Jókai fővárosa

Nem vagyok világpolgár. Talán kár, hogy eddig még nem éltem a Föld különféle kultúrájú pontjain - igen, azt hiszem a kultúrák sokféleségét sajnálom csak, más nem hiányzik igazán. Persze elő lehetne húzni a "nagyszüleim a falu határát is alig hagyták el" ütőkártyát, de sok értelme nem lenne a villongásnak. Így van ez jól, és ki tudja, hogy mi vár még ránk :)

Szóval csak oda akartam kanyarodni, hogy ahova viszont elsodort a vitathatatlanul jó sors, ott ösztönösen éreztem: jobb lokálpatriótaként élni. Nem csupán azért, hogy az ember mihamarabb levetkezhesse a "gyüttment" megkülönböztető hangjelzést, hanem egyszerűen csak azért, mert attól én lettem több, jobb s tán boldogabb. 

Mindenhol élnek ugyanis azokból az emberekből, akik szeretik tudni, hogy honnét jöttek, kik járták előttük az utcákat, hol történtek sorsfordító események. Ezek közé az emberek közé könnyebb beülni, mint beállni a sorba a péknél. Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a lokálpatrióták nyitottak, örülnek az érdeklődésnek, míg a sorban mögöttem álló - ha alaptalanul is - szívesen hivatkozik az őneki oda-születése okán kijáró jogokra. 

Füreden jó lokálpatriótának lenni. Nem annyira a rongyosra játszott, sziruptól csöpögő, cukormázzal nyakon öntött városimázs miatt, ami a turisztikai szezonban ide vonzza az erre mit sem hederítő siseri hadat. Itt is érvényes a mondás: beszélj kevesebbet, hallgass többet. S hogy vannak meseszerű anekdoták, amiknek a valódisága jogosan ébreszt gyanakvást? Legyenek. Kellenek. Hozzá tartoznak a játékhoz, érdemes hallgatni ezeket is.

Szeretem a füredi kiadványokat. Jó szagúak, kellemesek. Ahogy a Bergmann Cukrászdában se kérdezem meg, hogy "tessék mondani: miből van, mitől ilyen finom?", úgy a helytörténeti kiadványok valóságtartalmát sem firtatom. Egyszerűen csak élvezem, hogy vannak. Nekem (is) vannak. 

Na és a Jókai Napok. 2016-ban már a huszonötödik. Kell a bablevesfőző-verseny a Koloska-völgyben. Biztos kell a protokoll is. Meg a gyermekprogramok, igen! Valahogy mégis azokat a kiadványokat várom leginkább, amik ilyenkor pottyannak ki Praznovszky Mihály sorozatszerkesztő köpönyegéből. 

A nekem kedves irodalmárt idézve:

"1857-ben Jókai első balatoni utazásával nagy szolgálatot tett Balatonfürednek. De olyan nagyot, amelynek a jövőjét még ő maga sem sejtette: Balatonfüredet beemelte a magyar irodalomtörténetbe. Sőt, a magyar, ahogyan mostanában mondják, a nemzeti köztudatba. Ahonnan az eltelt másfél évszázad alatt sem került ki, sőt, az is meggyőződésünk, soha  nem is vész ki onnan." 

A legifjabb "gyermek" ezt a címet kapta: A Jókai-kultusz fővárosa. Mi tagadás: ezt a címet nem lehet elvitatni Füredtől. "A negyedszázados jubileum kapcsán, kicsit szakítva e könyvsorozat tartalmi koncepciójával, ebből a hosszú-hosszú helyi kultusz eseménysorból szemezgetünk. Az első részben Jókai mint füredi üdülővendég tűnik fel, aki maga is hallatja a szavát bizonyos fejlesztési kérdésekben. Mondhatjuk, az első füredi 'zöld' vendég volt, hiszen rendkívül fontos neki a tisztaság, a rendezett, gondozott külső a tereken, a tó partján. Majd jön egy idézet-sorozat, melyben Écsy László fürdőigazgató veszi sorra naplójában Jókai füredi napjait, s értesül a Jókai-villa eladási szándékáról, ezzel a megható mondattal zárva az eseményeket: 'Sajnálom jó szomszédomat'. Ide vettük Krúdy szép írását, amely ezen elválás utolsó jelenetét írta le,  s ezt követi egy mai, félig-meddig füredi költő beleérzése Jókai Füredtől való elválásáról, amely amúgy életének egyik sorsfordulójává is lett." 

 

Kalandra fel, jó szemezgetést! Hogy Füredre ne csak menő legyen járni, de sikk legyen ismerni is...

Nyitva van!

Azt már megbeszéltük, hogy a Balatonnál nincs jó vagy rossz időjárás. Csak időjárás van. És "Nyitva" táblák is akadnak bőven.

A kételkedőket és a programra vágyókat a Nyitott Balaton győzze meg - csak győzzék követni. A nem túl szép nevű Turisztikai Desztináció Menedzsmentek a balatoni régióban arra szövetkeztek, hogy idén is legyen tavaszi és őszi Nyitott Balaton. És lesz: éljen május elsejétől 16-ig tart a tavaszi zsongás, az őszi pörgést pedig októberre tervezik.

Sokan sokszor elmondták már, hogy a Balaton Régió nem csak a nyári, fürdőzésre alkalmas időszakban jelenthet vonzó úticélt, hanem egész évben képes olyat adni, amiért érdemes ideutazni: kerékpártúrák, gyalogtúrák, nordic walking, vízi sportok, gasztronómiai és zenés élmények, gyermekprogramok sorát állítják elénk, vagy csak egy gondtalan napfürdőzést a melengető tavaszi napfényben.

Összesen 256 programot ígérnek. Micsoda trakta, épp elég lesz választani... film, jazz, folklór, hajózás, vízi és lovas sportok, fesztivál, vásár, borok, étkek, piknik, irodalom, ismeretterjesztés, gyerekprogramok, kézművesség, opera, tánc, történelmi várjáték... nem is sorolom, mert úgyis sértődés lesz a vége. Tessék fellapozni itt: http://www.nyitottbalaton.hu/ 

Azt is írják, hogy hol érdemes aludni, ha már több napra elcsábulunk, naná, nem kell visszasietni a hétköznapokba. És aki eddig kimaradt, az még nem maradt le: bárki is szeretne szolgáltatóként csatlakozni a programhoz, az elég, ha elballag a legközelebbi szintén nem szép nevű TDM (Turisztikai Desztináció Menedzsment) irodába, és ott ebbéli szándékát kifejti. 

Aki viszont május első két hetében nem jön a Balatonra, az tényleg lemarad. Nem végleg, de őszig biztosan.

Ki mondta, hogy csukva van?

Az ugye mindenkinek megvan, hogy „most nem megyünk a Balatonra, mert nem lesz jó idő”… 

Olyan is van, hogy a szállodavezetők és a szobakiadók vállról indítható, nagy hatótávolságú rakétákkal felfegyverkezve szólnak be a meteorológusoknak, hogy nem kéne ördögöt festeni a falra, mert akkor a foglalásokat elkezdik visszamondani az egyébként sziklaszilárd elhatározással, önként hozzájuk igyekvő népek. 

És ott van a jolly joker: „úgy sincs nyitva semmi, még egy kávét se lehet ilyenkor inni”.

Akkor most tegyünk rendet a kószán csapongó gondolatok között.

1. A Balatonnál nincs jó vagy rossz idő, csak időjárás van. Felveszünk egy pulóvert és egy szélkabátot, vagy épp ledobunk egy réteget, ami időközben feleslegessé vált. Megcsodáljuk a felesleges gondolatokkal terhelt fejünk fölött elsuhanó felhőket, és a variációk sokaságát előidéző árnyjátékukat, amit vízen és szárazföldön egyaránt bemutatnak. Hagyjuk, hogy a benzingőztől mentes, hovatovább friss szél kifújjon belőlünk minden oda nem illőt. S ha ez mind nem segít, akkor egy épphogycsak fedett helyen ücsörögve belebámulunk a szemerkélő esőbe, mivel így kicsit több esélyünk van megérteni, hogy egyébként miért is lófrálunk ezen a bolygón.

2. Aki ide akar jönni, az ne nézegessen semmiféle időjós oldalt vagy újságcikket, és ne hallja meg az elekronyos média szavát se. Ők ugyanis ritkán találják el a tutit. Azt meg pláne nem tudják megsúgni, hogy bármilyen időjárás várható, a kedvünk nem ettől lesz jobb vagy rosszabb. Aki jönni akar, az úgyis jön, aki nem, az meg úgyis megbánja, hogy nem jött.

3. Ki mondta, hogy csukva van? 

Nincs több kérdés, ugye? :)

A salföldi-kőkúti Pálos kolostorrom

Pesti barátunk hozzánk, a Balaton partjára érkezve boldogan nyújtja ki magát az autóból kiszállva. Örömmel nyugtázza, hogy "te, itt még a biciklit is lassabban tekerik". 

Hasonló léptékváltást tapasztalok, amikor a Balaton-felvidék felé veszem az irányt. Megáll az idő. 

Ezt az érzést tovább lehet fokozni, és ha sikerül minden ránk aggatott kütyütől megszabadulni, akkor egészen bele lehet feledkezni abba a csodába, ami az ott élőknek teljesen hétköznapi. 

Ha nem sajnáljuk az időt (magunktól, persze, ki mástól), és hajlandóak vagyunk kitenni magunkat egy madárfüttyös, buján zöldellő erei sétának, akkor például a természet és a szakrális tér egészen különleges elegyében merülhetünk el.

Az úticél: Salföld. Igen, a kőtenger szél csiszolta kőtuskóit is kötelezően útba kell ejteni; igen, a természetvédelmi major is megér egy misét, de ezekről majd máskor bővebben. Most induljunk el egy poros földúton, ami az erdő irányába kanyarog. (Egy darabig a temető mellett elhaladó földúton autóval is mehetünk.) Amikor úgy érezzük, hogy eltévedtünk, mert már rég oda kellett volna érnünk a a kőkúti pálos kolostorhoz, akkor nyugodjunk meg: csak a gyors megoldásokhoz szokott elménk játszik velünk. Nem csak a lábunk alá nézve kövessük a piros vonallal jelzett turistautat nagyjából 2–3 kilométeren keresztül. Érdemes:

Az eredeti templom valószínűleg nem a pálos rend építészeti munkájának eredménye, hanem a szerzetesek egy már meglévő román kápolnát vettek birtokukba, amit később körülépítéssel saját igényeik szerint kibővítettek. Az újjáépített templom már a pálos rend sajátos építési stílusának jegyeit viseli: a templomépületet keletre tájolták, ehhez a kolostor északról csatlakozik.

A templom egyhajós, 21,6 m hosszú, és 7,9 m széles volt, 1475 körül késő gótikus stílusban átépítették. Ekkor került hozzá a még ma is látható, hosszú szentély. Feltehetőleg csúcsíves keresztboltozat borította. Nyolcszög alakú, a nagyvázsonyi temploméhoz hasonló hálóboltozatos mennyezetű szentélye a gótikára jellemzően a hajóval körülbelül azonos szélességű. A hajótól egy gótikus diadalív választja el.

A templomhoz északról csatlakozik a négyszögalaprajzú kolostor. Ennek csak az 1480 körüli átépített formája ismert. Az 1962-es feltárás rekonstrukciós rajzai alapján középen – nem teljes négyszögű – kerengős udvar volt, itt állt a ma is ép nagyméretű kőkút. Az épület hálótermei alatt a borospince, a hálótermek mellett déli irányban egy nagyméretű élelmiszerpince és egy kamra, a kolostor délnyugati csücskében pedig konyha és refektórium (étkező) volt.

A salföldi pálos kolostort az Atyusz nemzetségből származó kőkúti Sal család alapította 1263 előtt, majd Szent Mária Magdolna tiszteletére szentelték fel. A kolostort először Pál veszprémi püspök említi „Kőkút sancte Maria Magdelene” formában egy Boldog Özséb által készíttetett 1263-as összeírásban. Ebben IV. Orbán pápa felhatalmazására a pálos rend első kolostorait írták össze, hogy a pápaság megállapíthassa, bejegyezhető-e a remeteség szerzetesrendként. Az összeírt hét kolostor közül csak a bakonyszentjakabi találtatott rendi működésre alkalmasnak. Valószínűleg ekkor épült az eredeti román stílusú egyhajós templom, a kerengő, valamint néhány köréje telepített remetekunyhó.

A kolostor később egy 1307. július 12-i oklevél említi, melyben „Barnabás fia Kelemen a veszprémi káptalan ábrahámi jobbágya saját lelki üdvéért egy szőlőt adományoz a köveskúti remeték Szt. Mária Magdalena tiszteletére szentelt egyházának”. A káptalan hozzájárult az adományhoz, amennyiben a szőlő utáni tizedet megfizetik. Ennek ismeretében érthető meg a kolostor alá épített hatalmas borospince szerepe is.

Az 1440-es évek első felében I. Ulászló király és Erzsébet özvegy királyné hívei között ebben a térségben kemény harcok dúltak, ekkor több más kolostorral egyetemben a salföldi is elnéptelenedett. Az uzsai pálos kolostorba így ferencesek kerültek Márton pálos főperjel hozzájárulásával, sőt közölte, szívesen átengedi a ferenceseknek a szintén elhagyott kőkúti kolostort is, de arról nincs adat, valóban ferencesek költöztek-e ide. Annyi bizonyos, hogy az uzsai kolostor még 1455-ben is üresen állt, és valószínű, hogy a pártharcok lecsillapodása után a pálosok visszatértek az elhagyott kőkúti kolostorba.

1475-ben a kőkúti kolostor megújítása érdekében István bíboros búcsúengedélyt adott ki, a századfordulón pedig késő gótikus stílusban átépítették. 1487-ben a pálos rend prior-főgenerálisa a bakonyszentjakabi pálos kolostor tulajdonába engedett át egy, korábban a pálosok kezelésében lévő malmot, ahonnan a törökök hírére eltávoztak a szerzetesek. Annyi bizonyos, hogy Gyöngyösi Gergely pálos generális Inventáriumában (1520-as évek) már nem szerepelt a kőkúti monostor, vagyis ha lakták is még szerzetesek, azok nem pálosok lehettek.

Amikor a 16. századi végvári harcok elérték a Balaton-felvidéket, a kolostor már elhagyott és düledező volt. A kolostor valószínűleg az 1554. november 7-i Tihanyt és Csobáncot eredménytelenül támadó török hadjárat áldozata lett.

Az erősebb, jobban megépített templom jobban bírta a századok súlyát, míg a gyengébb anyagból készült kolostor gyorsabban pusztult, s ennek a (bizonyára) könnyebben megbontható köveit hordták el építkezésekhez, így a templom tetőtlenül is máig megmaradhatott. A megmaradt romok legnagyobb pusztulása az 1820-as évek során egy közeli juhakol építésekor következett be, ekkor a gyulakeszi Csigó család hordta el mind a templom, mind a kolostor köveit. Ez már a 20. század elején is romokban állt, ma erdészház van a helyén.

A templom falai a boltozatig állnak, a szentélyben helyenként láthatók még a bordaindítások nyomai is. A gótikus ablakok közül egy mérműves ablak áll, ezen megmaradtak részletképzések, a másik ablakból már kitört a mérmű. A kolostorszárnyakból csak részletek maradtak fent, a falak körülbelül combmagasságig állnak.

Aki ki szeretne szállni a mókusoknak szánt, nem túl kényelmes kerékből, annak itt a helye. 

Faludy György: Kirándulás a Koloska-völgybe

A múltkor a Koloska völgybe
indultunk, esős délután,
s ahogy ballagtunk felfele,
szemközt a dombhát méregzöldje
mozdult, mint Macbeth erdeje.

– Ahá – gondoltam –, még megismer
s így járul elém kegyesen.
S a kedves kezét kézbe vettem,
hogy a kis tisztást megkeressem,
mely évről évre fekhelyem.

Majd a lányt rútul cserbenhagyva,
ugrattam árkon-bokron át,
öreg füvekhez lehajoltam,
harangvirágba beszagoltam,
megcirógattam a mohát.

Egy fára másztam – ágbogáról
a tájat néztem, mialatt
madárfüttyöket utánoztam,
s becsaptam három arrajárót,
meg egy domboldal madarat.

De a hőscincért nem találtam.
Majd jött a kedves, én leszálltam,
és kergetődztünk és futottunk,
míg tisztásunkhoz eljutottunk,
ahol két horhos összefolyt.

Pásztordalt rögtönöztem ottan
s a kedvest csókra csábítottam
(a hely szelleme szuggerált)
és így lihegtünk a berek
alján, boldog ősemberek.

Aztán lementünk a kocsmába,
kibontottuk a csomagot:
füstölt lazac volt benne, sonka,
rétes, gyümölcs meg csirke combja,
egyszóval: íz, szín, illatok.

Bort ittunk súlyos csillagfényben
és én a kedvesnek meséltem,
mit láttam itt, mit tettem ott: –
csak nagy sokára vettem észre:
mindenki engem hallgatott.

Füredre vagy húszan kísértek,
mikor beszédem véget ért.
Éjfél rég elmúlt. Verset írtam
– elég jó verset – s szinte sírtam
az örömtől. De nem ezért.

Azért vert boldog nászdalt szívem,
mert a természettel portáján
még tegeződöm, jó rokon,
és az erdő nem aszpirinem,
se sportpályám, de otthonom.

Boldog voltam, hogy szálló évek
permet esőjén, a robot
porán s aljában kormos égnek
lelkem kohói egyre égnek
s kedvemnek lángja még lobog.

Boldog, hogy dogmák kéz-bilincse,
spanyolcsizmás elméletek
hagytak még bennem életet
s fejemből képet, képzetet
nem öltek ki a képletek.

Boldog, hogy szolga sose lettem,
álszent lakáj, fejbúbig báb,
sem bamba népség, vakhit fattya,
ki első szóra úgy hullatja
el énjét, mint a bélsarát.

Boldog, hogy ahogy kell, úgy élek,
iszom, szeretkezem, mesélek,
költő, vad, ifjú, csupa láz
s a föld, a táj, a nép, az élet
ismer, ujjong és harsonáz.

Boldog, hogy elmondhatják rólam,
ha rám néznek, az emberek:
„Van benne abból egy kevéske,
mi fajtánk terve, mintaképe,
ős-dúca volt – de elveszett.

Nézzen hát rá, ki idelát!
Mert megy – ahogy jött, messze helyről –
torzó volt ő is ideát;
torzó; de őrzi az emberről
való Plátói Ideát.”

(Balatonfüred, 1949 nyarán)

Balaton bringával - útikönyv

Az egész úgy kezdődött, hogy a veszprémi Zsiga Henrik 2011-ben autóba tette az akkor két éves ikerlányait: Sárát és Flórát, valamint a lányok anyukáját, és déli irányba tekerték a kormányt. A család nyár kezdetén megszállta Toszkánát, és két hónapra tábort vert. Nem titkolt szándékuk volt, hogy a véletlennek is teret engedő terv mentén bebarangolják a vidéket keresztül és kasul. Az útjukat kísérő blog pusztán előszoba volt egy útikönyvhöz, amibe már rendezettebben vésődtek az élmények és tapasztalatok. A Toszkána – Utazik a család című könyv témája vegyes volt: elmesélte a látottakat, az átélteket, és kis mankót adott a családosoknak, ha Toszkánába készülnek. Sem a blog, sem a könyv nem vette fel az útikönyvek szigorú követelményeit, hátsó ülésre kergették az objektivitást, és nem féltek megosztani a kellemes és kevésbé üdítő perceket sem. A könyv bombaként robbant be az útikönyv-piacra, és rövid időn belül piacvezető lett. Azóta is szépen gyűlnek azok a fotók, amiken lelkes olvasók pózolnak Toszkána különböző pontjain, kezükben a könyvvel, hogy aztán a képeket továbbíthassák a szerzőnek.

A sikeren felbuzdulva egy közelebbi úti cél került a figyelem középpontjába. Veszprémből mi sem látszott jobban a szerző térképén, mint a Balaton. A bevetés előtt valószínűleg nem kellett túl nagy piackutatásba fognia a kiadónak, mert bár bámulatosabbnál csudálatosabb fotóalbumok készültek a tó csodáiról, útikönyvet valahogy senki nem akart írni az elmúlt évtizedekben. Maroknyi csapattal a háta mögött, és időközben négy évessé cseperedett ikerlányokkal a hóna alatt Zsiga Henrik újabb utazásba fogott, aminek a vége egy Balaton útikönyv lett. 

Barangolásai során lépten-nyomon bringásokba ütközhetett, akik szintén a Balaton környékén keresték a helyüket, és segítségért kiáltottak. Szerintem ennek köszönhető, hogy nemrég megjelent a Balaton bringával – Új utak, friss élmények című útikönyv. Persze ez így most jól hangzik, talán még irigylésre is okot adó, de nyugodtan utána lehet csinálni azt a munkát, amiről a könyv árulkodik. Mögötte lehet megannyi adatgyűjtés, időjárás miatt százszor újratervezett menetrend, és cifrábbnál kacifántosabb utómunka, aminek a végeredménye egy újabb, nagyon jól használható, méltán népszerű útikönyv lett. 

 

A színes-szagos-szélesvásznú kötet azon kívül, hogy azonnali nyeregbe pattanásra ösztönöz, feltárja és népszerűsíti a Balaton és a Bakony térségét. 25 nagyobb lélegzetvételű túrát dolgoz fel – nem spóroltak a kilométerekkel -, balatoni és Balaton-környéki településeket, valamint természeti látnivalókat fűzve túraútvonalakká. Az utak mellett reflektorfényt kapnak erdők, barlangok, várromok, templomromok, néhány múzeum, és persze pincészetek, éttermek, hotelek. A túraleírások mellett tájékoztató oldalak segítik a kerékpárosokat, és nem kis munka lehetett a 25 térkép összeállítása sem.

Nem utolsó szempont, hogy a könyv friss adatokat dolgoz fel. Zsiga Henrik ezúttal is minden esetben helyszíni szemlét végzett, saját fotókat készített – és fogadja, hogy ezek hitelességét évente ellenőrzi. A titok – csakúgy, mint a Toszkán és az első Balaton útikönyv esetében – a személyes hangvételben és a nem kevés humorban lakozik, ettől szórakoztató és olvasmányos a bringás könyv is. Aki adatok tömkelegére számít az csalódni fog, ugyanis ez a könyv hangulatában és stílusában is eltér az átlagos turisztikai kiadványoktól. A szakmaiság mellett azonos súlyt kap benne a kerékpározás és a Balaton népszerűsítése. 

Az olvasó a könyvvel a tágabb régiót fedezheti fel. A szerző nem a Balatont megkerülő kerékpárútra koncentrál: az ismert kerékpáros útvonalak mellett bemutatásra kerül Hévíz környéke, a Balaton-felvidék, a tó keleti partjánál fekvő apró falvak, a Somogy dombjai, illetve a Kis-Balaton. Kismillió olyan ismeretlen település is bekerült a kiadványba, mint Lulla, Öcs, Somogyzsitfa, vagy éppen Küngös. A települések mellett szerepet kaptak a környező erdők, mezők, tavak – és persze az emberalkotta látnivalók: Zichy kastélyától a Kunffy Emlékházig, a Szent Kinga-templomtól a Krisna-völgyig. 

Az útikönyv számos, kerérpárosokat is szívesen fogadó vendéglátóegységet mutat be: hoteleket, éttermeket, cukrászdákat, pincészeteket. A túrák leírását tematikus oldalak lazítják – néhány bekezdésnyi praktika az utakról, a szállásokról, a kerékpárokról. Az útikönyben minden túrát külön térkép kísér, és helyet kapott egy áttekintő térkép is. A kiadó arra is ügyelt, hogy a kerékpárosok előzetes információt nyerjenek az egyes túrákról: akad-e útközben heves emelkedő, netán megtekintésre érdemes látnivaló, gyerekkel is megtehető-e a túra, vagy éppen földúton áthalad-e. E kérdésekre minden túra esetén piktogramok válaszolnak. Az útikönyvet csodás, a szerző által készített fotók teszik színessé.

A könyvből az is kiderül, hogy óriási összefogással jött létre. A munkálatokba bekapcsolódott a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága, a környező turisztikai egyesületek jelentős része, valamint számos kerékpáros és turisztikai szolgáltató. Ritkán látni ilyen összefogást a Balaton környékén, példamutató lehet – ebben is - a könyv.

A kiadó azt ígéri, hogy a Balaton bringával - hasonlóan többi kiadványához - évről évre újabb bővítést, módosítást, aktualizálást kap. Remélhetőleg külön figyelnek majd a sajtóhibákra, de ezek mennyisége kezelhető korlátok között maradt. Az útikönyv a nagyobb könyvesboltokban, a balatoni Tourinform-irodákban, a Nemzeti Park balatoni látogatói helyszínein és az online könyváruházakban is megvásárolható.

Zsiga Henrik még egy dobásra készül a tóval: Balaton100 címmel jövőre várhatjuk következő, egyben utolsó balatoni útikönyvét. Azzal fenyeget most bennünket, hogy a korábbi kiadványoktól eltérően egyenként és részletesen mutat be száz fontos balatoni úticélt. Lesz köztük étterem, pincészet, múzeumok és fesztiválok. A munkálatok már el is kezdődtek, és ha nem vigyázunk, akkor azon kapjuk magunkat 2016 tavaszán, hogy újabb Zsiga Henrik útikönyv került a polcunkra. Valahogy csak kibírjuk. 

Balaton bringával - Új utak, friss élmények

Kiadja: Kalliopé Kiadó

Oldalszám: 256-272 oldal

Méret: 136 x 190 mm

(Az írás a SÉD című folyóirat 3. számában jelent meg, a fotók a szerző felvételei.)