Függünk
tőle vagy használjuk? A súlyos eseteket a WHO (Egészségügyi Világszervezet) is
betegséggé nyilvánította. Tudjuk-e, hogy hol a határ? Aki válaszol: Fülöp Tamás pszichológus.
- Érzésem szerint az egész internet
körüli helyzet egy kicsit torzítva
van. Minden bizonnyal vannak olyan emberek, akiknél az internet függőséget
okoz, ezt aláírom, de amikor nem volt net, akkor is voltak függőségben szenvedő
emberek.
Bármilyen fogyasztási cikk vagy
cselekvés kialakíthat függőséget. Van, aki állandóan fodrászhoz jár, és esetleg
nem is gondoljuk, hogy milyen fontos neki a frizurája, van, aki folyton
vásárolni megy. Mások cipőket gyűjtenek, s hiába van nekik már ötven-hatvan pár
– ebből kettőt használnak igazán, a többit a szekrényben őrzik -, ha meglátnak
valami nekik tetszőt, akkor nem tudnak ellenállni, és megveszik a következőt. A
férfiak pl. csavarhúzókészletet, fúrógépet vagy pecabotot gyűjtenek, vagy
focimeccseket néznek, ha jó, ha rossz, akkor is.
A gyűjtésnek szinte kivétel nélkül van
pszichés háttere. A függőség azt jelenti, hogy az a dolog vagy tárgy, esetleg
egy esemény, amihez hozzá lehet jutni, egy azonnali
érzelmi kielégülést ad, amit mindig meg szeretnék ismételni. Az internet
sok mindennel megkínál - Facebook, vásárlás, játék, kommunikáció -, ami érzelmi
kielégülést okoz, és ennek az élménye meg is marad. Ha például rosszul érzi
magát valaki, akkor ezeken a csatornákon keresztül könnyen kielégüléshez
juthat.
Egyik
függőségből a másikba
Az önmagunkban felismert függőségi
hajlamot nagyon nehéz tudatosan megelőzni vagy korlátozni, mert sokszor
minőségében hasonló, más tevékenységhez fogunk eljutni. Ha az egyik függőség véget ér, amögött jobbára
egy másik áll. Ha a drága cipők vagy táskák beszerzése anyagilag megterhelővé
válik, akkor helyettük lehet rúzsokat vagy sminkkészleteket vásárolni.
A mechanizmus ugyanaz: a tizenötödik –
később nem használt – tárgy megvétele érzelmi töltetet ad. A játékszenvedély
kialakulása, mint például a fogadás, a lottó és a kaparós sorsjegyek megvásárlása
nem véletlenül okoz nagyon erős függőséget. Ha csak minden második-harmadik
sorsjegy esetében nyerünk - még ha csak a sorjegy árát is -, akkor az pont elég
motiváció egy újabb vásárláshoz, hisz jó érzést ad a nyeremény.
Megtalálja
a helyét?
Nehéz véleményt alkotni, mert ha az
ember őszintén belekutat a saját életébe, akkor szinte mindannyian kötődünk
valamihez. Árnyalja a képet, ha valaki anyagilag jobb helyzetbe kerülne, s
megtehetné, akkor mennyivel engedne nagyobb teret a szenvedélyeinek. Azt
gondolom az internet is hasonlóan okozhat függőséget, de szerintem minden, ami újdonság, az előbb-utóbb megtalálja a használható helyét. Ami nem használható,
az szemétbe kerül, ami használható, az az élet része marad, akkor is, ha van jó
és kevésbé jó oldala. A nyolcvanas években volt összesen két tévécsatorna, és
este tíz óra után nem volt adás. Ma hozzávetőlegesen százból tudunk választani.
Káros? Bajt okoz? Általában úgy is azt három-négy csatornát nézzük, amit
kedvelünk.
Igazából nem tudjuk leellenőrizni, hogy
azok az emberek, akik épp most a televízió előtt ülnek, mit csinálnának akkor, ha
nem lenne tévéadás. Nem tudjuk, hogy ha egycsapásra megszüntetnénk az összes
tévécsatornát és az internet-szolgáltatást, akkor mit csinálnának. Őszintén azt
gondolom, hogy nincs ember, aki hitelesen meg tudná fogalmazni ennek a
hatásmechanizmusnak a hátterét, pláne társadalmi szinten. Abban viszont biztos
vagyok, hogy az internet egy olyan találmány, ami hasznos és jó, de vannak árnyoldalai is.
Olyan, mint a tűz, a víz, a kés vagy az
olló: pusztítani is tudnak és emberekben kárt tenni, de a hasznosságuk végett nem tudunk nélkülük meglenni. Dobjuk ki őket?
Sose fogjuk eldobni. Az internet és a televízió is sok mindenre jó, és
valószínű mindig is így lesz. Persze még több élménnyel meg fog bennünket
kínálni, aztán ezek előbb-utóbb kellenek nekünk vagy nem.
A
gyerek és a kütyük
Vannak, akik a járókában lévő
csecsemőnek odaadják a tabletet vagy az okos telefont. Nem tudhatjuk, hogy
ettől mi történik a gyerekkel, nem tudunk belemászni a fejébe. Nem tudjuk mi
történt egy gyermekkel, amikor a hetvenes években csuhébabával játszott a
nagymamájával, egy másikkal, aki kétezerben egy vágható-sminkelhető
próbababával játszott, vagy azzal, aki 2018-ban egy félrobot macival játszik,
ami megy, mászik, enni kér, sír, tisztába kell tenni és beszél hozzá.
Szemlátomást mindhárom gyermek játszik,
tehát az alapmotívum ugyanaz.
Ha egy gyerek érdeklődési körében egy
tárgy funkciója meghaladja őt, akkor nem játszik vele. Az elektronikus tárgyakat
elkezdi nyomogatni, aminek a hatására különböző színek és formák jelennek meg a
képernyőn, esetleg hangot is ad a készülék, az neki tökéletes, ezt a célt
szolgálja. Annak idején a különböző színű és méretű karikákat adtuk oda a
gyereknek, megnézegette őket, gurította, dobta. Amikor ez még kielégítette,
akkor játszott vele, egy idő után pedig azt vettük észre, hogy nem használja, s
kapott autót vagy babát. Eleinte azzal is játszott, később ruhát varrt neki, és
ahogy a kézügyessége, a finommotorikája fejlődött befonta a haját.
Egy tableten is lehetnek olyan játékok,
amin fel lehet öltöztetni egy babát, vagy fonni a haját. A különbség az, hogy
nem tudja kézbe venni, nem tud neki ruhát varrni, hanem választ egyet a
menüből. Az alapszintű kreativitás viszont megvan. A gyerek mindig választ és
szól, hogy mivel szeretne játszani. Ha megfigyeljük az autózást: először eggyel
játszik, aztán lesz öt, amivel már szerepjátékokat játszik, például egy utcai
eseményt, amit otthon elevenít fel. Régen fapuskákkal játszottak szerepjátékot,
mert nem volt még matchbox. E téren én nem aggódom.
Nyilván van minőségi különbség aközött,
hogy egy számítógéppel vagy azon keresztül más gyerekekkel, vagy személyesen a
kortársaival játszik a gyermek. Csábító tud lenni, hogy egyetlen pillanat alatt
online talál magának játszótársat, főleg olyan játékokban, amiben közösen lehet
részt venni. Régebben a szabadidő nagy részét kint töltötték együtt, közös
játékkal. Ma bent a szobában nagyjából ugyanannyit vagy többet, hiszen rossz
időben is van internet. De hasonlítsuk össze a kettőt egy kicsit. Mindkettő
esetben van kommunikáció, van közös játék, vannak közös élmények. Eddig ugyanaz
mind a kettő. Csak amikor a gyerekek kint játszanak, elfelejtjük, hogy sokszor
vannak klikkesedések, kiközösítések, előfordul fizikai vagy verbális agresszió
is. Annak idején nehéz volt megúszni kék-zöld foltok nélkül egy igazi
bandaháborút, akár játék volt akár nem… Ezek egy online térben kevésbé
érvényesülnek. Most akkor melyik a jobb? Nehéz egyértelműen eldönteni, mert
mindkettőnek van pozitív és negatív oldala is.
Valóság
és virtuális tér
Fontos lenne, hogy ne ítélkezzünk, amíg
pontosan nem ismerjük a számítógép és a világháló kínálta lehetőségeket. Az
ember számtalan dolgot kitalál, feltalál, és ami nem válik be, az nem terjed
el, mert még nincs itt az ideje, vagy egyszerűen nem jó. Véleményem szerint az internet alapvetően jó dolog,
rengeteg hasznos oldala van. Sarkításnak érzem azokat a véleményeket, amik
főként a netet teszik felelőssé a gyermekek illetve felnőttek problémáinak
kialakulásáért.
Marad,
míg világ a világ
Az internet az emberiséget már el fogja
kísérni. Az ember egy olyan képlékeny
élőlény, hogy ha valami nem tetszik
neki, akkor abból kimenekül, leveti, ledobja magáról. Senki nem szeret hosszú
távon egy olyan rendszerben élni, ami neki nem jó. Mindig minden változik és
átalakul. Számtalan stresszoldót találtak már ki különböző társadalmak, például
a karaoke-t, a tányérdobáló szalonokat, az összetörhető autókat. Van most a
kezében valakinek tamagochi? Kikopott…
Hullám-jelenség
Hagyjuk az internetet, hadd fussa ki magát.
Egy hullámban vagyunk épp, vagy igazán még ide sem ért, s már kongatjuk a vészharangot.
De a hullám akkor is jönni fog, ha harangozunk, nem tudunk neki parancsolni.
Szépen ki fog futni a partra, sok mindent el fog mosni, de sok minden meg is
marad. Az elvonulása után meglátjuk, hogy miből lehet építkezni, s ne feledjük, hogy nem véletlenül fog elmosni dolgokat.
Látunk diákokat, akik a neten és a
kütyükön keresztül élik az életüket. Ez egy korosztályos
sajátosság, várjuk meg mi lesz velük, amikor megérnek arra az igényre, hogy
valakivel találkozzanak és kommunikáljanak. Óvatosan kezelném ezt a társadalmi
korosztályt. Könnyű őket kritizálni, holott fogalmam sincs, hogy később hogyan
fogják élni az életüket. Szerintem a Földön nincs olyan ember, aki meg tudná
mondani, hogy egy korosztállyal húsz-harminc év múlva mi lesz.
Amikor megérkeztek hozzánk a
mobiltelefonok, akkor azokat sem tudtuk használni. Össze-vissza csörgött
színházban, előadásokon, moziban és munkahelyen. Úgy érzem megtanultuk kezelni,
kontrollálni és úgy használni, amire való.
Játszani
is engedd
Az ember mindig is szeretett játszani.
Ne bántsuk a játékot. Maga a folyamat, hogy egy gyerek vagy egy felnőtt
játszik, az hasznos dolog. A gyerek talán azért nem társasjátékozik, mert a
környezete nem ad rá lehetőséget. Látom a fogadóóráimon, hogy a fizikai térben
történő játék olyan élményt ad,
amivel sok gyerek nem is nagyon találkozott, és eszükben sincs elutasítani.
Ritkán fordul elő az a kijelentés, hogy „ne kártyázzunk, mert sokkal jobban
szeretnék a tableten játszani”… arról nem tehet a gyerek – sőt, az internet sem
felelős érte -, hogy otthon esetleg nem játszanak vele.
Az
árnyékos oldal
Azt tapasztalom, hogy sokkal
türelmetlenebbek lettünk. Az azonnali kapcsolattartás igénye már-már elvárás.
Kevesebbet kell várnunk bármire és rögtön mindent akarunk. Nincs idő arra, hogy
ülepedjenek azok az események, amik érnek bennünket.
A közösségi oldalak és az internet
sokkal nagyobb teret enged annak, hogy ne a valóságot adjuk magunkból. Nagyon
nehéz őszintének lenni, amikor senki sem lát, és erős kísértés csak azt
láttatni belőlünk, amit engedünk. De ezzel csak magunkat csapjuk be.
A lájkokért való eszeveszett küzdelem
sok esetben méltatlan helyzetbe hozza az embereket. Saját maguk erkölcsi
értékrendszerét feláldozni képes személyek - akik azért a kis ideig tartó figyelemért, amit
esetleg a Facebookon keresztül kapnak meg -, családjuk felé is romboló hatással
vannak. A közösen eltöltött idő helyett a mobiltelefonon való görcsös
kapaszkodás mennyi időt lop el a másiktól? Mert mi ez, ha nem lopás? Ráadásul
pont azt lopjuk el a másiktól, amit soha nem tudunk neki visszaadni: az időt!
Az internet labirintusában sok az útvesztő. De
ki tudja elsőre megtalálni a kivezető utat, ha még sohasem járt benne? Előbb-utóbb
mindenki találkozik olyan utakkal, amik nem vezetnek sehova. A kérdés az, hogy
akkor soha ne engedjünk be senkit se - igaz így eltévedni sem fog -, vagy
inkább vezessük végig a másikat megmutatva, hogy melyik út hova vezet. A
döntést rábízom mindenkire…
(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 7. számában jelent meg.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése