Menj bele és éld meg!

Enyedi Ildikó filmrendező évtizedeken át készült Füst Milán A feleségem története című, Nobel-díjra is jelölt regényének megfilmesítésére. A könyvvel ellentétben a filmbéli főszereplő, Störr kapitány nem egy dúvad, hanem egy érzékeny, tépelődő férfi, aki érteni akarja a feleségét, bízni benne és szeretni. Az ötvenöt évvel ezelőtt elhunyt Füst Milánra is emlékeztek Balatonfüreden a Magyar széppróza napja alkalmával tartott beszélgetésen, ahol Schein Gábor író, költő, irodalomtörténész, Füst Milán eddigi legalaposabb monográfusa beszélgetett a betegsége miatt online kapcsolt Enyedi Ildikóval a Szőcs Géza Irodalmi Szalonban.

Február 26-án délután a füredi Balaton Moziban ismét vetítették Enyedi Ildikó filmjét, ami nem arra fókuszál, hogy a holland hajóskapitány, Störr kapitány - feleségül véve a finom francia hölgyet, Lizzyt - hogyan próbál bizonyosságot szerezni a felesége hűségéről, hanem arra, hogy milyen megfejthetetlen érzésekből áll össze a szerelem. A nézők számos kérdéssel érkeztek a Vaszary villában tartott beszélgetésre, ahol Enyedi Ildikó és Schein Gábor közösen gondolkodtak az író remekművéről. Füst Milán – Adyval, Móriczcal, Babitscsal, Karithyval és Kosztolányival – a Nyugat első nemzedékének legkiemelkedőbb alkotói közé tartozott, a magyar irodalom egyik legszerteágazóbb, az összes irodalmi műnemre kiterjedő életművét hozta létre.

Schein Gábor előre bocsátotta, hogy A feleségem története című film nem a hagyományos értelemben vett adaptáció, vagyis egy regénynek a filmre vitele, hanem egy önálló műalkotás, amely lényeges pontokon eltér Füst Milán regényétől, de az eltérések is megfelelnek a mű gondolatiságának. Enyedi Ildikó élettörténetében hosszú ideje jelen van Füst Milán regénye és a belőle készült filmterv. A rendező egyetértett a Schein Gábor által megidézett Weöres Sándor álláspontjával, miszerint Füst Milán nem fér el a magyar irodalom ismert keretei között.

- Füst Milán túllógott azon a közegen, aminek nagyon szeretett volna a része lenni – fogalmazott Enyedi Ildikó. – Weöres Sándornak sikerült megértenie Füst Milán lényegét. Először gimnazista koromban, a sokak által megtapasztalt olvasási időszakomban találkoztam Füst Milánnal, és csak később fogtam fel, hogy mennyire nem tudott vele mit kezdeni a kanonizált magyar irodalom. Az iránta való kamasz-lelkesedésem máig kitartott. Nulla párkapcsolati és élettapasztalattal kamaszként is rengeteg rétegét akadály nélkül értem. Ez az egyik döbbenetes bűvölete az irodalomnak: az emberek jeleket vetnek papírra, és akár kétezer év múlva is valaki egy más nyelven, akár fordításban nézi ezeket a jeleket, miközben kinyílik és felkavarodik a lelke. Nálam mindig is lesz egy primátusa az irodalomnak, annak ellenére, hogy filmeket készítek.

A későbbiekben Enyedi Ildikó Erdély Miklós köréhez tartozott. A XX. század második felének építésze az irodalomban, a képző- és filmművészetben is alkotó teoretikus volt. 1978-ban elindított INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) kurzusán a keleti filozófia és a kortárs művészet kapott hangsúlyt, ahol egy új művészgeneráció nőtte ki magát: Enyedi Ildikó és mások mellett például Geskó Judit művészettörténész, aki Van Gogh-, Monet- és két Cezanne-kiállítást is rendezett a Szépművészeti Múzeumban, indulása óta pedig ő állítja össze a balatonfüredi Vaszary Galéria programját.

- Erdély Miklós egészen sajátos attitűddel viszonyult saját idejének hivatalos közegéhez és a nemzetközi avantgárdhoz. Nagyon erős, szokatlan lényeglátás jellemezte és szintén túllógott azon az ól- vagy akol-melegen, ami egyébként nagyon tehetséges embereket is összetartott, meleg, biztonságos fészket teremtve – magyarázta Enyedi. – Tanítványaként közelről láttam és tapasztaltam a nagyvonalúságát, ami mögött egy hihetetlen szerénység húzódott. Füst Milán sokféle álarcában és színházában is látok egyfajta szemérmességet, csakúgy, mint például Halász Péter hihetetlenül teátrális kulturális jelenlétében is.

A nyolcvanas évek végére Enyedi Ildikó azt érezte, hogy fontos lenne egy film, egy pontosítás Füst Milánnal kapcsolatban. 2021-es filmjében is Füst Milán gondolkodásának fontos szempontjaira fókuszált, ami, mint mondta, afféle bevezető, kedvcsináló lehet az írói életműhöz. Valójában sokkal több ennél. Schein Gábor szerint a Füst Milán-regényből készült film Enyedi világába való bevezetést is jelent. Szerinte nyelvi síkon a film nagyon messze van a regénytől: míg az eredeti műben a beszéd, az elmesélés lehetősége csak Störr kapitányt illeti meg, aki folyamatosan reflektál önmagára, addig a film sokkal közvetlenebb és a kamera fókusza több perspektívából mutatja meg a történetet.

A film képi síkját Schein rendkívül komplexnek tartja. Példaként említette az első szekvenciában megjelenő hajókorlát piros, egyenes vonalát és a köteleket, amik rakodáskor erősen megfeszülnek, egyenesek, majd leesve egy véletlenszerű formát öltenek. Ez a forma Marcel Duchamp Etalon című művének megidézésével a véletlen szerepének kérdését veti fel újra. A regényben nem szerepel a filmnek az a jelenete, amiben Störr kapitány a kávéházba belépő első nőt véletlenszerűen feleségül kéri, ami maga a sors. Schein szerint a görögök óta azt képzeljük a sorsról, hogy az maga a szükségszerűség, Enyedi Ildikónál viszont szerződés a véletlennel.

- A véletlen alkalmat ad arra, hogy az ember egy adott pillanatban totálisan megnyilvánuljon, ráadásul ugyanaz a véletlen vagy helyzet nagyon különböző módon érzékelhető – véli Enyedi. – Két gyerekünk van. Nagyon emlékszem a legelső pillanatra, amikor a születésük után megpillantottam őket. Máig ugyanazt a két embert látom. Számos hatás érte őket, alakultak, változtak, de a világ befogadását jellemző alap-attitűdjük már újszülöttként is bennük volt. Előírt utakon járunk - átmegyünk a zebrán, elvégezzük az iskolákat, jogosítványt szerzünk, etc. -, és a véletlenben ez a bizonyos attitűd, ami egy rendkívül erős állandó, hirtelen meg tud nyilvánulni a maga teljes gazdagságában.

A feleségem történte első ránézésre egy kosztümös film, amiben két ember szerelmét átszövi a féltékenység. A félreértések hihetetlenül gazdag palettája rajzolódik ki benne. – Olvastam az általam tisztelt Konrád György előszavát, amit Füst regényének angol fordításhoz írt. Ő több oldalon keresztül egy féltékenységi sztorit értelmezett. A filmben nem erről van szó.

Enyedi szerint a két főszereplő két játékos. Störr kapitány otthon van a saját világában, valami mégis zavarja. - Pontosan nem tudja, mi az. Van valami nagy hiány, elvágyódás, ami az otthonos érzésből húzza kifelé. Úgy tekint magára, mint aki otthon van a világban, még ha a fiziológiája is figyelmezteti, hogy ez nincs így és tovább kellene lépnie. Találkozik egy társasági hölggyel, aki egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy társasági hölgy; a társasági hölgy pedig találkozik egy teherhajó-kapitánnyal, aki sokkal szabadabb, szellemesebb és játékosabb, mint egy teherhajó-kapitány. Közösen imponálnak egymásnak és a két játékos paktumot köt – magyarázza a rendező, aki kezdőpontként ezt szúrta le. Tehát nem egymásra néztek és egymásba szerettek, hanem a kezdőponttól sérüléseken át felfedezőútra indultak, amin keresztül eljutottak egy igazán megélt szerelemhez és azoknak a biztonságot adó kontúroknak a teljes lebontásához, ami a film elején felelőtlenül magabiztossá tette a kapitányt.

A regény elbeszélésmódjával kapcsolatban Enyedi elmondta: a férfi által írt regényben benne vagyunk Störr kapitányban, az ő folyamatos önreflexiójában. Rendezőként közel maradt, de kilépett belőle: másik személyként, nőként nézi őt. Nem lát többet, mint ő, teljesen a kapitánnyal marad, de az uralkodó szempont kívül van rajta. Ez segítette Enyedit abban, hogy megmutathassa mindazt a gyengédséget és megértést, suta küszködést, amit életünkben mindannyian megtapasztalunk. A tengerész tiszteletre méltó igyekezettel valami lényegit szeretne megérteni az életről – ez iránt akart empátiát ébreszteni a rendező. - Füst Milán meglehetősen kemény és kíméletlen módon marcangolja Störr kapitányon keresztül saját magát, én sokkal kevésbé vagyok vele szigorú, mivel nem vagyok benne. Ha teljesen benne lennék, akkor ebben sok önfelmentő gesztus is lenne, vagyis a gyengédség nem egy külső szemből eredne – mondta Enyedi.

A Störr kapitányt alakító, 195 cm magas, markáns arcú Gijs Naber kifejező arcjátékát sok kritika kiemelte. Schein Gábor utalt arra, hogy a film két főszereplője (Lizzy-t Léa Seydoux alakítja – a szerk.) belső alkata hasonló, a maguk módján mindketten Odüsszeuszok. Vagyis a film anélkül lép túl a mai gender-kérdésen, hogy megkülönböztetne férfit és nőt, egyértelművé téve, hogy nem nőről és férfiről, hanem lelkekről van szó. Schein szerint az is szembetűnő, hogy míg a regény egyáltalán nem beszél a testi szerelemről, a filmben a testnyelv is hangsúlyos a két főszereplő viszonyában. Utalt rá, hogy Enyedi Testről és lélekről című filmjében a testi vonzalom nyitja meg az utat a lelki tényezőhöz.

Enyedi segítségére sietett Störr kapitánynak, aki a maga bevált eszközeivel élt a világban, de Lizzyvel találkozva ezek alkalmatlannak bizonyultak, kilépni mégsem tudott a mintázatból. - Lizzy magányosan lobogó lélek, viszont az én megfejtésemben legalább azt tudja magáról, hogy el van veszve a világban, míg Störr kapitány kiindulópontja az, hogy ő nincs elveszve: cselekvő, aktív és problémamegoldó. Nem tudatosak azok a jelek, amik azt jelzik, hogy ez nem így van. Ahogy a szárazföldre tette a lábát, elindult egy örvényen, ami beszippantotta, mivel sokáig úgy vélte, hogy érti a kapcsolati kérdéseit is. A legnagyobb zuhanása, amikor a hajóján tűz üt ki – ez az egyetlen terep, ahol korábban biztonságosan mozgott. Van egy világ, aminek átlátható szabályait és lényegét megmutatná a fiának, de nem véletlen, hogy nem menekül vissza a hajójára. Ebből a számára otthonos világból valami húzza-löki kifelé, mert belül, tudat alatt érzi, hogy ez a mintázat szűkös, nincs köze az élet teljességéhez.

Schein Gábor rámutatott arra, hogy a regényben nincs is saját hangja Lizzynek, és a filmben sem kérdezi meg sose Störr kapitány, hogy a nő mit szeretne, hogy érez, mit gondol. Az egyetlen kérdése a nőhöz, hogy hűséges-e hozzá. Enyedi szerint jellemző, hogy a főszereplők milyen módokon tudnak igazán kommunikálni. Ilyen például a tánc. Amikor a kapitány számára a rendőrségen kiderül Lizzy kalandja, utána van egy feszült beszélgetésük. – Szándékaim szerint Störr rálát, hogy a könyvelői szemléleten kívül – mit csinált a felesége és mit nem – van valami sokkal gazdagabb és gyönyörűbb dolog, ami eddig ismeretlen volt a számára. Amikor Lizzy megérzi, hogy Störrnek van érzéke ehhez a gazdagsághoz, akkor a kölcsönös kíváncsiság vagy játszma tényleg szerelemmé válik – állítja Enyedi.

Enélkül a jelenet nélkül a tangó – olyan beszélgetés a két ember között, amit verbálisan sosem tudnak igazán megvalósítani – csupán egy táncbetét lenne egy kosztümös filmben. – A másikban megpillantani azt a csodát, ami a másik ember maga, s minden mást félretolni – számomra ezt jelenti ez a táncjelenet – teszi egyértelművé a rendező. – A másik: amikor megérkeznek Hamburgba és felcsillan az újrakezdés reménye. A kapitány nem bőbeszédű, nem könnyen nyílik meg, arra pedig végképp nem tanította meg senki, hogy kérdéseket tegyen fel, mégis valami kiszakad belőle, amit még magának sem fogalmazott meg.

A kulcs már kamaszként is az volt Enyedi számára a regényhez, amikor Störr hajója kikötött Jáva szigetén: a koraesti homályban megy a kunyhók között, a mécsesek és a tűzhelyek fényében összebújva, oldottan beszélgetnek az emberek, amivel szemben ott az ő végtelen magánya. Szeretne bemenni, de másnap továbbhajózik, majd hazatérve nem csak formálisan, hanem igazán megkérdezi Lizzyt, a felesége azonban nem tud megnyílni.

Schein Gábor felidézte, hogy az 1942-es megjelenés előtt Füst Milán az írását elküldte Fülep Lajosnak, aki nem értette meg a regényt. Füst magyarázta neki, hogy egy Móricz Zsigmondnak könnyű dolga van, mert neki van világa, de hogyan írjon egy olyan író, akinek nincsen világa? Füst fogyatékosságnak érezte azt, amiből a regénye született. – Emlékszem Fülep Lajos reakciójára, nagyon felhúztam magamat, amikor olvastam – mondta Enyedi. – Ez a regény nem szájbarágósan és kioktatóan ugyan, de elképesztő mennyiségű ponton felcsillantja a reményt előttünk, hogy milyen tágasságot utasítunk el nap mint nap, azzal, ahogyan az életünket alakítjuk. Neveket, címkéket adunk egy kapcsolatban is. Számomra például a film vége is pozitív: Füst Milán–Störr kapitánynak feldereng, hogy nem hiba, nem hiányosság, ha nem érti Lizzyt, hanem valami gyönyörű dolog. Mint ahogy a világ is gazdag és titokzatos, a maga teljességében soha meg nem ismerhető. Legfeljebb úgy uralható, ahogy mi csináljuk, vagyis nullára letaroljuk… Szerintem a világ szinonimájaként értelmezhető, nyugtalan, kereső, belül tépelődő Lizzy eggyel bölcsebb, mint a kapitány.

Amikor Störr kapitány megadja magát a világ és a természet erőinek, felfogja, hogy nem veszített semmit. Azzal, hogy elengedi a vágyat a másik kinyitására - belenézni, mint egy gépezetbe, látni minden alkatrészét -, valami sokkal gazdagabbat nyer. – Számomra ez volt olyan lefegyverző kamasz koromban, amire egyébként mindannyiunknak szüksége van – idézte fel Enyedi Ildikó. – Minden nap figyelmeztetni kellene magunkat arra, hogy ha az eszelős görcsöt elengedjük, kilazítjuk, akkor hirtelen nem kevesebb van a kezünkben, hanem kitágul és gazdagabbá válik körülöttünk minden. Nem a csúcsán vagyunk, de részei leszünk, ahelyett, hogy idegenül vergődünk a világban.

A film végén hallható, sztoikus narráció, belső hang Weöres Sándort is megidézi, ami után Lizzyt megpillantva összeomlik a sztoikus attitűd. Störr kapitány is megérti, hogy a lények csak szalmabábok, és egy pillanat alatt a Lizzy mellett megélt transznak a legmélyére zuhan vissza. - Ez a legutolsó lecke, ami például Füst Milánt megkülönbözteti Hamvas Bélától: Füst eggyel tovább megy. Azt mondja, hogy nem baj, ha fáj, ha esendő vagy, menj bele és éld meg! Számomra ez a legfontosabb Füst Milánban – zárta a beszélgetést Enyedi Ildikó, aki ígéretet tett, hogy a mostani, elmaradt füredi látogatását hamarosan bepótolja.

(Az írás a Tempevölgy folyóirat online-on és a Balatonfüredi Napló 2022. évi 2. számában jelent meg.)