Nemrég azt mondta nekem az aszófői
teaház füredi Gergője, hogy kamasz korában sokat járt a nagymama hátsó
kisházába, ahol a külföldről hazalátogató unokatestvére próbálgatta a kintről
hozott receptek elkészítését. Már a kapuban lehetett érezni, hogy megint valami
finomság sül a Karancs gáztűzhely gyomrában. Péter mellett kezdett
kotnyeleskedni Gergő, imponált neki a rokon ügyessége, és hogy az elkészült
sütik minden családtag arcára mosolyt csaltak. Ezt a szokást ő is átvette, és
mind a mai napig tartja: sütiből, kenyérből a szomszédok is kapnak, akik a jól
ismert kopogásra tüstént boldogan szaladnak ajtót nyitni. (A finomságokért járó
széles mosoly erős függőséget okoz annak, aki tud adni, a cikk írója ezért a
kemény drogok kategóriájába sorolja azt.)
A minap kedvenc irodalomtörténészemmel
beszédültünk egy üzletbe, aminek nyitva volt az ajtaja, hogy azon szabadon
kiszökhessen a frissen sült kenyér narkotikuma. Aki erre nem szédül be, az
semmire. Jólesően kapkodtuk a levegőben keringő illatmorzsákat, miközben egy
fiatal pár mosolygós szemmel, vasalt kötényben mesélte a többekkel megesett
történetet: bár a szakmájukban jól teljesítettek, megunták a főváros zaját, s a
Balaton mellett keresnek menedéket. Kenyér sül épp, megkóstoljuk? Hagymás,
tökmagos kerül elénk egy formás kis vágódeszkán, kávé is jár mellé, de fizetni
nem ér, mert csak a következő héten nyitnak, a próbasütést osztják szét a
betérők között.
Hazafelé menet két kenyér lapul szelíden
a tenyerembe, ami erősen meghaladja az átlagos fogyasztásunkat. Idehaza
gondosan megfelezem őket, a háromévest és a hetvenévest alig lehet elhessegetni
mellőle. Eszembe jut Gergő, s már csomagolom is be a fél-fél kenyeret, indulok
a szomszédba velük. Learatom a babérokat, naná, de nem felejtem a forrás
megjelölését. Még ilyet, egy fél kenyér ennyi jó érzést képes generálni? Na de
ezért revans jár: tűt, cérnát veszek elő, készül az apró levendulapárna, aminek
jóleső érzésével indulok másnap a pékség felé.
Útközben mondogatom a párnának,
hogy viselje jól magát, és nem kell többet csinálnia, mint amire egyébként
képes: hozzon szerencsét a fiatal párnak, segítse őket, ha épp nehezen őrölnek
a malomkerekek. A jutalom újabb párás szemek, s mutatják: ezt a virágot is valaki
hozta, csak úgy. Bevallom sietve, hogy szórólapot csináltam az előző napi két
kenyér feléből, s begyűjtöttem az értük járó hálás mosolyokat. Újabb két kenyér
nélkül most sem úszom meg… Amikor kifelé indulok, egy idős néni a táskájából épp
egy nagy zacskó fügét tesz a pultra, csöndesen megtoldva egy fél mondattal:
„Finom volt a tegnapi kenyér, ez meg itt a kertemből való.”
Csütörtök van. Aki még nem itt él, az
igyekszik pénteken itt ébredni. Hívom két barátomat: érkezésükkor jelenjenek
meg nálunk, van itt nekik valami. Be is futnak szép sorban, s mit ad Isten, ők
is nagy boldogan távoznak a fél-fél kenyérrel. A nyitás hetében elfogy az
ajándékkenyér, megyek az utánpótlásért. Az üzlet tele. Mondják: így megy ez
négy napja. Volt, aki egyszerre tizenegy kenyeret csomagoltatott be. Akármekkora
is a család, azt ne mondja nekem senki, hogy ez mind elfogy… Lehet, hogy ők is
rákaptak a kenyérajándékozás édes (kovászos) ízére?
Őrület: október elején arról számoltak be a barátaim,
hogy az üzletek polcain már ott sorakoznak a csokimikulások... Aztán a nagyanyám
lenvásznába csomagolt kenyérre gondolok: nincs még veszve a világ.
(Az írás a Balatonfüredi Napló 2017. decemberi számában jelent meg, fotók: facebook - Péklány Kézműves Pékség)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése