Cinikus, léha fráter

Praznovszky Mihály irodalomtörténész nem tartja számon a megjelent könyveit, de már legalább két tucat fölött jár. Azt vallja: nem érdemes a mennyiségen keresztül mérni egy életmű alakulását. Legújabb kötetében - nem kevés humorral fűszerezve - a füredi Savanyúvízen kalauzolja végig a virtuális vagy épp valóságos városnézőt. 

Jókai nem is szerette a bablevest - amit a Koloska-völgyben minden évben rendületlenül, ünnepélyesen megfőznek a tiszteletére -, sokkal inkább a tihanyi gardáért volt oda, meg a füredi céllövöldéért. Blaha Lujza villájának pletykái, főztje és befőttjei párjukat ritkították. A fürdőorvosok válogatott gyógymódjai között pedig ott volt a juhtejsavós savanyúvíz – ilyen és hasonló történetek is megtudhatók „a Savanyúvízről okos és érdekes dolgokat elmesélő SZÍVES KALAUZ-ban, melyben híres magyar embereket, páratlan eseményeket, válogatott recepteket és épületeket esmértető leírások olvashatók úgy, amint voltak, s amelyeket szerzett és összeszedegetett egy jeles szerző”, vagyis Praznovszky Mihály alkalmi Füred-cicerone. 

- Hány kötete jelent meg eddig?

- Ki számolja azt? Nem tudom, nem darabszámra írom őket, talán a harmincat már elértem. Az elsők 1986-ban jelentek meg, azok még Nógrád megyéhez, Madáchhoz és Mikszáth- hoz kötődtek, s ahogy átkerültem a Dunántúlra, úgy belefeledkeztem ennek a tájnak a gazdag kultúrájába. 

- A mostani könyvet miért írta? Hiánypótlás?

- Jókedvemben írtam. Van egy veszprémi nyomda (OOK Press), nekik odaadtam korábban a Mesés Füred című könyvemet, ami nem volt más, mint a Füredről megtanult, megőrzött ismereteimnek egyfajta szépirodalmi kísérlete, mert hisz nem vagyok szépíró. A többi szereplővel együtt regényesítettem Krúdyt és Laborfalvi Rózát. Van benne igaz meg nincs is, mert az irodalom már csak ilyen. A nyomda saját költségen kiadta, nekem csak el kellett adnom, hogy visszaadhassam nekik a befektetett forintokat. Ez olyannyira jól sikerült, hogy gyorsan újra kellett nyomni. Füreden is fontos kérdés kell, hogy legyen: mit adunk ajándékba az ide érkezőknek? Mindig csak egy kulcstartót vagy egy csiszolt vázát? A nyomda nyaggatásának eleget téve írom meg a folytatást, meg is van a hasonlóan mesés téma: régi szépasszonyok Füreden.

Húztam az időt, mert azt nem szeretem, amiben még nem vagyok benne nyakig, az csak kínszenvedés. Baráti felkérésre, nem hivatalból szoktam néha csoportot vezetni Füreden. Sétálunk egyet a fürdőn, és elmesélem, amit tíz-húsz éve összeraktam, és ami folyamatosan bővül. Az alapelvem az, hogy mindig olyasmit mondjak, ami nem dátum vagy építészettörténet, hanem próbáljunk meg belépni a házba, és megtudni, hogyan élt itt egykor Blaha Lujza. Picit felidézni, hogy mitől jó és aranyos hely ez, s a vendég is úgy tekintsen a házra, amiben korábban emberek éltek, szerettek, mulattak, táncoltak, fürödtek, udvaroltattak és kártyáztak. 

2018 áprilisának végén egy egyetemista csoportséta után mentem hazafelé, s eszembe jutott, hogy ezt kellene leírnom. Felhívtam a nyomdát, s azt kérdezték, hogy miért nincs még náluk a kézirat? Nagyalakú, keménytáblás és színes lett, amit az ember nem dob ki a polcról, hanem helyet ad neki. 

 - A könyvben ezt írja Eötvös Károlyról: „A híres fővárosi Abbázia kávéházban volt a törzsasztala, ahol egy évtizeden át tartotta szóval a barátait. Mesélt, mesélt, megállás nélkül. Bármit is mondott, mindenkinek el kellett azt hinnie, különben megvolt a harag. S persze mindent tudott, s mindenkinél jobban tudta”. Maga is így van ezzel?

- Hogyne. A meséit ő is megírta, s ránk vár a feladat, hogy kiszedjük: mi igaz belőle – s mennyire torzított valóság az -, és mit talált ki ő. Az anekdotát nem lehet ellenőrizni, az helyben születik, formálódik és megy tovább másokhoz. Nálam is így van: a Mesés Füred épp arra volt kísérlet, hogy amit tudok például Krúdyról, az hogyan tudom „megKrúdyasítani”, abban a stílusban, kicsit az ő szereplőivel, de mégis azokkal a tényekkel, hogy itt járt, hol lakott és miket csinált. A mostani könyvben is források alapján dolgoztam, de a tollam nekem is megszaladt néha, s kerítettem egyet a történeteken. Hozzáfűztem a véleményemet például ahhoz, hogy a két legenda közül én melyikre voksolok. Sok hamisságot nem toldottam hozzá, de az egésznek van egy meseszerű jellege. Nem kell belőle szakdolgozatot írni, hanem érezzék meg a helynek a varázsát, ami ebben az ötszáz méteres sétában benne van, Jókaitól Jókaiig. 

Ahhoz, hogy az ember bátran írhasson ezt-azt, ahhoz sokat kell olvasnia, ami mind hozzáférhető. Kitűnő helytörténeti könyvek vannak Füreden! Tóth Bence Tamásnak például van egy több száz oldalas, nagy kézirata az Anna-bálok történetéről. Zömében követi a sajtót, a forrásokat, s megengedte nekem, hogy belenézzek. Eddig nem ismert történeteket keríthettem elő belőle. Ezek mind tények, az olvasók pedig szeretik hozzá a mesét: megbolondítva a bálokat, a zenészeket, a bolondos figurákat, Jókait. Belefűztem olyan anekdotákat, amik nem is itt estek meg velük, de nagyon jól mutatnak e helyen. Ezek olyan vándor-dolgok, mint például a Füred-Tihany viszály az ágyúval: arról is olvastam, hogy más országokban is feltűnt vándor-anekdota, hát hadd vándoroljon tovább. 

- Vevő az olvasó a szarkazmusára, az iróniájára? Ahogy a könyvben írja: „cinikus, léha fráter, amilyen én vagyok”.

- Ha szereti a magyar irodalom humoros vonalát, akkor vevő, márpedig én ezen nőttem fel. Diákként előbb Karinthy-t szerettem, majd később Mikszáthot. Lenyűgöző az ő humoruk, csakúgy, mint Petőfié. Ez a stílus bennem van. Az alapállásom, hogy az életet csak jókedvűen lehet végigélni. Azt figyeltem meg, hogy a városnéző sétáim alkalmával a vendégek nagy része érti a megjegyzések mögötti frivolitást vagy kiszólást a jelen korra. Értik, hiszen benne élünk egy magyar valóságban, s kívánom, hogy legyen elegendő művelt olvasó, aki az utalásokat megérti. Máshogy nem is tudnám csinálni. Amit mondok, annak legyen olyan hangulata, mint amilyen ez a város. A Savanyúvízen csak jókedvű, vidám emberekkel kellene, hogy találkozzunk, akik élvezik a szépséget, a borokat, az étkeket, és a várost is vidáman járják körbe – erről szól a könyv, amit hazavihet az emlékeivel. 

- Ugyanilyen élvezettel írta?

- Igen. A korábbi könyvemet Madách és Arany János barátságáról tavaly valami hasonló lelkiállapotban írtam, pedig az egy irodalomtudományi munka volt, de ott szándékosan változtattam. Azt mondtam, hogy elegem van a száraz irodalomtörténetekből, és a gyerekek se bírják elolvasni. Amit írtam, az mind hiteles és datálható, csak ott is voltak megjegyzéseim, kiszólásaim a kettejük kapcsolatát, egyéniségét illetően. A mostani könyvben pedig tobzódtam, éreztem, hogy itt helye van más stílusnak. Hivatalos útikönyv volt már bőven, Lipták Gábor vagy Zákonyi Ferenc könyvei tele vannak tudással, hatalmas adatmennyiséggel, az más műfaj. Az én könyvemen szórakozni kell. A vendég akár itt a Blaha Hotelben, ahol most beszélgetünk, megveszi, elolvassa, jókat nevet, aztán másnap felkeresi az Anna-báli táblát, hogy tényleg nincs ott az Anna keresztnév? Miért nincs?

Addig nincs baj, míg az ember tud nevetni a saját múltján és saját magán. Ha elkezd gyűlölködni, számolgatni, méregetni, akkor annak a nemzetnek vége van. Úgy nem lehet élni. Főleg a Balaton partján, nyáron, melegben, szépasszonyok társaságában és jó bor mellett. Hiszen ez volt az élet: Jókai is ott töltötte a fél nyarat az Anna Grand teraszán, ittak, kártyáztak, beszélgettek, hát akkor csak nem fogom megírni Az aranyember modern poétikai posztmodern törekvéseit vagy jelenségeit? Ami ugye nincs is… 

Direkt írtam a könyvbe recepteket is. Én ugyan nem tudok főzni, de az adott helyszínen találtakat közreadom: Jókaiék hogy szerették a sült gardát, milyen volt Blaha Lujza fánkja, a rettenetes erejű Wesselényi Miklós hogy szerette az édességeket, vagy milyen töltött káposztát evett Déryné. Ez kultúrtörténet, de meg is főzhető. Szóval van itt szó borról, savanyúvízről, ételről, szerelemről, táncról, szerenádról, talán gyilkosságról nem, az majd egy másik könyvem lesz.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 7. számában jelent meg.)