Garda - a látott hal Tihanyban

"Gaardaa!" - Herman Ottó írása szerint ezzel a kiáltással verték fel annak idején a novemberi Tihany lakóit:

„Hajdanában, mikor Tihany félszigetét még erdő borította s a nép téli munkáját az erdő szolgáltatta, a halászbokrok nem tanyázhattak naphosszat a parton s a hegyenjárás is inkább önkénytes volt. Akkoron a hegyenjáró kiállott a csúcsra s a falutól a hegyen járóig, kellő távolságban gyerkőczök állíttattak föl. Mihelyt a hegyenjáró észrevette a "látott halat", oda kiáltott a legközelebb álló gyereknek: Gaardaa!

Szájról-szájra röpült a hir a helységbe s az az ember, asszony, a ki a templom táján hallotta a jó hirt, fölszaladt a toronyba s félre verte a harangot, minek hallatára a halászember ott hagyta munkáját s kirohant a partra.”

A garda (Pelecus cultratus) a pontyfélék családjához tartozó, nemének egyetlen faja. Egyéb elnevezései: sugár kardos, balatoni hering, kardkeszeg, karda, szabóhal vagy vezérgarda. Álló és lassú folyású vizek lakója, de szívesen tanyázik brakkvízben, vagyis félsós vízben is. Közép-Európától a Kaszpi-tengerig megtalálható, az Aral-tóban is van állománya. Magyarországon a nagyobb folyókban és a Balatonban él, ahol régebben akár 50-300 tonnát is kifogtak évente. Termetét tekintve 25-35, maximum 60 centiméter hosszú. Szájrése meredeken felfelé irányul, 90-115 kicsi pikkelye van a hullámos oldalvonala mentén. Rajhal, ami napközben a fenék közelében tartózkodik, éjszaka a felszínre emelkedik. Tápláléka planktonrákok, rovarlárvák és -bábok, repülő rovarok és apró halak. Legfeljebb 9 évig él, május-júliusban ívik, és 3-4 évesen válik ivaréretté. Magyarországon a 2014-es "év hala" választáson a három jelölt egyike volt. 

A garda a Balaton egyik legrégebbi halfaja, a jégkorszak után jelent meg hazánk területén. Az eredetileg a tengerben élő hal még a sós vízből vándorolt az édesvizek felé, a Sión át kerülhetett a Balatonba. A nálunk honos gardák már egész életüket édesvízben töltik, vándorlási szokásuk azonban mind a mai napig megfigyelhető. Az őszi időben csapatostul érkeznek az úgynevezett tihanyi kútba, mivel a mélyebb vizeket kedvelik. Ilyenkor sötétlik a víz a gardarajoktól.  Korábban jelentős mennyiségben halászták, számos tihanyi családnak jelentett megélhetési forrást, de ma is előszeretettel horgásznak rá célzottan. 

1055-ben a tihanyi apátság alapító levele 20 szőlőműves és 10 halászó háznépet adományozott az apátságnak. A halászat tehát mindig része volt Tihany történelmének. A kerítőhalászat - ami már szervezett halásztársadalmat követelt - mind a mai napig fennmaradt halászati mód. Ezt a mesterséget magas fokon, rituálészerűen művelték a tihanyiak, teljesen egyedi módszert alakítva ki. Persze ehhez szükség volt a terepadottságokra is: „Ha valami, úgy a "látott halra" való halászat avatja a Balatont "magyar tengerré", mert a halászat e módja szakasztott mása az észak tengerein folyó heringhalászatnak, avval az egy különbséggel, hogy a mig a heringhalász csülkökön magasra hágva lesi a halak seregeit, a tihanyi hegyenjáró őrhelyét a föld izzó keblének lehellete hányta föl kellő magasságra; hegyet készített a lába alá.”

A hagyomány szerint – amiről a már idézett Herman Ottó ír részletesen a Magyar halászat című könyvében – a gardaraj magaslati pontról mutatta meg mozgását: „Természetes, hogy a merre ez a haltömeg mozog, megváltozik tőle a víz színe, csillogása is; az a pont, a hol a halsereg van, sötét, sajátságosan biborbarnás színt öltve, kivált csöndes időben s magasabb helyről már messziről látható. E haltömegek ekkor oszlopszerűen töltik be a víz egész mélységét, a fenéktől a színig; néha annyira, hogy a legfelsőbb réteg viczkándozásától burványt vet a tó színe.”

 

A „hegyenjárók” tehát a tihanyi dombokról lesték, hol verődik csapatokba a garda: „A hegyenjáró hajnalhasadtával fölhúzta nagy csizmáját, foltos ködmönét; nyakába akasztotta megviselt subáját, fülére húzta kucsmáját s meghágta a tekintők egyikét. A csúcson megállapodott s hatalmas botjára támaszkodva, ráveté szemét a tó tükrére; bozontos szemöldökét összerántva, nincs az a sólyommadár, a mely élesebben s apróbbra vizsgálná sólyomszemével a tarlót, mint vizsgálja az ő valóságos sólyomszemével a vizeket a hegyenjáró: lesi a sötét foltnak a megjelenését. Ezek a hegyenjárók egytől egyig tapasztalt, kipróbált éleslátású s a tó tükrét színe, csillogása, hináros helyei szerint bámulatos pontossággal ismerő halászok, a kik még az arányoknak távolság szerint való apadását is pontosan meg tudják itélni, a mi a látott hal elfogásánál igen lényeges föltétel.”

Az úgynevezett halászbokrok ez idő tájt állandó készenlétben álltak a parton: „Minden bokor hajója mellett tanyáz; csöndes pipaszó mellett vesztegelve, várja a jó szerencse hírét, vele az indulás perczét. Az Akasztón levő hegyenjáró halat lát. Teli torokból s avval a bizonyos vontatottsággal, a mely a szónak nagy távolságra való megérthetőségét biztosítja, lekiált a bokrok felé: "Háájóóráá!!" Hogy a jeladás arra az esetre is biztosítva legyen, ha a hang nem érné el az őrszem fülét: lekapja subáját, botjára tűzi s magasra emeli.”

A feszült várakozást megtörő kiáltásra a csöndesen pipázók talpra ugrottak: „A jelre mind a hét hajó kirohan; a legénység a rugófába veti meg a lábát s szakadásig megfeszített karral, derékkal evez; ilyenkor vége a barátságnak: a létért való küzdelem kiszólítja az irigységet, az indúlatosságot is, s ha roham közben két hajó elállja egymásnak az útját, vagy épen összeakad, van káromkodás, sőt néha döngetés is bőviben. Ekkor nincs halászartikulus!”

Ilyenkor a látó embert is árgus szemek figyelték:„Természetes, hogy a hegyenjárót a helység született és fáradhatatlan őrszeme: a gyereksereg is észreveszi s szemmel tartja; s még természetesebb, hogy a mint a hegyenjáró subáját lekapja s botra tűzi, a látott hal hire a szó azon értelmében szétfut Tihany utczáin s be a házakba.”

A "látó ember" különböző jelzésekkel, kabátjának lengetésével irányította a vízen hajózó halászokat a gardatömegek felé. Így tájékoztatta a tavon várakozó bárkákat a "látott halnak" nevezett garda mozgásáról, hogy a fogásra legalkalmasabb helyen vethessék ki hálóikat a halászok. „A hegyenjáró azalatt azt a hajót tartja szemmel, a mely jó irányban halad s ehhez szabja jeladását, mely a következő:

1. Subáját, vagy néha egy halászgatyát is, hátfelől előrefelé csapdossa; ez azt jelenti: "Előre!" s ekkor a kormányos változatlanúl tartja az irányt.

2. Subáját balról jobbra csapdossa; ez azt jelenti: "Jobbra tarts!" mire a kormányos jobbra térve, addig halad az új irányban, a míg csak a hegyenjáró ezt a jelt adogatja.

3. Subáját jobbról balra csapdossa; ez azt jelenti: "Balra tarts!"

4. Mihelyt a hegyenjáró észreveszi, hogy valamelyik hajó kellőképen megközelítette a látott halat, hirtelen a földre veti magát, ez azt jelenti: "Vesd ki a macskát!"

A hegyen és a vízen lévők között folyamatos a kapcsolat, a siker érdekében egyetlen percre sem szakadhat meg a különös kommunikáció: „Ekkor minden ember a hegyen járót nézi, ki még mindig szemmel tartja a halat s mikor észreveszi, hogy a riasztásnak ideje elérkezett, letérdel s a csomóba fogott ruhával verdesi a földet; ez azt jelenti, hogy az evezőkkel dörömbölni kell, hogy a hal a hajó felé álló két istáp közt ki ne osonjon. Az utolsó jel az, hogy a mikor a két istáp összeér, tehát a fogás biztosítva van, a hegyenjáró a subára hajtja a fejét; ez azt jelenti: "Megvan." 

A halászok az öreghálóval, gyalommal dolgoztak, s a sikeres halászat száz mázsa halat is eredményezhetett. 

„Ilyenkor csak a lábáról leesett beteg, agg vagy nyomorék marad veszteg, a többi népség minden kigondolható edényt fölkapva, leszalad a partra, mert az ősi szokás úgy tartja, hogy a halhelyen még a vizen összeakadt komák is megbékülnek s az egész halászság igaz magyar bőkezűséget gyakorol a "jut is, marad is" elve szerint. Megtöltik a gazda tarisznyáját, a gazdasszony kötényét, köcsögét; minden gyerek ihanyra fűzhet egy pár gardát; jut a Szántódra átkelő utasnak, a cserkésző czigánynak s ha valami kuvasz tévedt oda, vetnek még annak is s csak ekkor osztozkodik a szerencsés bokor, természetesen ős Tihany régi mértéke szerint, mely nem font, se kilo, se mázsa, hanem az egy rőf vászonból készült halász tarisznya, mely arról is nevezetes, a mint már említve volt, hogy a gazdasszony azt a rőföt nem is rőfön, hanem a karján és a mellén méri ki.”

A nyári melegben az akkori közlekedési és útviszonyok miatt nem tudták a gyorsan romló halat messzire szállítani, így amit kifogtak el is fogyasztották, vagy a környéken eladták. A tartalékot jégvermekben tárolták, azon a jégen, amit télen vágtak a Balaton jegéből, fáradtságos munkával, és ami a nyári melegben sem olvadt el a nádtetős, földbe vájt kunyhókban.

A halászat ősi mestersége tehát évszázadokra visszamenően fontos volt a tihanyiak életében, a régmúlt időkben az egyik legfontosabb megélhetési forrást jelentette, a garda pedig kitüntetett hal volt. Jelentőségére utal, hogy Tihany város új címerébe is belekerült, és 2013. június 20-án a halászok tiszteletére szobrot is állítottak: a kompkikötő parkosított részén felállított, talapzattal együtt két és fél méter magas, garda halat ábrázoló alkotást Diénes Attila Munkácsy-díjas szobrászművész készítette.

A gardahalászat hagyományait őrző novemberi Gardafesztivál évről évre több látogatót vonz a félszigetre. Már maga a tény, hogy egy hal tiszteletére fesztivált rendeznek, mutatja, milyen jelentőséggel bír az itt élők számára. A fesztivál első napja látványhalászattal kezdődik, amin részt vesznek olyan idős helybéliek is, akik még a régi, hagyományos garda halászatokon is ott voltak.  A halászhajókat és a zsákmányt ünnepélyes fogadtatásban részesítik a parton, megkoszorúzzák a garda szobrot, majd a tömeg elindul a halakkal az apátsági templomba, hogy a tihanyi perjel megáldja azokat, az újborral együtt. Az ünnepség részeként délután a Visszhang-dombon gardasütést rendeznek. 

  

A sütés is hagyományos módon történik: a szőlővenyigére húzott paprikás lisztben megforgatott, beirdalt gardákat parázson sütik meg. A garda-hétvége második napján hagyományosan horgászverseny zajlik a Belső-tó partján, ezt követően halászlé- és halételfőző versenyt tartanak a Visszhang-dombon.  

Hazánk 76 halfajtájából 41 él a Balatonban, ebből körülbelül 15 félét ismer az, aki szereti a halételeket, s Tihanyban jó eséllyel meg is találja őket!

(Az írás az Északipart című magazin 2013. évi számában jelent meg.)