Internet: áldás és átok

Létezik-e internet-függőség? Milyen hatása van a határtalan netezésnek az emberi agyra? Ilyen, és hasonló kérdéseket feszegetett nemrég egy balatonfüredi előadásában Freund Tamás Széchenyi-díjas neurobiológus, a Tempevölgy folyóirat által kezdeményezett Polihisztor-sorozat második rendezvényén.

- Mindenki előtt ismert az alapszituáció: motiváltan, valamit keresve - amihez érzelmileg is közünk van -, a megismerés vágyával leülünk a gép elé, de aztán rátalálunk valami másra, ami elvonja a figyelmünket, onnét is továbbsiklunk, s a végén egy óra elteltével már nem is emlékszünk arra, hogy milyen céllal kapcsoltuk be a számítógépet. A szörfözéssel elveszik a primer motiváció, az érzelmi hozzáadott érték elsivárosodik, hozzászokunk ahhoz, hogy érzelmileg ne viszonyuljunk a megismerni vágyott anyaghoz. 

Mindez azzal jár, hogy az emlékképeink nagyon felszínesen kerülnek elraktározásra, nem lesz rajtuk kapaszkodó, amin keresztül „beránthatnánk” ezeket az emlék-nyomokat a gondolkodási folyamatainkba. Nem marad idő és agyi kapacitás arra, hogy a belső világ impulzusait bevonjuk a tanulási folyamatokba. Tehát fölöslegesen töltünk rengeteg időt, ami nem szül egyetlen eredeti, új gondolatot sem, viszont frusztrációt és sikertelenség-élményt okoz, s ebből lesz végül a szorongás és a depresszió, esetenként a pánikbetegség. 

Ezzel szemben inkább a belső világunk fejlesztésével érdemes törődnünk. Hiába rendeljük hozzá a belső világunk impulzusait a megismerni vágyott ismeretanyaghoz, hogyha ez a belső világ szegényes vagy hiteltelen. 

 Az alkalmazkodási folyamat

Az információs robbanás az agyunk számára egyfajta adaptációs nyomást jelent. Ha hozzászokik az ember, hogy nagyon sok információt felületesen szerez, akkor ez csökkenti a kreativitást, ami megintcsak frusztrációt eredményez. És ahhoz is hozzá lehet szokni, hogy az érzelmeinket kikapcsoljuk keresgélés közben, aminek hosszú távú következménye a lelki elsivárosodás. 

Az sem jó megoldás, ha az ember elhiteti magával, hogy ő igenis képes ennyi információ elraktározására és megfelelő kezelésére, mert ez nagyon kevés embernek adatik meg. A többség nem bírja feldolgozni ezt a mennyiségű információt, jönnek a pszichiátriai és neurológiai betegségek. Vagy pedig valaki egyszerűen leereszti a rolót, és az alkoholizmus, a drogok lila ködébe burkolózva, befelé fordulva próbál a túléléshez szükséges örömérzethez jutni. Ez se túl jó megoldás…

Száz év csak egy pillanat

Az internetes kommunikáció rendkívül hatékony, ez áldás és átok is egyben. Arra kell koncentrálnunk, hogy megtanuljunk élni az infó-kommunikáció adta lehetőségekkel. Biológiai adaptációjára ilyen gyorsan az agyunk képtelen: ahhoz tízezer évek szükségesek, míg egy szerv, egy szervrendszer vagy egy faj a megváltozott környezethez biológiailag alkalmazkodik. Nekünk mindössze száz évünk volt az információs robbanás kezelésére. A rádió, a telefon, aztán a televízió, a mobiltelefon, az internet-facebook közel ennyi idő alatt zajlott le. Száz év a biológiai evolúció időskáláján egy pillanat, lehetetlen biológiailag adaptálódni. 

Smiley

A viselkedésünknek kell adaptálódnia: tudni kell a veszélyeket, hogy mihez kell alkalmazkodni. Óriási veszélyek leselkednek ránk, különösen akkor, ha az internetes kommunikáció felváltja a személyes kapcsolatokat. Ez ingerektől való megfosztottság (szenzoros depriváció), hiszen csak egyetlen érzékszervünket használjuk a kommunikációhoz. Egyben hozzászokunk ahhoz, hogy az érzelmeinket csak úgy tudjuk közölni az interneten, hogy egy lefelé vagy felfelé görbülő ikont kopizunk oda, egy finoman hangolt érzelmi skálát lebutítva egy két-háromfázisú érzelmi skálára. S kihagyjuk az összes többi érzékszervet: nem fogjuk tudni megtapasztalni a másikat, nem tudunk a szemébe nézni, amiből megint csak mögöttes gondolatokat, érzelmeket lehet kiválóan kiolvasni. Mindettől elesik az interneten kommunikáló ember, nem fogja tudni megérinteni a társát, nem érzi majd az illatát, a feromonjait, ami például a párválasztáshoz alapvető jelentőségű. 

Függőség

Ma már a munkavégzés is jelentős mértékben működhet az interneten, sőt különböző webshop-okon keresztül a bevásárlás is, tehát az ember otthon ül, és elmagányosodik. A szociális izoláció elég drasztikus személyiség-romboló hatású. Szellemi és fizikai leépülésről, személyiség-torzulásról és internet-függőségről kell beszélnünk, amit korábban viccnek szántak, de ma már egy komoly klinikai kórkép. Ez egy rendkívül veszélyes addikció, aminek három fázisát írták le: legsúlyosabb eset, amikor az illető már fantáziál, álmodozik az internet-használatról, szorongatni kezd és súlyosan depressziós lesz, ha nem fér hozzá; enyhébb változat, amikor a mindennapi teendőinket, a személyes kapcsolatainkat hanyagoljuk el az internet miatt; a legenyhébb pedig a kontroll-zavar, amiben a társadalom jelentős része már érintett – én is -, ez annyit jelent, hogy az eltervezettnél több időt töltünk a számítógép előtt.

Az agy nem hazudik 

Pécsett, az egyetem MR-központban Janszky és munkatársai megvizsgálták az internet-függők agyát, és összehasonlították a nem internet-függőkével. Drámai változásokat tapasztaltak: az automatizmusokért, sztereotip mozgásokért felelős agyi központok megnövekedtek, velük együtt az öröm és kielégültség-érzés központja is nőtt. Itt, ha dopamin szabadul fel, akkor érzünk örömet, kielégültséget. (Ezt az agy evolúciója azért „találta fel”, mert a fajfenntartáshoz szükséges tevékenységekkel – táplálkozás, ivás, szexualitás - dopamin-ürülést lehet kiváltani.) 

Sajnos megtanulták az emberek, hogyan lehet ezekkel visszaélni, és kémiai úton is képesek kiüríteni a dopamint: heroin, kokain, alkohol, amfetaminok vagy nikotin segítségével. Mennyivel egyszerűbb elszívni egy füves cigarettát, mint valami hasznos tevékenységgel dopamint felszabadítani: amikor például valaki keményen megdolgozik egy szakmai sikerért, esetleg megvédi a doktoriját, vagy éppen sikerül teniszben megvernie régi vetélytársát.

Az érzelmi környezet reakciója

Ugyancsak drámai változás, hogy az érzelmi kontextust adó orbitofrontális kéreg zsugorodott. Ha bármilyen eseményt elraktározunk az agyunkban, ahhoz hozzáadunk egyfajta érzelmi kontextust. Ezt az orbitofrontális kéreg végzi, aminek a zsugorodása azt jelenti, hogy az internet-függő nem foglalkozik az érzelmi kontextussal, mert már a lelki elsivárosodás útjára lépett. Az igazán drámai pedig az, hogy ezek az agyterület-zsugorodások és mások növekedése egy az egyben ugyanaz, mint a súlyos drogfüggőké. Tehát az internet-függő embernek az agya fizikálisan, morfológiailag megváltozott, és ez minőségében és mennyiségében, mintázatában ugyanaz, mint a drogfüggőé. 

Meg kell kongatnunk a vészharangot

Nem mindegy, hogy milyen az a belső világ, amihez a külső impulzusokat társítanom kell. Művészeti nevelés és katartikus élmények révén kell gazdagítanunk a belső világunkat. Itt érdemes megemlíteni a korai zenetanulás az agy fejlődésére gyakorolt rendkívül pozitív hatását. A művészeti nevelést és a rendszeres katartikus élményeket tovább lehet fokozni, ha az ember aktívan részt vesz a művészi alkotó tevékenységben, az értékteremtésben. Sokkal több időt kellene fordítani általános és középiskolákban a művészeti nevelésre, hiszen ezek által vagyunk képesek katartikus élmények átélésére. A kisközösségek létrehozása szintén erősíti a belső világunk fejlődését. 

Közösségi lét

A legjobb tehát az, amikor az alkotás, az értékteremtés közösségben jön létre: kórusélet, kamaramuzsikálás, színjátszó-körök, tánc, néptánc, költői estek, filmklubok és művésztelepek alkalmával, de a csapatsportokat is ide lehet sorolni. A közösségi lét, a szociális környezet megtermékenyítően hat az agyműködésre, fokozza a kreativitást, a művészi alkotói tevékenység pedig a rendszeres katarzis révén tartja karban az agyunkat. Mennyivel egyszerűbb a túléléshez szükséges dopaminhoz jutni zene által biztosított katarzis révén? Ez egy mindenki számára hozzáférhető, egészséges és rendkívül hatékony módja, hogy rendszeresen öröm- és kielégültség-érzéshez jussunk. Ha ezt meg tudjuk tanítani a fiataloknak, akkor nyert ügyünk van, nem fognak túl sok időt tölteni az internettel, egyszerűen nem lesz rá szükségük.  

Személyes példamutatás

Fontos, hogy nemcsak minden gyerek, de minden ember életének részévé váljon a zenetanulás és a zene. Jómagam tizennégy éves koromban kezdtem énekelni a Zámbó István által vezényelt Veszprém Város Vegyeskarában,a Lovassy Gimnázium kórusában, s bárhova sodort az élet, mindenhol kerestem magamnak egy kórust. Ha nem volt, alapítottunk egyet. Jelenleg az Ars Nova Sacra énekegyüttes tagja vagyok, klarinétosként pedig olyan jazz-zenészekkel játszhattam együtt, mint Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre vagy Balázs János, de a Hot Jazz Band-el és Vukán Györggyel is zenéltem már.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 7. számában jelent meg.)

Mesefigurák az óvoda falán

Balatoni tavas és bakonyi erdős meserészlet került a füredi Óvárosi óvoda lépcsőházának falára. A jószolgálati tevékenységeket felvállaló Rotary Club Balatonfüred-Veszprém és Mannheim Viktória "Ecsetre fel" önkéntesei július 7-én festették fel a vidám figurákat, amiket a gyerekek a következő hét első reggelén fedeztek fel.

Az egész világot behálózó Rotary szervezet 1925 óta teljesít szolgálatot Magyarországon. Napjainkban ezerháromszáznál is több magyar rotarysta dolgozik azon, hogy segítsen, támogasson rászorulókat, tehetségeket, egészségügyi és gyermekintézményeket, s tegyen a környezetért, ezáltal jobbítva a világot. A Rotary a világ legnagyobb civil szervezete: kétszáz országban 1,2 millió tagja van, tanácskozási joggal rendelkezik az ENSZ-ben, és olyan világprogramokat vitt győzelemre, mint például a gyermekbénulás elleni küzdelem. 

A Nemzetközi Rotary Club részeként egy évvel ezelőtt alakult meg a női és férfitagokat egyaránt maga mögött tudó Rotary Club Balatonfüred-Veszprém. Azóta többek között az Ecsetre fel a Gyermekekért önkéntesei és Mannheim Viktória segítségével a veszprémi Bárczi Gusztáv Általános és Speciális Szakiskola fehér falait keltették életre, vidám mesefigurák felfestésével. A sor most a balatonfüredi Óvárosi óvodán volt.

- Minden festési projektünk mögött több hetes szervezői, logisztikai munka áll – mondta Mannheim Viktória. – Hetedik éve festek, az önkénteseink újabb önkénteseket hoznak magukkal, most már közel kétszáz vállalkozó kedvű társammal dolgozok együtt az országban. Csodálatos dolog ezt a csapatot építeni és fenntartani. 

Mannheim Viktória családi érintettsége okán kezdett el egészségügyi intézményeket festeni. – A kisebbik fiam lyukas szívpitvarral született, így rengeteg időt töltöttünk gyermek-kardiológiai szakrendelőkben. A festés célállomásai eleinte gyermekkórházak és rendelők voltak, őket óvodák és iskolák követték, s ma már sok fogyatékkal élő vagy árva gyermekeket ellátó intézményektől is érkezik felkérés. 

Viktória szívét a gyermekek mosolya mozgatja. A munkája teljes mértékben ajándék a kicsiknek. – Ha az ember egyszer elkezd teljes szívéből adni, akkor azt soha többé nem tudja abbahagyni, és minél többet szeretne ajándékozni a gyermekek számára. 

Az eredetileg mérnök-közgazdász anyuka egyetemi docensként dolgozott a felsőoktatásban, s augusztusban tudományos kutatóként tér vissza a szakterületére. Sosem tanult festeni, gépészmérnök hallgatóként fogaskerekeket rajzolt az egyetemen. Ma már egyre kiforrottabb technikákat alkalmaz, a falakon gyakorolva majdnem minden hétvégén. 

- Balatonfüreden közös munkát végeztünk: én hoztam magammal az alapanyagokat, a festékeket, a Rotary Club Balatonfüred-Veszprém pedig a szállást, az ellátást és az útiköltséget finanszírozta, hogy eljussak ide Miskolcról. 

Az óvoda lépcsőházának egyik oldalára – a Balatont megidézve - egy tavas jelentek került, vidáman hancúrozó kacsákkal, békákkal és csigabigákkal. A másik oldalt pedig a Bakonyra való tekintettel egy erdő díszíti, madarakkal, őzikével és gombával. A rotarysták Balatonfüredről is várják azokat a jószándékú önkénteseket, akik a jószolgálati programok sikerre vitelében szívesen részt vállalnának.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 6. számában jelent meg.)

Cinikus, léha fráter

Praznovszky Mihály irodalomtörténész nem tartja számon a megjelent könyveit, de már legalább két tucat fölött jár. Azt vallja: nem érdemes a mennyiségen keresztül mérni egy életmű alakulását. Legújabb kötetében - nem kevés humorral fűszerezve - a füredi Savanyúvízen kalauzolja végig a virtuális vagy épp valóságos városnézőt. 

Jókai nem is szerette a bablevest - amit a Koloska-völgyben minden évben rendületlenül, ünnepélyesen megfőznek a tiszteletére -, sokkal inkább a tihanyi gardáért volt oda, meg a füredi céllövöldéért. Blaha Lujza villájának pletykái, főztje és befőttjei párjukat ritkították. A fürdőorvosok válogatott gyógymódjai között pedig ott volt a juhtejsavós savanyúvíz – ilyen és hasonló történetek is megtudhatók „a Savanyúvízről okos és érdekes dolgokat elmesélő SZÍVES KALAUZ-ban, melyben híres magyar embereket, páratlan eseményeket, válogatott recepteket és épületeket esmértető leírások olvashatók úgy, amint voltak, s amelyeket szerzett és összeszedegetett egy jeles szerző”, vagyis Praznovszky Mihály alkalmi Füred-cicerone. 

- Hány kötete jelent meg eddig?

- Ki számolja azt? Nem tudom, nem darabszámra írom őket, talán a harmincat már elértem. Az elsők 1986-ban jelentek meg, azok még Nógrád megyéhez, Madáchhoz és Mikszáth- hoz kötődtek, s ahogy átkerültem a Dunántúlra, úgy belefeledkeztem ennek a tájnak a gazdag kultúrájába. 

- A mostani könyvet miért írta? Hiánypótlás?

- Jókedvemben írtam. Van egy veszprémi nyomda (OOK Press), nekik odaadtam korábban a Mesés Füred című könyvemet, ami nem volt más, mint a Füredről megtanult, megőrzött ismereteimnek egyfajta szépirodalmi kísérlete, mert hisz nem vagyok szépíró. A többi szereplővel együtt regényesítettem Krúdyt és Laborfalvi Rózát. Van benne igaz meg nincs is, mert az irodalom már csak ilyen. A nyomda saját költségen kiadta, nekem csak el kellett adnom, hogy visszaadhassam nekik a befektetett forintokat. Ez olyannyira jól sikerült, hogy gyorsan újra kellett nyomni. Füreden is fontos kérdés kell, hogy legyen: mit adunk ajándékba az ide érkezőknek? Mindig csak egy kulcstartót vagy egy csiszolt vázát? A nyomda nyaggatásának eleget téve írom meg a folytatást, meg is van a hasonlóan mesés téma: régi szépasszonyok Füreden.

Húztam az időt, mert azt nem szeretem, amiben még nem vagyok benne nyakig, az csak kínszenvedés. Baráti felkérésre, nem hivatalból szoktam néha csoportot vezetni Füreden. Sétálunk egyet a fürdőn, és elmesélem, amit tíz-húsz éve összeraktam, és ami folyamatosan bővül. Az alapelvem az, hogy mindig olyasmit mondjak, ami nem dátum vagy építészettörténet, hanem próbáljunk meg belépni a házba, és megtudni, hogyan élt itt egykor Blaha Lujza. Picit felidézni, hogy mitől jó és aranyos hely ez, s a vendég is úgy tekintsen a házra, amiben korábban emberek éltek, szerettek, mulattak, táncoltak, fürödtek, udvaroltattak és kártyáztak. 

2018 áprilisának végén egy egyetemista csoportséta után mentem hazafelé, s eszembe jutott, hogy ezt kellene leírnom. Felhívtam a nyomdát, s azt kérdezték, hogy miért nincs még náluk a kézirat? Nagyalakú, keménytáblás és színes lett, amit az ember nem dob ki a polcról, hanem helyet ad neki. 

 - A könyvben ezt írja Eötvös Károlyról: „A híres fővárosi Abbázia kávéházban volt a törzsasztala, ahol egy évtizeden át tartotta szóval a barátait. Mesélt, mesélt, megállás nélkül. Bármit is mondott, mindenkinek el kellett azt hinnie, különben megvolt a harag. S persze mindent tudott, s mindenkinél jobban tudta”. Maga is így van ezzel?

- Hogyne. A meséit ő is megírta, s ránk vár a feladat, hogy kiszedjük: mi igaz belőle – s mennyire torzított valóság az -, és mit talált ki ő. Az anekdotát nem lehet ellenőrizni, az helyben születik, formálódik és megy tovább másokhoz. Nálam is így van: a Mesés Füred épp arra volt kísérlet, hogy amit tudok például Krúdyról, az hogyan tudom „megKrúdyasítani”, abban a stílusban, kicsit az ő szereplőivel, de mégis azokkal a tényekkel, hogy itt járt, hol lakott és miket csinált. A mostani könyvben is források alapján dolgoztam, de a tollam nekem is megszaladt néha, s kerítettem egyet a történeteken. Hozzáfűztem a véleményemet például ahhoz, hogy a két legenda közül én melyikre voksolok. Sok hamisságot nem toldottam hozzá, de az egésznek van egy meseszerű jellege. Nem kell belőle szakdolgozatot írni, hanem érezzék meg a helynek a varázsát, ami ebben az ötszáz méteres sétában benne van, Jókaitól Jókaiig. 

Ahhoz, hogy az ember bátran írhasson ezt-azt, ahhoz sokat kell olvasnia, ami mind hozzáférhető. Kitűnő helytörténeti könyvek vannak Füreden! Tóth Bence Tamásnak például van egy több száz oldalas, nagy kézirata az Anna-bálok történetéről. Zömében követi a sajtót, a forrásokat, s megengedte nekem, hogy belenézzek. Eddig nem ismert történeteket keríthettem elő belőle. Ezek mind tények, az olvasók pedig szeretik hozzá a mesét: megbolondítva a bálokat, a zenészeket, a bolondos figurákat, Jókait. Belefűztem olyan anekdotákat, amik nem is itt estek meg velük, de nagyon jól mutatnak e helyen. Ezek olyan vándor-dolgok, mint például a Füred-Tihany viszály az ágyúval: arról is olvastam, hogy más országokban is feltűnt vándor-anekdota, hát hadd vándoroljon tovább. 

- Vevő az olvasó a szarkazmusára, az iróniájára? Ahogy a könyvben írja: „cinikus, léha fráter, amilyen én vagyok”.

- Ha szereti a magyar irodalom humoros vonalát, akkor vevő, márpedig én ezen nőttem fel. Diákként előbb Karinthy-t szerettem, majd később Mikszáthot. Lenyűgöző az ő humoruk, csakúgy, mint Petőfié. Ez a stílus bennem van. Az alapállásom, hogy az életet csak jókedvűen lehet végigélni. Azt figyeltem meg, hogy a városnéző sétáim alkalmával a vendégek nagy része érti a megjegyzések mögötti frivolitást vagy kiszólást a jelen korra. Értik, hiszen benne élünk egy magyar valóságban, s kívánom, hogy legyen elegendő művelt olvasó, aki az utalásokat megérti. Máshogy nem is tudnám csinálni. Amit mondok, annak legyen olyan hangulata, mint amilyen ez a város. A Savanyúvízen csak jókedvű, vidám emberekkel kellene, hogy találkozzunk, akik élvezik a szépséget, a borokat, az étkeket, és a várost is vidáman járják körbe – erről szól a könyv, amit hazavihet az emlékeivel. 

- Ugyanilyen élvezettel írta?

- Igen. A korábbi könyvemet Madách és Arany János barátságáról tavaly valami hasonló lelkiállapotban írtam, pedig az egy irodalomtudományi munka volt, de ott szándékosan változtattam. Azt mondtam, hogy elegem van a száraz irodalomtörténetekből, és a gyerekek se bírják elolvasni. Amit írtam, az mind hiteles és datálható, csak ott is voltak megjegyzéseim, kiszólásaim a kettejük kapcsolatát, egyéniségét illetően. A mostani könyvben pedig tobzódtam, éreztem, hogy itt helye van más stílusnak. Hivatalos útikönyv volt már bőven, Lipták Gábor vagy Zákonyi Ferenc könyvei tele vannak tudással, hatalmas adatmennyiséggel, az más műfaj. Az én könyvemen szórakozni kell. A vendég akár itt a Blaha Hotelben, ahol most beszélgetünk, megveszi, elolvassa, jókat nevet, aztán másnap felkeresi az Anna-báli táblát, hogy tényleg nincs ott az Anna keresztnév? Miért nincs?

Addig nincs baj, míg az ember tud nevetni a saját múltján és saját magán. Ha elkezd gyűlölködni, számolgatni, méregetni, akkor annak a nemzetnek vége van. Úgy nem lehet élni. Főleg a Balaton partján, nyáron, melegben, szépasszonyok társaságában és jó bor mellett. Hiszen ez volt az élet: Jókai is ott töltötte a fél nyarat az Anna Grand teraszán, ittak, kártyáztak, beszélgettek, hát akkor csak nem fogom megírni Az aranyember modern poétikai posztmodern törekvéseit vagy jelenségeit? Ami ugye nincs is… 

Direkt írtam a könyvbe recepteket is. Én ugyan nem tudok főzni, de az adott helyszínen találtakat közreadom: Jókaiék hogy szerették a sült gardát, milyen volt Blaha Lujza fánkja, a rettenetes erejű Wesselényi Miklós hogy szerette az édességeket, vagy milyen töltött káposztát evett Déryné. Ez kultúrtörténet, de meg is főzhető. Szóval van itt szó borról, savanyúvízről, ételről, szerelemről, táncról, szerenádról, talán gyilkosságról nem, az majd egy másik könyvem lesz.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 7. számában jelent meg.)

Bakancslistás helyen énekelt Sebestyén Márta és a Szent Efrém

Zsúfolásig megtelt a tihanyi apátsági templom Sebestyén Márta és a Szent Efrém Férfikar nyári koncertjén. A kapunyitás előtt fél órával hosszú sor kígyózott a téren, az ingyenes koncertre várók a tűző napot is türelmesen tűrték. A koncert utáni vastaps jelezte: nem volt hiábavaló a várakozás, ami egyébként is jellemző a Klassz a pARTon! komolyzenei rendezvényeire.

2018 a Kulturális Örökség Európai Éve, a Klassz a pARTon! sorozat pedig az emlékév hivatalos eseménye. A fesztivál negyedik alkalommal hirdeti a klasszikus zene fontosságát, ezúttal az országhatárokon kívül is. Budapestről és Pozsonyból, a Duna-partról indultak, Keszthelyen, Balatonalmádiban, majd Balatonfüreden, egy-egy hetes koncertsorozattal folytatják, végül Rijekában, a tengerparton nyitják meg a horvátországi Rijekai Magyar Napokat (2020-ban Rijeka lesz Európa Kulturális Fővárosa).

A rendezvénysorozat házigazdája, Érdi Tamás zongoraművész vallja: „A kultúra összeköt bennünket, európai nemzeteket, segít megismerni egymást, ami a megértéshez, az egymás elfogadásához, a békés együttéléshez és egykor talán a szeretethez is elvezet. Muzsikustársaimmal ezen a nyáron is szeretnénk elvarázsolni a gyerekeket, a fiatalokat, tucatnyi ifjúsági és gyerekprogrammal strandokon, játszótereken, sőt hajókirándulásokon is várjuk őket, mert kitűzött célunk, hogy megszerettessük a klasszikus zenét, így reményeink szerint koncertjeinken felnőttként is ott lesznek. Én a klasszikusok csodálatos muzsikáján nőttem fel, korán kedvenceim lettek a legnagyobbak, nem tudok választani Mozart, Schubert, Beethoven, Chopin és Liszt között – számomra ŐK jelentik Európát”.

Magyarország egyik legnépszerűbb kórusának névadója, Szír Szent Efrém több mint 400 himnuszt írt, és zenéjének nyugtató atmoszférája folytán már életében a „Szentlélek hárfájaként” említették. A 2002-ben alakult Szent Efrém Férfikar e csodálatos bizánci örökség kutatásának szenteli működését, amiben az emberi hang, a vox humana az Istent dicsérő egyetlen „hangszer”. Sokféle személyiség egyesül ebben a kórusban, akik a mai napig rendszeresen képzik a hangjukat, legfiatalabb és legidősebb tagjuk között negyven év különbség van. Megfoghatatlan tapasztalat a muzsikájuk: egyszerre visznek messzi tájakra és lelkünk belső békéje felé.

A kórus és Sebestyén Márta régi ismerősök, több tucat helyen léptek már fel együtt, de a tihanyi apátsági templomban még egyikük sem énekelt. A világhírű énekesnő egy másik fontos örökség letéteményese, a tradicionális magyar kultúrát képviseli itthon és világszerte. Minden magyarországi díjat megkapott, amit egy művész elnyerhet és az UNESCO Artist for Peace címet is kiérdemelte. Tehetsége, képzett orgánuma és varázslatos lénye eredeti jelenséggé avatta. A tihanyi koncerten is jelen lévő édesanyja Kodály Zoltán tanítványa volt, Sebestyén Márta pedig a japán császárnak, illetve az angol és a spanyol királyi családnak is bemutatta a magyar kultúra legféltettebb kincsét, a népdalt. 

A műsoron bizánci-görög, arámi és ószláv liturgikus dallamok, görög, balkáni, dél-afrikai, hindi, ó-portugál és moldvai paraliturgikus énekek, valamint Liszt és Lvovsky kompozíciói szerepeltek.  

A Szent Efrém Férfikar tagjai: Balázs Edgár, Bubnó Lőrinc, Bubnó Márk, Bubnó Tamás, Nagy Bertalan, Oláh Marcell, Orbán Domonkos, Pechan Kornél és Tóth Péter.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2018. évi 6. számában jelent meg. Fotók: Érdi-Harmos Réka és Koszteczky László)