztatni, kevesebbel nem érdemes beérni. Ezért döntött úgy a várossal kötött együttműködési szerződős után a hazai művekkel rendelkező Vass László, hogy nemzetközi jelentőséggel bíró műtárgyakat is gyűjteni fog, ugyanis a világon számon tartott művészek is akkor jönnek egy magyar kisvárosba kiállítani, ha ott hasonló színvonalú alkotók munkái már láthatóak. S mivel Veszprém kulturális környezete is ad egy rangot, és a gyűjteményben található művészek neve hívó szóként működik, így szívesen jönnek ide nagyhírű alkotók kiállítani. – Nem elhanyagolható tényező, hogy a Veszprémben kiállító művészek azóta még híresebbek lettek – mondja Laci, aki közben kezembe adja a Három Bill (Max Bill, Jakob Bill, David Bill) 2011-es veszprémi katalógusát, amihez foghatót Londonban lát az ember.

Magyarországon Vass László előtt is léteztek gyűjtők, akik kortárs alkotásokkal foglalkoztak, gondoljunk csak Nemes Marcellre, Hatvany Ferencre vagy Herzog Mór Lipótra. Az 1980-as évek elején - amikor Laci még nem vallotta magát gyűjtőnek, bár volt egy szerény festménykollekciója – az idős Barcsay Jenő meghívta magához látogatóba. A vendéget lenyűgözték a konstruktivista kompozíciók egyszerű formái, tiszta színei. – Meghatározó volt számomra ez a látogatás: itt született meg bennem az elhatározás, hogy geometrikus, absztrakt műveket fogok gyűjteni. Ugyanakkor Barcsaytól tanultam meg azt is, hogy a gyűjteményemet egységes formában tartsam, vagyis ne vágyakozzam olyan alkotások után, amik értékesek ugyan, de megbontják a gyűjteményem egységét. Tanulni kezdtem – ma is tanulok, egyfolytában -, s lassan körvonalazódott számomra, hogy kik képviselnek értéket a világ képzőművészetében. Külföldi vásárokra kezdtem járni, ahol pályájuk elején állóktól is vásároltam, de megtanultam, hogy a gyűjtők nemzetközi versenyében csak az tud helytállni, aki a legnevesebb modern művészektől is birtokol néhány alkotást. Ha esetenként ez számomra megfizethetetlen, akkor legalább egy papírra készült eredeti munkát veszek meg tőlük. 

A legfontosabb irányzatok a gyűjteményben a svájci konkrét művészet alkotóinak munkái, a Bauhaus neves művészeinek darabjai, a Zero csoport, az amerikai minimalizmus gyöngyszemei, és a monokróm festmények. Vannak persze, amik különösen nagy kedvencei Lacinak: ilyen például Jesús Rafael SOTO Azúr és fekete című domborműve, vagy az ALBERS-festmény. 

-A széles közönség számára ez egy kevésbé befogadható világ. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a magyar művészek közül csak azok lettek nemzetközi hírűek, akik a konstruktivista, absztrakt, geometrikus, konkrét művészethez kötődtek – mondja Laci, hitvallásszerűen.

Kérdésemre, hogy a Vass-gyűjtemény a világ élvonalának számító magángyűjtemények közé tartozik-e, és hogy ő hova helyezi el magát, egy, a Hatje-Kanz kiadó gondozásában megjelentetett kiadványt keres elő a könyvespolcról. Ez a világ leginkább figyelemre méltó, megtekinthető magángyűjteményeit bemutató BMW ART Guide, amiben Magyarországról egyedüliként a Vass-gyűjtemény szerepel. (Ez a Michelin Guide mintájára készült, szigorú elvek alapján összeállított kötet 34 ország 124 helyét és 173 magángyűjteményét tartalmazza.)

Miközben az elém terített, a világ minden tájáról érkezett kiadványok, meghívók, katalógusok között lapozgatok, Laci kimenti magát, és egy rövid időre átsurran a ház másik, napsütéses helyiségébe, ahol befejezi egy bőrcipő elkezdett szabását. Mosolyogva állapítom meg, hogy a két szenvedély milyen kitűnően összefér egymással: nem csak a művészeti katalógusok és meghívók érkeznek a földgolyó közeli és távoli pontjairól, hanem a cipőkészítő remekbe szabott „műalkotásai” is eljutnak a nemzetközi színtérre. Alkotásokat gyűjtő alkotó – különös respect a kézzel készített lábbelik és a szintén emberi kéz nyomát viselő képzőművészeti alkotások iránt.

Némely kiadványban árakat is találok: több millió dolláros tételeket. A jókedvűen visszatérő Lacihoz persze azonnal ezt a kérdést intézem: mondd, miért fontos valakinek, hogy ilyen értékű műkincsekkel vegye körbe magát? – Nézd, a lényeg az, hogy arculata legyen egy gyűjteménynek, a pénzben kifejezett értéke másodlagos – hangzik a gondolkodás nélkül adott, tehát mindenképp őszintének tekintendő válasz. – A maga nemében különleges az a gyűjtemény, amit egyedi gondolatmenet mentén alakítottak ki, egységes koncepcióval, nem kell nagyon drágának is lennie.  Egy gyűjtemény a gyűjtő szemléletét tükrözi elsősorban, amit a világ felé mutatni kíván. Annál szebb dolog pedig nincs a világon, mint egy képről eldönteni, hogy milyen. Utánajárni, hogy milyen életet élt az alkotó, s minden fellelhető mögöttes műveltséget megszerezni. A modern művészet olyan, mint egy kavics a vízben, ami fodrokat, hullámokat hoz létre, így megy előre a világ, és ebben a lendületben, ebben a sodrásban érzem magamat jól én is. Jó ebben a közegben élni, még ha kissé magányosan is, mert tíz éve senki nem lépett oda hozzám, hogy tanulna tőlem, és tegyünk közös felfedezéseket a modern művek gyűjtésében. 

S téved az, aki ha azt hiszi, hogy Laci jelentős családi vagyonnal a háta mögött kezdhetett el műalkotásokat gyűjteni. Családjának körülményeiről egy korábbi írásában így vall: „Budapest egyik kisvárosra emlékeztető peremkerületében születtem, ahol egymásra ikrekként hasonlító családi házakban bérből, fizetésből élő kisemberek élnek. Három generációnak adott békés otthont, a jövedelemhez szabott kielégítő, ám minden kényelmen túli luxust nélkülöző épület. A cipőipari technikum befejezése, cipész-mestervizsgám után a Magyar Divat Intézet tervezőjeként is itt éltem feleségemmel és két kislányommal.” Terveket és modelleket készített szabadidejében, amikre felfigyelt egy sikeres, önálló üzlettel rendelkező cipészmester-kereskedő, akinek a társa lett. Négy év elteltével önállósította magát Laci, és saját üzletet nyitott a Belváros egyik patinás utcácskájában, ahol saját tervek alapján, kézi munkával készült cipőit kezdte árulni. 

A suszter azonban nem maradt meg a kaptafánál, egyre inkább a modern képzőművészet felé fordult a figyelme, vagyis a mindennapi munkán túli igények ébredtek benne. S ha engem kérdeznek, akkor ennek minden veszprémi múzeumlátogató csak örülhet. Lacinak pedig marad az az öröm, ha valaki igényét, érdeklődését fel tudja kelteni az első látásra talán kevésbé értelmezhető, de annál szélesebb perspektívát ígérő műalkotásai iránt.

Jellemző volt a kép, amikor Nusi látogatására megérkeztek Laciék: Marika kezében csinos fémdobozka, tele Daubner-finomsággal a maminak, a kisdednek pedig az unokák egykori kedvenceit hozta el, nagy örömünkre. Laci meg saját gyermekeként szorongatta hóna alatt az új könyvet, ami a gyűjteményéről most jelent meg. És valóban nem túlzás az alcím: Nemzetközi művészet a Vass-gyűjteményben. Arra nyitott szeműeknek és szívűeknek remek ajándék, nem csak karácsonyra.

Amikor sétára indultunk Marika nevetve mesélte, hogy a lánya és a családja elutaztak. A pihenés idején a lánya egy norvég krimit olvasott - az én kezemben még nem volt ilyen, de állítólag egészen külön műfajt alkotnak a skandináv ország írói e témában. Szóval a krimi egyik szereplője kinyit egy szekrényajtót, ahol ruhák lógnak. Pontos leírásra kerül, hogy milyen márkájú ingek vannak ott, és a cipőt megfordítva ezt olvassa a szereplő: Vass... a világ egy falu, de Vass cipőben is elég messzire el lehet jutni!

(Az írás egy kevésbé személyes változata az Északipart 2014. évi számában jelent meg.)