A szabadság karácsonyi íze

Van az úgy, hogy az ember gyerekként bilincsbe verve látja az apját, s tán ez is közrejátszik abban, hogy tizenhét évesen, karácsony napján a húgával felül egy vonatra, ami nyugati irányba tart. Bartócz Klárával, a brüsszeli Európai Bizottság korábbi munkatársával beszélgettem egy karácsonyfa alatt hagyott ajándékkönyvről, a szabadság ízéről és arról, hogy tűz esetén hogyan menti ki kölykeit a macskamama.

- Novemberben én egyszer már megpróbáltam kijutni az országból. A házunkból egy néni a fiával indult útnak, s velük tartottam. A néni útközben meggondolta magát, visszafordult, és lefüleltek bennünket. A fiú fegyverrel harcolt Pesten, tényleg veszélyben volt, ő átjutott a határon, ötven év múlva találkoztam vele Budapesten, így tudtam meg sok mindent róla. A nénit meg engem elfogtak, s mivel nem voltunk rokonok és kiskorú is voltam, egy éjszakára bezártak bennünket valahova, másnap pedig feltettek egy vonatra, hogy menjek vissza Pestre.

A legérdekesebb tanulság, amit le tudtam vonni – abból, amire emlékszem -, hogy valamifajta pánikhelyzet volt. Mint amikor tűz üt ki, és a macskamama a fogai közé veszi az első kölykét, kimenti, s visszajön a többiért. Ennyire nem volt meggondolva az egész. Hárman vagyunk testvérek, lányok, nagyon kevés korkülönbséggel: mindnyájan 1939-43 között születtünk. Közel álltunk egymáshoz. Ketten mentünk ki a középső Ili testvéremmel, aki 1956-ban tizennégy éves volt, és én, mint a legidősebb.

Küldtek? Mentünk? Hozzásegítettek, az biztos. Az embercsempészt – mert akkoriban is volt már – az utolsó Munkácsy-képünkkel fizették ki a szüleim. Egy portré volt, amit mi csak úgy hívtunk, hogy a nagypapa, persze nem volt rokonunk, de nagyon szerettük, egy nagy, fehér bajuszú, báránybőr kucsmás parasztbácsit ábrázolt. Mindössze ennyi maradt meg az államosítás után. Ezt az embercsempész elvitte, akit soha többé nem láttunk.

A 24-i szenteste még megvolt nálunk, a szokásos gyönyörűséges karácsonyfával, gyertyát gyújtottunk, mindenkinek volt egy kis ajándéka. Én mindig könyvet kaptam, ami ott is maradt a fa alatt. A zsebemben egy filléres kiadású kis kötet volt szerelmes versekkel, amit még mindig őrzök, és talán még egy fogkefe és zsebkendő. 

December 25-n felszállnunk egy vonatra, ami a soproni határ felé indult. Úgy volt, hogy az embercsempész bevisz bennünket a mozdonyba, s így tudunk átmenni a határon. Ebből persze semmi nem lett. A határ közelében nagyon lelassult a vonat, és egy csomó ember, akik szintén tiltott határátlépésre készültek, kezdtek leugrálni. A húgommal mi is utánuk ugrottunk, mert gyerekként azt gondoltuk, hogy a felnőttek csak tudják, hogy mit kell tenni.

Nagy hideg és rengeteg hó volt, ennek okán anyánktól kaptunk egy régi lepedőből varrt, fehér csuklyás köpenyt, amit magunkra húztunk, hogy a havon ne vegyenek bennünket észre. Elindult a „hadnép”, vagy ahogy most hívják őket: a migráncsok. Mentünk a hómezőn, de fogalmunk sem volt, hogy hol járunk. A többiek valami rumot adtak nekünk, hogy ne fázzunk, amitől teljesen lerészegedtem, mert még sose ittam alkoholt, így fogalmam sincs, mennyi ideig meneteltünk.

Egyszer csak egy katona jelent meg, akinek a láttán mindenki hasra vágódott. Erősen megmaradt bennem, hogy a katona ment, nem nézett se jobbra, se ballra, hanem azt fütyülte, hogy Mennyből az angyal… s elment. Az érzések, amik erősen megmaradtak bennem - s még most is érzem, ha rá gondolok -, hogy fázom, beázik a cipőm, dülöngélek a rumtól, de legalább átmelegít.

Tovább indultunk, elértünk egy aszfaltozott úthoz, ahol kamionok voltak, vörös kereszttel az oldalukon. Összeszedtek bennünket és elvittek az első faluba. Itt egy tornateremben meg egyéb helyeken éjszakai szállást csináltak a menekülteknek, másnap pedig jegy nélkül felszálltunk egy Bécsbe tartó vonatra.

Az volt megadva nekünk, hogy jussunk el Bécsbe, ott van egy bácsi, aki nagyon sok pénzzel tartozik apámnak: a háború után ment ki, s ebben az apám segített neki, mert még abban a helyzetben volt. A szüleink abban bíztak, hogy a bácsi viszont-segíteni fog nekünk, ehhez képest december 26-n két lábbal rúgott ki bennünket az utcára, mondván, hogy ő semmire nem emlékszik… Ami Bécsben igazán megfogott, az az volt, hogy mennyi újság van a kioszkokban. Beszéltem németül, s nekem a szabadság első íze az volt, hogy milyen választék van a színes újságokból. Ez persze csak rám jellemző, nem a korra.

Döntés, megbeszélés szóba se jött, ez nem egy projekt volt. Magának a szónak, hogy menekülés van egy olyan kontextusa és értelme, amit csak az érthet meg, aki már menekült valahonnan. Lehet egyszerűen egy házasságból, egy kapcsolatból vagy munkahelyről is menekülni, ilyenkor az ösztön erősebb, mint a tervezés.

A mi esetünkben mindössze annyi volt megtervezve, hogy Svájcba megyünk egy jól ismert családhoz. Összeköttetésbe léptek velünk az ötvenhatos forradalom idején, hogy ha kell, akkor mehetünk oda. Minden országnak megvolt a kvótája - mivel a kvótarendszer már akkor is létezett, a magyaroknak is -, csak mire mi megérkeztünk Bécsbe, addigra betelt a svájci kvóta. Azért mentünk Franciaországba, mert ők annyira befogadóak voltak, hogy nem is volt kvótájuk. Nagy mázlijuk volt az ötvenhatos menekülteknek, hogy mindenkit politikai menekültként ismertek el, nem különböztették meg őket egymástól. A hidegháború óriási előnye volt, hogy bennünket mindenütt politikai bizonyítékként használtak fel, mutatva, milyen gonosz rendszerből menekültünk. A mostani menekülteknek sajnos ez már nem adatik meg.

Sose bírtam azt, ha bezártak, márpedig nagy bezártságban éltünk, úgy, hogy semmi remény nem volt az ajtó kinyitására. Mint egy hülye kis kanári, akinek a kalitkája ajtaját nyitva felejtik, kirepül, és nem gondolja meg, hogy ott esetleg nem lesz ennivalója vagy megeszi a macska – én sem gondoltam ilyesmire. Az anyám nem véletlenül titulált holdkóros tündérnek… eszembe se jutott olyasmi, hogy ott gonosz emberek lesznek, rosszat akarnak vagy megerőszakolnak.

Az apám tipikus veszprémi sváb családból származott. Nagy fogadójuk volt mészárszékkel, ahol nemrég a Kabóca Bábszínház is működött. Az anyja Payer lány volt, az apja Bauer. Ott végezte az iskoláit, egyetemre pedig Pestre járt, Horthy-ösztöndíjjal közgazdaságtanból doktorált. Az új rendszer hajnalán neki is meggyűlt a baja: a háború idején kender és len feldolgozóüzemei voltak, a helybéliek dolgoztak neki. Pár hónapig börtönben ült, mert az első Nagy Imre-kormány idején a miniszterelnök megbízta azzal, hogy térképezze fel a magyar mezőgazdaság lehetőségeit. A kormány bukását követően zárták börtönbe. Emlékszem, hogy anyámmal mentünk a Fő utcába, ott láttam apámat jönni egy folyosón, két rendőr között, bilinccsel a kezén. Ez is közrejátszott abban, hogy a testvéremmel disszidáltunk. Későbbi munkahelyemen, a francia munkaügyi minisztériumban egy kollégám úgy hívott, hogy la dissidente, s valószínűleg egész életemben disszidens maradtam.

Az anyám szintén Veszprémben nevelkedett, az angolkisasszonyoknál. Valószínűleg úgy ismerték meg egymást, hogy az apám tanította őt. Tehát mindkettőjüknek nagyon erős Veszprém megyei és balatoni kötődése volt, később Budapesten éltek. Az anyám nagyon jó nevelést kapott, beszélt németül és franciául. Amikor megtörtént az államosítás, az apámat, mint kapitalistát minimálbérrel vették fel könyvelőnek, és szükségessé vált, hogy az anyám is dolgozzon.

Megtanult gyors- és gépírni, s az MTI-ben (Magyar Távirati Iroda) kezdett dolgozni, ahol rájöttek, hogy mégis jobb lenne, ha felhasználnák a nyelvtudását. Mellette fordított: Émile Zola-tól kezdve Honoré de Balzac-on át Jules Verne-ig a mai napig megtalálhatók a fordításai, illetve gyermekmeséket írt.

Engem is rendszeresen elküldtek a veszprémi keresztanyámhoz, akinek a régi helyükön, megtűrt személyként volt egy kis lakása. Ez a Bözsi néni mindig fel akart hizlalni engem, mert szerinte csak a dundi nőket lehet jól férjhez adni. Nekem jobbára kulturális emlékeim maradtak meg, máig emlékszem, hogy ötvennégyben vagy ötvenhatban ott láttam a moziban először A félelem bére című filmet Yves Montand-al, ami akkor nagy dolognak számított, hisz nyugati film volt.

Bárkit megkérdezel, mindenki más történetet fog elmesélni a meneküléséről. Nekünk ez egy különleges karácsony volt, ami azóta is minden ünnep alkalmával előjön.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 10-11. számában jelent meg.)