Firenzei anzix

Minden reggel varázslatra ébredünk. Ez roppant egyszerű, de látványos: a computeren bekapcsolom a svájci rádió klasszikus zenei adóját (http://www.radioswissclassic.ch/en). Nem ismeretlen Nusinak a klasszikus zene, pocaklakóként szinte csak Bartók Rádiót és Radio Swiss Classic-ot hallott, jó néhány élő koncerttel fűszerezve. Kelemen Barnabás játékát például az első sorból hallgattuk, majd' kiugrott a pocakomból, úgy bulizott odabent, már úgy volt, hogy fel kell állnom kimenni... A gyermekangyal pedig alig volt három hónapos, amikor legnagyobb meglepetésünkre kikönyökölt az akkor épp őt szolgáló Klári vállára, és szempillantás nélküli figyelemmel hallgatta Verdit... nem rossz az ízlése.

De a varázslathoz vissza: zene indul, és felhúzom összes termünk minden redőnyét, vagyis lőn világosság! Anya csinál zenét és fényt! Huh, már felmerült bennem, hogy mi lesz, ha a gyermekben tudatosul: anya nem is olyan nagy spíler... sebaj, addig nálam a varázspálca :)

Történt ma reggel, hogy a svájciak épp Csajkovszkij Firenzei emlék című művét húzatták a fülünkbe. Nagy kedvenc, így tudom most mutatni (ez csak a befejező, negyedik tétel, érdemes a többit is hallgatni):

Míg Nusi boldogan reggelizett (ez az egyik kedvenc elfoglaltsága), addig én a zenével utazgattam egy toszkán nyaralás emlékei között. Evés után Nusi fogta magát, és kiment aludni a friss, -7 fokos levegőre, én meg fellapoztam a computer bensejében csücsülő emlék-képeket.

2012 langymeleg őszén Zolival vettük a nem túl nagy táskáinkat, hogy megnézzük az itáliai mesebirodalmat, és benne Firenzét. Naná, hogy nem autóval: Zsiga Henrik barátom Toszkánáról szóló útikönyvéből jó előre kitanulmányoztuk, hogy a modern szekér csak nyűg lehet az itáliaiak földjén. Vittük is magunkkal a tudományt, mint a krétai királylány, Ariadné az ő fonalát:

(A fotó a siennai dóm előtt készült, firenzei sállal a nyakamban - lett volna ebből némi csetepaté, városháború pár száz évvel ezelőtt... )

Több pilléren nyugvó érdeklődésünket úgy véltük egy hétbe zsúfolhatóvá tenni, ha lesz benne kultúrával-történelemmel dugig rakott nagyváros, trattoria teraszán üldögélős, lötyögős kistelepülés, és fűben napozós, borozós lustálkodás is.

Firenzére három napot szántunk, ami a semminél is kevesebb, de az egy hétből mégiscsak valami. Vonattal érkeztünk a reneszánsz és a humanizmus fellegvárába. Az egyetemi évek alatt összehallgatott művészettörténet-óráktól felvértezve éreztem magamat a hely meghódítására, de már a pályaudvarról kijőve éreztem vereségem súlyát: teljes pompájával és tömegével ránk dőlt a Santa Maria Novella templom. Ajjaj, mi lesz itt...

A már idecitált egyetemi órákon nagy kedvencem lett a Palazzo Medici-Riccardi, vagyis a város mecénás családjának palotája. Ide betérve sűrűn imádkoztam magamban, hogy a művtöri előadások netovábbja, Éva néni lépjen elő valamelyik sarokból, mert minden tőle szerzett tudomány szerte foszlott a pazar gazdagságtól megszédült fejemben. Mivel imáim nem találtak nyitott fülekre, és Éva néni nem kísértett a palotában, így maradt a ma született bárány szájtátása, és a naiv befogadás:

Bor nélküli részegségben szédelegtünk ki a veretes palotakapun, és még csak fel sem lélegeztünk a zsúfolt pompa zsibbasztó élményéből, amikor a szűk utca térbe torkollott, és a fejünk erősen közelíteni kezdett a hátunk közepéhez... Henrik a könyvében nem hiába kongatta jó előre összes harangját: a Santa Maria del Fiore székesegyház, vagyis a firenzei dóm valóban nem egy szokványos mérték szerint összedobott épület. Olasz hon legnagyobb temploma 169 méter hosszú, 104 méter széles, és 107 méter magas. Nem vagyok túl jártas a sportban, de nagy valószínűség szerint valamennyi olimpiai számot meg lehetne rendezni benne. Rogyjunk le előtte pár kép erejéig, és imádjuk, megérdemli:

Naná, meg kellett mászni Brunelleschi kupoláját, már csak ezért is:

Október ide vagy oda: a toronyba való szaladgálást, és a sűrűn pingált kupola zsongását ki kellett pihenni. Vágytunk vissza a földre, valami emberi lépték közelébe, így botlottunk a  Neptun-kútba. Micsoda férfi...

Mint mindenre, Firenzében a férfiúi szépségre is rá tudtak licitálni: a Palazzo Vecchio kapujában a sok közül az egyik Dávid pózolt éppen.

Nincs menekvés, jön a B terv: toszkán földre érkeztünkkor úgy határoztunk, hogy a lábunk lejárása közepette fogunk lazítani is, annak módja pedig a fűben legelészés lesz. A kultúrsokk után elérkezettnek láttuk az időt, hogy megkeressük azt a füvet. Henrik ajánlgatott egy jól csengő Boboli-kertet, uccu neki, keressük fel. Hogy elérjük átkeltünk az Arno folyón:

Soha nagyobb baj ne érjen: az átkeléshez egy viccesen belakott hidat, a Ponte Vecchio-t (Öreg Híd) választottuk.

 

 

Ha már ott járunk ne hagyjuk ki a Palazzo Pitti-t se. Bemenni nem volt erőnk, mert az útikönyv fenyegetése szerint ezt is dugig pakolták műkincsekkel. De a kertje vonzott bennünket:

A Pitti Palota parkjából át lehet sétálni a Boboli-kertbe, ami hűvös-árnyas zöldjeivel nyugtatta felzaklatott érzékeinket:

 
Egy 18+os jelenetet csak sikerült ide is becipelni:

S hogy ne legyen nyugtunk: egy dómot ábrázoló képeslapot ez a kert is az orrunk alá dörgölt: 

Vettünk egy nagy levegőt, elhagytuk a kertet, és visszaténferegtünk a falak közé. Tudtuk, hogy egy épület még biztosan nem zár be addig, amíg nem láttuk. A Santa Croce tempomot szlengesen úgy is nevezhetnénk, hogy celeb-gyűjtőhely, de a dolog ennél azért komolyabb. Itt van ugyanis Dante, Macchiavelli, Galillei és Michelangelo síremléke is. Többek között.

Főt hajtottunk, és még szerencse, hogy itt is volt egy nagy udvar, ráadásul kerengővel, ahol a elképesztő időbeli távlatoktól és géniuszoktól megtébolyult turista nemi levegőhöz juthatott:

Az utazásunk egyik legmegkapóbb érzéseként a Santa Croce harangjának hangja búcsúztatott bennünket, megfáradt lelkeket, feltéve a sokadik pontot erre a napra.

Utolsó napra hagytuk az Uffizi képtárat. Mint kiderült ügyesen tettük: szabadtéri vágtáinkat fényes napsütés kísérte, a múzeumból pedig békésen nézegettük a kívül egyre jobban nekikeseredő esőt. Próbáltam felkészíteni Zolit: "tényleg nem kell bemennünk, ha nem érzed magad felkészülve egy több órás művészeti cunamira ... Deee, Pocak, menjünk, hidd el, bírni fogom!" Ugye nem kell ecsetelnem, hogy a felénél már az életéért könyörgött... Botticelli Tavasza előtt még térdre-imára borultunk.

Szóval mint kiderült én sem voltam felkészülve Firenzére, de talán jobb is, mert így engem is elért a varázslat, mint reggelente Nusit :)

További toszkán helyszínekkel most nem zsibbasztanék senkit, talán egy újabb blog-bejegyzésben, Nusi egyik édes álom-óráját kihasználva az írásra. De egy idézet még ide kívánkozik. Kedves barátom - az egyszerűség kedvéért nevezzük most M-nek - írta nekem ezeket:

"Akárhogy lesz: jó volt nyeldekelve nézni harisnyába bújtatott gyönyörű combjait, fülében a diszkrét fehérarany klipszet; jó volt látni, ahogy megy a macskakövön a boltív alatt - ami olyan, akár ha Firenze lenne az Utas és holdvilágban- , de ami rossz volt: ment, szomorúan, neki a Világnak... Nagyon akarom, hogy BOLDOG legyen! NAGYON!"

Boldog vagyok. Nagyon.

Búcsúzóul a drámai feszültségek zenei feloldása, ki mást segítségül hívva, mint Luciano Pavarottit: