Anonim karácsony

Karácsony 2018. Mit kezdünk vele? Mármint ott, legbelül. Tudunk neki örülni? Stresszelünk? Mit kapjon a gyerek, a férj vagy a feleség? Kijövünk a pénzünkből? El tudunk végre szakadni a tárgyaktól? Éljük meg egyedül, mert egyébként is egyedül élünk? Száz kérdés tódul elénk. Úgy döntöttünk Fülöp Tamás pszichológussal, hogy a hálóinkon fennakadt történeteket hozzuk ide, név nélkül. Élet-híradás következik.

Lányok és fiúk, 15 és 18 év között:

„Számomra a karácsony nem jelent túl sokat. Éveken át, kisgyerekként nagyon vártam minden évben, hogy jöjjön a Jézuska és a fa alá berakja az ajándékokat, amikor megszólal a csengő. Ma már felnőttebb fejjel nem izgat és nem is szoktam várni. Az egész szinte egy teher a vállamon, mert készülni kell rá, s az egészben nem az összejövetel és a szeretet a lényeg. Olyan az egész, mint egy átlagos ünnep. Elvált szülők gyerekeként még jobban utálom ezt az egészet, állandóan veszekedés van, hogy kinél töltsem a szentestét és anya vagy apa megsértődik. Inkább tölteném azt a három napot egyedül, mint a családdal.”

„A karácsony számomra a legszebb ünnep. Régen az ajándékok miatt vártam, de rájöttem, hogy nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy ilyenkor együtt van a család. Most is ugyan úgy szoktunk ajándékozni, de már nem az árbeli érték számít, hanem hogy szívből ajándékozzuk meg egymást.”

„Manapság a karácsony már nem a szeretetről szól, hanem az ajándékokról. Ahogyan változik a világ az ünnepek varázsa is lassacskán eltűnik, pedig minden ünnepnek megvan a maga jelentése, ünneplése. Régen is megvoltak ajándékok nélkül a szegény családok és az volt a legfontosabb, hogy szeressék egymást, egészségben legyenek. Elszomorító, hogy a mostani világnak az ajándék a legfontosabb. A karácsony számomra a szeretetről szól, és ez a legfontosabb.”

„Egy olyan ünnep, ahol a család együtt van, és együtt ünnepel. A távoli rokonokkal találkoznak, mert ez a szeretet ünnepe. Megajándékozzuk egymást, szeretetünket jelezve. Nem az ajándék a lényeg, hanem a szándék. A család ilyenkor együtt vacsorázik, ebédel, amik finomak.”

„A karácsony a szeretet ünnepe, de a mai világban már nagyon el lett b-va, mert ennek semmi értelme. Mindenki vesz mindenkinek jó pár százezer forintos ajándékokat. Annak semmi értelme, úgy kell megünnepelni az egészet, hogy a szeretteinkkel vagyunk és azokkal, akik fontosak nekünk. Nekem erről szól az ünnep, meg elég, hogy a karácsonyfát együtt díszítjük fel és sütünk. Ennyi az egész, semmi más. Nekem ez az ünnep”

„Számomra a karácsony nem az ajándékokról szól, mint a legtöbb korombelinek. Nekem a karácsony arról szól, hogy sok idő után egybegyűlik a nagycsalád, együtt ünnepeljük ebéd vagy vacsora keretében és beszélgetünk a régi időkről, a jelen történésiről. Meg persze kinek mi hogyan telt, hogy érzi magát és a tipikusan zavarba ejtő, gagyi kérdések.”

„Nálunk a karácsony úgy zajlik, hogy anya testvérei a családjaikkal eljönnek hozzánk ebédelni. Régebben főzni és sütni szoktunk, most már inkább rendelünk. Kevesebb idő megy el és olcsóbb is. Ebéd után ajándékozunk és utána sütizgetünk, felnőttek beszélgetnek, gyerekek szobában játszanak, próbálgatják a játékaikat. Ezután mindenki megy a dolgára. A karácsonyfát a vendégek megérkezése előtt szoktuk díszíteni. A csúcsdíszt az öcsém szokta felrakni, mióta apa meghalt és ő már nagyobbacska lett, az ő feladatává vált. A mostani karácsonyt a változatosság kedvéért anya tesójánál üljük meg. Nekem ezzel nincs problémám. szeretem, hogy együtt vagyunk.”

„Szeretem a karácsonyt, félig jó az ajándékozás szempontjából, de ha felnősz, elmúlik a szeretet meg az ajándékozás és akkor rossz.”

„Együtt van az egész család, senki nem veszekszik. Nyugodt és kellemes az ünnep. Nem az ajándék mennyisége számít, főleg nem az ára. Nem csak otthon, de ha kimész az utcára, a sok dísz nyugodt hangulatot áraszt. Minden olyan szép és nyugodt. Szerintem az egyik legszebb ünnep.”

„Nagyon szeretem a karácsonyt. Mikor kisebb voltam ezelőtt egy-két évvel mindig alig vártam, az ajándékok végett. Most már, hogy 15 éves vagyok rájöttem, hogy nem az ajándék a lényeg. Az a lényeg, hogy együtt van az egész család. Remélem ez most is így lesz. Nekem nem váltak el a szüleim, hála Istennek. A mai világban elég sok szülő válik. Én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy nem váltak el. Kevés az az alkalom, amikor együtt van a család. És én ezért szeretem, mert senki sem dolgozik vagy siet, és jól együtt tudunk lenni. Sok gyereknek nincsenek szülei, ami számomra felfoghatatlan. Boldog karácsonyt!”

„Nem szeretem. Túl nagy a felhajtás, már novemberben mindenhol ezek a karácsonyi zenék szólnak, idegesít. Elvárják, hogy legalább ezen a napon jópofizzak azoknak a rokonoknak, akiket csak karácsonykor látok.”

„Nagyon szeretem a karácsonyt, mert összehozza az egész családot. Szerintem a karácsonyban nincs olyan dolog, amit nem lehet szeretni.”

„Szeretem a hangulatát meg a kaját. Anyám mindig csak karácsonykor csinál krumpli salátát.”

„Szerettem a karácsonyt, mert együtt a család. De megutáltam, mert meghalt egy családtagom és nehezen viselem. Azóta változik a hangulatom karácsonykor, valamikor boldog vagyok, valamikor szomorú.”

„Nem a legjobb, nagyon nem szeretem. Mindig elhízok, azért meg egyrészt szeretem, mert lehet alkoholt inni. Olyankor együtt van a család és szeretet tölti be a házat és a családtagokat. A miénket pont nem.”

„Utálom a karácsonyt! Nálunk nincs karácsony amióta apukám meghalt.”

„Azért szeretem a karácsonyt, mert legalább ilyenkor együtt van a család. Azt mondjuk nem szeretem, hogy még ilyenkor is vita van és sok a finom kaja, amitől elhízok, de legalább lesz értelme januárban újra kezdeni a fogyókúrát. Szeretem látni a szeretteim arcán a boldogságot, hogy idén is eltaláltam mire vágytak.”

„Kis koromban nagyon szerettem a karácsonyt, mert együtt volt a család és mindenki boldog volt. Az ajándékozást sose szerettem, mert sok ember csak azzal foglakozott, pedig a karácsonynak nem ez a lényege. Most már azon vagyok, hogy minél előbb legyünk túl a karácsonyon. Nekem most már kényszer a karácsony. Megutáltam, mióta két fontos személy karácsony körül meghalt. Ha ránézek a karácsonyfára, mindig eszembe jut. Persze tudom, hogy ez nem a karácsony hibája, de mégis folyton eszembe jut.”

„Na szóval. Egyébként engem már két éve nem érdekel. Ugyanolyan, mint a többi nap. Szerintem már pár 15 éves gyereket nem tudja meghatni.”

„Anyunak három ünnepnapból kettőn dolgoznia kell. Sok a sürgés forgás és ez jó. Szeretek gyertyákat gyújtani és az egész házat kidíszíteni. De a karácsonyfát a legjobban. Nem jó temetőbe járni a nagyszülőkhöz.”

„Hát igazából nem érdekel. Ez egy kötelező ünnep, így hát muszáj szeretni. Vagyis nem lenne muszáj, de pénzt kapok, úgyhogy jó. Ilyenkor együtt van a család általában és hát ilyenkor szó szerint családi invázió van. Mindenki megy mindenkihez. Abból a szempontból viszont jó, hogy téli szünet van.”

„A karácsony a legtöbb családnál arról szól, hogy mindenki együtt van. Nálunk ez nincs így és nem is szeretem. Most se várom. Számomra sz.. látni, mikor más családoknál együtt és sokan vannak.”

„Évek óta nem szeretem, de viszont boldog vagyok, mert nincs iskola és nem kell együtt lennem ennyi tudatlan emberrel.”

„Nem szeretem a telet, mert nagyon hideg van. A karácsonyt régebben szerettem, de a családi helyzetem miatt már csak az otthon töltött idő is szomorúságot okoz.”

„Már novemberben feldíszítem a szobám. Magát a hangulatát szeretem a legjobban, de persze az ajándékot és a sok finomságot is. Ilyenkor az egész család együtt van. Nem tudok olyan dolgot mondani, amit nem szeretnék benne.”

„Utálom! Szerintem a karácsony egy olyan ünnep, ami a családot összehozza. Oké, hogy ünnep meg mit tudjam én, de szerintem k… nem csak ilyenkor kéne gondolni a családtagokra. Nagyon kétszínű ünnep, mert ilyenkor mindenki megjátssza magát. Sok embernek csak az ajándékozásról szól, ami nagyon gáz, mert a szeretetről kéne szólnia. Erre basszus mindenki vágja a jópofákat másoknak. Az ünnep leteltével meg már senki sem foglakozik a másikkal.”

„Szerintem máskor is összegyűlhetnénk nem csak karácsonykor, pl. halottak napjakor kimenni a temetőbe. Annyiból jó, hogy ajándékot kapunk meg beszélgetünk, szórakozunk a családdal.”

„Szeretem, amikor együtt van a család, de mindenki próbál minél jobban tökéletességre törekedni, amiből sok kisebb konfliktus alakul ki, amit viszont utálok. Az ajándékozás is két érzelmet vált ki belőlem. Szeretek adni, főleg ha az illető örül neki. De erőltetettnek és versenyszerűnek érzem a mai társadalomban. Ki mit kapott, nekem jobb, nekem több, tőlem jobbat kapott... És az ajándékozást lassan pénzben minősítik és rangsorolják, ami szerintem elszomorító. Amit nagyon szeretek kifogás nélkül: a sok étel, süti és az illatos gyertyák.”

„Téli születésű vagyok, de nem szeretem a telet. Jó benne, hogy összehozza a családtagokat, közös ebéd, vacsora stb. Jó hangulat, happy mindenki. Rossz benne, hogy vannak szegények, akik ugye nem jutnak normális körülmények között való közös vacsorához, boldogsághoz, nincs meg a karácsonyi feeling.”

„1989, 1990… Gorenje hűtő, nagymama, valutakeret, tetőcsomagtartó… venni, venni, venni… 2000… kocsi, lakás, CHF, Yen, kocsi, lakás, supermarket, hipermarket, gipsz angyal, pizsama, csoki, cuki… venni, venni, venni… 2008… válság, válság, válság… 2018… CSOK, ÁFA, hitel, lakás, kocsi, ajándékok… venni, venni, venni……. lenni, LENNI, élni, szeretni, ÉLNI, SZERETNI, SZERETVE LENNI” - Férfi, 50 éves

 „A karácsonyban nekem már kiskoromban is az volt a legjobb, hogy összejött a család. 24-én szűk körben, öten ünnepeltük, a következő két napon a nagyszülőket, unokatestvéreket, nagynéniket és nagybácsikat látogattuk. Az idő némiképp sajnos változtatott ezen, de még mindig a kedvenc ünnepem és remélem, hogy örökre az is marad. Szeretem a készülődést, hogy mindenki el van foglalva valamivel, a lakásban szétárad a mézes sütik illata, karácsonyi zene szól. Ez olyan idilli. Évente egyszer ez egy teljesen más időszak, csupán pár nap, de megszépíti az évet. Az ünnepi vacsoránk nem általános - már harminc éve se vált be -, gyümölcslevest és tésztás csirkesalátát eszünk, mert nem vagyunk babonásak. Ilyenkor elvileg nem szabad szárnyast enni, mi eszünk, így ez még különlegesebbé teszi az estét, amit a - többnyire saját készítésű - ajándékok kibontása után társasjátékkal koronázunk meg. - Lány, 20 éves

„Szeretem, bensőséges. Nálunk családi, nem országos. Saját készítésű, nem érdekel a pénze senkinek, játszós, családi találkozós, egymásnak örülős, könyves, olvasós.” – Férfi, 55 éves

„Messzeringó gyermekkorom világát idézi fel ez az ünnep. Ugyanakkor, ha mélyen magamba nézek, sokkal több annál. Egyszerre élem meg ilyenkor az emlékezést és az együttlétet szeretteim körében. Különösen felemelő élmény számomra, hogy a világban érzékelhető vásárlási trendekkel ellentétben mi befelé és egymásra figyelünk. A valós tartalom és az isteni szeretet varázsol ünnepet a szívünkbe-lelkünkbe. Hagyjunk ezekből a meghitt érzésekből, ebből a külső-belső újjászületésből  egy csipetnyit az esztendő minden napjára! Hiszen a szeretet nekünk, embereknek valamely isteni csoda folytán mindannyiunknak sajátja, mégis közös érték. Manapság talán az egyetlen valódi, a szürke hétköznapokat is színesebbé varázsoló csoda. Ráadásul ebben az ajándékban az a  legkülönlegesebb, hogy ha megosztjuk egymással, akkor érezhetjük csak magunkat igazán gazdagnak.” – Férfi, 40 éves

„A hétvégék nyugodtabb hangulatának nem egyszerűen az az alapja, hogy az emberek meghatározó része ilyenkor nem megy bele olyan sűrű aktivitásba, mint a hétköznapokban. Ha rövid időre is, de visszatérnek a legtermészetesebb dimenziójukba: a nyugodt idegrendszer, a kipihent fiziológia, a test és lélek normális funkcióinak állapotába. Ez karácsony idején hatványozottan igaz. Ennek pedig egyenes következménye, hogy sokkal kiterjedtebben, nagyobb odaadással és tudatosságban tudjuk megélni ezt a gyönyörű ünnepet.

Megpróbálom azon a bizonyos téli napon, a nagybátyám házában az összes pillanatot megragadni, magamhoz szorítani és örökre ott tartani. Egyszerre van jelen az élet nem változó mezejének végtelensége, de a változó részének rendkívül gyors múlandósága is - ez pedig az életünk, amit élünk. Ezért minden apró esemény, minden kiejtett szó, kedves mondat és mosoly örök kinccsé válik. Mindig elönt a hála, hiszen nagyszerű emberek vannak körülöttem, akik mély szeretettel néznek rám.

Két otthonunk van. Az egyik a családunk, hozzátartozóink körében, hiszen együtt sokkal erősebbek vagyunk, tudunk kihez fordulni, megsokszorozódik az egymásnak átadott energia és úgy tér vissza hozzánk. A másik, legtermészetesebb otthonunk a transzcendens óceánja. Az ide való mindennapi visszatérés szinkronizálja lelkünket a legtisztább, legnemesebb érzésekkel. Ez adja a fejlődés lehetőségét, az élet határtalanságát.

"Másik" családommal, a különböző korú, hátterű, a transzcendens síkját együtt kereső és élvező társaimmal ilyenkor hosszú meditációba merülünk, napokra elvonulva. Évezzük ezt a finom rezgést, ahogy a körülöttünk lévő világ is felveszi a bennünk folyamatosan létező és növekvő csend és dinamizmus együttes minőségeit. Arra gondolok, és azt kívánom, hogy mindenki alapozódjon meg ebben az állapotban. Tudatát minden nap visszavezetve oda, ahonnan az egész teremtés kibontja önmagát, fürödjön meg  tiszta szeretet fényében és éljen minden pillanatot ilyen fokú boldogságban, mint az ünnepek alatt.” – Férfi, 37 éves

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 10-11. számában jelent meg.)

Én kiskertet kerteltem

Már nem is tudom, hol kezdődött pontosan. Talán ott, amikor Csányi Vilmos etológus azt mesélte nekem, hogy napjában több órát töltött a nógrádi botanikus kertjének gondozásával, és ennél jobb szabadlevegős test-karbantartást nem ismer. Talán ott, amikor nem néztem jó szemmel egy ajándékba kapott szobarózsám falak közé zárt sínylődését. Vagy akkor, amikor az első rozmaringszáram gyökeret eresztett.

Szóval Csányi Vilmosék rügyfakadástól levélhullásig sok időt töltöttek a nógrádi telken, és paradicsomi helyet teremtettek maguk köré: ezerötszáz négyzetméteren öt-hatszáz féle növényt gondoztak, több évtizeden át. Jázminbokrok, rózsák, liliomok lehelték feléjük édes-párás illatukat, és óleánderek ejtették rabul a tekintetüket. A különleges példányok közé tartozott a kínai Calycanthus floridus fűszercserje, a Koreából származó Viburnum Carlesii (illatos bangita cserje), az ausztrál Blackboy, és a Gunnera manicata lapu, az Amazonas vidékéről. A magán-arborétumban csepegtetős öntözőrendszer kényeztette a növényeket, a meztelen csigákat pedig nem permetező, hanem saját telepítésű ebihalakból született békák riogatták. Biológus lévén Csányi Vilmos örömét lelte a kert gondozásában, ami napi több órányi „sportot” jelentett neki. A telken két kis faház is áll, itt született számos Csányi-könyv.

Irigylésre méltó, nem? De mit tegyen az, akinek - ugyan egy sokak által vágyott, vízparti városkában – mindössze pár lépéssel körbejárható lakás jutott? Kertészkedjen, naná!

Először is körülnéztem

Az ablak előtt pedáns rendben sorakoznak azok a hársfák, amik tavasszal teljes bódulatba kergetnek. Először csak nagyon finoman, egy-egy fuvallat szárnyán libben be a már éjjel-nappal nyitva hagyható ablakon, aztán plafontól a padlóig minden zugba kíméletlenül beköltözik. Az illatgomolyagban úgy sétálgat az ember, ahogy a kifinomult hozzáértők tanítják a parfüm használatát: permetezz a levegőbe, majd szép lassan sétálj át az illatfelhőn. Ami rajtad marad, annyi kell belőle. A hárs az más, keményebb drog…

Kezdetben volt a szőlő

Strukturális és színkontrasztnak a fordított szív-alakú hársak mellett nyújtózik a lilás-bordós levelű juhar, egy filigrán, fehér törzsű nyír, a nyári vészkorszakban az autóknak árnyat adó két testes dió, na meg az árok partjára ki tudja hogyan felkapaszkodó és tanyát verő vadalma. Gyümölcséből reggelente kosárnyit adott.

Némi meglepettséggel figyelek fel az erkélyünk alatt, közvetlen a ház betonja mellett kihajtó szőlőtőkére. A régebb óta fiatal szomszédok úgy mondják, hogy korábban itt közel s távol szőlőültetvény volt. Értem én, de az hány harminc-negyven évvel ezelőtt? Ez meg most van itt… Hogy ne legyen túl sok gondolkodási időm, jött az előttünk lévő ligetet szépen rendben tartó fűkaszás, és levágta a kusza hajtásokat.

A rózsa jött és maradt

Nagyjából ezzel egy időben a jógatanárnőmtől érkezett ajándékba egy szobarózsa. Dús, rózsaszín virágokkal teli, illatos példány. Az a fajta, amibe az ember egy szempillantás alatt beleszeret a bevásárlóközpontban, az újságok és az étolajak közé zsúfolva, és ráadásul akciós is. Meglepően sokáig virult, aztán bekövetkezett a sejthető hanyatlás. Már épp készültem elengedni, amikor beállított hozzánk az aszófői barátunk, s kerek-perec közölte, hogy ennek a rózsának szabad földben van a helye. Éppenséggel tehetünk egy próbát. 

Így kapott új sanszot az erkély alatt, ahol különösebb szaladgálás nélkül, fentről tudtam öntözni. Hálából kitartott a növényt és embert egyaránt próbára tevő télben, tavasszal pedig rózsaszín labdaként csücsült a fűben. Körbeölelték a töretlen lelkesedéssel kihajtó szőlőkarok, nem sejtve, hogy ez a látszólagos rendezettség menti meg az életüket: a fűkaszás némi tétovázás után továbbment… A szombati jógaórámra boldogan vittem magammal Julinak rózsát, azóta is minden évben az első szál mindig azt illeti, akitől kaptam.

A rozmaring is élni akart

Juli földháza a paloznaki domboldalba simul, bejáratánál akkora rozmaringbokorral, ami a ház homlokzatának felét betakarja. Illatos-olajos kis jószág, tele apró, pillangó-szerű, áttetsző fátylú lila virággal. Juli szombat reggelente megkopasztja, és a jógaóra résztvevői között – ételbe szánva - szétosztja az ágait. Egy alkalommal több jutott nekem, mint amit azonnal fel tudtam használni, hát benne maradt a pohárban, hogy friss maradjon.

Az üdeség olyan jól sikerült neki, hogy apró bajuszkás gyökereket növesztett. Supsz, bele vele a konyhaablakban viruló klasszikus fűszerládába, némi kakukkfű, oregánó, bazsalikom, petrezselyem, snidling és menta társaságába. Nem volt kérdés, hogy amikor kinőtte a fűszercsalád kényelmes fészkét, szépen kisétált az erkély alá, a rózsa mellé…

Menta Marokkóból

Egy alkalommal Az év kertjévé választott Kocsis család Kistói utcai, mediterrán udvarában forgattunk. Egyik ámulatból a másikba esve azt se tudtam, hová nézzek. A sokat dédelgetett, buja édenkertben valami megcirógatta a bokámat. Nini, hát te, ki vagy? Marokkói menta, onnét hozattuk – jött a házigazda válasza, aki privát paradicsomában mindennek a nevét is, virágát is tudja. A háziasszonytól, 

Klárától azt hallottam, hogy az illata és az aromája teszi különlegessé, a fogyasztása pedig az egészséget szolgálja.  Hamar jött a hozzá kapcsolódó saját élmény: szóval ennek a rokonaiból főztek nekünk hűsítő esspresso-t a sivatagban. A többi már csak ismétlés: egy csokor frissen illatozó Casablanca-mentával a kezemben távoztam, amit sikerült meggyökereztetni. A téli hónapokat a nappalink ablakában töltötte, bár be kell valljam, nem túl boldogan, szerintem vágyott ki a szabadba... A korai tavasznak köszönhetően a szabadulása gyorsan be is következett.

Illatot ajándékba

Julitól és a saját bokromról mérhetetlen mennyiségben érkezett rozmaringszál, megeredve kis cserepekben sorakoztak a fürdőszoba ablakában, fűszeres illatukkal betöltve az aprócska teret. 

Karácsony éjszakáján lábra keltek, diszkrét csomagolást húztak magukra, és a szomszédok ajtajában, jóbarátok kezében kötöttek ki. 

Aszófő irányából levendula-szállítmány érkezett, némi aprítás után kézzel varrott illatpárnákba bújtak az illatos részek. Az ember azon kapja magát, hogy a bajban jönnek a segítő kezek, fenntartják a víz fölött, s milyen jó is a szabadon maradt kézzel átadni egy marék aranyat érő illatot.

Levendulából nőtt paradicsom

A levendulás zsák alján ottmaradtak a mákszemnyi magocskák, beleszórtam vagy százat egy virágládába, és lestem, hogy mi lesz. Persze, hogy saját ültetvényt akartam az erkély alatt. Sokáig semmi, aztán egyszer csak előbújt egy levendulának még merész jóindulattal sem nevezhető lény. A rutinos aszófői szem azonnal látta, hogy paradicsom, de az nem lehet, hisz csak levendulamagot ültettem. Az elpusztításáról szó sem lehetett, így történt, hogy januárban két beérett paradicsomot szüreteltünk a nappali ablakában. Idővel a paradicsom is jelezte, hogy kicsi a neki szánt óvoda, nagyobb helyre költözne.

Fügéd van-e?

Van. A jógaóráról hazafelé vezető úton minden alkalommal óvatosan megsimogatták az autóm oldalát egy termetes fügebokor messze kinyúló ágai. Nehéz ilyen csábításnak ellenállni… A kesztyűtartóban kézfertőtlenítő helyett egy metszőollót tartok. Érzésből kiválasztottam néhány ágacskát, megkérdeztem tőlük, hogy akarnak-e velem jönni. Akartak. Hetekig semmi nem történt. Ott gubbasztottak a vidáman hancúrozó, ajándékba szánt rozmaring-gyerekek között, és nem kaptak tőlük növekedés-kedvet. Már letettem a saját fügéről, úgyis mondták a hozzáértők, hogy azt nem lehet úgy… de lehet: furcsa kinövések jelentek meg a vízben lévő száron, amit jó jelnek véltem, és cserépbe dugtam őket. Értelmetlennek tűnő újabb várakozás után az egyik rügy felpattant, amit továbbiak követtek. Senki nem tud lebeszélni róla, hogy a mellette épp viruló fázisába ért paradicsom volt jó hatással a fügére.

A lejtő tetején

Minek cifrázni, ha már ott voltam, hát elindultam rajta lefelé. Egyszerűbb lenne mindent a hárs bűvös-bájos virágporára fogni, de az igazság az, hogy a tréfát nem ismerő szőlő is rázendített. Ugye az csak valami véletlen tévedés lehet, hogy a szőlőjükről és a parfümjükről híres franciák még nem zárták üvegcsébe ezt az illatot? A nekünk jutó tőke az egész lakást bepermetezi, mámorító... Kapott öt karót, hadd szaladjon, s a hajtások azóta versenyfutást rendeznek a lugas egyik végétől a másikig. 

A hárs és a szőlő erős tudatmódosító illatfelhőjének hatása alatt átbotorkáltam a szomszédba, és közöltem Magdus nénivel, hogy kell egy ásó. Gyanakvását a függők elszántsága oszlatta szét, s hazatérve a szerszámmal nem voltunk restek használni azt. A három és féléves ott szökdécselt körülöttünk: „Hurrá, kertünk lesz!”. 

Aszófő irányába jeleztem, hogy a tereprendezés megtörtént, érkezhetnek az Öreghegy lágy ölében született levendulatövek. Szám szerint kilencen jöttek, gazdájuk már akkor látta, hogy nem lesznek elegen…

Locsolkodjunk!

Aszófői János a lelkemre kötötte, hogy a kis levendula-jövevényeket kezdetben minden reggel és este öntözni kell. Rendben, majd beosztjuk. Mit is? Mert amilyen megveszekedett zöld-párti vagyok, direktben folyó csapvízről szó sem lehet. Az eddigi növények másod-felhasználású vizet kaptak: a konyhában felfogtam a zöldségek, gyümölcsök megmosásánál használt vizet, és az erkélyen keresztül habozás nélkül, profin célozva a rózsa, a rozmaring, a paradicsom, a füge és az idővel közéjük kívánkozó fűszernövények nyakába öntöttem. Ha ezentúl több kell, hát akkor összegyűjtjük az átfolyó rendszerű gázkazán vizét is. Ez egy nagyon modern berendezés, de zuhanyzáskor némi hidegvíz távozik a lefolyóba – most már az odakészített lavórba -, mire a meleg víz megérkezik.

Az angol rózsa

Falun nőttem fel. Természetes volt, hogy az édesanyám rózsakertjéből mindig friss, vágott virág került a vázába. Cserepes virágot – minden látszat ellenére – nem tűrök a lakásban, nem oda valók a növények, de a mezei virágcsokrokból és a saját nevelésű rózsából nem engedek. Az kell. Mivel a kis szobarózsa még nem ad folyamatos utánpótlást, így kérésemet a Csányiékkal közös barátunk felé, a rózsákat kívülről-belülről, közelről s távolról jól ismerő Géczi Jánosnak intéztem. A József Attila-díjas író nem mellesleg végzett kutató-biológus, egyik kedvenc területe pedig a rózsák bársonyos birodalma. Írt könyvet Allah rózsáiról, a muszlim kertekről, az antik mediterrániumról, a rózsa kultúrtörténetéről, jelképeiről és irodalmi vonatkozásairól.

- János, olyan rózsát szeretnék, ami nem fut fel a ház falára, mert a szomszédok lehet, hogy nem néznék jó szemmel. Maximum két méterre nőjön, mindig legyen rajta virág, és még illatozzon is. – Akkor hozok neked egy angol rózsát – hangzott az ígéret. Kisvártatva megcsörrent a telefon, boldogan robogtam a rám váró rózsáért, majd ismét Magdus néni következett: kell egy ásó! Ha már ott volt ismét a szerszám, hát még egy sort felástunk, ahova újabb levendulák érkeztek…

Zöldtrágya

Mondanom se kell, milyen kevés idő jut kertészkedésre. Az öntözés bejáratott módon megy az erkélyről, a gazosodást pedig természetes talajtakaróval próbálom fékezni. Amikor jön a fűnyírótraktor gondozni a fák alatti területet, lenyúlom a négyéves homokozóban használatos gereblyéjét, és a levágott, hátrahagyott füvet összegyűjtöm. Ez egyenletesen elosztva kerül a felásott részre, a növények tövét pedig alaposan megrakva trágyázom vele.

Sosincs vége

Nem tudom, hogy meddig tart az a bizsergés, amit a puszta látvány okoz. Megtoldva az egy tő saját paradicsom gyümölcsének az ízével, amit már három karó is alig bír elhordozni. A maholnap négyéves kislányommal minden reggel friss mentateát iszunk, és gyakorta emlegetjük fel Kocsisékat. 

Nem elhanyagolható, ha a gyermek megtapasztalja, hogy a magból növény lesz (igen, a levendulából időnként paradicsom), ami virágot hoz és termést érlel, a vízzel pedig jól kell sáfárkodni, mert kevés van belőle. Aszófői János elégedett a levendulák fejlődésével, Géczi János szerint pedig még utóbb jó rózsagazda válik belőlem.

 (Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 9. számában jelent meg.) 

Egy Vaszary-rokon, Zséda a Vaszary Galériában

Népszerű vendége volt a Vaszary villának: Zsédenyi Adrienn énekesnő - művésznevén ZSÉDA - a Vaszary család rokonaként érkezett Füredre, ahol két másik, erős karakterű, a divathoz sok szállal kötődő nő, Lesznai Anna és Zoób Kati kiállítását nézte meg. 

- Csodálatos a Vaszary villa, boldog vagyok, hogy itt lehetek és megnézhetem a kiállítást. Egy családfakutatás során derült ki, hogy családi kötődésem van a Vaszaryakhoz, ami büszkeséggel töltött el, mindig is nagy rajongója voltam Vaszary Jánosnak. A családfát végignézve több ponton is kapcsolódik az életünk, hisz írók, rendezők, színésznők voltak tagjai a famíliának, Vaszary János testvére, Vaszary Gábor pedig főjegyző volt, mint ahogy az én édesapám, Zsédenyi Imre is tizenöt évig volt Veszprém megye főjegyzője. 

A Vaszaryak családneve eredetileg Zsédenyi volt, egyik részük a Pápa melletti Magyargencsen, a többiek pedig a szintén Pápához közeli Vaszaron éltek. Az megfigyelhető, hogy a Zsédenyi névben hol ide, hol oda tették az ékezetet – ezért rövidítettem le én is Zsédára -, s ez valószínűleg az őseim idejében is így volt, ugyanakkor nehezen is jött az emberek szájára akkor, amikor a vaszari családtagok Keszthelyre költöztek. Ott is inkább úgy emlegették őket, mint a vaszariak, akik Vaszarról érkeztek, így aztán az egyszerűség kedvéért vették fel a Vaszary nevet.

- Egy XXI. századi ember számára milyen érzés megtudni, hogy ilyen ősei voltak?

- Felbukkannak nagyon hasonló szerepek, hivatások a családunkban, és Vaszary János művészete már akkor is közel állt hozzám, amikor a rokonságról még nem tudtam. Kedves számomra a párizsi korszaka, a témái, amikből merített. Számomra is rendkívül fontos a vizualitás, a dalokat minden alkalommal képekben is látom, vagy épp egy festmény inspirálja a zenei gondolatomat. 

- A Vaszary Galériában két meghatározó, markáns női személyiség, Lesznai Anna és Zoób Kati közös kiállítása látható. Ha képzeletben most te lennél a harmadik: mennyire nehéz az embernek megállnia a helyét nőként, akinek határozott elképzelése van az életéről?

- Nem szoktam azon gondolkodni, hogy mennyire nehéz. Jobbára az adott pillanatnyi dolgaimmal vagyok elfoglalva, ráadásul nem is mindig rólam szól az egész, mert van, amikor a kisfiamról vagy a családomról, s emellett persze a hivatásomnak is élek. Soknak tartom, néha dühít is, ha egy nőnek a megítélése túlságosan a külsőségek felé megy. Nem szeretem, ha egy nőt csak arról kérdeznek, hogy hogyan néz ki, vagy éppen mi van a magánéletében. Ennél sokkal többek vagyunk, alkotó emberek, a gondolataimat a dalaimba és a megszólalásaimban igyekszem is kifejezni. 

- Akkor most egy kicsit dühítő leszek: a klipekben és a fellépések során is meghatározó a ruha, amit visel egy énekes, csakúgy, mint Lesznai Anna és Zoób Kati életében is. Önnek mi alapján dől el, hogy mit visel?

- Persze, én is rajongok a divatért és a jó stílusért, ami izgalmassá tud tenni egy megjelenést. De számomra mindig az az érdekes, aki viseli. Ha intellektussal és élettel van megtöltve, akkor sokkal jobban felkelti az érdeklődésemet. Épp magyar divattervezők bevonásával készítem az éves kalendáriumomat, gyönyörű ruhákat válogattam a kollekcióikból. Nagy rajongója vagyok a magyar divatnak, ezért szeretném a saját eszközeimmel is népszerűsíteni őket.

- Külföldön járva mit tapasztal: hol helyezkedik el a magyar divattervezők presztízse? 

- Úgy látom, hogy egyre több divattervező jut ki nagy eseményekre - akár a New York-i divathetekre vagy a milánóira -, ami mögött óriási munka állhat, és büszke vagyok rájuk, hogy megállják a helyüket a versenytársakkal szemben. 

- Időnként Önt is úgy emlegetik, mint aki diktálja a divatot, és nem csak lépést tart vele.

- A hétköznapi életben nagyon praktikus vagyok, szeretem egyszerűen elintézni az öltözködést. Édesanyaként én is 6.20-kor kelek, de szeretem rendben érezni magamat. Ezért sok mindent változtattam az életvitelünkön, az étkezési szokásainkon, többet sportolok, hogy elsősorban jól érezzem magamat a bőrömben, maga az öltözködés pedig öt perc alatt elvégezhető legyen. Más kérdés, hogy miben lépek színpadra egy több órás nagykoncerten, egy videoklipben vagy egy díjátadó gálán. Ott a dalokat kell életre kelteni, s mindig annak a voltam a híve, hogy ne öltözzem le a dalt, hanem még inkább kiemeljem a mondanivalóját. 

 

- Min dolgozott legutóbb?

- A legújabb dalom a Fosszíliák címet viseli, amit egy gyönyörű szöveg inspirált, és egy csodás videoklipet forgattunk hozzá. A fosszíliák az élőlények megkövesedett ősmaradványai, mi a szerelem metaforájaként használjuk. Dobos Tamás operatőr - aki egyébként divatfotós volt -, mostanában inkább nagyjátékfilmeken dolgozik, s nekem álmom volt, hogy ő forgassa a dalhoz tartozó klipet, mert szerintem ő tudta a legjobban megvalósítani. Szuper nyolcasra forgattunk, ami még nagyanyáink technológiája volt, ezekben az „archív” felvételekben tudott a dal leginkább kiteljesedni. Egy időtlen szerelmet mutat be, s ki tudja, hogy mi marad belőle az utókornak. A dalból egy sort idéznék: „Ránk lel egy nap pár gyerek, ékkőként visz el”. 

Zséda - Fosszíliák 

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 8. számában jelent meg.)