Fotós a háznál II.

Mint a mesében: hoztam is, meg nem is, mutatom is, meg nem is.

(Mert Nusi - mint minden gyerek - abszolút kivételes, egyedi, megismételhetetlen, különleges kincs.)

Angliai útjaim egyikén csodás parkban jártunk - ott nem nehéz lépten-nyomon ilyesmibe botlani. Ősz volt. Egy apuka a kisgyerekével termetes levélkupacokat hordott össze. Viccesnek tűnt a fáradhatatlan próbálkozás, messziről lestem, ahogy szuszogva, nekipirulva, cinkos mosollyal szorgoskodnak. Amikor méretes volt a rakás jött egy önfeledt kacaj: apuka felkapta a totyogót, aki már a levegőben ficánkolva gurgulázott a nevetéstől, majd egy rövid szabadesés után a száraz, zizgő levélkupac tetején landolt. A következő emelésnél odaosontam hozzájuk, hogy elcsenjem, és hazahozzam a pillanatot. Kattant a gép. Egyetlen pillanat múlva azt éreztem, hogy egy kéz megragadja hátulról a kabátomat, és sziszegő hang kíséretében elrángat onnét. 

Nem értettem: az angliai kísérőm miért nem hagyja, hogy tovább fotózzam a szemlátomást mit sem érzékelő hancúrozókat? Jött a tanmese: Angliában nem fotózunk ismeretlen gyerekeket, a legjobb szándékkal sem, mert a szülő jön, elveszi a gépemet, némileg ugrál rajta páros lábbal, és örüljek, ha csak szavakkal utasít rendre. Ők ugyanis nem veszik jó néven, ha a gyereküket bárki megörökíti, hacsak nem ők maguk kérik az archiválást. Több eset bizonyítja, hogy visszaéltek a kiskorúak fotójával, megalázva ezzel a rajta szereplőket. Bár sejtelmem sem volt erről a gyakorlatról, és hátsó szándék át nem suhant a szélfútta frizurám alatt, azért odamentem az apukához. Megszólítottam, színt vallottam, hogy itt bizony a fotózás megtörtént. Mázlim volt: széles mosoly mögül diktálta az e-mail címet, ahova várják a fotót, ezért most itt is közzé merem tenni:

Mindez közel húsz éve történt. Hol volt akkor még Nusi, és mit tudtam én akkor a gyermekek személyiségi jogairól... A computert munkára használtam, anyagokat gyűjtöttem az interneten, hangot és képet vágtam. A közösségi oldalaknak hála egyre gyakrabban jött híradás az ismerősökről, először szöveg formájában, majd mind gyakrabban képek bukkantak fel. Gyerekképek is, számolatlanul: Macika az állatkertben, Pötyike kakil, Cicuka mezítelenül pancsol. Most elég kinyitnom az oldalt, és mindent tudok a kiskorúak előmeneteléről. Úgy, ahogy bárki más, mert ahogy tanult informatikus kollégáim emlegetni szokták: az internet nem felejt...

Amikor megtudtam, hogy Nusi érkezik majd szétvetett a boldogság. Izgatott bizsergés járt át, és nem a várandósság mellékhatásaként. Sokáig bizonytalan volt, hogy marad-e velem, vagy elveszítem őt. Talán egyedül az orosz természetgyógyásznő jelentette ki kerek-perec: "Á bábá márád. Nem nyárálni jött három hetre." Punktum. Csak a legközelebbiek tudták, hogy mi készül. A várandósság vége felé már sokan kérdeztek, és csak ennyi választ adtam közre nyilvánosan:

Felrobbant a közösségi oldalam, mindenki jót kívánt, és számon kérték - kedvesen, dorgálón -, hogy miért nem tudtak róla. Csak. Mert még nem tudtam mit tudatni. Olyan mélyen volt bezárva a legkedvesebb álom, olyan jó volt ringatni, szólni hozzá némán, mint kevés dolog a világon... 

Amikor Nusi megszületett, akkor is néma maradtam. Időbe tellett, mire felfogtam: itt van, szuszog, belém kapaszkodik, melegítjük egymást a testünkkel, a leheletünk egymásba vegyül. Mit tud ebből visszaadni egy fotó bárkinek is, ugyan... A kórházba - engedéllyel - körbejárt egy fotós: készítene első képeket a frissen érkezettekről. Kedves mosollyal hárítottam, szerencsére GéGéjé a copyright. Kedvesebbnél drágább üzenetek érkeztek: namivanmáááá??? Ez van:

Ez volt 13 hónappal ezelőtt. És a bűvölet nem változott. Nusi fürtjeinek illata, ujjainak csippentése üzeni: létezik. Kimondhatatlanul, felfoghatatlanul VAN. És ez itt a lényeg kérem szépen.

Lehetne oldalakat összeirkálni - nagyon helyesen - a gyermekek személyiségi jogairól. Hogy a róluk készült fotó, kép- és hangfelvétel a saját személyes adatuk, felnőttként pedig mi döntjük el, hogy rólunk vagy a gyerekünkről hol jelenhet meg bármi. Hogy a kellően piciny gyermek nem tud tiltakozni, nem dönthet: mi kerüljön nyilvánosságra róla. Hogy a gyerekről megosztott információkkal egy rossz szándékú idegen a közelébe tud férkőzni, és mivel mindent tud róla, ezért el tudja hitetni vele, hogy közeli, kedves ismerős. Hogy a gyermekfotók zöme lakásban készül, és az arra specializálódott szemek azonnal kiszúrják a számukra érdekes értéktárgyakat... Ez mind igaz.

De a lényeg az maga a TITOK. Ami be van zárva egy igazgyöngy szempárba, két apró tenyérbe, egy csengő mosolyba, vagy egy éjszakai szuszogásba. Olyan kevés igazi titok létezik a világban, ami nem azért marad rejtve, mert valami sötét, de minimum szürke árny lengi körül, hanem épp ellenkezőleg: kristály napsugár járja át meg kasul. Dédelgetett szelídség, észrevétlen rezdülések, puha bársonytalpon osonó huncutságok. 

A kevesebb több. Közhely, vagyis evidencia. Mindent el lehet mondani, anélkül, hogy a fátylat felhajtanánk. A titok pedig titok marad, összes rejtelmével, bájával, kimondhatatlanságával és megismételhetetlenségével. 

Így is megosztható, hogy már könyvet lapoz:

sálat lop:

lábra állt:

és persze azonnal pakol:

nameg tuti balerina lesz:

helyet kér magának a világból:

és ipi-apacs! ez már az enyém:

megvizsgálja, hogy mitől zöldebb a szomszédé:

balettórát ad a botlábú Maminak:

és ha ez se jött be, hát legalább elviszi sétálni:

GéGé után másik fotós járt a háznál, Vörös Ákos. Róla tudom, hogy a saját oldalán albumokat és rövid élménybeszámolókat tesz közzé a munkáiról. Megkértem, hogy velünk tegyen kivételt, nem szeretném Nusit mutogatni. Ennyi jött vissza: "Minden szempontból kivételes nő vagy Te :) Ezért is kedvellek! :)"
És még valami: nem kell velem egyetérteni. Mi több: nem kell követni. Esetleg elgondolkodni, véleményt formálni. Mi így szeretjük, a többi a ti dolgotok :)