A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. november 18., hétfő

Ne félj a jótól és kerüld a rosszat

Mi tesz bennünket emberré? Hogyan alakult ki az emberi képzelet és kreativitás, mi volt a szerepe az ősi közösségek életében és a kultúrák kialakulásában? Ezekhez hasonló, rendkívül izgalmas kérdésekre keresi a választ Csányi Vilmos világhírű etológus professzor idén megjelent, Gábor fiának hagyatékul szánt Teremtő képzelet című könyvében, amit a szerző az utolsó, tudományos igényű művének tekint. Ennek kapcsán beszélgettünk Csányi Vilmossal arról, hogy mi történt kétmillió évvel ezelőtt, miért tanít az iskola ötven éve elavult dolgokat, hogy kilencvenedik éve felé haladva miben látja az élet értelmét, és persze Jankáról, édes Jankáról...


- Miért Teremtő képzelet az új kötet a címe?

- Az agykutatók az utóbbi években sok mindenre rájöttek, de a képzelettel keveset foglalkoztak. Például az elmúlt évben megjelent egy jelentős tudományos cikk arról, hogy egy patkánynak is van képzelete, amit használ is. Ha egy adott helyen gyakran megfordulva kitapasztalja a környezetet, és átteszik egy részben hasonló, másik környezetbe, akkor a patkány agyában kimutatható, hogy az előző, ismert hely szerint kezd mozogni. A túléléshez fontos, hogy az állat képes legyen a következő pillanatokat elképzelni. Az egér is ki akar menni a lyukból enni, a beszűrődő zajokból pedig meg kell ítélnie, el kell képzelnie, hogy a szél fúj odakint vagy egy macska mozog.

- Az embernél biológiai tulajdonság a képzelet?

- Igen, el tudjuk képzelni, ami nincs, és a korábbi tapasztalataink alapján fel tudjuk építeni azt. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy az emberi képzeletet képesek vagyunk megosztani egymással, amire az állat beszéd hiányában nem képes. Az emberek tudnak mesélni másoknak, akik hozzáteszik a maguk elképzelését, és ebből teljesen új dolgok alakulhatnak ki. Attól világít a lámpa és megy a televízió, mert sok ember közös képzeletéből kialakultak a technika és a tudomány csodái.

- A könyvét elolvasva sok mindenre fény derül, de vajon mi maradt ki belőle?

- Sok minden… pedig van benne kétszáz irodalmi hivatkozás a friss kutatási eredményekből. Aki tudományt népszerűsít, az lehetetlen feladatként a rendkívül nagy ismeretanyagból gyűjti össze a fontosnak vélteket. Aki mélyebbre akar ásni, az utánanézhet a hiányzó részeknek.

- Legalább ennyire nehéz összegezni, hogy a tudományos pályafutása során Önnek mi volt a legérdekesebb felfedezése.

- Sok érdekes dologgal találkoztam, egyet nem lehet kiválasztani közülük. Ez a könyv is tele van olyan dologgal, amit az elmúlt húsz-harminc év ismeretei alapján írtam. Például eddig az ember idegrendszeréről, kultúrájáról beszélve száz-százötvenezer évre tekintettünk vissza, csak az utóbbi néhány évezredet tartottuk fontosnak, ahol már volt történelem. Arra jöttem rá, hogy sok jelenlegi dolgot nem lehet megmagyarázni, de ha visszamegyünk kétmillió évet, amikor a homo erectusok (felegyenesedett emberek) éltek, akkor nagyon rövid idő alatt egy agyduplázódás zajlott le. Evolúciós szempontból néhány százezer év meglehetősen rövid idő.


- Mi történt kétmillió évvel ezelőtt?

- Akkor keletkeztek az archaikus közösségek.

AZ EGYMÁSSAL BÉKESSÉGBEN ÉLŐ, ÖSSZETARTOZÓ, EGYÜTT DOLGOZÓ ÉS KÜZDŐ, EGYMÁST KEDVELŐ EMBEREK KÖZÖSSÉGE KÖRÜLBELÜL KÉTMILLIÓ ÉVES.

Azért hagyott mély genetikai nyomokat az ember felépítésében, mert ilyen régi. Biológiai szempontból a kultúra gyorsan változik, akár két-három generáció alatt is. A genetika lassabban változik, a hatása viszont sokkal tartósabb. Kialakult, jól működő kezünk, fejünk és lábunk van, ezek nem változnak, nem lesznek szárnyaink. Az ember közösségi felépítése, a szociális viselkedése is ilyen kétmillió éve felépült, működőképes rendszer az agyon belül, ami lehetővé teszi, hogy az ember kezelni tudja az általa felépített világot.

- A megismert múltból mennyire lehet következtetni a jövőre?

- Nagyjából semennyire. Mondok egy példát arra, hogy a mai módszerekkel milyen elképesztő dolgokat lehet mérni: kíváncsiak lehetünk arra, hogy harmincezer évvel ezelőtt mekkora volt egy adott nap hőmérséklete. A vízben lévő oxigénnek ugyanis van egy nehezebb atomsúlyú izotópja, az oxigén 18 (a rendes oxigén csak 16). A napsütés hatására ez a könnyebb oxigén gyorsabban távozik, tehát egy régi maradványban meg kell mérni a két oxigénizotóp (a 16 és a 18) arányát, és pontosan meg lehet mondani, hogy a réteg keletkezésének az időpontjában mennyi volt az adott helyen a hőmérséklet. A múlt tehát teljes mértékben felderíthető, a jövő viszont nem. A múltat érdemes vizsgálni, mert befejezett, és a megismerésével megérthetjük a jelent, a jövőről azonban fogalmunk sincs. Aki azt állítja, hogy meg tudja jósolni, hogy mi lesz a világgal, az csal és átveri a hallgatóságot. Kétszáz évvel ezelőtt sem lett volna megjósolható a mai televíziós, internetes, atombombás jelenünk, mert még a kifejezések is hiányoztak hozzá. Számtalan lehetőség és elképesztő változatosság lehetséges a jövőben, s nem tudjuk, hogy melyik verzió fog bekövetkezni.

- A mostani, egyszemélyes társadalmak működőképesek?

- Az egyén számára, vagy az emberiség számára? Csak azt tudom, hogy nekem egyénileg mi jó, azt azonban nem tudom, hogy az emberiség számára mi működőképes, mert ahhoz ismerni kellene a jövőt. Lehet, hogy olyat kívánnánk, amitől tönkremenne az emberiség. Az atomra is eredetileg energiaforrásként tekintettek a tudósok, aztán lett belőle atombomba meg atomháború.


- Az Ön számára mi az élet értelme?

- Az életnek nem az az értelme, hogy valami nagy dolgot felfedezzünk vagy megcsináljunk, mert ezek mindig bajba hozták az emberiséget. Kilencven év felé járva az élet értelmének azt látom, hogy

MEGÉLNI A KÖZÖSSÉGET, MEGÉLNI AZ ÉLETÜNKET A TÖBBIEKKEL EGYÜTT.

Ha pék vagyok, akkor jó kenyereket süssek, és nem nagy gyárat akarok a pékségemből, nem azt, hogy tízszer annyi legyen, hanem azt, hogy amit csinálok, az jó legyen, mások elismerjék. Ez mindenkire vonatkozik.

KICSIT LASSABBAN, SZERÉNYEBBEN, A MÁNAK DOLGOZVA SOKKAL TÖBBRE VINNÉNK.

Mindenki valami csodálatos új dolgot akar, a gyerekek elé pedig azt állítjuk példának, hogy csináljon valami nagyot, fedezzen fel valamit, szervezzen egy sohasem volt dolgot, és ebből rengeteg baj származik. Pedig csak azt kellene mondani, hogy

ELÉGEDJ MEG MAGADDAL, BÍZZÁL A TÖBBIEKBEN, ÉLD MEG JÓL AZ ÉLETEDET, NE FÉLJ A JÓTÓL, ÉS KERÜLD A ROSSZAT.

- Hogy tudunk ezekhez valós közösségeket létrehozni?

- Kora gyerekkortól igyekezni kell. Az iskolának nem az lenne a feladata, hogy ötven éve elavult dolgokat tanítson, hanem az, hogy közösségeket hozzon létre. A mai iskolarendszerben egy gyerek nyolc-tíz évet jár iskolába, ha ott végig a közösségépítés lenne a szempont, akkor egy nagyon stabil háttere lenne az életben. Támaszkodhatna az iskolatársakra, és megélhetné a közösséget. Például Amerikában rendkívül fontos dolog, ha valakinek az osztálytársa jelentkezik. Ott az osztályok közösségi szerepét jobban felismerték, mint Európában. Ha előbukkan egy évek óta nem látott osztálytárs, aki kér valamit, akkor segítenek neki, mert a közösség tagja. Ezt még jobban lehetne csinálni, ez kellene, hogy az iskola elsődleges feladata legyen. A gyerekek maguktól is rengeteg dolgot megtanulnak. Tizennégy-tizenöt évesen, ha már egy stabil közösség tagjai, akkor könnyen lehet őket olyan területekre vezérelni, ami érdekli őket és így könnyedén el tudják azt sajátítani.

 - Kutyák nélkül ez a beszélgetésünk sem zárulhat. Szomorú hírt kaptunk szeptember 2-án, Janka elment.

- Még nagyon fáj, nem is szívesen beszélek róla. Janka egyike volt a kutyáinknak, mindegyikük eltávozása fájdalmas volt. Ő két nap alatt ment el, még nem igazán vagyunk túl rajta, nagyon szerettük, és azt gondoltuk, hogy még évek vannak hátra. Amit lehetett, azt megírtam róla az Édes Janka című könyvemben, hozzátenni most nem tudok.

 


Részlet Csányi Vilmos Teremtő képzelet című könyvéből:

„Az emberiség az elmúlt tízezer év során belefutott két zsákutcába. Az első a népesség szaporodása, amely nem veszi figyelembe a bolygó eltartóképességét, és szabályok híján pozitív visszacsatolása miatt nehezen megállítható. A második a piaci mechanizmus, amely egyre növekvő ipari termelést valósít meg, amely ugyancsak pozitív visszacsatolással csak növekedni képes, nem szükségleteket, hanem vágyakat elégít ki, és nincs tekintettel a bolygó anyagi és erőforrásainak véges voltára. Ez a két zsákutca eredményezi a bioszféra elpusztítását, amely már középtávon is lehetetlenné teszi az emberiség életét.

Az emberiség jövője azon múlik, kialakul-e valamilyen megoldás mindhárom problémára.

Ha a mai ember a jövő lehetőségeit nézi, és éppen azon gondolkodik, hogyan lehetne megóvni az embert a pusztulástól, felmerül a kérdés: mi az emberi élet értelme? Van-e egyáltalán? Az én válaszom, hogy valamilyen színpadias, csillogó értelme, mint akár a bálnáknál, nincsen, de élni, kíváncsiskodni, barátkozni, együtt tevékenykedni, szeretni jó. Ez lehet az emberi élet egyedüli értelme. Csupán társak kellenek hozzá, és felesleges az értelmetlen fogyasztás, ami csak a státuszért folytatott versenyt táplálja.” 


(A cikk a Balatonfüredi Napló 2024. évi 8. számában jelent meg.)

2018. szeptember 16., vasárnap

Cinikus, léha fráter


Praznovszky Mihály irodalomtörténész nem tartja számon a megjelent könyveit, de már legalább két tucat fölött jár. Azt vallja: nem érdemes a mennyiségen keresztül mérni egy életmű alakulását. Legújabb kötetében - nem kevés humorral fűszerezve - a füredi Savanyúvízen kalauzolja végig a virtuális vagy épp valóságos városnézőt. 


Jókai nem is szerette a bablevest - amit a Koloska-völgyben minden évben rendületlenül, ünnepélyesen megfőznek a tiszteletére -, sokkal inkább a tihanyi gardáért volt oda, meg a füredi céllövöldéért. Blaha Lujza villájának pletykái, főztje és befőttjei párjukat ritkították. A fürdőorvosok válogatott gyógymódjai között pedig ott volt a juhtejsavós savanyúvíz – ilyen és hasonló történetek is megtudhatók „a Savanyúvízről okos és érdekes dolgokat elmesélő SZÍVES KALAUZ-ban, melyben híres magyar embereket, páratlan eseményeket, válogatott recepteket és épületeket esmértető leírások olvashatók úgy, amint voltak, s amelyeket szerzett és összeszedegetett egy jeles szerző”, vagyis Praznovszky Mihály alkalmi Füred-cicerone. 


- Hány kötete jelent meg eddig?
- Ki számolja azt? Nem tudom, nem darabszámra írom őket, talán a harmincat már elértem. Az elsők 1986-ban jelentek meg, azok még Nógrád megyéhez, Madáchhoz és Mikszáth- hoz kötődtek, s ahogy átkerültem a Dunántúlra, úgy belefeledkeztem ennek a tájnak a gazdag kultúrájába. 


- A mostani könyvet miért írta? Hiánypótlás?
- Jókedvemben írtam. Van egy veszprémi nyomda (OOK Press), nekik odaadtam korábban a Mesés Füred című könyvemet, ami nem volt más, mint a Füredről megtanult, megőrzött ismereteimnek egyfajta szépirodalmi kísérlete, mert hisz nem vagyok szépíró. A többi szereplővel együtt regényesítettem Krúdyt és Laborfalvi Rózát. Van benne igaz meg nincs is, mert az irodalom már csak ilyen. A nyomda saját költségen kiadta, nekem csak el kellett adnom, hogy visszaadhassam nekik a befektetett forintokat. Ez olyannyira jól sikerült, hogy gyorsan újra kellett nyomni. Füreden is fontos kérdés kell, hogy legyen: mit adunk ajándékba az ide érkezőknek? Mindig csak egy kulcstartót vagy egy csiszolt vázát? A nyomda nyaggatásának eleget téve írom meg a folytatást, meg is van a hasonlóan mesés téma: régi szépasszonyok Füreden.


Húztam az időt, mert azt nem szeretem, amiben még nem vagyok benne nyakig, az csak kínszenvedés. Baráti felkérésre, nem hivatalból szoktam néha csoportot vezetni Füreden. Sétálunk egyet a fürdőn, és elmesélem, amit tíz-húsz éve összeraktam, és ami folyamatosan bővül. Az alapelvem az, hogy mindig olyasmit mondjak, ami nem dátum vagy építészettörténet, hanem próbáljunk meg belépni a házba, és megtudni, hogyan élt itt egykor Blaha Lujza. Picit felidézni, hogy mitől jó és aranyos hely ez, s a vendég is úgy tekintsen a házra, amiben korábban emberek éltek, szerettek, mulattak, táncoltak, fürödtek, udvaroltattak és kártyáztak. 

2018 áprilisának végén egy egyetemista csoportséta után mentem hazafelé, s eszembe jutott, hogy ezt kellene leírnom. Felhívtam a nyomdát, s azt kérdezték, hogy miért nincs még náluk a kézirat? Nagyalakú, keménytáblás és színes lett, amit az ember nem dob ki a polcról, hanem helyet ad neki. 


 - A könyvben ezt írja Eötvös Károlyról: „A híres fővárosi Abbázia kávéházban volt a törzsasztala, ahol egy évtizeden át tartotta szóval a barátait. Mesélt, mesélt, megállás nélkül. Bármit is mondott, mindenkinek el kellett azt hinnie, különben megvolt a harag. S persze mindent tudott, s mindenkinél jobban tudta”. Maga is így van ezzel?

- Hogyne. A meséit ő is megírta, s ránk vár a feladat, hogy kiszedjük: mi igaz belőle – s mennyire torzított valóság az -, és mit talált ki ő. Az anekdotát nem lehet ellenőrizni, az helyben születik, formálódik és megy tovább másokhoz. Nálam is így van: a Mesés Füred épp arra volt kísérlet, hogy amit tudok például Krúdyról, az hogyan tudom „megKrúdyasítani”, abban a stílusban, kicsit az ő szereplőivel, de mégis azokkal a tényekkel, hogy itt járt, hol lakott és miket csinált. A mostani könyvben is források alapján dolgoztam, de a tollam nekem is megszaladt néha, s kerítettem egyet a történeteken. Hozzáfűztem a véleményemet például ahhoz, hogy a két legenda közül én melyikre voksolok. Sok hamisságot nem toldottam hozzá, de az egésznek van egy meseszerű jellege. Nem kell belőle szakdolgozatot írni, hanem érezzék meg a helynek a varázsát, ami ebben az ötszáz méteres sétában benne van, Jókaitól Jókaiig. 


Ahhoz, hogy az ember bátran írhasson ezt-azt, ahhoz sokat kell olvasnia, ami mind hozzáférhető. Kitűnő helytörténeti könyvek vannak Füreden! Tóth Bence Tamásnak például van egy több száz oldalas, nagy kézirata az Anna-bálok történetéről. Zömében követi a sajtót, a forrásokat, s megengedte nekem, hogy belenézzek. Eddig nem ismert történeteket keríthettem elő belőle. Ezek mind tények, az olvasók pedig szeretik hozzá a mesét: megbolondítva a bálokat, a zenészeket, a bolondos figurákat, Jókait. Belefűztem olyan anekdotákat, amik nem is itt estek meg velük, de nagyon jól mutatnak e helyen. Ezek olyan vándor-dolgok, mint például a Füred-Tihany viszály az ágyúval: arról is olvastam, hogy más országokban is feltűnt vándor-anekdota, hát hadd vándoroljon tovább. 


- Vevő az olvasó a szarkazmusára, az iróniájára? Ahogy a könyvben írja: „cinikus, léha fráter, amilyen én vagyok”.
- Ha szereti a magyar irodalom humoros vonalát, akkor vevő, márpedig én ezen nőttem fel. Diákként előbb Karinthy-t szerettem, majd később Mikszáthot. Lenyűgöző az ő humoruk, csakúgy, mint Petőfié. Ez a stílus bennem van. Az alapállásom, hogy az életet csak jókedvűen lehet végigélni. Azt figyeltem meg, hogy a városnéző sétáim alkalmával a vendégek nagy része érti a megjegyzések mögötti frivolitást vagy kiszólást a jelen korra. Értik, hiszen benne élünk egy magyar valóságban, s kívánom, hogy legyen elegendő művelt olvasó, aki az utalásokat megérti. Máshogy nem is tudnám csinálni. Amit mondok, annak legyen olyan hangulata, mint amilyen ez a város. A Savanyúvízen csak jókedvű, vidám emberekkel kellene, hogy találkozzunk, akik élvezik a szépséget, a borokat, az étkeket, és a várost is vidáman járják körbe – erről szól a könyv, amit hazavihet az emlékeivel. 


- Ugyanilyen élvezettel írta?
- Igen. A korábbi könyvemet Madách és Arany János barátságáról tavaly valami hasonló lelkiállapotban írtam, pedig az egy irodalomtudományi munka volt, de ott szándékosan változtattam. Azt mondtam, hogy elegem van a száraz irodalomtörténetekből, és a gyerekek se bírják elolvasni. Amit írtam, az mind hiteles és datálható, csak ott is voltak megjegyzéseim, kiszólásaim a kettejük kapcsolatát, egyéniségét illetően. A mostani könyvben pedig tobzódtam, éreztem, hogy itt helye van más stílusnak. Hivatalos útikönyv volt már bőven, Lipták Gábor vagy Zákonyi Ferenc könyvei tele vannak tudással, hatalmas adatmennyiséggel, az más műfaj. Az én könyvemen szórakozni kell. A vendég akár itt a Blaha Hotelben, ahol most beszélgetünk, megveszi, elolvassa, jókat nevet, aztán másnap felkeresi az Anna-báli táblát, hogy tényleg nincs ott az Anna keresztnév? Miért nincs?


Addig nincs baj, míg az ember tud nevetni a saját múltján és saját magán. Ha elkezd gyűlölködni, számolgatni, méregetni, akkor annak a nemzetnek vége van. Úgy nem lehet élni. Főleg a Balaton partján, nyáron, melegben, szépasszonyok társaságában és jó bor mellett. Hiszen ez volt az élet: Jókai is ott töltötte a fél nyarat az Anna Grand teraszán, ittak, kártyáztak, beszélgettek, hát akkor csak nem fogom megírni Az aranyember modern poétikai posztmodern törekvéseit vagy jelenségeit? Ami ugye nincs is… 

Direkt írtam a könyvbe recepteket is. Én ugyan nem tudok főzni, de az adott helyszínen találtakat közreadom: Jókaiék hogy szerették a sült gardát, milyen volt Blaha Lujza fánkja, a rettenetes erejű Wesselényi Miklós hogy szerette az édességeket, vagy milyen töltött káposztát evett Déryné. Ez kultúrtörténet, de meg is főzhető. Szóval van itt szó borról, savanyúvízről, ételről, szerelemről, táncról, szerenádról, talán gyilkosságról nem, az majd egy másik könyvem lesz.


(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 7. számában jelent meg.)

2014. december 4., csütörtök

Vass László

Szeretjük azokat a játékokat, amik valakitől érkeznek, mert azok már be vannak járatva. Ilyen példány Zsebibaba is, akit a Vass-unokák már jóóól megtanítottak aludni, így arra alkalmas órán csak oda kell venni magunkhoz:


A cipészmester-műgyűjtő (vagy műgyűjtő-cipészmester?) Vass László és felesége, Marika egyike volt azoknak, akik nagy szeretettel várták Nusit. 
 
A pici még pocaklakó, amikor nyáron betoppanok hozzájuk. Marika széles mosollyal tárja ki előttem füredi otthonuk ajtaját. Szeretem ezt a házat. Nem először járok itt, de újra és újra lenyűgöz az a harmónia, ami a házaspár és a lakótér, illetve a kert között érzékenyen tapintható. Személyes otthonuk ugyan nem mindenki számára látogatható, hisz mi lenne akkor a nyugalom szigetéből, de Laci 15 évvel ezelőtt úgy döntött, hogy világszínvonalú gyűjteményét megosztja a nagyközönséggel. 


Laci szerint a műgyűjtő emberi hozzáállásától függ, hogy az általa birtokolt alkotásokat megtartja magának, vagy az érdeklődők számára is hozzáférhetővé teszi-e. Ő az utóbbit választotta, és a mosolya őszinte: az ember életét szebbé, gazdagabbá teszik a műalkotások, de ő idővel úgy érezte, hogy át szeretné adni ezt az örömöt. S hogy vannak-e, akik át is veszik tőle ezt az élményt? A veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény Galériájának legutóbbi múzeumpedagógiai rendezvényén háromszázan tolongtak…


A Balaton északi partjához fűződő kapcsolatuk 1970-ig nyúlik vissza: az egyedi, kézzel vart cipőket készítő Vass László ekkor vásárolt nyaralót Balatonfűzfőn, majd Tihanyba és Balatonfüredre költöztek. Minden nyáron bementek Veszprémbe, mert egy-két számukra érdekes alkotást rejtettek az akkori galériák, és ez nekik elég volt az odautazáshoz. 1996 a gyűjtemény szempontjából fontos dátum volt, ugyanis az Ernst Múzeum ebben az évben válogatást közölt a Vass-gyűjteményből. A kiállítás kapcsán egy újságíró a gyűjtemény további sorsáról érdeklődött, mire Vass László egyértelműen kijelentette: csakis vidéki városban való elhelyezés jöhet szóba. De miért éppen vidék, és miért Veszprém? – kérdeztem most én Lacitól. – Mert itt még van lehetőség arra, hogy egy kép előtt nyugodtan megálljunk, megszemléljük azt, és át tudjuk adni magunkat az élménynek. Egy nyüzsgő nagyváros lüktetésével a hátunk mögött nem könnyű megnyugvást lelni, lecsendesedni, amikor ott kezdődik a képtár-látogatás, hogy parkolót sem találunk… - hangzott a nagyon is átérezhető válasz. – S azért Veszprém, mert az 1999-es kiállításunk alkalmával nagyon szimpatikus volt az a művészetkedvelő közönség, ami a Csikász Galériában fogadott bennünket.


Akkoriban a veszprémi Tűztorony aljában három romos épület lapult, vaspalánkkal, a Vár utca 3-5-7. szám alatt. Több éves kitartó építkezés, és 130 millió forint kellett ahhoz, hogy a Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény Galériája 2003-ban megnyithassa kapuit. Laci legféltettebb kincseit hozta Veszprémbe, mert szerinte a világ művészeti térképére csak akkor kerülhet fel egy város, ha jelentős alkotásokat tud felsorakoztatni, kevesebbel nem érdemes beérni. Ezért döntött úgy a várossal kötött együttműködési szerződős után a hazai művekkel rendelkező Vass László, hogy nemzetközi jelentőséggel bíró műtárgyakat is gyűjteni fog, ugyanis a világon számon tartott művészek is akkor jönnek egy magyar kisvárosba kiállítani, ha ott hasonló színvonalú alkotók munkái már láthatóak. S mivel Veszprém kulturális környezete is ad egy rangot, és a gyűjteményben található művészek neve hívó szóként működik, így szívesen jönnek ide nagyhírű alkotók kiállítani. – Nem elhanyagolható tényező, hogy a Veszprémben kiállító művészek azóta még híresebbek lettek – mondja Laci, aki közben kezembe adja a Három Bill (Max Bill, Jakob Bill, David Bill) 2011-es veszprémi katalógusát, amihez foghatót Londonban lát az ember.


Magyarországon Vass László előtt is léteztek gyűjtők, akik kortárs alkotásokkal foglalkoztak, gondoljunk csak Nemes Marcellre, Hatvany Ferencre vagy Herzog Mór Lipótra. Az 1980-as évek elején - amikor Laci még nem vallotta magát gyűjtőnek, bár volt egy szerény festménykollekciója – az idős Barcsay Jenő meghívta magához látogatóba. A vendéget lenyűgözték a konstruktivista kompozíciók egyszerű formái, tiszta színei. – Meghatározó volt számomra ez a látogatás: itt született meg bennem az elhatározás, hogy geometrikus, absztrakt műveket fogok gyűjteni. Ugyanakkor Barcsaytól tanultam meg azt is, hogy a gyűjteményemet egységes formában tartsam, vagyis ne vágyakozzam olyan alkotások után, amik értékesek ugyan, de megbontják a gyűjteményem egységét. Tanulni kezdtem – ma is tanulok, egyfolytában -, s lassan körvonalazódott számomra, hogy kik képviselnek értéket a világ képzőművészetében. Külföldi vásárokra kezdtem járni, ahol pályájuk elején állóktól is vásároltam, de megtanultam, hogy a gyűjtők nemzetközi versenyében csak az tud helytállni, aki a legnevesebb modern művészektől is birtokol néhány alkotást. Ha esetenként ez számomra megfizethetetlen, akkor legalább egy papírra készült eredeti munkát veszek meg tőlük. 


A legfontosabb irányzatok a gyűjteményben a svájci konkrét művészet alkotóinak munkái, a Bauhaus neves művészeinek darabjai, a Zero csoport, az amerikai minimalizmus gyöngyszemei, és a monokróm festmények. Vannak persze, amik különösen nagy kedvencei Lacinak: ilyen például Jesús Rafael SOTO Azúr és fekete című domborműve, vagy az ALBERS-festmény. 

-A széles közönség számára ez egy kevésbé befogadható világ. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a magyar művészek közül csak azok lettek nemzetközi hírűek, akik a konstruktivista, absztrakt, geometrikus, konkrét művészethez kötődtek – mondja Laci, hitvallásszerűen.


Kérdésemre, hogy a Vass-gyűjtemény a világ élvonalának számító magángyűjtemények közé tartozik-e, és hogy ő hova helyezi el magát, egy, a Hatje-Kanz kiadó gondozásában megjelentetett kiadványt keres elő a könyvespolcról. Ez a világ leginkább figyelemre méltó, megtekinthető magángyűjteményeit bemutató BMW ART Guide, amiben Magyarországról egyedüliként a Vass-gyűjtemény szerepel. (Ez a Michelin Guide mintájára készült, szigorú elvek alapján összeállított kötet 34 ország 124 helyét és 173 magángyűjteményét tartalmazza.)


Miközben az elém terített, a világ minden tájáról érkezett kiadványok, meghívók, katalógusok között lapozgatok, Laci kimenti magát, és egy rövid időre átsurran a ház másik, napsütéses helyiségébe, ahol befejezi egy bőrcipő elkezdett szabását. Mosolyogva állapítom meg, hogy a két szenvedély milyen kitűnően összefér egymással: nem csak a művészeti katalógusok és meghívók érkeznek a földgolyó közeli és távoli pontjairól, hanem a cipőkészítő remekbe szabott „műalkotásai” is eljutnak a nemzetközi színtérre. Alkotásokat gyűjtő alkotó – különös respect a kézzel készített lábbelik és a szintén emberi kéz nyomát viselő képzőművészeti alkotások iránt.


Némely kiadványban árakat is találok: több millió dolláros tételeket. A jókedvűen visszatérő Lacihoz persze azonnal ezt a kérdést intézem: mondd, miért fontos valakinek, hogy ilyen értékű műkincsekkel vegye körbe magát? – Nézd, a lényeg az, hogy arculata legyen egy gyűjteménynek, a pénzben kifejezett értéke másodlagos – hangzik a gondolkodás nélkül adott, tehát mindenképp őszintének tekintendő válasz. – A maga nemében különleges az a gyűjtemény, amit egyedi gondolatmenet mentén alakítottak ki, egységes koncepcióval, nem kell nagyon drágának is lennie.  Egy gyűjtemény a gyűjtő szemléletét tükrözi elsősorban, amit a világ felé mutatni kíván. Annál szebb dolog pedig nincs a világon, mint egy képről eldönteni, hogy milyen. Utánajárni, hogy milyen életet élt az alkotó, s minden fellelhető mögöttes műveltséget megszerezni. A modern művészet olyan, mint egy kavics a vízben, ami fodrokat, hullámokat hoz létre, így megy előre a világ, és ebben a lendületben, ebben a sodrásban érzem magamat jól én is. Jó ebben a közegben élni, még ha kissé magányosan is, mert tíz éve senki nem lépett oda hozzám, hogy tanulna tőlem, és tegyünk közös felfedezéseket a modern művek gyűjtésében. 


S téved az, aki ha azt hiszi, hogy Laci jelentős családi vagyonnal a háta mögött kezdhetett el műalkotásokat gyűjteni. Családjának körülményeiről egy korábbi írásában így vall: „Budapest egyik kisvárosra emlékeztető peremkerületében születtem, ahol egymásra ikrekként hasonlító családi házakban bérből, fizetésből élő kisemberek élnek. Három generációnak adott békés otthont, a jövedelemhez szabott kielégítő, ám minden kényelmen túli luxust nélkülöző épület. A cipőipari technikum befejezése, cipész-mestervizsgám után a Magyar Divat Intézet tervezőjeként is itt éltem feleségemmel és két kislányommal.” Terveket és modelleket készített szabadidejében, amikre felfigyelt egy sikeres, önálló üzlettel rendelkező cipészmester-kereskedő, akinek a társa lett. Négy év elteltével önállósította magát Laci, és saját üzletet nyitott a Belváros egyik patinás utcácskájában, ahol saját tervek alapján, kézi munkával készült cipőit kezdte árulni. 

A suszter azonban nem maradt meg a kaptafánál, egyre inkább a modern képzőművészet felé fordult a figyelme, vagyis a mindennapi munkán túli igények ébredtek benne. S ha engem kérdeznek, akkor ennek minden veszprémi múzeumlátogató csak örülhet. Lacinak pedig marad az az öröm, ha valaki igényét, érdeklődését fel tudja kelteni az első látásra talán kevésbé értelmezhető, de annál szélesebb perspektívát ígérő műalkotásai iránt.


Jellemző volt a kép, amikor Nusi látogatására megérkeztek Laciék: Marika kezében csinos fémdobozka, tele Daubner-finomsággal a maminak, a kisdednek pedig az unokák egykori kedvenceit hozta el, nagy örömünkre. Laci meg saját gyermekeként szorongatta hóna alatt az új könyvet, ami a gyűjteményéről most jelent meg. És valóban nem túlzás az alcím: Nemzetközi művészet a Vass-gyűjteményben. Arra nyitott szeműeknek és szívűeknek remek ajándék, nem csak karácsonyra.

Amikor sétára indultunk Marika nevetve mesélte, hogy a lánya és a családja elutaztak. A pihenés idején a lánya egy norvég krimit olvasott - az én kezemben még nem volt ilyen, de állítólag egészen külön műfajt alkotnak a skandináv ország írói e témában. Szóval a krimi egyik szereplője kinyit egy szekrényajtót, ahol ruhák lógnak. Pontos leírásra kerül, hogy milyen márkájú ingek vannak ott, és a cipőt megfordítva ezt olvassa a szereplő: Vass... a világ egy falu, de Vass cipőben is elég messzire el lehet jutni!


(Az írás egy kevésbé személyes változata az Északipart 2014. évi számában jelent meg.)

2014. november 30., vasárnap

Korzenszky Richárd

Találós kérdés: Nusi, te tudod hogyan fér bele a Tihanyi Apátság a füredi Vaszary villába? 

 
Korzenszky Richárd atyának köszönhetően ez a fizikailag meglehetősen problematikus kérdés megoldhatónak bizonyul: január 4-ig az említett veretes füredi intézményben nézhető meg a Tihanyi Apátság perjelének (vagyis a tihanyi bencés szerzetesközösség vezetőjének) fotókiállítása, ahol több kép témája is az apátság épülete.


"Nagyon szeretem a gyerekeket" - Richárd atya ezzel a kijelentésével valószínűleg belopta magát Nusi bizalmába a kiállítást megnyitó ünnepség alkalmával. Ennek bizonyítékául Nusi türelmesen figyelte az atya további mondatait is, majd a protokoll utáni kötetlen jövés-menés közepette mosolyogva hajtotta buksiját Richárd atya felé nyújtott tenyere alá.


Richárd atya azt mesélte, hogy 1955 karácsonyára kapta az első fényképezőgépét, amit egy szovjet laktanya kerítésénél tudott megvásárolni. Azóta nem is tette le a szerkezetet. Egykori tanárát idézve: "Százszor elmondtam már: semmit nem mondok el kétszer!" - vagyis a témák százszor ismétlődhetnek, a képek között azonban nincs két egyforma. 


"Rácsodálkozni a mindig változóra. S észrevenni, hogy mindig ugyanaz. Rácsodálkozni mindig ugyanarra, s rádöbbenni, hogy mindig változó. Eloszlik a sötétség, átragyog a fény: hol hasító-harsány világossággal, hol szelíd, csendes fényességgel. S mindig ugyanarról beszél, hogy "az élet él és élni akar" (Ady). A tihanyi dombon közel ezer éve áll már a templom: a tizenegyedik századi ablakokon ugyanaz a Nap ragyog be ma is, mint akkor, s amely felkel és lenyugszik, amióta világ a világ." És igen: a apátsági templom Picassoinak volt miről mintázni a barokkosan habos felhőket...


"Fény és víz: az ember egyik nélkül sem tudna élni. A Balaton számomra kimondhatatlan és megfoghatatlan ajándék. Ablakomból hol zöldnek, hol szürkének, hol bíborvörösnek, néha feketének látom. Mindig más. És mindig ugyanaz. Az ablakom tövében ott a fényképezőgép: most, azonnal... mert a következő pillanatban már elillan a varázs. S miért nem elég, hogy mély lélegzetet veszek, hogy a csodát egyszerűen magamba szívjam? Mert tudom, hogy mindenkiből hiányzik valami. Belőlem is. S ezt a hiányt betölteni csak annak a Végtelennek az élménye tudja, Akiről Babits kérdez így: Mi van túl minden tarkaságon? Világon, virágon, ruhákon?" - vall Richárd atya.


 
A kiállítás másik része az 1970-80-as években készült fotókból állt össze, láttatva, hogy Richárd atyának utazásai, kirándulásai és zarándoklatai során mindig kéznél volt a fényképezőgép.



Nekem mindössze egyetlen hiányérzetem maradt: a kiállításon szereplő fotók - bizonyára anyagi megfontolásból, és ez érthető is lehet - meglehetősen kis méretű nagyításban kerültek a falakra. De még ezzel is meg tudtam barátkozni, mert közelebb kell bújni hozzájuk. Így a fotó és a nézője közötti távolság lerövidül, és talán a kép témája is valóságosan közelebb kerülhet a szemlélő lelkéhez.


Amikor felkel a nap - Így látom Tihanyt címmel fotóalbum is jelent meg mostanság Korzenszky Richárd képeivel, ez is remek karácsonyi ajándék lehet.



Nusi itt a frissen jövő generációt képviselte, de illik egy percre megállnunk, és Richárd atya édesanyjára gondolnunk, aki 100 (!) évesen nemrég tért meg égi atyjához. 

Ajánlanék még két eseményt, amire érdemes Tihanyba ruccanni: december 14-n 16 órától az Apátsági Kórus hangversenye lesz, ez minden évben az adventünk szoros része. 26-n pedig Soós Gábor orgonakoncertjét rendezik, téliesítés - lásd: bundabugyi - erősen ajánlott, de ettől még nem érdemes megfutamodni!


(A bennünket ábrázoló fotókért köszönet Martinovics Tibornak és Kovács Tibor Istvánnak.)

2014. november 29., szombat

Könyvajánló - Katona Csaba

 
Ezt a könyvet azok olvassák el, akik a valódi Füredre kíváncsiak, nem a cukormázzal alaposan lecsurgatott reform-imázsra. Mert persze az is volt, de jó tudni, hogy nem csak az volt, hanem élet, a maga sokféleségével. 


Katona Csaba a Professionatus spielerek című könyvének ezt az alcímet adta: Arcok és történetek Balatonfüred múltjából. És ezek az arcok nem a történelemből rendszeresen visszaköszönő, országosan ismert figurák - róluk már épp elég írás került elénk -, hanem fürdővendégek, cigányzenészek, vendéglátósok, szerencsejátékosok, kalandorok, hivatalnokok. Vagyis csupa olyan "névtelen" szereplő, aki nap mint nap benépesítette a fürdőváros XIX. századi utcáit, kávéházait, vendéglőit és fürdőit.


A könyv megjelentetésének persze nem volt egyetlen célja a mítoszok döntögetése, de hát Istenem, ha egyszer valaki alaposan utána néz a dolgoknak, akkor ott kihullik ez-az a levéltári anyagok nagyokat hallgató, megsárgultan zizegő papírlapjai közül... és ez nem is baj.


Katona Csaba ezt így adja elénk: "Balatonfüred - főleg a XIX. századi - múltját ugyanis oly mértékig lepte és lepi el a romantikus pátosszal átszőtt naiv elképzelések tömege, hogy az még a megszépített történelem iránt oly fogékony Magyarországon is meglepő. E port épp ideje volt lefújni Füred múltjáról: a történelem - Füredé sem - nem szorul rá arra, hogy szépítsék. Természetesen korántsem gondolom azt, hogy a munkát én már el is végeztem: bőven van tennivaló, magam csak nekikezdeni tudtam.
 
Miért fontos ez? Mert nem elégedhetünk meg azzal, ha valóban tiszteljük őseinket és érdekel, miként, hogyan éltek, gondolkodtak, látták a világot, hogy néhány jól hangzó megállapítás, elcsépelt közhely mögé bújva vágyakozzunk egy olyan világ után, amilyen nem is létezett, megelégedve a felszínes tudás hamisan csillogó illúziójával."


Azt meg én teszem hozzá - a könyv történeteit olvasva -, hogy nem is kell a múltat átírni, mert az önmagában véve is elég színes, vagyis nyugodtan merüljünk el benne; a valóságos történelem semmivel sem fakóbb, eseménytelenebb, mint az ügyesen marketingelt változata. 

"Hasonló módon Balatonfüred XIX. századi történelme sem "csupán" az Anna-bál zenéje, Kossuth Lajos, Széchenyi István és Wesselényi Miklós füredi időzése, Jókai Mór és Blaha Lujza villája. Ne féljünk megismerni ezt a - mesékhez mérten - nem oly szép és törkéletes, ám végtelenül izgalmas, nagyon is emberi, esendőségekkel terhelt és nagyszerű kolgokkal gazdagított, karakteres egyéniségekkel benépesített, nem naftalinillatú, hanem nagyon is eleven világot. Bízom benne, hogy az olvasó, aki társamul szegődik e felfedező úton, nem fog csalódni" - hív fel olvasásra Katona Csaba.


Nem csak a könyv szereplői mások, mint amilyeneket általában a közvélekedés a fejében forgat, hanem a kötet szerkesztőpárosa is: vastag szemüveges, élő szóban nehézkesen magára találó, kötött kardigános tudósok helyett két, a múlt tengerében vidáman lubickoló, a humort sem nélkülöző élő-lényt ismerhetett meg Katona Csaba és Tóbiás Krisztián személyében a tisztelt publikum, aki a füredi könyvbemutatóra kíváncsi volt.


Füred most divatos, sikk ide járni, itt hajózni, enni-inni, korzózni, vagy egyszerűen csak a levegőjében létezni. A város története is lehet sikkes, olvasni tudók és szeretők számára a könyvbe zárt múlt remek karácsonyi ajándék.