Én kiskertet kerteltem

Már nem is tudom, hol kezdődött pontosan. Talán ott, amikor Csányi Vilmos etológus azt mesélte nekem, hogy napjában több órát töltött a nógrádi botanikus kertjének gondozásával, és ennél jobb szabadlevegős test-karbantartást nem ismer. Talán ott, amikor nem néztem jó szemmel egy ajándékba kapott szobarózsám falak közé zárt sínylődését. Vagy akkor, amikor az első rozmaringszáram gyökeret eresztett.

Szóval Csányi Vilmosék rügyfakadástól levélhullásig sok időt töltöttek a nógrádi telken, és paradicsomi helyet teremtettek maguk köré: ezerötszáz négyzetméteren öt-hatszáz féle növényt gondoztak, több évtizeden át. Jázminbokrok, rózsák, liliomok lehelték feléjük édes-párás illatukat, és óleánderek ejtették rabul a tekintetüket. A különleges példányok közé tartozott a kínai Calycanthus floridus fűszercserje, a Koreából származó Viburnum Carlesii (illatos bangita cserje), az ausztrál Blackboy, és a Gunnera manicata lapu, az Amazonas vidékéről. A magán-arborétumban csepegtetős öntözőrendszer kényeztette a növényeket, a meztelen csigákat pedig nem permetező, hanem saját telepítésű ebihalakból született békák riogatták. Biológus lévén Csányi Vilmos örömét lelte a kert gondozásában, ami napi több órányi „sportot” jelentett neki. A telken két kis faház is áll, itt született számos Csányi-könyv.

Irigylésre méltó, nem? De mit tegyen az, akinek - ugyan egy sokak által vágyott, vízparti városkában – mindössze pár lépéssel körbejárható lakás jutott? Kertészkedjen, naná!

Először is körülnéztem

Az ablak előtt pedáns rendben sorakoznak azok a hársfák, amik tavasszal teljes bódulatba kergetnek. Először csak nagyon finoman, egy-egy fuvallat szárnyán libben be a már éjjel-nappal nyitva hagyható ablakon, aztán plafontól a padlóig minden zugba kíméletlenül beköltözik. Az illatgomolyagban úgy sétálgat az ember, ahogy a kifinomult hozzáértők tanítják a parfüm használatát: permetezz a levegőbe, majd szép lassan sétálj át az illatfelhőn. Ami rajtad marad, annyi kell belőle. A hárs az más, keményebb drog…

Kezdetben volt a szőlő

Strukturális és színkontrasztnak a fordított szív-alakú hársak mellett nyújtózik a lilás-bordós levelű juhar, egy filigrán, fehér törzsű nyír, a nyári vészkorszakban az autóknak árnyat adó két testes dió, na meg az árok partjára ki tudja hogyan felkapaszkodó és tanyát verő vadalma. Gyümölcséből reggelente kosárnyit adott.

Némi meglepettséggel figyelek fel az erkélyünk alatt, közvetlen a ház betonja mellett kihajtó szőlőtőkére. A régebb óta fiatal szomszédok úgy mondják, hogy korábban itt közel s távol szőlőültetvény volt. Értem én, de az hány harminc-negyven évvel ezelőtt? Ez meg most van itt… Hogy ne legyen túl sok gondolkodási időm, jött az előttünk lévő ligetet szépen rendben tartó fűkaszás, és levágta a kusza hajtásokat.

A rózsa jött és maradt

Nagyjából ezzel egy időben a jógatanárnőmtől érkezett ajándékba egy szobarózsa. Dús, rózsaszín virágokkal teli, illatos példány. Az a fajta, amibe az ember egy szempillantás alatt beleszeret a bevásárlóközpontban, az újságok és az étolajak közé zsúfolva, és ráadásul akciós is. Meglepően sokáig virult, aztán bekövetkezett a sejthető hanyatlás. Már épp készültem elengedni, amikor beállított hozzánk az aszófői barátunk, s kerek-perec közölte, hogy ennek a rózsának szabad földben van a helye. Éppenséggel tehetünk egy próbát. 

Így kapott új sanszot az erkély alatt, ahol különösebb szaladgálás nélkül, fentről tudtam öntözni. Hálából kitartott a növényt és embert egyaránt próbára tevő télben, tavasszal pedig rózsaszín labdaként csücsült a fűben. Körbeölelték a töretlen lelkesedéssel kihajtó szőlőkarok, nem sejtve, hogy ez a látszólagos rendezettség menti meg az életüket: a fűkaszás némi tétovázás után továbbment… A szombati jógaórámra boldogan vittem magammal Julinak rózsát, azóta is minden évben az első szál mindig azt illeti, akitől kaptam.

A rozmaring is élni akart

Juli földháza a paloznaki domboldalba simul, bejáratánál akkora rozmaringbokorral, ami a ház homlokzatának felét betakarja. Illatos-olajos kis jószág, tele apró, pillangó-szerű, áttetsző fátylú lila virággal. Juli szombat reggelente megkopasztja, és a jógaóra résztvevői között – ételbe szánva - szétosztja az ágait. Egy alkalommal több jutott nekem, mint amit azonnal fel tudtam használni, hát benne maradt a pohárban, hogy friss maradjon.

Az üdeség olyan jól sikerült neki, hogy apró bajuszkás gyökereket növesztett. Supsz, bele vele a konyhaablakban viruló klasszikus fűszerládába, némi kakukkfű, oregánó, bazsalikom, petrezselyem, snidling és menta társaságába. Nem volt kérdés, hogy amikor kinőtte a fűszercsalád kényelmes fészkét, szépen kisétált az erkély alá, a rózsa mellé…

Menta Marokkóból

Egy alkalommal Az év kertjévé választott Kocsis család Kistói utcai, mediterrán udvarában forgattunk. Egyik ámulatból a másikba esve azt se tudtam, hová nézzek. A sokat dédelgetett, buja édenkertben valami megcirógatta a bokámat. Nini, hát te, ki vagy? Marokkói menta, onnét hozattuk – jött a házigazda válasza, aki privát paradicsomában mindennek a nevét is, virágát is tudja. A háziasszonytól, 

Klárától azt hallottam, hogy az illata és az aromája teszi különlegessé, a fogyasztása pedig az egészséget szolgálja.  Hamar jött a hozzá kapcsolódó saját élmény: szóval ennek a rokonaiból főztek nekünk hűsítő esspresso-t a sivatagban. A többi már csak ismétlés: egy csokor frissen illatozó Casablanca-mentával a kezemben távoztam, amit sikerült meggyökereztetni. A téli hónapokat a nappalink ablakában töltötte, bár be kell valljam, nem túl boldogan, szerintem vágyott ki a szabadba... A korai tavasznak köszönhetően a szabadulása gyorsan be is következett.

Illatot ajándékba

Julitól és a saját bokromról mérhetetlen mennyiségben érkezett rozmaringszál, megeredve kis cserepekben sorakoztak a fürdőszoba ablakában, fűszeres illatukkal betöltve az aprócska teret. 

Karácsony éjszakáján lábra keltek, diszkrét csomagolást húztak magukra, és a szomszédok ajtajában, jóbarátok kezében kötöttek ki. 

Aszófő irányából levendula-szállítmány érkezett, némi aprítás után kézzel varrott illatpárnákba bújtak az illatos részek. Az ember azon kapja magát, hogy a bajban jönnek a segítő kezek, fenntartják a víz fölött, s milyen jó is a szabadon maradt kézzel átadni egy marék aranyat érő illatot.

Levendulából nőtt paradicsom

A levendulás zsák alján ottmaradtak a mákszemnyi magocskák, beleszórtam vagy százat egy virágládába, és lestem, hogy mi lesz. Persze, hogy saját ültetvényt akartam az erkély alatt. Sokáig semmi, aztán egyszer csak előbújt egy levendulának még merész jóindulattal sem nevezhető lény. A rutinos aszófői szem azonnal látta, hogy paradicsom, de az nem lehet, hisz csak levendulamagot ültettem. Az elpusztításáról szó sem lehetett, így történt, hogy januárban két beérett paradicsomot szüreteltünk a nappali ablakában. Idővel a paradicsom is jelezte, hogy kicsi a neki szánt óvoda, nagyobb helyre költözne.

Fügéd van-e?

Van. A jógaóráról hazafelé vezető úton minden alkalommal óvatosan megsimogatták az autóm oldalát egy termetes fügebokor messze kinyúló ágai. Nehéz ilyen csábításnak ellenállni… A kesztyűtartóban kézfertőtlenítő helyett egy metszőollót tartok. Érzésből kiválasztottam néhány ágacskát, megkérdeztem tőlük, hogy akarnak-e velem jönni. Akartak. Hetekig semmi nem történt. Ott gubbasztottak a vidáman hancúrozó, ajándékba szánt rozmaring-gyerekek között, és nem kaptak tőlük növekedés-kedvet. Már letettem a saját fügéről, úgyis mondták a hozzáértők, hogy azt nem lehet úgy… de lehet: furcsa kinövések jelentek meg a vízben lévő száron, amit jó jelnek véltem, és cserépbe dugtam őket. Értelmetlennek tűnő újabb várakozás után az egyik rügy felpattant, amit továbbiak követtek. Senki nem tud lebeszélni róla, hogy a mellette épp viruló fázisába ért paradicsom volt jó hatással a fügére.

A lejtő tetején

Minek cifrázni, ha már ott voltam, hát elindultam rajta lefelé. Egyszerűbb lenne mindent a hárs bűvös-bájos virágporára fogni, de az igazság az, hogy a tréfát nem ismerő szőlő is rázendített. Ugye az csak valami véletlen tévedés lehet, hogy a szőlőjükről és a parfümjükről híres franciák még nem zárták üvegcsébe ezt az illatot? A nekünk jutó tőke az egész lakást bepermetezi, mámorító... Kapott öt karót, hadd szaladjon, s a hajtások azóta versenyfutást rendeznek a lugas egyik végétől a másikig. 

A hárs és a szőlő erős tudatmódosító illatfelhőjének hatása alatt átbotorkáltam a szomszédba, és közöltem Magdus nénivel, hogy kell egy ásó. Gyanakvását a függők elszántsága oszlatta szét, s hazatérve a szerszámmal nem voltunk restek használni azt. A három és féléves ott szökdécselt körülöttünk: „Hurrá, kertünk lesz!”. 

Aszófő irányába jeleztem, hogy a tereprendezés megtörtént, érkezhetnek az Öreghegy lágy ölében született levendulatövek. Szám szerint kilencen jöttek, gazdájuk már akkor látta, hogy nem lesznek elegen…

Locsolkodjunk!

Aszófői János a lelkemre kötötte, hogy a kis levendula-jövevényeket kezdetben minden reggel és este öntözni kell. Rendben, majd beosztjuk. Mit is? Mert amilyen megveszekedett zöld-párti vagyok, direktben folyó csapvízről szó sem lehet. Az eddigi növények másod-felhasználású vizet kaptak: a konyhában felfogtam a zöldségek, gyümölcsök megmosásánál használt vizet, és az erkélyen keresztül habozás nélkül, profin célozva a rózsa, a rozmaring, a paradicsom, a füge és az idővel közéjük kívánkozó fűszernövények nyakába öntöttem. Ha ezentúl több kell, hát akkor összegyűjtjük az átfolyó rendszerű gázkazán vizét is. Ez egy nagyon modern berendezés, de zuhanyzáskor némi hidegvíz távozik a lefolyóba – most már az odakészített lavórba -, mire a meleg víz megérkezik.

Az angol rózsa

Falun nőttem fel. Természetes volt, hogy az édesanyám rózsakertjéből mindig friss, vágott virág került a vázába. Cserepes virágot – minden látszat ellenére – nem tűrök a lakásban, nem oda valók a növények, de a mezei virágcsokrokból és a saját nevelésű rózsából nem engedek. Az kell. Mivel a kis szobarózsa még nem ad folyamatos utánpótlást, így kérésemet a Csányiékkal közös barátunk felé, a rózsákat kívülről-belülről, közelről s távolról jól ismerő Géczi Jánosnak intéztem. A József Attila-díjas író nem mellesleg végzett kutató-biológus, egyik kedvenc területe pedig a rózsák bársonyos birodalma. Írt könyvet Allah rózsáiról, a muszlim kertekről, az antik mediterrániumról, a rózsa kultúrtörténetéről, jelképeiről és irodalmi vonatkozásairól.

- János, olyan rózsát szeretnék, ami nem fut fel a ház falára, mert a szomszédok lehet, hogy nem néznék jó szemmel. Maximum két méterre nőjön, mindig legyen rajta virág, és még illatozzon is. – Akkor hozok neked egy angol rózsát – hangzott az ígéret. Kisvártatva megcsörrent a telefon, boldogan robogtam a rám váró rózsáért, majd ismét Magdus néni következett: kell egy ásó! Ha már ott volt ismét a szerszám, hát még egy sort felástunk, ahova újabb levendulák érkeztek…

Zöldtrágya

Mondanom se kell, milyen kevés idő jut kertészkedésre. Az öntözés bejáratott módon megy az erkélyről, a gazosodást pedig természetes talajtakaróval próbálom fékezni. Amikor jön a fűnyírótraktor gondozni a fák alatti területet, lenyúlom a négyéves homokozóban használatos gereblyéjét, és a levágott, hátrahagyott füvet összegyűjtöm. Ez egyenletesen elosztva kerül a felásott részre, a növények tövét pedig alaposan megrakva trágyázom vele.

Sosincs vége

Nem tudom, hogy meddig tart az a bizsergés, amit a puszta látvány okoz. Megtoldva az egy tő saját paradicsom gyümölcsének az ízével, amit már három karó is alig bír elhordozni. A maholnap négyéves kislányommal minden reggel friss mentateát iszunk, és gyakorta emlegetjük fel Kocsisékat. 

Nem elhanyagolható, ha a gyermek megtapasztalja, hogy a magból növény lesz (igen, a levendulából időnként paradicsom), ami virágot hoz és termést érlel, a vízzel pedig jól kell sáfárkodni, mert kevés van belőle. Aszófői János elégedett a levendulák fejlődésével, Géczi János szerint pedig még utóbb jó rózsagazda válik belőlem.

 (Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 9. számában jelent meg.) 

A tihanyi levendula

Provence-i barátnőmnél vendégeskedve pironkodva szemléltem, hogy milyen világkarriert épített magának a francia térség a levendulából. Hazatérve az első dolgom az volt, hogy utána néztem a tihanyi levendulának. Elégedetten nyugtáztam, hogy a szakirodalom szerint a tihanyi levendula illóolaj-tartalma, annak minősége túlszárnyalja a francia ültetvények eredményeit. A termelt mennyiségre jellemző, hogy annak idején még az árutőzsdén is jegyezték a tihanyi levendula olaját.

De vajon mit tud ez a növény, ami ennyire magával tudja ragadni az ember orrát, szemét, bőrét, mi több: lelkét? Elsőként egy kis botanika: az szakirodalom a Lavandula angustifolia-t az ajakosvirágúak családjába sorolja, őshazájaként pedig a Földközi-tenger mellékét határozza meg. Magyarországon nevezik még keskenylevelű levendulának, francia levendulának, szagos levendulának vagy orvosi levendulának is. Ha a növényt magát nézzük, akkor egy alacsonyra nőtt félcserjét látunk, aminek az ágai a földtől elágazóak, fásodnak, és a tövüknél igen könnyen letörnek. 

  

 

Hogy hol lakik a varázslat? A levelek és a virágok között kis olajtömlők vannak, itt gyűlik össze a levendula olaja. Szintén Provence-ben hallottam, hogy csakis a legforróbb déli órákban szabad a levendulát szedni, mert az erős napsütés hatására az illóanyagok ekkor a legkoncentráltabbak a virágzatban. Nem véletlen, hogy a levendulaszedő asszonyok igen nagy tiszteletnek örvendenek: ők görnyednek a tövek fölé a tikkasztó nyári hőségben.

 

 

 

S ha már megszereztük a magas illóolaj-tartalmú levendulát, akkor jöhet a felhasználás, testre-lélekre gyakorolt jótékony hatásai ugyanis évezredek óta ismertek. A rómaiak például fürdővíz illatosítására használták. Lippai János Posoni kert című műve 1664-ben került kiadásra, ő így foglalja össze a levendula hatásait:

"... hanem főmosni való lugnak és ferdőnek igen jó, mert megerősíti  ...az embernek lankadt agyagvelejét, a főfájást is elüzi, sőt minden hideg nyavalyáját annak elveszti, ugymint a szédelgést, gutaütést, álmos betegséget, görcsöt, reszketést, contractuát és bénaságot. A hideg gyomrot megmelegíti, a szeleket elszéleszti, a vizelletet kiüzi, megnyitja a megrekedt máját és lépit embhernek. Mindezek a nyavalyák ellen vegyen az ember spikinárd és levendula füvet virágjával együtt, főzze meg borban vagy vízben, és abból igyék egynéhány nap egymás után. Hasonló ereje vagyon az égett vizének (v. i. alkoholos párlatának) és olajának, aki ezen a vizen felül lebeg, kinek legerősebb szaga van. Ha ezen füveket ecetben megfőzik, avagy olajukat a fájó fogon tartják, elveszi a fájdalmat. Ha abból csinált égett borból, aki elvesztette szavát, a szájába veszen egy keveset, megjön a szava. A szivdobogást is elveszi, ha fahéjat és szegfüvet tesznek hozzá s ugy élnek vele."

Nusinak efféle nyavalyái nincsenek - talán épp azért, mert nyolc hónapos pocaklakó korában is megmásztam vele a tihanyi öreg levendulást. Megérte, már csak a kilátásért is:

 

Najó, azért jól esett egy kis pihegés, úszva a levendula illatában:

 

A öreg levendulás felső csücskétől nem messze pedig van egy remek kilátópont, onnét jól rálátni az új ültetvényre is:

De hogy Nusinak garantáltan ne legyen főfájása, se hideg se meleg nyavalyája, szédelgése és reszketése, azért biztos ami biztos én a főmosni való lugba és az ő ferdőjének vizébe cseppentek pár csepp levendulaolajat, de még az ágy mellett is tartok szippantásnyi közelségben pár csokorral: 

 

Az elmúlt másfél évszázadban Magyarországon is közismert és alkalmazott gyógynövény lett a levendula. A nagymamám például rovarűzésre használta: kis textilzsákokat varrt, abba gyömöszölte a levendulát, betette a ruhásszekrényekbe, így tartotta távol a molyokat. Ismert volt általános fertőtlenítőszer gyanánt, és egyre több helyen olvasható, hogy a régi szokásokhoz visszanyúlva manapság is öblítőként használják, a frissen mosott ruhát illatosítják vele. 

 

Rapaics Raymund: A magyarság virágai (1932) című könyvében ez olvasható:

"A mult században szerte európában lavandulás asszonyok hordták a városokba a lavandulát és hangos dicsérettel kínálták a városi népnek. Ez a szokás francia eredetű s valószínűleg Montpellierből terjedt el. Bécsen át eljutott Magyarországba is. Némelyik potpourrihoz használták fel a lavandulát, mások egyszerűen a fehérneműt őrző szekrénybe rakták. Így legalább a régi molyűző füveket is pótolta. Még ma is megjelennek június végén a budapesti utcákon a lavandulás asszonyok és ma is a régi buzgalommal kínálják a kertjükben nevelt lavandulát. A budai hegyekben itt-ott még most is akad az ember olyan helyekre, ahol néhány tő lavandula beszél elmult idők boldogságáról. Talán kertben volt, talán szellőben, de a szőlőt elvitte a filokszéra, a kertet valami rossz vállalkozás, nem maradt az egészből más, mint a lavandula."

 

A Tihanyi-félszigetre is ekkortájt hozták az első levendulatöveket. Egy európai hírű gyógyszervegyész, gyógynövény-szakértő, Bittera Gyula 1924-ben telepítette az első ültetvényt a  Csúcs-hegy oldalában,  az apátságtól bérelt mintegy 20 hektárnyi területre.  Addig Magyarországon csak a középkori kolostorkertekből volt ismert a levendula, ez volt az első ipari célú nagy levendulaültetvény-telepítés. A vetőmagot a híres párizsi magkereskedőtől, Vilmorintól rendelték meg (jelenleg a negyedik legnagyobb magkereskedő cég a világon). A palántákat Budakalászon nevelték elő. Az ültetés kiválóan sikerült, a növények szépen bokrosodtak, 1931-ben arattak először.

 

A próbálkozást tehát siker koronázta, így további jelentős telepítéseket végeztek, ezzel Tihanyban kialakult a levendulatermesztés kultúrája. A nagy mennyiségű termesztés célja természetesen az illóolaj - a levendulaolaj - kinyerése volt, amit a virágzás idején learatott levendulából a közeli Külső-tó partján felállított három réz-lepárlóban állítottak elő. A második világháború előtt keserű mandulát ültettek a levendulasorok közé, a rossz nyelvek szerint azért, mert nem ha mégis kipusztul a levendula legalább a mandula hozzon némi hasznot. A kis mandula-magoncokat később átszemezték nemes mandulává, ezekből néhány öreg fa még ma is látható az ó-levendulásban, törzsükön viselve a szemzésre utaló erősen megvastagodott részt. 

És most egy kis vegykonyha: a levágott levendulavirág elsőként a lepárló zárt tartályába került, ide áramlott a gőzfejlesztő által előállított forró gőz. A gőz előállítását 1932-ig gőzlokomotív végezte, melyet később stabil gőzkazánnal váltottak fel.  Ez a gőz magával vitte az illóolajat a másik tartályba, ahol aztán a hűtővíz között kanyargó csőkígyóban lehűlt, és újból folyadékká vált. A cső végén lévő gyűjtőedénybe szépen kicsepegett a vízzel kevert levendulaolaj, és mivel az olaj könnyebb a víznél, ezért annak felszínén jól látható módon elkülönülve úszott. Innét már csak egy lépés hiányzott: le kellett engedni a vizet az olaj alól, s a várva várt nyers levendulaolaj készen állt a további szűrésre, tisztításra. Bittera Gyula elsőként Kaposváron, majd Budapesten, a Hungária körúton létesített illóolaj-gyárat, itt történt a tihanyi levendulaolaj további finomítása. Az olajat főleg külföldön, Németországban és Amerikában értékesítették.

Mint sok minden másnak, a tihanyi levendulások sikertörténetének is csaknem vége szakadt az 1950-es években: az ültetvény jelentős részét kivágták, a Csúcs-hegy oldalában megmaradt és elhagyatott ültetvényt pedig jórészt visszahódította a természet. A jelentősen becserjésedett, beerdősödött öreg levendulást az 1990-es évek közepén kezdte ismét művelés alá vonni a Balaton-felvidéki Nemzeti Park, s ezzel megmentették az utókor számára. Azokon a területfoltokon, ahol még sok levendula élt, visszaszorították a cserjéket és fákat, így ismét gyönyörű látvány a június-július fordulóján lila tengerként hullámzó ólevendulás.

 

 

1995-ben az öreg levenduláson kívül új területen kezdték meg a levendulatelepítést. A Zátonyi család bérlőként fontos szerepet játszott a tihanyi levendulások megmaradásában. A Külső-tóval  szemben lévő hét hektáros ültetvény nyár közepén kellemes látvánnyal fogadja a félszigetre érkezőket, akik a nemzeti park felügyelete mellett maguk is szedhetnek levendulát. 

És itt a hangsúly sajnos a felügyeleten van: korábban ugyanis a fejlett bokrok, illetve a palánták „eltulajdonítása” okozta a legnagyobb kárt. Az ültetvényben lévő foghíjak megjelenése elsősorban ennek, és kis százalékban a fagykárnak volt tulajdonítható. 

 

A hely megválasztása nem véletlenszerű, ugyanis Tihany speciális, félsziget-jellegének köszönhetően a mérések szerint a napsütéses órák számát tekintve az egyik leggazdagabb hely Magyarországon, míg a csapadék mennyiségéről épp az ellenkező mondható el. Ez a fél-mediterrán éghajlat, a déli fekvés és a vulkáni alapkőzet kiváló körülményeket nyújt a levendulának.

 

A levendula igazi reneszánszát éli: a mai kor embere űzhet vele rovarokat, bedörzsölheti a szúnyogcsípéseit, kezelheti izom- vagy ízületi fájdalmát, nátháját és fejfájását, vagy alkalom adtán ágyába is viheti, pár cseppet a párnájára csepegtetve. S talán ezzel a Krúdy Gyulánál olvasható hatást is eléri, aki az Álmoskönyvében ezt írja: "Ha álmunkban levendula illatot érzünk, egy kedves élmény emlékét idézzük fel".

 

A levendula védjegyévé, szimbólumává vált a Tihanyi-félszigetnek. Szinte minden háznál találunk egy-két tövet, vagy szőnyegként végigfutó ágyásokat. A virágzás idején, június végén tartott Levendula Fesztiválon pedig miden erről a kis lila növényről szól: ott van a fagyiban, a süteményekben, a bonbonokban, a szappanokban, koszorúkra fűzve, illatzsákokba és csokrokba kötve, mesés cserépedényekre festve.  

 

 

Szakemberek kalauzolásával pedig bárki által látogatható túrákat szerveznek a Tihanyi-félszigeten található levendulaültetvényekre.

(Az írás egy kevésbé személyes változata az Északipart 2014. évi számában jelent meg. Egynémely fotóért köszönet Hercsel Klárinak és Juhász Ritának.)