Babamúzeum Tihanyban

Amikor Nusit születése után hazahoztam volt egy titkos vágyam: ne legyen körülöttünk semmi ricsaj-lárma. Komolyzene cincog azóta is halkan a lakásban, szinte ébredéstől elalvásig körbeleng bennünket, vagy egyszerű, nemes csend. (Kivéve, amikor itt van nagymama, mert ő olyan, mint a rádió, de ez is így van jól.) Televízió már jó ideje, a születése előtt sem volt bekapcsolva, csak egy-egy dvd kedvéért - amíg csináltam nézhettem eleget a monitorokat. Jellemző történet, hogy vendégségben Nusi megbámulta a bekapcsolt tévét, mire a vendéglátó: "Látom, a gyerek szereti a tévét!", mire én: "Nem, azért nézi ennyire figyelmesen, mert még nem látott ilyet". 

Szóval kicsit szorongva lestem, hogy a kedvesebbnél drágább hódolók milyen meglepetésekkel hajolnak a kisded jászola fölé: ugye nem éles hangon sípoló, szirénázó, vagy gépzenét árasztó darabját hozták el a XXI. századnak? Láss csudát, az óhaj teljesült: csupa puha gyömöszkölni való, színes plüss kockák, és kedves arcú babák jelentek meg a lakás különböző pontjain. A leghangosabb egy méhecskére hajazó, anyagát tekintve fa csörgő volt. A nem kis termetűre sikeredett érsebész doktor bácsi hozta, hozzá igazán ez illett, így aztán időnként az ajándékozót felemlegetve, a csörgőt huncut mosollyal rázva nagy boldogan háborgatjuk vele  a csendet.

Ha már játék és baba: minden gyerekes szülőnek és gyermeklelkű felnőttnek látnia kell a tihanyi Babamúzeumot.

Az 1994-ben magángyűjteményként alapított Babamúzeum a Filotás család négy évtizedes elhivatott gyűjtőmunkájának eredménye. Először csupán kedvtelésből kezdték, majd egyre nagyobb szenvedéllyel folytatták a babák gyűjtését. Maguk is csak évek múltán döbbentek rá, milyen kultúrtörténeti kincseket rejtenek az öreg házak padlásai. 

 

1993-ban úgy látták, hogy olyan gazdag a gyűjtemény, ami már feltétlenül kiállításra érdemes. Ekkor határozták el a tihanyi Babamúzeum létrehozását. A kiállítás a látogatóknak páratlan élményt kínál, a gyűjtőknek pedig újabb ösztönzést ad a további gyűjtőmunkához. 

 

A tihanyi Babamúzeum Magyarország kultúrtörténetileg Európa szerte elismert antik gyűjteménye. Megtalálható itt szinte valamennyi németországi porcelánbaba-készítő műhely jellegzetesebb munkája a 19. század 40-es éveitől - a porcelánbaba-gyártás kezdetétől - 1920-ig, a gyártás beszüntetéséig.  

A látogatók a színes és babakülönlegességekben gazdag kiállításon megismerkedhetnek az európai folklórral és a magyar népviseletekkel. 

 

A múzeum igazi különlegessége, hogy a babákat nem tudományos, steril módon rendezték el, hanem játékos elemekben gazdag, az akkori kor divatját, életstílusát egyaránt bemutató valós környezetben. 

A babák mindegyike eredeti ruhájában látható. Jelenetekben elhelyezve, kis kiegészítőkkel, korabeli miniatűr játékokkal és egyéb kellékekkel tették még mozgalmasabbá a babák környezetét, így élethű helyzetekben mutatják be a kor hangulatvilágát. Látható itt színházi jelenet, lakásbelső, konyhai környezet, de még szatócsbolt is.  

 

A babák körül elhelyezett bútorok, egyéb lakberendezési tárgyak hűen tükrözik a reformkor és a Biedermeier-kor arisztokrata, nagypolgári ízlésvilágát, lakás- és öltözködéskultúráját. Alaposan szemügyre vehetőek a néhai babaházak, amik között teljes bútorzatú konyha, nappali, hálószoba és üzlethelyiség is van.

 

Szemet gyönyörködtető a törékeny porcelánbabák élethűen pirospozsgás arca. A nagy értékű német és francia porcelánbabák mellett bolyhos, néhol ütött-kopott mackók és más játékállatok is láthatóak.

 

A játékállatok gyártóit STEIF képviseli. A kiállított anyagot – újabb gyűjtések révén, és a világ más országaiban működő babamúzeumok anyagából, csereakciók útján – időről időre színesítik. A francia gyűjteményt a múzeum a jövőben szeretné bővíteni.

A tihanyi Babamúzeum márkavédjegye fémjelzi azokat a babákat, amiket neves művészek közreműködésével a társaság terveztet és gyártat igényes kivitelben, és amiket értékesít is, egyedenként korlátozott példányszámban. A Babamúzeum megnyitása alkalmából emlékpéldányok készültek, limitált, 50 darabos példányszámban. Ezek a babák Szurdi Éva keramikus és Kisné Juhász Mária babakészítő művészek alkotásai, amik a klasszikus ruhastílus mellett a torockói sorozatot reprezentálják. Ezen kívül a múzeum egy részében – elsősorban a külföldi látogatók kedvéért - újonnan készített művészi babákon mutatják be a magyar népviseleti kultúra legjellegzetesebb öltözeteit.

A tihanyi Babamúzeum a falu központjában van, egy gyöngyűen helyreállított régi parasztházban. 

A múzeumba lépve rögtön meseországban találhatjuk magunkat, a múlt századi játék óriáskerék, és a vitrinek mögött sorakozó közel hatszáz baba láttán nem csak a gyerekeknek áll el a szavuk. Sok más érdekesség mellett találunk itt közel 1 millió forintot érő fekete babát is, ami még az 1840-től 1920-ig gyártott porcelánbabák között is igazi ritkaságnak számít. 

A múzeumalapító Filotás Tivadar életútja kellően kalandos volt: ez derül ki a 2010-ben megjelent Huszárvágás című önéletrajzi regényéből. Anyai ágról francia hugenotta családból származik, szépapja kapitány volt az 1848-as szabadságharcban. Haynau halálra ítélte a 13 aradi vértanúval együtt, utolsó pillanatban kegyelmeztek meg neki, 16 évi várbörtönt kapott, ebből kilencet letöltött, mígnem a család magas vérdíjért váltotta ki. Ezután megválasztották Szabadka polgármesterének, a kiegyezés után főispán lett. Szépanyja testvére, Bíró Károly 20 évig Szabadka polgármestere volt, az ő ideje alatt épült ki a város központja, benne a híres szecessziós városházával. Apai ágról pedig ludovikás huszártisztek voltak a felmenői, nagyapja a vívásban és az öttusasportban nagyon fontos szerepet játszott, ennek ellenére a legismertebb családtag mégiscsak Filotás Lili volt, az első magyar rádió-bemondónő. A második világháború után ez a múlt egyszeriben érvénytelenné vált, jött a kitelepítés.

 

Filotás Tivadar gyermekkorát elvette az emigráció, hiszen 11 évesen az 1956-os forradalom bukása után 13 és 16 éves testvéreivel elhagyta Magyarországot: özvegy édesanyjuk kísérte őket Ausztria határáig. A Burg Kastl-i gimnázium legendásan merev légköre elől a '68-as diáklázadásokba menekült, s utána is a legkülönbözőbb módokon kísértette a sorsot. A müncheni egyetemen politológiát kezdett tanulni, kelet-európai történelmet mellékszakban és szociológiát. 

Soha nem volt honvágya, noha mindig is tisztában volt azzal, hogy egyszer vissza fog jönni Magyarországra. Megházasodott, feleségével, Sibyllével a mai napig együtt él. Egzisztenciájukat a müncheni parkettacsiszoló vállalkozásuk alapozta meg, amit ma már a fiaik visznek tovább. Filotás Tivadart mindig is a politika és az újságírás érdekelte inkább, de rá kellett jönnie, hogy ha bekerül egy újsághoz, akkor elveszíti a szabadságát. Ő viszont gyerekkora óta anyagilag és szellemileg is szabad akart lenni.

Gyűjteményüket, a tihanyi Babamúzeumot ezidáig több mint félmillió látogató nézte meg. Nusival mi is gyarapítjuk a látogatók népes szeregét, és másoknak is jó szívvel ajánljuk. Tessék csak, tessék, meseország kapui tárva nyitva állnak :)

(Az írás egy kevésbé személyes változata az Északipart című magazin 2014. évi számában jelent meg.)

Fotós a háznál II.

Mint a mesében: hoztam is, meg nem is, mutatom is, meg nem is.

(Mert Nusi - mint minden gyerek - abszolút kivételes, egyedi, megismételhetetlen, különleges kincs.)

Angliai útjaim egyikén csodás parkban jártunk - ott nem nehéz lépten-nyomon ilyesmibe botlani. Ősz volt. Egy apuka a kisgyerekével termetes levélkupacokat hordott össze. Viccesnek tűnt a fáradhatatlan próbálkozás, messziről lestem, ahogy szuszogva, nekipirulva, cinkos mosollyal szorgoskodnak. Amikor méretes volt a rakás jött egy önfeledt kacaj: apuka felkapta a totyogót, aki már a levegőben ficánkolva gurgulázott a nevetéstől, majd egy rövid szabadesés után a száraz, zizgő levélkupac tetején landolt. A következő emelésnél odaosontam hozzájuk, hogy elcsenjem, és hazahozzam a pillanatot. Kattant a gép. Egyetlen pillanat múlva azt éreztem, hogy egy kéz megragadja hátulról a kabátomat, és sziszegő hang kíséretében elrángat onnét. 

Nem értettem: az angliai kísérőm miért nem hagyja, hogy tovább fotózzam a szemlátomást mit sem érzékelő hancúrozókat? Jött a tanmese: Angliában nem fotózunk ismeretlen gyerekeket, a legjobb szándékkal sem, mert a szülő jön, elveszi a gépemet, némileg ugrál rajta páros lábbal, és örüljek, ha csak szavakkal utasít rendre. Ők ugyanis nem veszik jó néven, ha a gyereküket bárki megörökíti, hacsak nem ők maguk kérik az archiválást. Több eset bizonyítja, hogy visszaéltek a kiskorúak fotójával, megalázva ezzel a rajta szereplőket. Bár sejtelmem sem volt erről a gyakorlatról, és hátsó szándék át nem suhant a szélfútta frizurám alatt, azért odamentem az apukához. Megszólítottam, színt vallottam, hogy itt bizony a fotózás megtörtént. Mázlim volt: széles mosoly mögül diktálta az e-mail címet, ahova várják a fotót, ezért most itt is közzé merem tenni:

Mindez közel húsz éve történt. Hol volt akkor még Nusi, és mit tudtam én akkor a gyermekek személyiségi jogairól... A computert munkára használtam, anyagokat gyűjtöttem az interneten, hangot és képet vágtam. A közösségi oldalaknak hála egyre gyakrabban jött híradás az ismerősökről, először szöveg formájában, majd mind gyakrabban képek bukkantak fel. Gyerekképek is, számolatlanul: Macika az állatkertben, Pötyike kakil, Cicuka mezítelenül pancsol. Most elég kinyitnom az oldalt, és mindent tudok a kiskorúak előmeneteléről. Úgy, ahogy bárki más, mert ahogy tanult informatikus kollégáim emlegetni szokták: az internet nem felejt...

Amikor megtudtam, hogy Nusi érkezik majd szétvetett a boldogság. Izgatott bizsergés járt át, és nem a várandósság mellékhatásaként. Sokáig bizonytalan volt, hogy marad-e velem, vagy elveszítem őt. Talán egyedül az orosz természetgyógyásznő jelentette ki kerek-perec: "Á bábá márád. Nem nyárálni jött három hetre." Punktum. Csak a legközelebbiek tudták, hogy mi készül. A várandósság vége felé már sokan kérdeztek, és csak ennyi választ adtam közre nyilvánosan:

Felrobbant a közösségi oldalam, mindenki jót kívánt, és számon kérték - kedvesen, dorgálón -, hogy miért nem tudtak róla. Csak. Mert még nem tudtam mit tudatni. Olyan mélyen volt bezárva a legkedvesebb álom, olyan jó volt ringatni, szólni hozzá némán, mint kevés dolog a világon... 

Amikor Nusi megszületett, akkor is néma maradtam. Időbe tellett, mire felfogtam: itt van, szuszog, belém kapaszkodik, melegítjük egymást a testünkkel, a leheletünk egymásba vegyül. Mit tud ebből visszaadni egy fotó bárkinek is, ugyan... A kórházba - engedéllyel - körbejárt egy fotós: készítene első képeket a frissen érkezettekről. Kedves mosollyal hárítottam, szerencsére GéGéjé a copyright. Kedvesebbnél drágább üzenetek érkeztek: namivanmáááá??? Ez van:

Ez volt 13 hónappal ezelőtt. És a bűvölet nem változott. Nusi fürtjeinek illata, ujjainak csippentése üzeni: létezik. Kimondhatatlanul, felfoghatatlanul VAN. És ez itt a lényeg kérem szépen.

Lehetne oldalakat összeirkálni - nagyon helyesen - a gyermekek személyiségi jogairól. Hogy a róluk készült fotó, kép- és hangfelvétel a saját személyes adatuk, felnőttként pedig mi döntjük el, hogy rólunk vagy a gyerekünkről hol jelenhet meg bármi. Hogy a kellően piciny gyermek nem tud tiltakozni, nem dönthet: mi kerüljön nyilvánosságra róla. Hogy a gyerekről megosztott információkkal egy rossz szándékú idegen a közelébe tud férkőzni, és mivel mindent tud róla, ezért el tudja hitetni vele, hogy közeli, kedves ismerős. Hogy a gyermekfotók zöme lakásban készül, és az arra specializálódott szemek azonnal kiszúrják a számukra érdekes értéktárgyakat... Ez mind igaz.

De a lényeg az maga a TITOK. Ami be van zárva egy igazgyöngy szempárba, két apró tenyérbe, egy csengő mosolyba, vagy egy éjszakai szuszogásba. Olyan kevés igazi titok létezik a világban, ami nem azért marad rejtve, mert valami sötét, de minimum szürke árny lengi körül, hanem épp ellenkezőleg: kristály napsugár járja át meg kasul. Dédelgetett szelídség, észrevétlen rezdülések, puha bársonytalpon osonó huncutságok. 

A kevesebb több. Közhely, vagyis evidencia. Mindent el lehet mondani, anélkül, hogy a fátylat felhajtanánk. A titok pedig titok marad, összes rejtelmével, bájával, kimondhatatlanságával és megismételhetetlenségével. 

Így is megosztható, hogy már könyvet lapoz:

sálat lop:

lábra állt:

és persze azonnal pakol:

nameg tuti balerina lesz:

helyet kér magának a világból:

és ipi-apacs! ez már az enyém:

megvizsgálja, hogy mitől zöldebb a szomszédé:

balettórát ad a botlábú Maminak:

és ha ez se jött be, hát legalább elviszi sétálni:

GéGé után másik fotós járt a háznál, Vörös Ákos. Róla tudom, hogy a saját oldalán albumokat és rövid élménybeszámolókat tesz közzé a munkáiról. Megkértem, hogy velünk tegyen kivételt, nem szeretném Nusit mutogatni. Ennyi jött vissza: "Minden szempontból kivételes nő vagy Te :) Ezért is kedvellek! :)"
És még valami: nem kell velem egyetérteni. Mi több: nem kell követni. Esetleg elgondolkodni, véleményt formálni. Mi így szeretjük, a többi a ti dolgotok :)

Kollár professzor esete a Balatonnal és az apró BMW-vel

Gyanútlanul botladoztunk Nusi babajárgányával az öreg járgányok között. Az még az a nyár eleji, boldog békeidő volt, amikor meg lehetett mozdulni a füredi sétányon... Egy kis piros, igazán csinos olasz mellett hosszabban is elidőztünk:

Csitti-fitti volt, látszott, hogy a gazdi szereti, tisztán tartja, és - ahogy én a szintén csizmán született Vespámat - használja is.

Egyszer csak - noláááám - elénk toppan a Magyar Vitorlás Szövetség elnöke. Kedves mosolyára Nusi pironkodva kidugta lábát a hintóból, mire professzor bácsi térdét s derekát meghajtva kezét-lábát csókolta. Na jó, de mit keres itt professzor bácsi? Hogy autókat hozott kiállítani? Menjünk csak menjünk, naná, hogy látni szeretnénk őket!

Vitorlázó barátai csak Totyának hívják. Munkájában kijár neki a professzor úr megszólítás. Prof. Dr. Kollár Lajos sebész-érsebész 2013 óta a Magyar Vitorlás Szövetség elnöke. Rajong a Balatonért, és nem mellesleg a régi autókért. BMW Isetta-jával mondhatni családi kapcsolatot ápol, ugyanis nem csak ilyen járgányon tanult meg vezetni, hanem konkrétan azzal, ami most a birtokában van, újra. A szájsebész papa és a gyógyszerész mama a kis pléhtojással bejárta Európát. Sok csomagot nem kellett magukkal vinni: a külső poggyásztartón kívül az ülés mögött egy kisebb táska, mondjuk anyuka tartozéka fért el. 

  

Mindez mai szemmel nehezen vizionálható, és nem csak a 80 km/h-s végsebesség miatt, hanem azért is, mert az Isetta esetében olyan fogalmakat ne keressünk, mint gyűrődő zóna, menetstabilizáló elektronika, függönylégzsák vagy biztonsági öv, hiszen ez sincs benne. Később az apró BMW elkerült a háztól, de Kollár Lajos rábukkant és visszavásárolta. Hiába, a szerelem… 

  

Az Isetta-sztori: a szakma meghatározása szerint legfeljebb két ember elfuvarozására használt törpejárgány, rövid távolságokra, úgy, mint boltba, munkahelyre vagy óvodába, esetleg kocsmába. Valami csudaszép. „Kívül semmi műanyag, csak domborított lemezek, krómozott lökhárítók, BMW-emblémával nyomott krómdísztárcsák, mókás lámpák, megannyi, szeretettel tervezett iparművészeti remek. Az idilli környezetbe az autó előre, felfelé nyíló elején át lehet beszállni. Az ülés kényelmes, tartása persze értelemszerűen nincs, helyette igazi dodzsemes érzés van. Az oldalablakok eltolhatók, és minden Isettát hátrahajtható ponyvatetővel szereltek fel, így a gyors átszellőztetés garantált, és könnyebb visszaintegetni az utca elragadtatott népének is.” A népek figyelmét az is felkeltheti, hogy az Isetta tangát hord...

  

A törpeautó tervei Milánóból, a hűtőszekrények és robogók gyártásával foglalkozó ISO SpA-tól, Renzo Rivolta cégétől származnak. 1953-ban, a Torinói Autószalonon mutatták be a prototípust. 1954-ben teljesítményosztályában elvitte a Mille Miglia autóverseny három első helyét. A gépre azonnal lecsapott a BMW, és megvette a licencet. Isetta-ja többek között Elvis Persley-nek is volt.

  

Kollár professzor a 2015-ös füredi vitorlabontó old timer versenyére az Isetta-ján kívül elhozta a színre fújt Panni motort, és az utcai használatra szolgáló FIAT-ját is. Panni előtt nem készült robogó Magyarországon. 1958 és 1962 között gyártották a Csepeli Kerékpárgyárban, majd az egri Finomszerelvénygyárban. A törperobogó az 1957-es Budapesti Ipari Vásáron mutatkozott be, ahol is nagy sikert aratott. Kollár professzor Pannija sem csücsül mindig tétlenül a puccos utánfutóján, időnként vígan robog vele a tulajdonos.

Alig kaptunk levegőt a gyönyörűségtől, és nem is sejtettük, hogy a java még hátra van... Elindultunk a másik Kollár-járgány, a kis csinos piros FIAT kabrió felé, amit épp kinéztünk magunknak Nusival.

Ennek a története az Isetta-hoz hasonlóan igen kalandos volt: az internet segítségével Kölnben talált rá Kollár professzor. Bejelentette vásárlási szándékát, átutalta az eladási árat, majd elutazott Barcelonába egy orvosi kongresszusra. Spanyolországban sűrű telefonhívások közepette kiderült, hogy a magyar bank napokig ült az utaláson, és hiába érkezik a tréler, az autót addig ők ki nem adják, amíg a pénz nincs a bankszámlájukon. Egy órával a szállító megérkezte előtt végül bedöcögött a vételár is a kereskedő számlájára… Azóta a kis piros szállítja Kollár professzort a Balatonhoz: egyik szerelem találkozása a másikkal. 

Prof. Dr. Kollár Lajos orvos-gyógyszerész házaspár gyermekeként született Pécsen, az orvosi egyetemet is ott végezte. Két nagybátyja szintén orvos volt, édesapja pedig egyik alapítója a Sztomatológiai Klinikának. A hatvanas évek beat-nemzedékéhez tartozónak vallja magát, így nem volt benne semmilyen megfelelési kényszer, egyszerűen csak úgy alakult, hogy ő is orvosdoktor lett. Sebészetből majd érsebészetből szakvizsgázott. Végigjárta a szakma ranglétráját a műtősfiútól az egyetemi tanárságig, hat éven keresztül volt a PTE Klinikai Központjának főigazgatója, jelenleg az Érsebészeti Klinika társprofesszora. Tagja a Professzorok Batthyány Körének.

1958 óta minden nyarát a Balatonon töltötte, és persze, hogy vitorlázással. A szüleinek volt egy haditengerész ismerőse, aki a háborúban elveszítette a családját. Egyedül maradt, majd mindenét elvették, egyetlen kivétellel: a vitorlását meghagyták. Kialakult körülötte egy széles baráti kör, aminek Kollárék is tagjai voltak, s így Kollár Lajos hétéves korától kezdve a nyarakat egy balatoni nádasban megbújó kunyhóban töltötte. Itt ismerkedett a vitorlázással, és így vált szerelemmé a Balaton.

Tanítómestere Solti László volt, kinek katonás, ugyanakkor rendkívül humánus tanítói, oktatói képességeiről máig legendák keringenek. Kollár Lajos a hajóépítés alapjait is nála tanulta: az első hajó, amivel megismerkedett, az az ő osztályon kívüli tizenötöse, majd egy gaffos, 22-es bienen jolle volt. Az első saját tulajdonú hajója a vicces „Maugli – Na, mi újság Wágner úr?” nevű kalóz volt, amit saját kezűleg újított fel. Majd a Fagyöngy nevű 25-ös túrajollé következett, és a 70-es években kitört műanyagozási láz sem hagyta érintetlenül. 

 

A 70-es évek eleje óta versenyez, számos dobogós helyezést ért el 25-ös túrajolle és 40-es cirkáló osztályban, ez utóbbinak megalakulása óta osztálykapitánya is. Belekóstolt a tengeri vitorlázásba: több ezer mérföldet hajózott az Adrián, a Jón, az Égei és a Földközi tengeren. Vitorlázott a Karib tengeren, Francia Polinéziában és az Indiai Óceánon is. 

Szóval ott a füredi sétányon jól kipróbáltam a kis zöld-fehér pléhtojást, és közöltem a professzorral: ha megunta, akkor szívesen átvesszük. Épp megteszi menetrend szerinti helyi járatnak, amíg Nusi nem tud mögém csimpaszkodni a Vespára.

(Az írás egy kevésbé személyes változata az Északipart 2015. évi számában jelent meg.)