Internet: áldás és átok

Létezik-e internet-függőség? Milyen hatása van a határtalan netezésnek az emberi agyra? Ilyen, és hasonló kérdéseket feszegetett nemrég egy balatonfüredi előadásában Freund Tamás Széchenyi-díjas neurobiológus, a Tempevölgy folyóirat által kezdeményezett Polihisztor-sorozat második rendezvényén.

- Mindenki előtt ismert az alapszituáció: motiváltan, valamit keresve - amihez érzelmileg is közünk van -, a megismerés vágyával leülünk a gép elé, de aztán rátalálunk valami másra, ami elvonja a figyelmünket, onnét is továbbsiklunk, s a végén egy óra elteltével már nem is emlékszünk arra, hogy milyen céllal kapcsoltuk be a számítógépet. A szörfözéssel elveszik a primer motiváció, az érzelmi hozzáadott érték elsivárosodik, hozzászokunk ahhoz, hogy érzelmileg ne viszonyuljunk a megismerni vágyott anyaghoz. 

Mindez azzal jár, hogy az emlékképeink nagyon felszínesen kerülnek elraktározásra, nem lesz rajtuk kapaszkodó, amin keresztül „beránthatnánk” ezeket az emlék-nyomokat a gondolkodási folyamatainkba. Nem marad idő és agyi kapacitás arra, hogy a belső világ impulzusait bevonjuk a tanulási folyamatokba. Tehát fölöslegesen töltünk rengeteg időt, ami nem szül egyetlen eredeti, új gondolatot sem, viszont frusztrációt és sikertelenség-élményt okoz, s ebből lesz végül a szorongás és a depresszió, esetenként a pánikbetegség. 

Ezzel szemben inkább a belső világunk fejlesztésével érdemes törődnünk. Hiába rendeljük hozzá a belső világunk impulzusait a megismerni vágyott ismeretanyaghoz, hogyha ez a belső világ szegényes vagy hiteltelen. 

 Az alkalmazkodási folyamat

Az információs robbanás az agyunk számára egyfajta adaptációs nyomást jelent. Ha hozzászokik az ember, hogy nagyon sok információt felületesen szerez, akkor ez csökkenti a kreativitást, ami megintcsak frusztrációt eredményez. És ahhoz is hozzá lehet szokni, hogy az érzelmeinket kikapcsoljuk keresgélés közben, aminek hosszú távú következménye a lelki elsivárosodás. 

Az sem jó megoldás, ha az ember elhiteti magával, hogy ő igenis képes ennyi információ elraktározására és megfelelő kezelésére, mert ez nagyon kevés embernek adatik meg. A többség nem bírja feldolgozni ezt a mennyiségű információt, jönnek a pszichiátriai és neurológiai betegségek. Vagy pedig valaki egyszerűen leereszti a rolót, és az alkoholizmus, a drogok lila ködébe burkolózva, befelé fordulva próbál a túléléshez szükséges örömérzethez jutni. Ez se túl jó megoldás…

Száz év csak egy pillanat

Az internetes kommunikáció rendkívül hatékony, ez áldás és átok is egyben. Arra kell koncentrálnunk, hogy megtanuljunk élni az infó-kommunikáció adta lehetőségekkel. Biológiai adaptációjára ilyen gyorsan az agyunk képtelen: ahhoz tízezer évek szükségesek, míg egy szerv, egy szervrendszer vagy egy faj a megváltozott környezethez biológiailag alkalmazkodik. Nekünk mindössze száz évünk volt az információs robbanás kezelésére. A rádió, a telefon, aztán a televízió, a mobiltelefon, az internet-facebook közel ennyi idő alatt zajlott le. Száz év a biológiai evolúció időskáláján egy pillanat, lehetetlen biológiailag adaptálódni. 

Smiley

A viselkedésünknek kell adaptálódnia: tudni kell a veszélyeket, hogy mihez kell alkalmazkodni. Óriási veszélyek leselkednek ránk, különösen akkor, ha az internetes kommunikáció felváltja a személyes kapcsolatokat. Ez ingerektől való megfosztottság (szenzoros depriváció), hiszen csak egyetlen érzékszervünket használjuk a kommunikációhoz. Egyben hozzászokunk ahhoz, hogy az érzelmeinket csak úgy tudjuk közölni az interneten, hogy egy lefelé vagy felfelé görbülő ikont kopizunk oda, egy finoman hangolt érzelmi skálát lebutítva egy két-háromfázisú érzelmi skálára. S kihagyjuk az összes többi érzékszervet: nem fogjuk tudni megtapasztalni a másikat, nem tudunk a szemébe nézni, amiből megint csak mögöttes gondolatokat, érzelmeket lehet kiválóan kiolvasni. Mindettől elesik az interneten kommunikáló ember, nem fogja tudni megérinteni a társát, nem érzi majd az illatát, a feromonjait, ami például a párválasztáshoz alapvető jelentőségű. 

Függőség

Ma már a munkavégzés is jelentős mértékben működhet az interneten, sőt különböző webshop-okon keresztül a bevásárlás is, tehát az ember otthon ül, és elmagányosodik. A szociális izoláció elég drasztikus személyiség-romboló hatású. Szellemi és fizikai leépülésről, személyiség-torzulásról és internet-függőségről kell beszélnünk, amit korábban viccnek szántak, de ma már egy komoly klinikai kórkép. Ez egy rendkívül veszélyes addikció, aminek három fázisát írták le: legsúlyosabb eset, amikor az illető már fantáziál, álmodozik az internet-használatról, szorongatni kezd és súlyosan depressziós lesz, ha nem fér hozzá; enyhébb változat, amikor a mindennapi teendőinket, a személyes kapcsolatainkat hanyagoljuk el az internet miatt; a legenyhébb pedig a kontroll-zavar, amiben a társadalom jelentős része már érintett – én is -, ez annyit jelent, hogy az eltervezettnél több időt töltünk a számítógép előtt.

Az agy nem hazudik 

Pécsett, az egyetem MR-központban Janszky és munkatársai megvizsgálták az internet-függők agyát, és összehasonlították a nem internet-függőkével. Drámai változásokat tapasztaltak: az automatizmusokért, sztereotip mozgásokért felelős agyi központok megnövekedtek, velük együtt az öröm és kielégültség-érzés központja is nőtt. Itt, ha dopamin szabadul fel, akkor érzünk örömet, kielégültséget. (Ezt az agy evolúciója azért „találta fel”, mert a fajfenntartáshoz szükséges tevékenységekkel – táplálkozás, ivás, szexualitás - dopamin-ürülést lehet kiváltani.) 

Sajnos megtanulták az emberek, hogyan lehet ezekkel visszaélni, és kémiai úton is képesek kiüríteni a dopamint: heroin, kokain, alkohol, amfetaminok vagy nikotin segítségével. Mennyivel egyszerűbb elszívni egy füves cigarettát, mint valami hasznos tevékenységgel dopamint felszabadítani: amikor például valaki keményen megdolgozik egy szakmai sikerért, esetleg megvédi a doktoriját, vagy éppen sikerül teniszben megvernie régi vetélytársát.

Az érzelmi környezet reakciója

Ugyancsak drámai változás, hogy az érzelmi kontextust adó orbitofrontális kéreg zsugorodott. Ha bármilyen eseményt elraktározunk az agyunkban, ahhoz hozzáadunk egyfajta érzelmi kontextust. Ezt az orbitofrontális kéreg végzi, aminek a zsugorodása azt jelenti, hogy az internet-függő nem foglalkozik az érzelmi kontextussal, mert már a lelki elsivárosodás útjára lépett. Az igazán drámai pedig az, hogy ezek az agyterület-zsugorodások és mások növekedése egy az egyben ugyanaz, mint a súlyos drogfüggőké. Tehát az internet-függő embernek az agya fizikálisan, morfológiailag megváltozott, és ez minőségében és mennyiségében, mintázatában ugyanaz, mint a drogfüggőé. 

Meg kell kongatnunk a vészharangot

Nem mindegy, hogy milyen az a belső világ, amihez a külső impulzusokat társítanom kell. Művészeti nevelés és katartikus élmények révén kell gazdagítanunk a belső világunkat. Itt érdemes megemlíteni a korai zenetanulás az agy fejlődésére gyakorolt rendkívül pozitív hatását. A művészeti nevelést és a rendszeres katartikus élményeket tovább lehet fokozni, ha az ember aktívan részt vesz a művészi alkotó tevékenységben, az értékteremtésben. Sokkal több időt kellene fordítani általános és középiskolákban a művészeti nevelésre, hiszen ezek által vagyunk képesek katartikus élmények átélésére. A kisközösségek létrehozása szintén erősíti a belső világunk fejlődését. 

Közösségi lét

A legjobb tehát az, amikor az alkotás, az értékteremtés közösségben jön létre: kórusélet, kamaramuzsikálás, színjátszó-körök, tánc, néptánc, költői estek, filmklubok és művésztelepek alkalmával, de a csapatsportokat is ide lehet sorolni. A közösségi lét, a szociális környezet megtermékenyítően hat az agyműködésre, fokozza a kreativitást, a művészi alkotói tevékenység pedig a rendszeres katarzis révén tartja karban az agyunkat. Mennyivel egyszerűbb a túléléshez szükséges dopaminhoz jutni zene által biztosított katarzis révén? Ez egy mindenki számára hozzáférhető, egészséges és rendkívül hatékony módja, hogy rendszeresen öröm- és kielégültség-érzéshez jussunk. Ha ezt meg tudjuk tanítani a fiataloknak, akkor nyert ügyünk van, nem fognak túl sok időt tölteni az internettel, egyszerűen nem lesz rá szükségük.  

Személyes példamutatás

Fontos, hogy nemcsak minden gyerek, de minden ember életének részévé váljon a zenetanulás és a zene. Jómagam tizennégy éves koromban kezdtem énekelni a Zámbó István által vezényelt Veszprém Város Vegyeskarában,a Lovassy Gimnázium kórusában, s bárhova sodort az élet, mindenhol kerestem magamnak egy kórust. Ha nem volt, alapítottunk egyet. Jelenleg az Ars Nova Sacra énekegyüttes tagja vagyok, klarinétosként pedig olyan jazz-zenészekkel játszhattam együtt, mint Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre vagy Balázs János, de a Hot Jazz Band-el és Vukán Györggyel is zenéltem már.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 7. számában jelent meg.)