Wirtz Ágnes és Albrecht
2006-ban költözött haza Németországból azzal a feltett szándékkal, hogy szülők
nélkül élő gyerekeknek szeretnének segítséget nyújtani, amit nem lehet elvenni
tőlük, ami fontos része lehet a boldogulásuknak. Azt is tudták, hogy saját
alapítványt szeretnének létrehozni, amit nemcsak finanszíroznak, hanem a
munkában is részt vesznek. Akkoriban ismerkedtek meg a népmesék segítő
erejével: a bennük rejlő bölcs tudás az élet minden pillanatában valódi
segítség, útmutató, támasz és remény lehet egyszerre.
Magyarországon 21.000
gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerek él, kortársaikhoz képest többszörösen
hátrányos helyzetben. Hiányzó vagy megtépázott családi kapcsolataik
szellemi-testi-lelki síkon egyaránt megsebzik őket. Maguk között ”zacis” névvel
illetik saját helyzetüket, és ez sokatmondó: ők ugyanis nem árvák, többségüknek
élnek a szüleik, akik gyermekeikről sok esetben anyagi körülményeik miatt nem
képesek gondoskodni. Gyermekotthonosnak lenni örök hátrány, hiány és bélyeg,
így életesélyeik minimálisak.
2010. szeptember 30-án,
Benedek Elek születésnapján, a Népmese napján nyílt meg Paloznakon a világ első
Meseközpontja. Az alapítvány első
szakmai vezetője Boldizsár Ildikó volt, aki
harminc éve foglalkozik mesékkel. 2015 tavaszáig közel ötszáz gyerek járt itt. Minden
esztendőben egy-egy különleges csoportot is fogad az alapítvány: fiatal,
tizenhat-tizenhét éves lányanyák voltak vendégeik, és tizenhárom olyan gyermek
is érkezett, akinek az édesanyja az egri börtönben tölti büntetését. A csoport
különlegességét az adta, hogy az édesanyákat is elhozták hozzájuk. Az öt
asszony tíz napon át reggeltől estig együtt lehetett a gyerekeivel, akiket
börtönkörülmények között legfeljebb havonta egyszer vagy még ritkábban láthat.
2015-ben nevelőszülők és nevelt gyerekek együtt érkeznek Paloznakra, hogy a
mesék, a közös játék, az együtt megélt élmények segítségével erősítsék
kapcsolatukat.
Az egyik tábor végén
egy huszonéves fiatal, aki korábban szavakat is alig tudott egymás mellé rakni,
komplett mesét költött, pantomim-előadást tartott a többiek előtt, s azt
mondta, megtalálta a gerlékben a testvéreit. Ahogyan ő fogalmazott: „többen
lett”. Egy „kőkemény szélsőjobbos kamasz” pedig néhány napnyi madárházbeli
ottlét után kibökte: ő azért szereti a kanárikat, mert azok sokszínűek.
De akad másfajta
történet is. Kamaszok hallgattak mesét a Babzsákosban, amikor az egyik
egyébként kemény vagány, nagyszájú fiú megszólalt: „Tudjátok, miről álmodom? Hogy
egyszer majd a feleségemmel és a négy gyerekemmel megállok itt a kapu előtt, és
behozom a kölyköket, aztán megmutatom nekik, hogy ez az a hely, ahol azokat a
szép meséket hallottam, amiket esténként nektek mesélek."
Mesélhetünk arról a
lányról is, aki bár gyönyörű, magát rettenetesen csúnyának látta. Ez nem is
csoda, hisz soha életében nem kapott ölelő anyai érintést, ringatást, nem
suttogta neki senki, hogy te vagy a világon a legszebb, a legnagyobb kincs. A lány
kövérnek látta magát, ezért könyörögni kellett neki, hogy egy-egy szelet almát
megegyen. Aztán a mesék, a biztonság, a sok ölelés, a jó szó, a tánc és a dal
ereje segített. Búcsúzáskor már Aphroditét, a szépség és a szerelem gyönyörű
istennőjét alakította a színpadon.
Különleges program volt
a meseiskola, ahol a gyerekeket ahhoz az ősi, ösztönös létezési módhoz
próbálták visszavezetni, ami a tanulás alapja: légy kíváncsi, kérdezz, figyelj.
Ehhez azonban érzelmi és fizikai biztonságot kellett teremteni, amiben a gyerek
figyelni tud, s kérdezni mer. Bár a gyerekek 7-13 évesek voltak, a
mesenappaliban minden reggel azzal indult, hogy 11 felnőtt 11 gyereket
ringatott az ölében, és napról-napra suttogták: „Kicsi szeme, kicsi szája, keretezi kerek álla, boltozata homloka, jaj
de szép a kisbaba.”
Minden táborban
elhangzik a mondat: „De jó lenne, ha hazavinnél, ha te lennél az anyukám.”
Ilyenkor a legedzettebb szakemberek szíve is elszorul, nehéz megszólalni. Mindössze
annyit lehet mondani: „Nem lehetek az anyukád, de a barátod, a segítőd igen. Ez
mindkettőnkön múlik, és azon, hogy mennyit teszünk érte.” Ezt el tudják fogadják
a gyerekek, mint mindent, ami szívből jön és igaz. A gyerekek felé sugárzott
érzelmi biztonság feltétele: tudás arról, hogy akárcsak a mesék hősei ők is le
tudják küzdeni a kihívásokat, a nehézségeket. Érdemes élniük, mert a sors
számukra is jó dolgokat tartogat.
A Meseközpontban nincsenek
televíziók, nincsenek számítógépek, telefon is csak egy-egy órára esténként. A gyerekeket
körülöleli a mese, a tánc, a mozgás, a mondókázás, a népi játékok, a népdalok,
a kézművesség és az alkotás, sőt egy különleges mesés-filmes, mesés-színházi
módszert is beépítetek a nyári szakmai programokba.
Az alapítók úgy
érezték: egy gyermek életében nem elég évente pár nap ahhoz, hogy hosszú távon
is tartós változások történhessenek. A saját lakóhelyükön, a mindennapi
kihívásokban, a hétköznapi élethelyzetekben is támogatni akarták őket. Mint
mondják: nem egy bizonyos módszer vezet a sikerhez, hanem sok tehetséges ember,
aki mind a maga legjobb benső forrásából eredő tehetségét kínálja fel. A szakmai
vezetést Boldizsár Ildikótól 2014 márciusában Bajzáth Mária vette
át, aki a kezdettől fogva részt vett a paloznaki munkában. Ő dolgozta ki az Aranyhajszál programot, aminek a jelszavai: több
mese, több idő, több szakember, többféle módszer, folyamatos kapcsolattartás,
képzett és elkötelezett önkéntesek. Mindez a gyerekek megismeréséhez vezet,
egyénre szabott, és az egyes gyerekek leghatékonyabb megsegítését eredményezi.
Az alapítvány
kapcsolatban áll fővárosi és miskolci gyermekotthonokkal is. Első lépésként az
ott dolgozó munkatársakat vonták be az Aranyhajszál programba: rendszeresen
cserélnek tapasztalatot a Meseközpont munkatársaival, és újabb, speciálisan a
gyermekotthon számára válogatott mesegyűjteményeket kapnak. Kutatások
igazolják, hogy a családban élő gyerekek egyharmada sem hall meséket esténként.
A Meseközpont önkéntesei bejártak a gyermekotthonokba, és kialakították az esti
mesélés szertartását.
A Meseközpont
Hild-díjas Paloznak határában épült. A kétszárnyú kapun belül egy hektárnyi
területen állnak az épületek, van veteményes- és fűszerkert. Sok a termő
gyümölcsfa; szőlő, málna, eper és ribizli is szüretelhető, amiből aztán
úgynevezett barátság lekvárokat főznek együtt a gyerekek. A felső kertben fehér
kövekkel kirakott patak és tavacska van.
A három nagy épület
közül a Tündérkert földszintjén tágas fogadóhelység van, az emeleten a
„Babzsákos”-ból szinte az egész Balaton látható: itt kényelmesen lehet játszani
és beszélgetni. Az Óperenciás névre keresztelt nádtetős házban
szobák vannak, összesen 28 férőhellyel, ebédlővel és konyhával. Itt van a Fabrika
is: minden alkotó és kézműves tevékenység színhelye.
A két épület között
sok-sok madár csipog, csivitel, rikoltozik, búg a falak és a kerítés mögött: ez
a Madárház és a Röpde. Odabent szabadon
repdeső, sétálgató madarak fogadják a csendes és figyelmes látogatókat.
Pintyek, nimfa- és hullámos papagájok, kanárik és gyémántgalambok, fürjek
népesítik be a teret. Látható, hogyan etetik egymást, hogyan udvarolnak, védik
a fészküket. Ha kellő tisztelettel, szeretettel és figyelemmel fordulunk a
madarakhoz, előfordulhat, hogy a tenyerünkre, vagy a vállunkra szállnak.
A mesemondás
hagyományosan nem gyerekműfaj volt. Közösségteremtő- és megtartó erejével, a
legcsodásabb tájak és történések között is a legvalóságosabb valóságba visz, és
ha sűrű, sötét erdőben járnánk, akkor is reményt ad. A népmese a minket
körülvevő természeti világról, az emberi közösségekről, az együttélés
szabályairól ad pontos képet. Segít megválaszolni a kérdést: ki is vagyok,
miért vagyok én ezen a világon? Mesehallgatás közben mindannyian végigmehetünk
a hős útján.
A Paloznaki Meseközpont
családok előtt is nyitva áll Pünkösdkor, és a családi mesedélutánokon. Aki nem
hiszi, járjon utána!
Az írás az Északipart című magazin 2015. évi számában jelent meg.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése