Tanulni, de mit?

Óvoda, általános iskola, szakiskola, hat vagy négy osztályos gimnázium, főiskola, egyetem, osztott vagy osztatlan képzés, esetleg OKJ? Hová, merre menjen a gyermek? Tényleg egy életre választunk pályát vagy hivatást? Nyílt napok, bemutató órák, tájékoztatók, dilemmák, félelmek, bizonytalanságok, döntések – ezeket jártuk körbe Fülöp Tamás pszichológussal.

Az intelligencia

Az interneten ma már könnyen elérhetőek az intelligenciatesztek, csak válaszolni kell a feltett kérdésekre - tisztességesebb oldalakon még a feladat megoldáshoz szükséges időt is mérik -, aztán kapunk egy számot, amiről azt gondoljuk, hogy minél magasabb, annál könnyebben fogunk majd boldogulni az életben. Valóban csak ennyi lenne az ember?

Az intelligencia mérésére standard mérőeszközök állnak rendelkezésre, egészen fiatal kortól kezdődően a felnőttkorig. Leggyakrabban négy nagyobb területet mérnek, ami magában foglalja a verbális kifejezőkészségünket, a logikai gondolkodásunkat, a memóriatartományunkat és azt a sebességet, amivel mindezeket a feladatokat el tudjuk végezni. Sajnos ezek a mérések nem egészen tükrözik képességeink teljes spektrumát, hiszen nem tartoznak bele vagy nem nagyon szokták mérni az olyan tulajdonságokat, amiket napjainkban kissé mellőzve kezelnek. Ide tartoznak kiváló sportteljesítmények, vagy ha a finom-motorikus mozgásokat is belevesszük, akkor például a rajzkészségek, de lehet szó akár zenéről, hangszerekről, éneklésről vagy táncról. Ha valaki matematikából vagy idegen nyelvből kiválóan teljesít, azt jó képességűnek tartjuk, de aki énekkarra, rajzszakkörbe vagy valamilyen sportedzésre jár, azt hajlamosak vagyunk mellékesként kezelni.

Öröklött vagy szerzett?

Képességeink alapja a géneken keresztül jut kifejeződésre, és kevésbé függ a külső környezeti feltételektől. Ha nem állnak rendelkezésre megfelelő ingerforrások, hogy ezek kifejlődjenek, akkor a jó gének is csak némaságba burkolózva, a háttérben tudnak működni. Ne úgy képzeljük el, hogy ha az egyik szülő tehetséges matematikából, a másik fél viszont nagyon nem, akkor a gyermek majd közepes szinten fog teljesíteni. Az egyik szülőtől kapott képesség fog megjelenni, és nem a két szülő képességeinek számtani közepe. Ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, olyan elvárásokat támasztva gyermekeink felé, amit ők nem tudnak teljesíteni, mi több: nem is tehetnek róla. Megdöbbentő, de a szülők irreális elvárásai szomatikus tünetek sorozatát okozhatja a gyermekeikben, a körömrágástól kezdődően a szorongásig, ami akár a mindennapos hányásig is fokozódhat.

Ugyanezt tapasztalom akkor is, amikor az iskolákban a tananyag elsajátítása miatt a követelményeknek megfelelni nem tudó gyermekek szoronganak, sok esetben viselkedésproblémák mögé bújva vagy épp ellenkezőleg: depresszióba, teljes elzárkózásba menekülve. Nemrég egy középiskolás kollégista fiút megkérdtem, hogy mesélje el nekem egy hétköznapját. „Amikor fél négy körül vége van a nyolcadik órának, éppen csak beérek a kollégiumi szilenciumra. Aztán tanulószoba este fél nyolcig.” A minapi konzultáció során egy általános iskolás táskáját vittem be a szobámba, lehetett úgy hat kiló…

Az átlagos és a tehetség

Valljuk be őszintén: nem nagyon szeretünk az átlaghoz tartozni. Sokkal jobb érzés valamiben különlegesnek lenni, és ha a gyermekünkről van szó, akkor – a hiányérzetünket palástolva - hajlamosak vagyunk utat engedi a vágyainknak. A képességek és tulajdonságok, amiket örököltünk, nem egy bővíthető kör, ami idővel egyre jobban tágul, de formálódik. Ha szabályos a kör, akkor sok mindenben egyenlő mértékben merülhetünk el, de ha valamiben kiválóak vagyunk, annak bizony ára van. Méghozzá az, hogy máshonnan el kell vennünk, így valahol kevesebb lesz. Sokszor a tehetséges gyermekek nehézségei is ebből adódnak: vannak olyan területek, amiben gyengébbek, de amiben kiválóak, abban viszont a korosztályukhoz képest sokkal előrébb tartanak, így nehezebben illeszkednek be egy közösségbe.

Magas IQ = egyenes út a sikerhez?

Ez bizony nem egészen így van. A tehetség nem elegendő a sikeres élethez és nem feltétele annak. Ami hiányzik még ennél is fontosabb: a szociális beilleszkedés feltétele. Ha jobban megnézzük, hogy az iskolák elvégzése után kik érvényesülnek, bizony nem a kiválóságok járnak az élen. Ugyanis a megfelelő kommunikációs képesség, a jó kapcsolattatás, szociális alkalmazkodás sokkal jobban megalapozza egy személy sikeres jövőjét.

Apáról fiúra?

Korábban a szakmák nagy része generációkon át öröklődött, ma már ez nem így működik. A végtelen lehetőségek és a kimeríthetetlen variációk inkább megnehezítik egy továbbtanuló egyébként sem könnyű helyzetét. De vajon fontos, hogy tizennégy vagy tizennyolc évesen olyan döntést hozzon, amivel az egész életét megalapozza? Hiszen napról napra új szakmák jelennek meg, évenként új szakokat indítanak az egyetemek, külföldi tanulási lehetőségeket biztosítanak az ösztöndíjak, könnyen átjárhatóvá váltak a felsőoktatási intézmények. Párhuzamos képzéstől kezdve az esti szakokig számos lehelőség adott ahhoz, hogy mindenki rábukkanjon a továbbtanuláshoz optimális feltételekre. Előbb-utóbb mindenki megtalálja azt a képességeihez illeszkedő iskolát, amiben otthon érzi magát. Hiszen mindenki úgy érzi magát jól, ha azt csinálhatja, amit szeret, amiben biztonságérzete van, és amiben megbecsülik, mert jó.