Harmónia, tisztelet, tisztaság és csend

Ez a négy alappillére a japán kultúráját meghatározó négyszáz éves hagyománynak, a teaceremóniának. Európában jobbára a hideg időjárás beköszöntével kerülnek elő a teáscsészék, de a hétköznapi életünk tartópillérei is lehetnének a címben szereplő fogalmak. Szabó Lőrincék egykori tihanyi házában beszélgettem Simon Erzsébet iparművésszel 1700 éves teafákról, aranyat érő kannákról és fül nélküli csészékről, amiket addig kell nézi, amíg eggyé nem válunk velük.

Mint a manufaktúra tervezője készített miniatúrákat az utolsó perzsa sahnak, dolgozott a MALÉV-nek, és más megrendelőknek, porcelán-ezüst ékszereivel díjakat nyert. Ma Stuttgartban él, de egyre gyakrabban időzik tihanyi házukban is.

Erzsi nem teaceremónia-mester, hanem inkább „porcelán-mester“. Herenden tanulta a szakmát, kilenc évig porcelánfestőként dolgozott, Veszprémben érettségizett, azután a manufaktúra ösztöndíjasaként az Iparművészeti Főiskola (a mai MOME) szilikát tanszakán diplomázott, amit még művészetpszichológia és környezettervezés tárgyban egy kétéves mesterképzővel toldott meg. 

- A teaceremónia – vagy ahogy a japánok hívják: a teaút - során senkit nem üdvözölünk külön, mert ott mindenki egyforma. Az benne a szép, hogy senkinek nincs rangja vagy különösebb pozíciója, a kultúrát és művészetet gyakorló háziasszony, a gésa, a katona egyformán részese lehetett a szigorú, nagyrészt ma is érintetlen szabályoknak, amiket négyszáz évvel ezelőtt egy szerzetes, Senno Rikkyu állított fel. A rituálé iránti tiszteletre jellemző, hogy még a háborúkban is tartottak teaszünetet a hadurak!

A főiskolán úgy tanultuk, hogy a kávéscsésze fala jobb ha egyenes, a teásé kifele hajló, finoman kínálva így színét, illatát, ízét, vagyis a karakterét. A kannák és a csészék tervezésénél a harmóniára és a tiszta formákra kellett odafigyelni, a tiszteletet és a csendet maga a tea ivása adja hozzá, és ettől egyek. A teáskanna csőre akkor jó, ha amikor kifolyik belőle a tea, az nem cseppenik az asztalra.

Szeretek a dolgok gyökeréig elmenni. Mivel a porcelán és a kanna készítésében is a kínaiak jártak elöl, titkaikért oda kellett utaznom. Megtudtam, hogy XII. század körül a teáskannáik az arannyal egyenértékűek voltak. Még ma is a világ legjobbjai Shanghai-tól nyugatra, Jiangsu tartományból, Yixing- ből származnak, a lehető legjobb agyagból, a Zisha-ból készítik. Ez az agyag égetés után porózus, de mégsem engedi át a vizet, mert a kanna belseje a teától egy filmréteget kap, csakúgy, mint a szájüreg is egy csésze jó tea után. Külszíni bányászattal termelik ki az alapanyagot, és a maga természetességében használják. Nagy becsben tartják, örökségbe adják a gyerekeiknek, becsomagolják, és légmentesen tárolják – beássák a földbe -, és akkor veszik elő, amikor az utódok kerámiát akarnak belőle készíteni. Ekkorra a szerves részek már teljesen elrothadnak benne, plasztikussá válik és könnyű vele dolgozni. 

Az ő kannáik sose látnak mosószert vagy mosógatókefét, azt szokták mondani, hogy tíz év után a kanna már maga teát ad, mert emlékezik.  Kívülről pedig úgy tartják, hogy zsírozd be magad, vagyis dédelgesd, forgasd a kezedben, annyi elég neki, amennyi a kezedről rajta marad, cserében pedig belesimul a tenyeredbe és melegíti azt.

Volt egy kínai „fogadott” fiam, akinek az édesapjával, Yan úrral 1995-ben Ching-te-Chen-ben, a porcelán hazájában ismerkedtem meg. Ez a falu gyárudvarnak tűnt, hozták-vitték, talicskázták a formákat, a szűrőprések rongyait a villanyvezetéken szárították. Innét érkezik az egész világba az összes kék-fehér rizsszemes csésze és tányér. Nemrég még ezer kemencéjük működött, volt amelyiket rizsszalmával fűtötték. Yan volt annak az Iparművészeti Főiskolának a művészeti vezetője, ahol kurzust kaptunk is meg adtunk is. Svájci nőkkel utaztam oda, én voltam egyedül Németországból, így a papa nekem mesélte el, hogy van egy fia, aki épp Karlsruheba ment informatikát tanulni, s nem vinnék-e el neki egy szótárat. Természetesen, mondtam, és cserében még kámfor olajat is adott nekem, amivel hosszú ideig lehet rajzolni, egész nap friss marad tőle a festék, amit mi a szegfűolajunkkal nem tudunk elérni.

Yan fia, Feng eljött a szótárért, s tizenöt évre részese lett az életünk nagyobb eseményeinek: születésnapoknak, karácsonyoknak és utazásainknak. Így lett a három saját lányunk mellé egy fiúnk is. Mindkét oldal gazdagodott ettől, mert például ö nagyon jól főzött. Mint elmondta, a meleg energiát ad, ezért a kínaiak mindháromszor meleget esznek, és hogy mindig az főz, aki legelőször hazaér. Kétszer meglátogattak a szülei is bennünket Stuttgartban, ekkor kaptam tőlük két kannát. Az egyik négyszáz éves, kézzel formázott, vágott és ragasztott füllel, csőrrel, tetővel, lótuszvirágszerű bevésésekkel, seladon mázzal. A teaceremóniában a kanna számít a legnagyobb értéknek: minden teához külön kannájuk van, amiket a család őriz és tovább ad az utódoknak, mi azért kaptuk, mert a fiúknak tizenöt évig a családja voltunk.

A másik a híres Yixing-i kanna. Ezt még feje tetejére is állíthatom, akkor se folyik ki belőle a tea. A kínaiak egészen kicsi kannákból és csészékből isszák a teát, ugyanis úgy tartják, hogy ha kicsi a méret, akkor nagyobb a figyelem, értékesebbnek élem meg a használatát. Az európaiak reggel főznek egy teát, a kanna alá tesznek egy teamécsest és egész nap azt isszák, míg a kínaiak minden csészét külön öntenek le vízzel.  Ez a legfontosabb és követendő szabály, s megéri, mert ettől minden csésze mást ízt ad: más anyagok oldódnak ki a növényből ha öt másodpercig, ha három vagy öt percig tartom a vízben. A teáknak önmagukban is más-más a leöntési idejük. 

Az európaiak – iszlám hatásra - a XVI. században kezdtek kávézni, tehát előbb, mint teázni. A kávéházak is korábban alakultak, s később lett egyikből-másikból teaház. A portugálok építettek ki elsőként kereskedelmi kapcsolatokat Kínával, s egy ilyen útról visszatérve 1560-ban írt először a teáról egy jezsuita szerzetes, innen a hollandok vitték tovább a teát a franciákhoz és a balti országokba. Belpolitikai okok miatt a nagy tengeri hatalmak közül Nagy-Britannia épített ki utoljára kereskedelmi kapcsolatokat Japánnal és Indiával, de annál nagyobb teamánia söpört végig az országon. Addig az angolok kétszer étkeztek, de Bedford hercegnő ezt kevesellte. Az ő hatására vezették be a délutáni  étkezést - ma ötórai teázásnak mondjuk -, amit a mai napig aprósütemények és szendvicsek kísérnek. 

A nagy üzleti lehetőségek láttán százszámra szállították a hajók a drága kannákat, hozták a teát. Nem volt ritka, hogy félévig is a hajó fenekén állt a növény, mire megérkezett a célállomásra, és megdohosodott. Illatosítani, ízesíteni kellett, így született például a ceyloni earl grey, amiben bergamottolaj van. Japánban és Kínában gyakorlatilag csak zöld tea van, míg Indiában és Ceylonon szinte kizárólag feketét találunk. A kínaiak után ezer évvel, 1710-ben készült először porcelán Európában, Meissenben. Erős Ágoston lengyel király és német fejedelem a várába záratta Johann Friedrich Böttgert, hogy kutassa ki az arany előállítását. Böttger ugyan aranyat nem tudott készíteni, viszont a parókájára púdert, talmint rakott. Valahogy úgy esett, hogy ezt a púdert vízzel keverte, s egy képlékeny, plasztikus anyagot kapott. Így jött rá az arany helyett a porcelánkészítés trükkjére. Egészen addig ónból és rézből készültek az edények, el lehet képzelni, mekkora szenzáció volt az asztalon egy gyönyörűséges fehér porcelán! 

Nemrég egy meisseni kiállításon láttam egy teaasztalt, aminek a fiókjaiba az összes kelléket be lehetett tenni. Akkora tisztelete volt annak a hat darab porcelán csészének, hogy az egész asztalt, a kannát, a kanalakat, a kiöntőket és a cukortartót is színaranyból készítették hozzá. Az angoloknak persze az eleganciához hozzátartozott, hogy a teáscsészének is legyen füle, amitől a kisujjukat el tudják tartani. A kínai és a japán csészéknek sosem volt füle, apró tálkákra hasonlítanak, amiket a tenyerek ölelnek körül. Kínában – ahol szeretik megszemélyesíteni a tárgyakat -, létezik a három részes gaiwan, ami kistányér (Föld), tető (ég) és közötte a kis csésze, maga az ember, aki összeköti a kettőt, s létrehozta a teakultúrát. Praktikus, mert a csészébe teszik a tealeveleket, leöntik, lefedik, és a tető félrebillentésével isszák ki a teát. 

A japánok teázás előtt tisztálkodnak, ami egy tisztulási folyamat: a teaházhoz tartva átsétálnak egy zen-kerten, belépve meghajolnak, kezet mosnak és megtörölik az arcukat. Azt tartják, hogy minden kellékben energia, chi lakik, ami ad nekik valamit, ezért a ceremóniamester nem érinti meg a csészéket, hanem kis bambuszcsipesszel megfogva öblíti el a teához való forróvízzel – előmelegítve ezzel a csészéket, hogy ne sokkoljuk a teát -, s közben nem beszél. A kínaiak a leveles teáról, például a Lung Ching teáról lemossák a port. Azt tartják, hogy aki még a poros teát is megissza, az túl szegény. Azonkívül ezzel "kinyitják" a teát. Náluk egy háztartásból nem hiányozhat a tűzifa, a rizs, az olaj, a só, a szója, az ecet és a tea.

A teaházak régen nem voltak fűtöttek, hanem a teavíz forralására fával tüzelt vas edényt használtak, és hogy melegítsen, a teaház közepére tették, nyáron pedig kitették a ház szélére. Aki elsőként kap teát, az a tisztelet jeleként átadja a szomszédjának, ő pedig tiszteletből visszaadja azt. Illik választékos szakvéleményt mondani egy falon lógó kalligráfiáról, az asztalon lévő eszközökről, megforgatni és dicsérni a csészéket.  

A tea nagyon régi növény, Kína délnyugati részéről a Myanmarral és Laossal határos Yunnan-ból származik, ahol sok az eső, nincs fagy és termékeny a talaj. A felfedezésekor még faként állt ott, és akár harminc méterre is megnőtt. Itt tudnak olyan vadon növő, 32 méter magas, egy méter átmérőjű teafáról, ami 1700 éves. Ma a nyolcszáz éves teafák már védettek, csak a négy-ötszáz évesekről lehet a Pu Erh (ez a város neve is) teához leveleket szedni. Ezt az utolsó teafajtaként emlegetik, de itt most elsőként beszélünk róla. Nyugati teaivónak szokatlan, szigorú, földes, fűszeres, ugyanakkor kerek, puha, édes, és fekete, mint a kávé. Az illata hasonlít az érett füge, a csokoládé, a friss kenyér vagy az égett cukor aromájához A fermentáció itt a termelés után játszódik le: a zöld teát 357 grammos lepény formájában gőzölik, majd préseléssel tömbösítik, és rizspapírba csomagolják. Párás környezetben évekig érleltetik, miközben a mikróorganizmusok a levegőből elvégzik a munkájukat, s akár százötven évig is raktározhatóvá válik. Mint egy nemes vörösbor, úgy lesz az évek múlásával értékesebb, az üzletekben ötven évessel is találkozunk. Erős ízét a felületén kialakult penészgomba okozza, sokáig kell áztatni (a tibetiek például egész éjjel).  Csak Kínában termelik, sok benne az antioxidáns polifenol, ami erősíti az immunrendszert, és van benne frissen tartó koffein. Ez a világ legdrágább teája: 2017-ben egy kilogramm tavasszal szedett Pu Erh tea 715 dollár volt. 

Csak magából a teanövényből származó leveleket leöntve nevezhetünk valamit teának, amit eleinte gyógyszerként használtak. Ha például jázminnal kevernek egy teát, arra keleten már azt mondják, hogy az nem a tea, hanem csak az unokatestvére.  A monda szerint ötezer évvel ezelőtt Sen Nung császár lovaglás közben megpihent egy fa alatt, melegvizet kért, mert úgy érezte, hogy az enyhíti a fáradtságát. A csészéjébe egy tealevél pottyant, aminek az ízét és a frissítő hatását megkedvelte. A gyógyítás mellett a buddhista szerzetesek meditációhoz használták, hogy ne legyenek fáradtak, majd a hétköznapi emberekhez is eljutott.

Ötféle tea létezik, a hatodik a kínai sárga tea, de abból már nagyon kevés van. A fehér tea csak Kínában, Fujian tartományban fordul elő. A legelső kis levele még pödrött, nap se érte – így nincs benne klorofil -, a rajta lévő kicsike szőrök miatt fehér színű, ezért az egyik legismertebb fajtáját ezüsttűnek nevezik. Ebben van a legtöbb ásványi anyag: mangán, kálium, vas és fluor. Állítólag Mao is fehér teát rágcsált, attól maradtak a fogai épek. Kizárólag kézzel szedik, és csak nők, leginkább hajnalban. Egy kilogramm fehér teához 30.000 rügyet kell leszakítani, és ez csak first flush tea lehet, ami azt jelenti, hogy a teánk az első áprilisi szüretelésből való, így a legértékesebb. Hetven-hetvenöt fokos vízzel háromszor is leönthető, s mindig más ízt kapunk. 

Az első leöntésnél kinyitom a teát. Lefedem, hogy az illatát megőrizzem, majd átöntöm egy szervírozó kannába, amitől az ízek összekeverednek, ugyanis a tetején és az alján más más ízeket ad. A tealevelek egészek, látható módon kinyílnak. Senkit ne zavarjon, ha egy levél a csészéjébe kerül, nyugodtan egye meg. Mivel ez az első tavaszi tea, ezért ne várjunk tőle erős színt és ízt, cserébe elfeledteti velünk a világ zaját. Gyönyörködjünk a látványában, szagoljuk és ízleljük meg. A teában irányítható a koffein mennyisége: ha rövid ideig öntöm le, akkor sok koffein lesz benne, ha sokáig tartom a vízben, akkor a csersav erre rákapcsolódik, és gyengíti a hatását. 

A zöld teát magas hegyek páradús levegőjében termesztik, szereti a reggeli ködöt, a párát és a nappali meleget. Szedés után azonnal a teaházak udvarába viszik, hatalmas wok-okban megpörkölik, majd sodorják, hogy a pórusai becsukódjanak és így megakadályozzák a fermentációt. A régi kínai, japán, és a mai modern kutatások eredményeként elmondható, hogy a zöld tea rendszeres élvezetének megelőző és gyógyító hatása van szinte minden civilizációs betegségre. Támogatja a szív- és érrendszert, a májat, a pajzsmirigyet, a gyomrot és a beleket, a bőrt és annak regenerálódását, csökkenti a vérben a rossz koleszterint és a vércukor-szintet, gyulladásgátló, gátolja az epe és a vesekő képződését és a fogszuvasodást, hat a reuma ellen és fertőtlenít. Ugyanakkor csökkenti a depressziót, a stressz-symptome-t, növeli a koncentrációt, a szellemi munkaképességet, segíti az emlékezést és motiválja a teljesítményt (például a sportban). 

Egyszer Dél-Indiában, Keralában ayurvedaztam az egyik lányommal, aki a méregtelenítéstől harmadnapra eléggé rosszul volt. Átmentem a besötétített szobájába, már az ajtónyitásra tiltakozott, hogy nem bírja a fényt. – Fáj a fejem anya, neked nem fáj? – Az enyém nem. – Persze, mert iszod a zöld teádat, amitől még egy rendes fejfájást se kapsz… 

A fekete teát először szárítják, majd sodorják, összetörik, és a napra teszik a leveleket, ennek következtében minden nedvesség kimegy a növényből, s elkezd oxidálódni. Mint amikor a megvágott almát az asztalon hagyjuk, és az megbarnul. Az angolok például nagyon erős fekete teát isznak, lágyításként tejet tesznek bele.

A kínai oolong tea a fekete és a zöld különböző arányú keveréke. A zöld oolongban a zöld tea, a fekete oolongban a fekete tea a több. Puha, virágos illatú, a fermentálását megállítják, úgy, hogy megégetik. Háromszor öntik le: az első az illatnak a jó, a második az íznek, a harmadik pedig a barátságnak.

A tea minőségét ugyanaz befolyásolja, mint nálunk a bor alapjául szolgáló szőlőt: fontos, hogy milyen talajról jön, mennyi ásványi anyag van benne, mennyi napfény éri és milyen a páratartalom. A tea ezerötszáz és kétezer méter közötti, vulkanikus lejtőn érzi jól magát, ahol reggel pára van. Az érlelés a tea meg a bor értékét is növeli. Ahogy a bornál van sommelier, úgy a teánál is van, aki csak a teavízzel foglalkozik, mert egy igazán jó teához jó minőségű, puha víz kell. Ha túl sok benne a kalcium, akkor egy idő után filmréteg alakul ki a tea felszínén , ami gátolja, lecsukja a tea íllatát, ízét. A teát nem édesítik, önmagában isszák, esetleg utána kapnak be hozzá valami édes falatot. A japánok teaceremóniája még erős, a kínaiak pedig többet isznak, ők mindenhova viszik magukkal a sajátjukat. 

A japán teaceremóniák teája a por alapú matcha, itt a tealeveleket egy gránitlapon nagyon lassan őrölik, hogy elkerüljék a hő keletkezését, ami a C-vitamint és az egyéb értékes anyagokat károsítaná. Leöntéskor is csak 75 fokos vizet használnak hozzá, majd kis bambusz „söprűvel“, chasen-nel habosra keverik. Magát a növényt nappal árnyékolják, - fáradságos gonddal betakarják egy hálóval -, hogy védjék a napsugárzás ellen, ami az ötven százalékát visszaveszi, éjszakára pedig kitakarják.  

Bejártam néhány teatermő területet Kínában, Nepálban, Indiában és Srí Lankán, ahol megéltem pár kisebb-nagyobb teaceremóniát, ittam minden ceremónia nélkül az ókori selyemúton egyformát, de azt egész nap és mindenkitől kapva, akivel csak találkoztunk a törököknél, üzbégeknél, kirgizeknél és újgúroknál. Londonban kíváncsi voltam milyen a híres Ritz Hotelben az Afternoon tea, és milyen Moszkvában. Az utolsó teadélutánt tavaly a Transzszibériai vasút elegáns, a cárok aranyának mondott szerelvényen élvezhettük a férjemmel. Ezt az utazást ő kapta ajándékba negyven évnyi munkájáért. A a hidegben nagyon jólesett a jurtában a mongol nomádok teája vajjal. Ulan Bator-ban megtudtuk, hogy a bátor ott is bátor, láttuk, hogy milyen nagy volt a hun birodalom, és hogy Hohhotban van az első hun múzeum, ami Pekingből jól megközelíthető lett volna. De ott a vasútállomásra megérkezve a lejáróban elestem, combnyaktörés, operáció, és ugye milyen jó, ha ez embernek van egy „fogadott“ fia, aki két hétre mellém költözött egy hotelbe, és mindent elintézett. Ez csak azért tartozik ide, mert ez a két hét lett volna vele az újabb porcelán- és teautunk, egészen a junnani öreg teafákig mentünk volna. De majd jövőre, addig kicsit kipihenem magam Tihanyban. Hogy miért éppen itt?

Mert Lepsényben a szülői házunkat a három lányommal és a férjemmel kinőttük. Kerestünk egy helyet, ahova mindig hazajárhatunk. Körbeutaztam a Balatont, és itt találtam meg azt, amit kerestem. 1992-ben vettük meg a házat Lócitól, amelyiknek a telkét Szabó Lőrinc a Kossuth-díjából vette, itt ,ahol az összes barátja lakott. Szoktunk Szabó Lőrinc-esteket szervezni a barátainknak, vagy a szomszédoknak, akik még ismerték őt, és elmondják tőle a kedvenc versüket.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 10-11. számában jelent meg.)