Balaton bringával - útikönyv

Az egész úgy kezdődött, hogy a veszprémi Zsiga Henrik 2011-ben autóba tette az akkor két éves ikerlányait: Sárát és Flórát, valamint a lányok anyukáját, és déli irányba tekerték a kormányt. A család nyár kezdetén megszállta Toszkánát, és két hónapra tábort vert. Nem titkolt szándékuk volt, hogy a véletlennek is teret engedő terv mentén bebarangolják a vidéket keresztül és kasul. Az útjukat kísérő blog pusztán előszoba volt egy útikönyvhöz, amibe már rendezettebben vésődtek az élmények és tapasztalatok. A Toszkána – Utazik a család című könyv témája vegyes volt: elmesélte a látottakat, az átélteket, és kis mankót adott a családosoknak, ha Toszkánába készülnek. Sem a blog, sem a könyv nem vette fel az útikönyvek szigorú követelményeit, hátsó ülésre kergették az objektivitást, és nem féltek megosztani a kellemes és kevésbé üdítő perceket sem. A könyv bombaként robbant be az útikönyv-piacra, és rövid időn belül piacvezető lett. Azóta is szépen gyűlnek azok a fotók, amiken lelkes olvasók pózolnak Toszkána különböző pontjain, kezükben a könyvvel, hogy aztán a képeket továbbíthassák a szerzőnek.

A sikeren felbuzdulva egy közelebbi úti cél került a figyelem középpontjába. Veszprémből mi sem látszott jobban a szerző térképén, mint a Balaton. A bevetés előtt valószínűleg nem kellett túl nagy piackutatásba fognia a kiadónak, mert bár bámulatosabbnál csudálatosabb fotóalbumok készültek a tó csodáiról, útikönyvet valahogy senki nem akart írni az elmúlt évtizedekben. Maroknyi csapattal a háta mögött, és időközben négy évessé cseperedett ikerlányokkal a hóna alatt Zsiga Henrik újabb utazásba fogott, aminek a vége egy Balaton útikönyv lett. 

Barangolásai során lépten-nyomon bringásokba ütközhetett, akik szintén a Balaton környékén keresték a helyüket, és segítségért kiáltottak. Szerintem ennek köszönhető, hogy nemrég megjelent a Balaton bringával – Új utak, friss élmények című útikönyv. Persze ez így most jól hangzik, talán még irigylésre is okot adó, de nyugodtan utána lehet csinálni azt a munkát, amiről a könyv árulkodik. Mögötte lehet megannyi adatgyűjtés, időjárás miatt százszor újratervezett menetrend, és cifrábbnál kacifántosabb utómunka, aminek a végeredménye egy újabb, nagyon jól használható, méltán népszerű útikönyv lett. 

 

A színes-szagos-szélesvásznú kötet azon kívül, hogy azonnali nyeregbe pattanásra ösztönöz, feltárja és népszerűsíti a Balaton és a Bakony térségét. 25 nagyobb lélegzetvételű túrát dolgoz fel – nem spóroltak a kilométerekkel -, balatoni és Balaton-környéki településeket, valamint természeti látnivalókat fűzve túraútvonalakká. Az utak mellett reflektorfényt kapnak erdők, barlangok, várromok, templomromok, néhány múzeum, és persze pincészetek, éttermek, hotelek. A túraleírások mellett tájékoztató oldalak segítik a kerékpárosokat, és nem kis munka lehetett a 25 térkép összeállítása sem.

Nem utolsó szempont, hogy a könyv friss adatokat dolgoz fel. Zsiga Henrik ezúttal is minden esetben helyszíni szemlét végzett, saját fotókat készített – és fogadja, hogy ezek hitelességét évente ellenőrzi. A titok – csakúgy, mint a Toszkán és az első Balaton útikönyv esetében – a személyes hangvételben és a nem kevés humorban lakozik, ettől szórakoztató és olvasmányos a bringás könyv is. Aki adatok tömkelegére számít az csalódni fog, ugyanis ez a könyv hangulatában és stílusában is eltér az átlagos turisztikai kiadványoktól. A szakmaiság mellett azonos súlyt kap benne a kerékpározás és a Balaton népszerűsítése. 

Az olvasó a könyvvel a tágabb régiót fedezheti fel. A szerző nem a Balatont megkerülő kerékpárútra koncentrál: az ismert kerékpáros útvonalak mellett bemutatásra kerül Hévíz környéke, a Balaton-felvidék, a tó keleti partjánál fekvő apró falvak, a Somogy dombjai, illetve a Kis-Balaton. Kismillió olyan ismeretlen település is bekerült a kiadványba, mint Lulla, Öcs, Somogyzsitfa, vagy éppen Küngös. A települések mellett szerepet kaptak a környező erdők, mezők, tavak – és persze az emberalkotta látnivalók: Zichy kastélyától a Kunffy Emlékházig, a Szent Kinga-templomtól a Krisna-völgyig. 

Az útikönyv számos, kerérpárosokat is szívesen fogadó vendéglátóegységet mutat be: hoteleket, éttermeket, cukrászdákat, pincészeteket. A túrák leírását tematikus oldalak lazítják – néhány bekezdésnyi praktika az utakról, a szállásokról, a kerékpárokról. Az útikönyben minden túrát külön térkép kísér, és helyet kapott egy áttekintő térkép is. A kiadó arra is ügyelt, hogy a kerékpárosok előzetes információt nyerjenek az egyes túrákról: akad-e útközben heves emelkedő, netán megtekintésre érdemes látnivaló, gyerekkel is megtehető-e a túra, vagy éppen földúton áthalad-e. E kérdésekre minden túra esetén piktogramok válaszolnak. Az útikönyvet csodás, a szerző által készített fotók teszik színessé.

A könyvből az is kiderül, hogy óriási összefogással jött létre. A munkálatokba bekapcsolódott a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága, a környező turisztikai egyesületek jelentős része, valamint számos kerékpáros és turisztikai szolgáltató. Ritkán látni ilyen összefogást a Balaton környékén, példamutató lehet – ebben is - a könyv.

A kiadó azt ígéri, hogy a Balaton bringával - hasonlóan többi kiadványához - évről évre újabb bővítést, módosítást, aktualizálást kap. Remélhetőleg külön figyelnek majd a sajtóhibákra, de ezek mennyisége kezelhető korlátok között maradt. Az útikönyv a nagyobb könyvesboltokban, a balatoni Tourinform-irodákban, a Nemzeti Park balatoni látogatói helyszínein és az online könyváruházakban is megvásárolható.

Zsiga Henrik még egy dobásra készül a tóval: Balaton100 címmel jövőre várhatjuk következő, egyben utolsó balatoni útikönyvét. Azzal fenyeget most bennünket, hogy a korábbi kiadványoktól eltérően egyenként és részletesen mutat be száz fontos balatoni úticélt. Lesz köztük étterem, pincészet, múzeumok és fesztiválok. A munkálatok már el is kezdődtek, és ha nem vigyázunk, akkor azon kapjuk magunkat 2016 tavaszán, hogy újabb Zsiga Henrik útikönyv került a polcunkra. Valahogy csak kibírjuk. 

Balaton bringával - Új utak, friss élmények

Kiadja: Kalliopé Kiadó

Oldalszám: 256-272 oldal

Méret: 136 x 190 mm

(Az írás a SÉD című folyóirat 3. számában jelent meg, a fotók a szerző felvételei.)

Meseország Paloznakon

Egyszer volt, hol nem volt, a Balaton-parton és a paloznaki szőlősorokon épp egy kicsivel túl, volt egyszer két testvér, Wirtz Ágnes és Dr. Walter Katalin, s a férjeik: Wirtz Albrecht és Dr. Walter Cornelius. A két házaspár úgy határozott, hogy állami gondozott gyereknek szeretnének segíteni. Ki is doboltatták Óperencián innen és túl: „Hisszük, hogy minden gyerek mesehősnek születik, azonban ahhoz, hogy céljait elérje, a népmesék tanítása szerint meg kell találnia az aranyhajszálat, ami rejtett, még szunnyadó, belső erőforrásaihoz vezet.” Lett erre a hírre nagy sürgés-forgás, és láss csodát: a mese valósággá vált.

 

Wirtz Ágnes és Albrecht 2006-ban költözött haza Németországból azzal a feltett szándékkal, hogy szülők nélkül élő gyerekeknek szeretnének segítséget nyújtani, amit nem lehet elvenni tőlük, ami fontos része lehet a boldogulásuknak. Azt is tudták, hogy saját alapítványt szeretnének létrehozni, amit nemcsak finanszíroznak, hanem a munkában is részt vesznek. Akkoriban ismerkedtek meg a népmesék segítő erejével: a bennük rejlő bölcs tudás az élet minden pillanatában valódi segítség, útmutató, támasz és remény lehet egyszerre.

Magyarországon 21.000 gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerek él, kortársaikhoz képest többszörösen hátrányos helyzetben. Hiányzó vagy megtépázott családi kapcsolataik szellemi-testi-lelki síkon egyaránt megsebzik őket. Maguk között ”zacis” névvel illetik saját helyzetüket, és ez sokatmondó: ők ugyanis nem árvák, többségüknek élnek a szüleik, akik gyermekeikről sok esetben anyagi körülményeik miatt nem képesek gondoskodni. Gyermekotthonosnak lenni örök hátrány, hiány és bélyeg, így életesélyeik minimálisak.

2010. szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján, a Népmese napján nyílt meg Paloznakon a világ első Meseközpontja. Az alapítvány első szakmai vezetője Boldizsár Ildikó volt, aki harminc éve foglalkozik mesékkel.  2015 tavaszáig közel ötszáz gyerek járt itt.  Minden esztendőben egy-egy különleges csoportot is fogad az alapítvány: fiatal, tizenhat-tizenhét éves lányanyák voltak vendégeik, és tizenhárom olyan gyermek is érkezett, akinek az édesanyja az egri börtönben tölti büntetését. A csoport különlegességét az adta, hogy az édesanyákat is elhozták hozzájuk. Az öt asszony tíz napon át reggeltől estig együtt lehetett a gyerekeivel, akiket börtönkörülmények között legfeljebb havonta egyszer vagy még ritkábban láthat. 2015-ben nevelőszülők és nevelt gyerekek együtt érkeznek Paloznakra, hogy a mesék, a közös játék, az együtt megélt élmények segítségével erősítsék kapcsolatukat. 

Az egyik tábor végén egy huszonéves fiatal, aki korábban szavakat is alig tudott egymás mellé rakni, komplett mesét költött, pantomim-előadást tartott a többiek előtt, s azt mondta, megtalálta a gerlékben a testvéreit. Ahogyan ő fogalmazott: „többen lett”. Egy „kőkemény szélsőjobbos kamasz” pedig néhány napnyi madárházbeli ottlét után kibökte: ő azért szereti a kanárikat, mert azok sokszínűek.  

De akad másfajta történet is. Kamaszok hallgattak mesét a Babzsákosban, amikor az egyik egyébként kemény vagány, nagyszájú fiú megszólalt: „Tudjátok, miről álmodom? Hogy egyszer majd a feleségemmel és a négy gyerekemmel megállok itt a kapu előtt, és behozom a kölyköket, aztán megmutatom nekik, hogy ez az a hely, ahol azokat a szép meséket hallottam, amiket esténként nektek mesélek."

Mesélhetünk arról a lányról is, aki bár gyönyörű, magát rettenetesen csúnyának látta. Ez nem is csoda, hisz soha életében nem kapott ölelő anyai érintést, ringatást, nem suttogta neki senki, hogy te vagy a világon a legszebb, a legnagyobb kincs. A lány kövérnek látta magát, ezért könyörögni kellett neki, hogy egy-egy szelet almát megegyen. Aztán a mesék, a biztonság, a sok ölelés, a jó szó, a tánc és a dal ereje segített. Búcsúzáskor már Aphroditét, a szépség és a szerelem gyönyörű istennőjét alakította a színpadon. 

Különleges program volt a meseiskola, ahol a gyerekeket ahhoz az ősi, ösztönös létezési módhoz próbálták visszavezetni, ami a tanulás alapja: légy kíváncsi, kérdezz, figyelj. Ehhez azonban érzelmi és fizikai biztonságot kellett teremteni, amiben a gyerek figyelni tud, s kérdezni mer. Bár a gyerekek 7-13 évesek voltak, a mesenappaliban minden reggel azzal indult, hogy 11 felnőtt 11 gyereket ringatott az ölében, és napról-napra suttogták: „Kicsi szeme, kicsi szája, keretezi kerek álla, boltozata homloka, jaj de szép a kisbaba.”  

Minden táborban elhangzik a mondat: „De jó lenne, ha hazavinnél, ha te lennél az anyukám.” Ilyenkor a legedzettebb szakemberek szíve is elszorul, nehéz megszólalni. Mindössze annyit lehet mondani: „Nem lehetek az anyukád, de a barátod, a segítőd igen. Ez mindkettőnkön múlik, és azon, hogy mennyit teszünk érte.” Ezt el tudják fogadják a gyerekek, mint mindent, ami szívből jön és igaz. A gyerekek felé sugárzott érzelmi biztonság feltétele: tudás arról, hogy akárcsak a mesék hősei ők is le tudják küzdeni a kihívásokat, a nehézségeket. Érdemes élniük, mert a sors számukra is jó dolgokat tartogat.

A Meseközpontban nincsenek televíziók, nincsenek számítógépek, telefon is csak egy-egy órára esténként. A gyerekeket körülöleli a mese, a tánc, a mozgás, a mondókázás, a népi játékok, a népdalok, a kézművesség és az alkotás, sőt egy különleges mesés-filmes, mesés-színházi módszert is beépítetek a nyári szakmai programokba. 

Az alapítók úgy érezték: egy gyermek életében nem elég évente pár nap ahhoz, hogy hosszú távon is tartós változások történhessenek. A saját lakóhelyükön, a mindennapi kihívásokban, a hétköznapi élethelyzetekben is támogatni akarták őket. Mint mondják: nem egy bizonyos módszer vezet a sikerhez, hanem sok tehetséges ember, aki mind a maga legjobb benső forrásából eredő tehetségét kínálja fel. A szakmai vezetést Boldizsár Ildikótól 2014 márciusában Bajzáth Mária vette át, aki a kezdettől fogva részt vett a paloznaki munkában. Ő dolgozta ki az Aranyhajszál programot, aminek a jelszavai: több mese, több idő, több szakember, többféle módszer, folyamatos kapcsolattartás, képzett és elkötelezett önkéntesek. Mindez a gyerekek megismeréséhez vezet, egyénre szabott, és az egyes gyerekek leghatékonyabb megsegítését eredményezi. 

Az alapítvány kapcsolatban áll fővárosi és miskolci gyermekotthonokkal is. Első lépésként az ott dolgozó munkatársakat vonták be az Aranyhajszál programba: rendszeresen cserélnek tapasztalatot a Meseközpont munkatársaival, és újabb, speciálisan a gyermekotthon számára válogatott mesegyűjteményeket kapnak. Kutatások igazolják, hogy a családban élő gyerekek egyharmada sem hall meséket esténként. A Meseközpont önkéntesei bejártak a gyermekotthonokba, és kialakították az esti mesélés szertartását.

A Meseközpont Hild-díjas Paloznak határában épült. A kétszárnyú kapun belül egy hektárnyi területen állnak az épületek, van veteményes- és fűszerkert. Sok a termő gyümölcsfa; szőlő, málna, eper és ribizli is szüretelhető, amiből aztán úgynevezett barátság lekvárokat főznek együtt a gyerekek. A felső kertben fehér kövekkel kirakott patak és tavacska van.

A három nagy épület közül a Tündérkert földszintjén tágas fogadóhelység van, az emeleten a „Babzsákos”-ból szinte az egész Balaton látható: itt kényelmesen lehet játszani és beszélgetni. Az Óperenciás névre keresztelt nádtetős házban szobák vannak, összesen 28 férőhellyel, ebédlővel és konyhával. Itt van a Fabrika is: minden alkotó és kézműves tevékenység színhelye. 

A két épület között sok-sok madár csipog, csivitel, rikoltozik, búg a falak és a kerítés mögött: ez a Madárház és a Röpde. Odabent szabadon repdeső, sétálgató madarak fogadják a csendes és figyelmes látogatókat. Pintyek, nimfa- és hullámos papagájok, kanárik és gyémántgalambok, fürjek népesítik be a teret. Látható, hogyan etetik egymást, hogyan udvarolnak, védik a fészküket. Ha kellő tisztelettel, szeretettel és figyelemmel fordulunk a madarakhoz, előfordulhat, hogy a tenyerünkre, vagy a vállunkra szállnak. 

A mesemondás hagyományosan nem gyerekműfaj volt. Közösségteremtő- és megtartó erejével, a legcsodásabb tájak és történések között is a legvalóságosabb valóságba visz, és ha sűrű, sötét erdőben járnánk, akkor is reményt ad. A népmese a minket körülvevő természeti világról, az emberi közösségekről, az együttélés szabályairól ad pontos képet. Segít megválaszolni a kérdést: ki is vagyok, miért vagyok én ezen a világon? Mesehallgatás közben mindannyian végigmehetünk a hős útján.

A Paloznaki Meseközpont családok előtt is nyitva áll Pünkösdkor, és a családi mesedélutánokon. Aki nem hiszi, járjon utána!

Az írás az Északipart című magazin 2015. évi számában jelent meg.)

Garda - a látott hal Tihanyban

"Gaardaa!" - Herman Ottó írása szerint ezzel a kiáltással verték fel annak idején a novemberi Tihany lakóit:

„Hajdanában, mikor Tihany félszigetét még erdő borította s a nép téli munkáját az erdő szolgáltatta, a halászbokrok nem tanyázhattak naphosszat a parton s a hegyenjárás is inkább önkénytes volt. Akkoron a hegyenjáró kiállott a csúcsra s a falutól a hegyen járóig, kellő távolságban gyerkőczök állíttattak föl. Mihelyt a hegyenjáró észrevette a "látott halat", oda kiáltott a legközelebb álló gyereknek: Gaardaa!

Szájról-szájra röpült a hir a helységbe s az az ember, asszony, a ki a templom táján hallotta a jó hirt, fölszaladt a toronyba s félre verte a harangot, minek hallatára a halászember ott hagyta munkáját s kirohant a partra.”

A garda (Pelecus cultratus) a pontyfélék családjához tartozó, nemének egyetlen faja. Egyéb elnevezései: sugár kardos, balatoni hering, kardkeszeg, karda, szabóhal vagy vezérgarda. Álló és lassú folyású vizek lakója, de szívesen tanyázik brakkvízben, vagyis félsós vízben is. Közép-Európától a Kaszpi-tengerig megtalálható, az Aral-tóban is van állománya. Magyarországon a nagyobb folyókban és a Balatonban él, ahol régebben akár 50-300 tonnát is kifogtak évente. Termetét tekintve 25-35, maximum 60 centiméter hosszú. Szájrése meredeken felfelé irányul, 90-115 kicsi pikkelye van a hullámos oldalvonala mentén. Rajhal, ami napközben a fenék közelében tartózkodik, éjszaka a felszínre emelkedik. Tápláléka planktonrákok, rovarlárvák és -bábok, repülő rovarok és apró halak. Legfeljebb 9 évig él, május-júliusban ívik, és 3-4 évesen válik ivaréretté. Magyarországon a 2014-es "év hala" választáson a három jelölt egyike volt. 

A garda a Balaton egyik legrégebbi halfaja, a jégkorszak után jelent meg hazánk területén. Az eredetileg a tengerben élő hal még a sós vízből vándorolt az édesvizek felé, a Sión át kerülhetett a Balatonba. A nálunk honos gardák már egész életüket édesvízben töltik, vándorlási szokásuk azonban mind a mai napig megfigyelhető. Az őszi időben csapatostul érkeznek az úgynevezett tihanyi kútba, mivel a mélyebb vizeket kedvelik. Ilyenkor sötétlik a víz a gardarajoktól.  Korábban jelentős mennyiségben halászták, számos tihanyi családnak jelentett megélhetési forrást, de ma is előszeretettel horgásznak rá célzottan. 

1055-ben a tihanyi apátság alapító levele 20 szőlőműves és 10 halászó háznépet adományozott az apátságnak. A halászat tehát mindig része volt Tihany történelmének. A kerítőhalászat - ami már szervezett halásztársadalmat követelt - mind a mai napig fennmaradt halászati mód. Ezt a mesterséget magas fokon, rituálészerűen művelték a tihanyiak, teljesen egyedi módszert alakítva ki. Persze ehhez szükség volt a terepadottságokra is: „Ha valami, úgy a "látott halra" való halászat avatja a Balatont "magyar tengerré", mert a halászat e módja szakasztott mása az észak tengerein folyó heringhalászatnak, avval az egy különbséggel, hogy a mig a heringhalász csülkökön magasra hágva lesi a halak seregeit, a tihanyi hegyenjáró őrhelyét a föld izzó keblének lehellete hányta föl kellő magasságra; hegyet készített a lába alá.”

A hagyomány szerint – amiről a már idézett Herman Ottó ír részletesen a Magyar halászat című könyvében – a gardaraj magaslati pontról mutatta meg mozgását: „Természetes, hogy a merre ez a haltömeg mozog, megváltozik tőle a víz színe, csillogása is; az a pont, a hol a halsereg van, sötét, sajátságosan biborbarnás színt öltve, kivált csöndes időben s magasabb helyről már messziről látható. E haltömegek ekkor oszlopszerűen töltik be a víz egész mélységét, a fenéktől a színig; néha annyira, hogy a legfelsőbb réteg viczkándozásától burványt vet a tó színe.”

 

A „hegyenjárók” tehát a tihanyi dombokról lesték, hol verődik csapatokba a garda: „A hegyenjáró hajnalhasadtával fölhúzta nagy csizmáját, foltos ködmönét; nyakába akasztotta megviselt subáját, fülére húzta kucsmáját s meghágta a tekintők egyikét. A csúcson megállapodott s hatalmas botjára támaszkodva, ráveté szemét a tó tükrére; bozontos szemöldökét összerántva, nincs az a sólyommadár, a mely élesebben s apróbbra vizsgálná sólyomszemével a tarlót, mint vizsgálja az ő valóságos sólyomszemével a vizeket a hegyenjáró: lesi a sötét foltnak a megjelenését. Ezek a hegyenjárók egytől egyig tapasztalt, kipróbált éleslátású s a tó tükrét színe, csillogása, hináros helyei szerint bámulatos pontossággal ismerő halászok, a kik még az arányoknak távolság szerint való apadását is pontosan meg tudják itélni, a mi a látott hal elfogásánál igen lényeges föltétel.”

Az úgynevezett halászbokrok ez idő tájt állandó készenlétben álltak a parton: „Minden bokor hajója mellett tanyáz; csöndes pipaszó mellett vesztegelve, várja a jó szerencse hírét, vele az indulás perczét. Az Akasztón levő hegyenjáró halat lát. Teli torokból s avval a bizonyos vontatottsággal, a mely a szónak nagy távolságra való megérthetőségét biztosítja, lekiált a bokrok felé: "Háájóóráá!!" Hogy a jeladás arra az esetre is biztosítva legyen, ha a hang nem érné el az őrszem fülét: lekapja subáját, botjára tűzi s magasra emeli.”

A feszült várakozást megtörő kiáltásra a csöndesen pipázók talpra ugrottak: „A jelre mind a hét hajó kirohan; a legénység a rugófába veti meg a lábát s szakadásig megfeszített karral, derékkal evez; ilyenkor vége a barátságnak: a létért való küzdelem kiszólítja az irigységet, az indúlatosságot is, s ha roham közben két hajó elállja egymásnak az útját, vagy épen összeakad, van káromkodás, sőt néha döngetés is bőviben. Ekkor nincs halászartikulus!”

Ilyenkor a látó embert is árgus szemek figyelték:„Természetes, hogy a hegyenjárót a helység született és fáradhatatlan őrszeme: a gyereksereg is észreveszi s szemmel tartja; s még természetesebb, hogy a mint a hegyenjáró subáját lekapja s botra tűzi, a látott hal hire a szó azon értelmében szétfut Tihany utczáin s be a házakba.”

A "látó ember" különböző jelzésekkel, kabátjának lengetésével irányította a vízen hajózó halászokat a gardatömegek felé. Így tájékoztatta a tavon várakozó bárkákat a "látott halnak" nevezett garda mozgásáról, hogy a fogásra legalkalmasabb helyen vethessék ki hálóikat a halászok. „A hegyenjáró azalatt azt a hajót tartja szemmel, a mely jó irányban halad s ehhez szabja jeladását, mely a következő:

1. Subáját, vagy néha egy halászgatyát is, hátfelől előrefelé csapdossa; ez azt jelenti: "Előre!" s ekkor a kormányos változatlanúl tartja az irányt.

2. Subáját balról jobbra csapdossa; ez azt jelenti: "Jobbra tarts!" mire a kormányos jobbra térve, addig halad az új irányban, a míg csak a hegyenjáró ezt a jelt adogatja.

3. Subáját jobbról balra csapdossa; ez azt jelenti: "Balra tarts!"

4. Mihelyt a hegyenjáró észreveszi, hogy valamelyik hajó kellőképen megközelítette a látott halat, hirtelen a földre veti magát, ez azt jelenti: "Vesd ki a macskát!"

A hegyen és a vízen lévők között folyamatos a kapcsolat, a siker érdekében egyetlen percre sem szakadhat meg a különös kommunikáció: „Ekkor minden ember a hegyen járót nézi, ki még mindig szemmel tartja a halat s mikor észreveszi, hogy a riasztásnak ideje elérkezett, letérdel s a csomóba fogott ruhával verdesi a földet; ez azt jelenti, hogy az evezőkkel dörömbölni kell, hogy a hal a hajó felé álló két istáp közt ki ne osonjon. Az utolsó jel az, hogy a mikor a két istáp összeér, tehát a fogás biztosítva van, a hegyenjáró a subára hajtja a fejét; ez azt jelenti: "Megvan." 

A halászok az öreghálóval, gyalommal dolgoztak, s a sikeres halászat száz mázsa halat is eredményezhetett. 

„Ilyenkor csak a lábáról leesett beteg, agg vagy nyomorék marad veszteg, a többi népség minden kigondolható edényt fölkapva, leszalad a partra, mert az ősi szokás úgy tartja, hogy a halhelyen még a vizen összeakadt komák is megbékülnek s az egész halászság igaz magyar bőkezűséget gyakorol a "jut is, marad is" elve szerint. Megtöltik a gazda tarisznyáját, a gazdasszony kötényét, köcsögét; minden gyerek ihanyra fűzhet egy pár gardát; jut a Szántódra átkelő utasnak, a cserkésző czigánynak s ha valami kuvasz tévedt oda, vetnek még annak is s csak ekkor osztozkodik a szerencsés bokor, természetesen ős Tihany régi mértéke szerint, mely nem font, se kilo, se mázsa, hanem az egy rőf vászonból készült halász tarisznya, mely arról is nevezetes, a mint már említve volt, hogy a gazdasszony azt a rőföt nem is rőfön, hanem a karján és a mellén méri ki.”

A nyári melegben az akkori közlekedési és útviszonyok miatt nem tudták a gyorsan romló halat messzire szállítani, így amit kifogtak el is fogyasztották, vagy a környéken eladták. A tartalékot jégvermekben tárolták, azon a jégen, amit télen vágtak a Balaton jegéből, fáradtságos munkával, és ami a nyári melegben sem olvadt el a nádtetős, földbe vájt kunyhókban.

A halászat ősi mestersége tehát évszázadokra visszamenően fontos volt a tihanyiak életében, a régmúlt időkben az egyik legfontosabb megélhetési forrást jelentette, a garda pedig kitüntetett hal volt. Jelentőségére utal, hogy Tihany város új címerébe is belekerült, és 2013. június 20-án a halászok tiszteletére szobrot is állítottak: a kompkikötő parkosított részén felállított, talapzattal együtt két és fél méter magas, garda halat ábrázoló alkotást Diénes Attila Munkácsy-díjas szobrászművész készítette.

A gardahalászat hagyományait őrző novemberi Gardafesztivál évről évre több látogatót vonz a félszigetre. Már maga a tény, hogy egy hal tiszteletére fesztivált rendeznek, mutatja, milyen jelentőséggel bír az itt élők számára. A fesztivál első napja látványhalászattal kezdődik, amin részt vesznek olyan idős helybéliek is, akik még a régi, hagyományos garda halászatokon is ott voltak.  A halászhajókat és a zsákmányt ünnepélyes fogadtatásban részesítik a parton, megkoszorúzzák a garda szobrot, majd a tömeg elindul a halakkal az apátsági templomba, hogy a tihanyi perjel megáldja azokat, az újborral együtt. Az ünnepség részeként délután a Visszhang-dombon gardasütést rendeznek. 

  

A sütés is hagyományos módon történik: a szőlővenyigére húzott paprikás lisztben megforgatott, beirdalt gardákat parázson sütik meg. A garda-hétvége második napján hagyományosan horgászverseny zajlik a Belső-tó partján, ezt követően halászlé- és halételfőző versenyt tartanak a Visszhang-dombon.  

Hazánk 76 halfajtájából 41 él a Balatonban, ebből körülbelül 15 félét ismer az, aki szereti a halételeket, s Tihanyban jó eséllyel meg is találja őket!

(Az írás az Északipart című magazin 2013. évi számában jelent meg.)