Most vagy soha?

 

A modern élet egyszemélyes közösségeket hozott, csaknem nyolcmilliárdan vagyunk a bolygón, a tulajdonlás dívik mindenek felett, miközben kevés kiváltságos kezében összpontosul a javak nyolcvan százaléka, akik elkülönülve élnek. De legalább a csaknem kilencmilliárd tonna műanyagunk itt van velünk, a szén-dioxidunk és a metánunk úgyszintén, a reklámok pedig további fogyasztásra ösztönöznek, holott a jelenlegi ipar egytizede is elő tudná állítani azt, amire igazán szükségünk van. Év végi vissza- és előretekintés Csányi Vilmos etológus-íróval, aki a Zsidó Kiválóságok Házában tartott előadást.

- Megjósolható az emberiség jövője?

- Tudományosan semmiféle jóslásnak nincs helye. Most ért véget az ENSZ klíma-csúcstalálkozója, ahova magánrepülővel érkeztek a résztvevők és messze alulteljesítettek. A világnak nem a több millió tonnányi szén-dioxid a legfőbb probléma – az a végső felületen jelenik meg -, hanem a fogyasztás. A szén-dioxid kibocsátásban például 17%-os részt tesz ki a ruhaipar, pedig lehet tartós ruhákat is készíteni. Az én gyerekkoromban ünnepnapnak számított, amikor nagy ritkán ruhát vettek, a cipőt pedig a suszter meg tudta javítani. Most már alig vannak suszterek, mert el kell dobni a cipőt. Kultúrát kellene váltani, amiben a tárgyak, a ruhák, a bútorok és az eszközök megbízhatóan időtállóak. Nem olyat kellene gyártani – és megvenni -, ami egy-két éven belül garantáltan elromlik, s arra kellene büszkének lenni, hogy ezt még az apám is használta. Ez sokat segítene a bolygón, de pillanatnyilag a nyomát sem látom.

- Vannak az emberiségbe evolúciós fékek kódolva, amik megakadályozzák saját magának a kipusztítását?

- Nincsenek. Az evolúció során az ember száz-százötven fős közösségekre lett optimalizálva. A kialakult emberi közösségek képesek a csoport érdekében különféle konstrukciókat, elképzeléseket létrehozni, például hogyan szerzünk táplálékot, erőforrásokat vagy hogyan védjük meg magunkat. Mindenki érti a nagy, közös célt és van benne valami része. Ez a mai napig megmaradt, épp ezt használja ki a politika és a különféle ideológiák. Van azonban egy lényegi különbség: amíg a közösség a fennmaradás érdekét szolgáló, elérhető célokat fogalmazott meg, amire az életben maradáshoz és a következő generáció létrehozásához volt szükség, addig ma a célok mesék, a hozzájuk vezető út pedig teljesen bizonytalan. Már rég nem arról szólnak, hogyan élje meg az ember az életét és miként legyenek gyerekei. Helyette a hatékonyságot és a millió tonnás termelést próbálják célnak álcázni. Az ember tehát kis csoportban – összhangban az adottságaival – jól működött, ez viszont nyolcmilliárd ember esetében megszalad. Nagy célként fantazmagóriákat állítanak elénk, amik károsan megvalósíthatatlanok és rengeteg szén-dioxid kibocsátással járnak.

- Az emberi faj tehát egy megszaladási fázisba került és kipusztulhat?

- Ebbe a fokozatba kapcsolt és közben különböző szerveződési szintek jönnek létre. Az ember individualizálódott, vagyis mindenki úgy viselkedik, mintha egy egyszemélyes közösség lenne, de efölé épültek társadalmak, államok és a bolygó egésze is. Minden ilyen szerveződés – nem tudatosan – a saját védelme, megmaradása érdekében szerveződik. A bolygó egésze egy primitív intelligencia, de számos jele van annak, hogy képes hosszú távon megoldani például a klímaváltozás problémáját. A kérdés az, hogy ez a hosszú táv elég rövid lesz-e ahhoz, hogy a változás végbemenjen. A kultúra megváltoztatása egy lehetőség, ha mindenki ezzel törődne, akkor egy-két generáció alatt véghezvihető lenne. Amíg ezzel gyakorlatilag senki sem törődik, addig várunk. De: nem dobták le a harmadik atombombát. Ez azt mutatja, hogy a globális intelligencia képes értelmes dolgokat csinálni: elhitették az emberekkel, hogy ha még egyet ledobnak, akkor az egész világ katasztrófába torkollik. A száz évvel ezelőtti éhínséghez fogható jelenleg nincs, hála a globális szerveződésnek, amit a mostani járvány idején is meg lehetett tapasztalni: a különféle országok járvánnyal kapcsolatos összefogása száz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, s egyre hatékonyabb lesz. Vagyis szerveződik egy nem hierarchikus, globális intelligencia, s lehet, hogy ez lesz a megoldás, de ez most még megjósolhatatlan.

- Ez egy mesterséges intelligencia lesz?

- Nem. A globális intelligencia nyolcmilliárd paralel, párhuzamosan kötött emberi agyból létrehozható intelligencia.

- És ehhez kell egy katasztrófa, ami cselekvési szintre emeli az emberi gondolatokat?

- Minden intelligenciának az a funkciója, hogy a szerveződésének a folyamatos biológiai létét és a szaporodását biztosítsa, alkalmazkodva az adott környezethez. Az emberiség létezéséhez olyan dolgokat kell csinálni, ami nem lokális kiscsoportok, hanem az egész szerveződés érdeke, mivel ez a kiscsoportok érdeke is egyben. A klímacsúcson is erről folyt a vita: ki-mennyi támogatást kapjon, és a klímaváltozásért felelős úgynevezett nyugati államok fizessenek a gyengébb országoknak. Hosszú idő, mire kialakul és mindenki elfogadja s be is tartja az osztozkodás módszereit. Ahogy egyre romlik a helyzet valószínűleg felgyorsul az egyezkedés, és lehet izgulni, hogy ez időben, a globális rendszer szétesése előtt megvalósuljon.

- Az említett túlfogyasztásnak lehet oka a reklámok által sugallt illúzió, miszerint ha „gazdagabb” közegben élünk, akkor boldogabbak leszünk? A végtelenségig fokozható a boldogság-érzetünk?

- Az evolúcióban minden tulajdonságnak biológiai szabályozása van és a megszaladása káros. Nem iszunk ötször annyit, mint amennyire szükségünk van és annyit tudunk enni, amennyi belénk fér. A közösség védelmével megjelent a bírhatnék tulajdonság, hogy tárgyaink, eszközeink legyenek. Amíg csak egyénileg vagy kisebb csoportban élt az ember, addig nem volt káros, ha azt gondolta, hogy az egész őserdő az övé, nem jelent meg hozzá egy evolúciós korlát. Ha valakinek nem elég két ház, hanem tíz kell, hozzá két palota, három jacht és még egy űrhajó is, az csak fantázia-birtoklás, mert akinek jachtja van, ahhoz kell legénység, kapitány, kikötők, szerződések, egy évben háromszor odamegy, és egy hétig utazik – ezt másképp is meg tudná tenni, nem kell hozzá tulajdon. Kis méretben talán előnyös volt a tulajdonlás, mostani méretében viszont rendkívül káros.

- És kulturálisan vissza kellene fogni.

- Most jelent meg Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériuma című igen jó amerikai sci-fije, ami szerint például lehet korlátozni a jövedelmeket. Ma a jövedelem aránya – a legszegényebbtől a leggazdagabbig – akár tízmilliószoros is lehet. Lehet azt mondani például, hogy egy vállalaton belül ez csak tízszeres lehet, ami még mindig nagyon sok és ettől még mindenki nagyon dolgozik, de megszűnne a legfelsőbb réteg bírhatnék-túltengése. Szigorú ellenőrzés alá lehet tenni a pénz áramlását és adóztatni, vagy megszüntetni a Kajmán-szigeteki rafinált megoldásokat. A glóbusznak együttesen kell elhatározni, hogy fekete pénz és titkos jövedelem márpedig többé nincs, a megakadályozására pedig vannak számítógépes módszerek. Ezek olyan kisebb korlátok, amit az embereknek el kell tudni viselni. Előbb-utóbb rá fogunk kényszerülni, kérdés, hogy elég gyorsan jön-e ez el.

- Elég sok félreértés övezi a klíma-kérdést.

- Épp a napokban Bálint Csanád nyelvész kollégánk írt arról, hogy a nyelv segítségével fedik el a valós helyzetet azok, akiknek ez az érdekük: az üvegházról például mindenki azt gondolja, hogy egy kellemes, meleg hely, de itt pokol lesz, nem kellemes üvegház, tűzforróság, szárazság, vihar és más effélék. Tehát nem klímaváltozásáról kell beszélni, hanem klímakatasztrófáról, mert nyolcmilliárd ember katasztrófaként fogja megélni. Akik épp a karácsonyi ajándékaik vásárlását tervezik, azok ügyelnek a szén-dioxid kibocsátására, miközben rengeteg dolgot összevesznek. Azt kell nekik mondani: emberek, csak egy jelképes, pici dolgot vegyetek karácsonyra, mert ez kell a klímakatasztrófa megállításához. Nem azt, hogy vásároljatok nyugodtan, aztán majd csökken a szén-dioxid termelés. Arra kell rámutatnia a kultúrának, hogy itt valami szörnyű dolog történik.

- A felnövekvő nemzedék felkészíthető arra, hogy mi vár rájuk?

- Meg kell változtatni a nyelvet, felmutatva az ok és okozati láncot, ahol a végén van a szén-dioxid, az elején pedig az, hogy új cipőt akarsz a régi megjavíttatása helyett. Ezt sokszor el kell magyarázni mindenkinek, mindenhol. Más út nincs.

- Javíthatja a helyzetet, ha több nő kerül döntési pozícióba?

- Meggyőződésem, hogy igen. Települési vagy országos döntéshozói szerveknél alapból ötven százalék hölgy kell, hogy legyen, mivel a társadalom fele is hölgy. Nem lehet azt várni, hogy szociális problémákat férfiak oldjanak meg. Nem tudják megoldani, mert nem érzik, nem tudnak ráhangolódni. Rendkívül primitív közösségekben vadászni, háborúzni valóban jobbak voltak a férfiak, de most, amikor békésen, nyugodtan kellene élni, a hölgyekre van szükség. Ez nem tükröződik a politikában, ami hosszabbítja, elkeni a megoldásokat.

- A klímacsúcson is ez az elkenés volt tapasztalható.

- Kimutatták, hogy hány száz vezető érkezett magánrepülővel. Könyörgöm, ha a klímakatasztrófa megakadályozását célzó beszélgetésre valaki magángéppel érkezik, azzal azt demonstrálja, hogy eszébe sem jut a saját, személyes szinten történő cselekvés. Repüléssel gyorsan meg lehet oldani sok mindent, de nem kell mindenkinek repülni, nem kell minden évben sok tízezer kilométeres távolságra menni ahhoz, hogy valaki jól érezze magát, ami ismét kultúra kérdése. Ha nyolcmilliárd embernek joga van egyszer látni Párizst, akkor kiszámítható, hány millió embernek kell naponta Párizsba mennie mondjuk negyven év alatt, ami nonszensz. A státuszcélokat úgy kell szervezni, hogy az elviselhető teher legyen a bolygó számára, márpedig a tömeges utazások nem elviselhetőek.

- Napjában többször lehet találni rendkívül olcsó ajánlatokat.

- Mivel vissza kell fogni a fogyasztást, teljesen értelmetlen dolog engedni, hogy mindenki hülyeségeket hirdessen, ezzel ösztökélve a vásárlást. Ha valakinek szüksége van valamire, azt megtalálja. A hirdetések betiltása nagy lépés lenne ahhoz, hogy a fogyasztás csökkenjen. A televíziókban negyedóránként tíz percen keresztül értelmetlen dolgokra akarják rábeszélni az embert, ami árt a klímának. A televíziók más forrásból történő finanszírozása megoldható dolog: évtizedeken át nem volt hirdetés a televízióban, mégis volt televízió.

- A turizmus mérséklése is jót tenne a bolygónak.

- Nem azt mondom, hogy otthon kell ülni, kell a kirándulás és a szórakozás is. A mértéktelen formákat kell megszüntetni. Ha valaki nagyon szeretne elmenni egy helyre, könyvet akar róla írni, vagy egész életében ez a legfontosabb, akkor menjen. A probléma azzal van, amikor milliókat visznek el, s nem azért mennek, mert ott jól érzik magukat, hanem hogy elmondhassák: ők is ott voltak. Semmit nem fognak látni, mert előtte ismereteket kellene gyűjteni. Egy múzeumi élmény akkor alakul ki, ha ismeri például a festőket, s a megalapozott ismeretéhez kap egy konkrét látványt. Hány képtárlátogatónak van meg ez a konkrét ismerete? Televízión, interneten, videón minden ismeretet sokkal kényelmesebben lehet befogadni, mint odamenni az adott helyre. A kultúra propagálja, hogy otthon is megy ez, és ha el akar menni valaki, az viszont legyen drága, kelljen érte megdolgozni. Ne legyen státusz-szimbólum, hogy ott voltam és láttam, hanem megnéztem a televízióban, emlékszem rá és be tudok számolni róla.

- A választott otthonuk, a Balaton is státusz-szimbólummá kezd válni.

- Ez is kultúra kérdése. Ha az emeli a státuszt, hogy két-három helyen is legyen nyaralóm, akkor annak vannak következményei. Túl sok embernek van már lehetősége arra, hogy két-három nyaralója legyen, ugyanakkor az ország 20-30%-nak nincs teljesen biztosítva a napi étele. Ezeken változtatni kell. A státuszoknak rendkívül fontos szerepük van az emberi életben, ez biológia, nem lehet rajta változtatni, de azon már igen, hogy mi legyen a státusz-szimbólum: mekkora mamutot tudok leütni vagy mekkora céget tudok megvásárolni. A mamutok kihaltak, a nagy cégek megvásárlása pedig tönkreteheti a bolygót.

- A Balatont is?

- A Balatont is. Épp most olvastam a tihanyi építésztől, hogy modern időket élünk: a mezőgazdasági területeket nyaralóövezetté kell változtatni, a nyaralóterületekből pedig lakóterületeket. Drágább lesz minden, boldogan adják el a mezőgazdasági és nyaralóterületeket olyannak, aki még többet fizet értük. Kapitalizmus van, elfelejtik naponta hangsúlyozni, hogy kizárólag a pénz szabályozza a kultúra tevékenységét, ami probléma.

- A kapitalizmus helyett más rendszert kellene kiépíteni?

- A kapitalizmust kell megszelídíteni és úgy megváltoztatni, hogy túléljük vele a bolygó klímaproblémáit. Kis méretben nagyon hatékonyan szervezte az emberi életet a kapitalizmus, nagy méretben viszont romlásba vezeti az emberiséget. Óriási szén- és olajtelepek illetve tulajdonosok vannak, akiknek nem lehet azt mondani, hogy tönkremegy a bolygó, ha nem hagyják abba a kitermelést, mert akkor hihetetlen vagyonok nullázódnak le. A tulajdonnal, a pénzzel, a tőkével és a bankokkal alapvető problémák vannak. Nem feltétlenül kell kommunisztikus világban gondolkodni, mérsékeltebb szabályozással a kultúra is meg tudja oldani ezeket a kérdéseket.

 

Csányi Vilmos etológus, író, 86 éves, Széchenyi-díjas biológus, etológus egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe az állati és emberi viselkedés, valamint biológiai és kulturális evolúciós kérdései. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen 1958-ban szerzett vegyész diplomát, majd az akkori orvostudományi egyetem orvosi-vegytani intézetének munkatársa lett. 1973-tól az ELTE Természettudományi Karán a magatartás-genetikai laboratóriumban kezdett dolgozni egyetemi tanári beosztásban, később az általa szervezett Etológia Tanszék vezetője volt 2000-ig. Több, mint kétszáz tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője és közel ötven könyvet írt. Jelentős tudománynépszerűsítő és publicisztikai munkássága is, a kétezres évek második felétől pedig szépirodalommal is foglalkozik. Munkáit elsősorban magyar és angol nyelven adják ki. Jelenleg feleségével, Évával és Janka kutyával Balatonalmádiban él.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2021. decemberi számában jelent meg.)

Mese, mítosz és história

Meseszerű fantáziavilág, zsúfolt, csipkeszerűen beterített képek, amik gondos, aprólékos, kitartó kézi munkával készültek. A művészet gyönyörködtető hivatásának felvállalása egy problémamentes, idilli álomvilágban – így is jellemezhetnénk a Vaszary Galéria Mese, mítosz, história - Archaizálás és mágikus realizmus az 1960-70-es évek magyar művészetében című kiállítását, amit kurátorként Révész Emese művészettörténész jegyez.

A Vaszary Galéria kínálatában szerepel egy fotókiállítás, ami a várossá válás ötven éves évfordulójának állít emléket, jól értelmezhető képek segítségével. Itt minden az, aminek látszik, nem több és nem is kevesebb. A Szöllősi-Nagy András – Nemes Judit gyűjtőházaspár anyagából készült Praeludium című tárlat konstruktív, geometrikus, konkrét alkotásai az ábrázolás minimális eszköztárást sorakoztatják fel, együttgondolkodásra és jelenlétre késztetve a közönséget. A Mese, Mítosz, História című kiállítás ennél is tovább megy: az aprólékos ábrázolásokkal teli alkotások türelmet igényelnek, elrepítve a szemlélődőt a hatvanas-hetvenes évek világába, amikor még a televízió is csak nyomokban létezett Magyarországon, a gyermekek képi világának formálásában pedig a könyvillusztrációkon keresztül jelentős szerepet vállaltak a szcéna meghatározó képzőművészei.

Mintha könyvtárba lépnénk: az alkotások valójában kötetek, amikről kedvünkre olvasgathatjuk a történeteket. Elég csak a valóságtól szabadulni, elrugaszkodni majd repülni készülő Ikarosz történetét felidéznünk. A hatvanas-hetvenes éveket, vagyis a Kádár-kort részben a hivatalos szocialista művészet, részben pedig az avantgárd jellemezte, azonban létezett egy köztes tér, amiben nem jelenik meg sem az ideológiailag elkötelezett drámai pátosz, sem a direkten politizáló, nyugati trendekhez igazodó avantgárd látásmód vagy a természetelvű realizmus.

Nem egy jól körülhatárolható alkotói csoportról van szó, s a tisztánlátást az is nehezíti, hogy egyes életművek méltó művészettörténeti feldolgozása még várat magára. Ennek okán még inkább felértékelődik az a tevékenység, amit Révész Emese művészettörténész folytat, a képalkotás archaizáló realizmusát, annak mágikus realista ágát beillesztve a korszak művészetének áramába.

- Ezek az alkotók a pártállam kulturális érdekköreitől, a szocialista jelentől távol teremtették meg egyéni álomvilágukat, mítoszok és mesék történeteiből szőtt alternatív valóságukat – hangsúlyozza a füredi tárlat kurátora. – Mágikus realista műveiken a hétköznapi valóság részleteit csodaszerű elemek járják át, kaput nyitva valóság és képzelet között. Jellemző rájuk a tárgyi elemek irreális halmozása és lényeges szempont a mesemondás, az elbeszélés narratív fonala. Szereplőik a jelentől távol, mitikus, időtlen térben mozognak, problémamentes, idilli ellenvilágot alkotva. Előszeretettel archaizáltak, azaz követték a művészet klasszikus történeti korstílusait, főként a középkor és a reneszánsz képi elemeit.

Ahogy Berki Viola megfogalmazta a jelenkor valóságos világából való kilépés, vagyis az eszképizmus alapgondolatát: „Azért kezdtem el rajzolni, hogy legalább a képeimen elérjem azt a valóságot, amiben nem élhetek a valóságban”. Ezekre az alkotásokra jellemző a dekorativitás, a stilizálás, a népművészet vagy a naiv művészet látásmódjának a követése. Az alkotók számára fontos a műtárgy mesterségbeli kidolgozottsága, nem idegenkedtek az iparművészeti jellegű tárgyaktól sem. Közülük többen dolgoztak a művészi grafika tradicionális, nagy szakértelmest igénylő technikáival: Kondor Béla és Gross Arnold például rézkarcokat, Rékassy Csaba rézmetszeteket, Ágotha Margit pedig fametszeteket készített.

- Élvezhető, esztétikailag igen magas fokon, virtuóz mesterségbeli tudással megformált alkotások ezek – állítja Révész Emese. – Figurálisak, elbeszélők, sok szimbólumot találunk rajtuk, és szívesen utalnak vissza a régebbi korok művészetére. Alkotóikat hidegen hagyta az absztrakció, ismerték, de nem követték a pop art Kelet-Európába is beszűrődő irányzatait, viszont sokkal inkább izgalomba hozta őket a reneszánsz, Bosch, Dürer és Piero della Francesca művészete, a nagy klasszikusok alkotásai. Formailag, technikailag és motívumaikban is egy emelkedett visszatérést közvetítenek a múlt felé. E tekintetben talán Kondor Béla munkássága a legismertebb, akinek 1956-os diplomamunkája egy Dürer-stílusú sorozat volt a Dózsa felkelésről, frissen, elevenen és újszerűen. A hagyomány szabad választása sugárzott belőle. Ő maga választotta ki az előképeit, vegyítve azt saját stílussal, szürrealizmussal, expresszivitással és álomszerű víziókkal.

A korszak művészetének ebben a rendkívül gazdag szeletében meghatározó a grafika, de festői életművek is kapcsolhatóak ide Pekáry István, Berki Viola, Galambos Tamás vagy Szabó Vladimir személyében. A füredi kiállítótér hármas tagolásából ered a kiállítás három felvonása: mese, mítosz és história.

- Mítosz címszó alatt olyan műveket láthatunk, amik az antik és keresztény mitológia feldolgozásai. A kor művészei dúskáltak ezekben a témákban. Megannyi Jónás, Noé és Lót-történet született különböző alkotóktól. A kiállításon láthatunk teremtéstörténeteket, a középpontban pedig az Ikarosz-történet áll, ami több szempontból is fontos volt a kor művészei számára. Számtalan verzióban rajzolt Ikaroszt Kondor Béla és Rékassy Csaba, de Hajnal Gabriella szőnyege is ehhez a mítoszhoz tartozik, aminek a középpontjában Daidalosz áll. Az apa, aki egy kézműves, sőt: a mitológia szerint az első képzőművész, akin keresztül egy művészi önarcképet is meg lehetett rajzolni. Őt ábrázolja Rékassy Csaba, aki a XX. század végén készít rendkívül munkás, nagy fizikai kitartást és hihetetlen pontos vonalvezetést igénylő rézmetszeteket – hívta fel a figyelmet a kurátor.

Az Ikarosz történet másik olvasata a szabadulásról, a menekülésről, a repülésről szól, ami a kiállítás vezérfonala. Ikarosz kimenekül a labirintusból, ami a szocialista blokkban metaforaként is értelmezhető: a kelet-német lipcsei kör például újra és újra visszatért ehhez a témához. Van olyan verzió is, ahol a berlini falon keresztül menekül Ikarosz. Másrészt elszakadást is jelent a valóságtól, a jelentől és menekülést egy álomvilágba.

A kiállítás másik tematikus egysége a história: az ide beválasztott műveken keresztül megláthatjuk, hogy a köztes tér alkotói hogyan tekintettek a múltra és a történelemre. 1971-ben volt egy nagy Dürer emlékkiállítás a Szépművészeti Múzeumban, a művész születésének ötszázadik évfordulója alkalmából. Több száz, magyar alkotók által készített mű jelent itt meg. A mostani füredi válogatás is jól mutatja a nagy reneszánsz elődhöz fűződő viszont. Az ezt követő, 1972-es Dózsa emlékkiállításból is láthat alkotásokat a füredi közönség, amiken keresztül érzékelhető, hogy a művészek a nagy történelmi hősökhöz meglehetős iróniával, groteszk módon viszonyultak. A groteszk ábrázolás a kiállítás harmadik egységében, a mesében is megjelenik, aminek a középpontjába a színpad, a bábszínház, a cirkusz és a vásárok világa került. A világ csupa alternatív valósága, elrajzolt, fura bábokkal, ami szintén egyfajta kilépés a mindennapokból. Akárcsak a műterem is, ami ugyancsak egy autonóm, saját világ.

- A kiállítás bizonyos értelemben könnyen értelmezhető, hiszen egy figurális, elbeszélő művészetről van szó, ami türelmet feltételez. Böngészésre szántuk, aki tud, az hozzon magával nagyítót, hogy a grafikák apró részletei is láthatóvá váljanak. Olyan kor alkotásai ezek, ami lassulásra készteti a szemlélőt. Szánjunk több időt rájuk, mint egy közösségi médiában elénk kerülő felvételre. Másrészt az itt bemutatott alkotókra jellemző volt a műveltség, a klasszikus értelemben vett olvasottság: jártasak a mitológiában, a klasszikus irodalomban Shakespeare-től a kortárs irodalomig. Sokan illusztrálnak is közülük, például Würtz Ádám, Gyulai Lívius vagy Kass János. Az ő képi világuk feltételezi a néző részéről azt az alapműveltséget, ami Közép-Európában elvileg minden gondolkodó embernek sajátja – teszi hozzá Révész Emese.

- Az én korosztályom ezeken a grafikusokon nőtt fel, személyes kedvencem volt például Az ébenfa ló című mesekönyv Würtz Ádám illusztrációival.  – ezt már Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője mondta azon a tárlatvezetésen, amit a kiállítótérben a Kulturális Örökség Napjai keretében tartott szeptember 18-án. – Ebben a rendkívül fogékony korszakban erősen összefonódik a gyermeki képzelet a könyv képi világával, így történhetett, hogy a korosztályom ezeken a rajzokon tanult meg látni és elképzelni dolgokat. Az azonban már gyerekfejjel is lehetet érezni, hogy ebben a világban van valami szomorkás és ijesztő, ami nincs teljes összhangban a pillangó módjára gondtalanul repkedő gyermeki képzelettel.

Topor Tünde szerint a hatvanas-hetvenes évek meglehetősen kemény korszakában nem véletlenül választották az alkotók a végtelenül aprólékos, régi grafikai technikákat. – A rézkarc és a fametszet sokszorosításra szolgált: a képek, kompozíciók így már nem csak a leggazdagabbak között és a pápai udvar régiójában terjedhettek. A XX. század végén, amikor már bárki festhetett, rendkívül érdekes, hogy valaki visszanyúl ehhez a kizárólag otthon végezhető, komoly odafigyelést igénylő technikához. Csak azon kevesek alkalmazták, akik nem akartak a nyugati áramlatokra figyelve haladni, vagy akik nem akartak erőteljesen kritikusai lenni a kor elfogadott művészetével és társadalmi rendjével szemben. Ezek helyett érdekelte őket a saját hagyományuk, a képzeletviláguk, és volt olyan mesélőkedvük, ami az irodalmi műveltséggel is összefüggött. A külső világnak a kizárása, az eszképizmus itt ugyanaz, mint ami megfigyelhető a szecesszióban vagy a Nemzeti Galéria legutóbbi, preraffaelita kiállításán, tisztaságot, rendet és mesterségbeli tudást felmutatva – tette hozzá a főszerkesztő.

Akik a 2022 Vízkeresztjéig tartó füredi kiállításra betérnek, azok a valósággal egységben ábrázolt meseszerű fantáziavilágban találják magukat, ami maga a mágikus realizmus. Zsúfolt, csipkeszerűen beterített képek között, amik gondos, aprólékos, kézműves jellegű technikával készültek. Kevés dráma és pátosz, helyette romantika és groteszk hangnem. Tisztes távolságtartás a jelenhez kötődő témákkal kapcsolatban, kerülve a közvetlen politikai állásfoglalást. A művészet gyönyörködtető hivatásának a felvállalását problémamentes, idilli ellenvilágok teremtésével. A kiállítás kísérő látványelemei Ábrahám Anna képzőművész munkái, térben elhelyezett léghajói Gross Arnold mesevilágát tágítják ki.

(Az írás a Balatonfüredi Napló 2021. októberi számában jelent meg.)

Hommage á Barcsay

Barcsay Jenő a XX. század megkerülhetetlen képzőművésze, a magyar konstruktív festészet iskolateremtő mestereként folyamatos hivatkozási alap. Hatása harminchárom évvel a halála után is elementáris. 

 

A művészethez közel lépő ember a világ bármely pontján bízvást kezébe veszi Művészeti anatómia-kötetét, ami az e témájú akadémiák alapműve. Számos idegen nyelven és sok kiadásban jelent meg ez a tudományos alaposságú szakkönyv, aminek képtáblái önálló művészi rajzok. Az első kiadás 1953-ban látott napvilágot. Barcsay rajztudását Leonardo da Vinciéhez hasonlították, s feltehetően azért cipelte haza és kezdte rajzolni az iskolai csontvázat, hogy ne kelljen a kor szellemének megfelelő megrendeléseket elvállalnia. Ez a hozzáállás, a saját művészetének való alárendelődés a magánéletében is meghatározó volt, hisz sosem házasodott meg, a széles családot, a meleg emberi közösséget tanítványai jelentették számára.

 

Egyéni, senki máséval össze nem téveszthető stílusa az anatómiai atlasz megjelenésekor már létezett: szigorú szerkezeti elemekkel és élénk koloritokkal a konstruktivizmus egy sajátosan magyar változatát alakította ki, kiterjesztve figyelmét a keretezésre is. Tanítványai között ott volt az a Klimó Károly, aki október 1-én megnyitotta a veszprémi Vass Gyűjtemény Hommage á Barcsay kiállítását. Klimó Károly is aláhúzta mestere etikai tartását, aki a Rákosi-diktatúra idején is bátran ragaszkodott művészi függetlenségéhez: a háború előtt inkább egy iparitanonc-iskolában tanított, csakhogy ne kelljen elfordulnia az önmaga elé állított mércétől, s erős hajlama, képessége volt a művészi megújulásra.

 

Mély tisztelet, hódolat, azaz hommage. Barcsay 1988-ban bekövetkezett halála után Gyarmathy Tihamér megrázó erejű, In memoriam Barcsay című képe láttán – ami tán épp Barcsay földi maradványainak sírba tételét ábrázolja - Vass László műgyűjtő kérte fel az alkotótársakat Hommage á Barcsay műveik elkészítésére. 

 

A művészettörténeti jelentőségű vállalásra olyan művészek válaszoltak, mint például Bak Imre, Balogh László, Véra Cardot, Deim Pál, Fajó János, Gyarmathy Tihamér, Haász István, Hajdú László, Hencze Tamás, Hetey Katalin, Konok Tamás, Lantos Ferenc, Marosán Gyula, Maurer Dóra, Vera Molnár, Nádler István vagy Paizs Péter. Voltak, akik Barcsay vörös-földbarna színeit ragadták meg, míg mások saját területükről merítkezve készítették el hommage-alkotásaikat.

 

Az 1990-es szentendrei hommage-kiállítás után Barcsay születésének centenáriumán, 2000-ben rendezett hasonló témájú tárlatot a veszprémi Művészetek Háza Csikász Galériája, ahova a Vass Gyűjtemény darabjai mellett a szentendrei Barcsay Múzeum kollekciójából is válogattak. A 2021. évi anyag kizárólag Vass László gyűjteményének műveiből állt össze, amik az átkeretezéssel új hangulatot közvetítenek.

 

 

Barcsay éber figyelemmel tekintett a világ változásaira, aminek vetülete az alkotásain jelent meg, művei pedig beépültek a világ alakuló, formálódó művészetébe. Ezt a művészi aurát ismerték fel azok a fiatalok, akiknek példát szolgáltatott Barcsay. A hiteles művészi pálya azonban nemcsak a tanítványok törekvéseit formálta, hanem Vass László magángyűjteményének jellegzetes karakterét is. – Amikor kezdő gyűjtőként az idős Barcsay műtermében megláttam kései alkotásait, mélyen elgondolkodtam: egy ilyen idős ember megelégszik azzal, hogy ezekkel az egyszerű motívumokkal fejezze ki magát – emlékezett a kezdetekre Vass László, akinek nemzetközi kitekintései során is igazodási pontként megmaradtak a Vass Gyűjtemény első helyiségében ma is látható Barcsay művek.

 

S hogy miért nem mindegy, hogy Barcsay képén hol húzódik a vízszintes csík, ami fölött szürke, alatta fekete szín látható, s mitől kerül a kép egyensúlyba? Minimális ábrázolása ellenére mitől jelent minőséget? Ezek azok a kapaszkodók, amik mentén Vass László teljes gyűjteményét felépítette, a múzeum létrehozásával pedig felhelyezte Veszprémet a nemzetközi művészeti térképre.

 

Hommage á Barcsay

Művészetek Háza, Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény

2021. október 1-től 2022. január 31-ig

Kurátor: Hegyeshalmi László

Vesztésre állunk, de még van visszaút

Vajon hol a határ, hol billen át a környezeti fenntarthatóság, magával sodorva az emberiséget? Vagy már át is billent, és bizonyos folyamatok nem visszafordíthatóak? A vészcsengőt most Szöllősi-Nagy András hidrológus nyomja meg, aki vezető beosztásban dolgozott az UNESCO-nak, az ENSZ-nek, számos külföldi egyetem vendégprofesszora és rektora volt, jelenleg pedig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víz- és Környezetpolitikai Tanszékének egyetemi tanára.

- Kevésbé ment át a köztudatba a központi probléma, miszerint egyszerűen nem fenntartható, ahogy lokálisan és globálisan üzemeltetjük a környezetünket. Nem hosszabb, mint száz év távlatában riasztó tendenciák következnek be: 2120-ban az emberiség létszáma 12 milliárd lesz, ami épp az átbillenési pontot jelenti, ahonnét már nincs visszatérés. Nem csak a környezeti rendszereinket szennyezzük el, hanem ezek az ökológiai rendszerek képtelenek lesznek magukat fenntartani, visszafordíthatatlanul degradálódnak, magukkal rántva az emberi civilizációt is.

- Ez elég pokoli szcenárió… térdre-imára?

- Ez egy nagyon valós forgatókönyv, amit seregnyi szimulációs vizsgálat igazol. Az egyik meghajtó a népesség-növekedés nyomása. Lehet azt mondani, hogy Magyarország ez alól kivétel, mert épphogy csökken a népessége, ám nem tudjuk kivonni magunkat a globális folyamatok hatása alól. A migráció eleddig zömében korrupt politikai rezsimek, háborúk és a szegénység miatt történt, a vízhiány pedig környezeti migrációt fog eredményezni. Afrikában hat migráns közül öt a kontinensen belül mozog - a Szahel átmeneti zónából, ahol akár tíz évig sem esik eső, utána pedig özönvízszerűen -, egy pedig eljön Európába. A klímaváltozás miatt ez a helyzet romlani fog, ami mintegy rárakódik a népességnövekedés hatásaira.

- Az valós szám, hogy a népességváltozásból származó hatások az összes változás nyolcvan százalékát teszik ki, és húsz százalék a klímaváltozás számlájára írható?

- Igen, nagyjából ez az arány a két fő meghajtó között. És ez Magyarországot is érinteni fogja. A keleti régió, a Tiszántúl időben és térben még inkább ki lesz téve aszályoknak, Pannóniában pedig nedvesebb lesz az éghajlat. Olyan jelenségekkel kell majd számolnunk, mint ami tavaly Dél-Magyarországon a Rinya-patak villámárvize volt. Az árvíz vasúti töltéseket mosott el, utakat mosott alá és hidakat rongált meg. Vagy tekintsünk Németország felé, Európa legiparosodottabb és leggazdagabb országában a július közepi árvíz következtében egy éjszaka alatt százötven ember halt meg, ami a német kultúrában felfoghatatlan. Európa szívében vannak olyan települések, ahol az árvíz következtében a mai napig nincs gázszolgáltatás.

- Az ipari forradalom óta gyorsult fel a változás?

- Igen, kimutathatóan duplán exponenciális növekedés történt a népességben, illetve annak hatásaiban. A XX. század elején kétmilliárd ember élt a Földön, a század végén hatmilliárd, miközben a vízkiemelés meghatszorozódott. Tehát kinyílt egy olyan olló, ami nem fenntartható. Erről fog szólni november végén a magyar köztársasági elnök által összehívott Planet Budapest világtalálkozó, ahol a vizes témákat fogom össze. A központi elem itt is a víz lesz, ami a szegénységgel, az energia- és élelmiszerbiztonsággal, az egész planéta fenntarthatóságával szorosan összefügg.

- Mi a helyzet a Balatonnal?

- Attól tartok, hogy a profit által motivált mohó, kapzsi építési láz vissza fog lőni. A vízminőséggel már most problémák vannak. A tó elérkezett terhelhetősége határáig. Az egész országban a Balatonnak van a legnagyobb vízgyűjtője, amit három vízügyi hatóság adminisztrációja kezel. Csak politikai akarat kérdése egy integrált balatoni környezet- és vízügyi hatóság alá rendelni a tavat és annak fenntartható üzemeltetését.

- Miben fog megnyilvánulni, hogy a tó a terhelhetősége határára ért?

- A lopakodó katasztrófa bekövetkezése napra pontosan nem jelezhető előre. A meredek szikla fölött ha kidugjuk a fejünket, akkor még semmi baj nincs, ha a derekunkig hajolunk, akkor már kicsit billegünk, s ha egy kicsit tovább mozdulunk, akkor belezuhanunk a szakadékba. A rendszerek katasztrofális összeesése így zajlik le és nagyon gyorsan. Időnk egy részében a Badacsonynál lakunk, észbontó, amilyen építési lázat észlelünk a környéken. Az ingatlanmágusok profithajhászása erőből történik és konzultáció nélkül szorítja vissza a helyi lakosság érdekeit és kultúráját. A félreértések elkerülése érdekében jegyzem meg, hogy ez nem egy bolsevik szöveg, hanem annak az aggodalomnak a kifejezése, miszerint ez így tovább nem megy. Egyszerűen nem fenntartható.

- A globális klímaváltozás meg nem változtatható részéhez maximum alkalmazkodni lehet, de mit tehetünk lokálisan?

- A planetáris természeti folyamatok következtében a Föld klímája négymilliárd éve folyamatosan változik. Azonban az ipari forradalom óta erre rárakodik egy nem természetes, antropogén eredetű változás. Az atmoszférába engedett üvegház hatású gázok egyfajta záró réteget képeznek, mintha egy üvegbúra lenne a Föld fölött. A beérkező sugárzás jókora része, aminek eddig nagyjából harminc százaléka visszapattant a világűrbe immár nem tud abban a mértékben visszapattanni, mert találkozik az üvegfallal, ahonnét egy része ismét a Föld felé veszi az irányt. Ez melegíti az atmoszféránkat, aminek a következtében több lesz a párolgás, nagyobb a csapadékképződés valószínűsége, megnő a lefolyás és gyakoribbak lesznek az árvizek. Tisztán statisztikai alapokon bizonyítható, hogy az eddigi száz éves árvizek ma már húszévente fordulnak elő, ami alapvető változás.

- A múlt század húszas-harmincas éveitől érzékelhető a változások felgyorsulása?

- Így van. Onnantól kezdve csak a természetes változással nem tudjuk megmagyarázni a hidrológiai ciklus gyorsulását. Az igen összetett diplomácia tárgyalássorozat eredményeként elfogadott párizsi klíma-megállapodás értelmében a kormányok kötelezettséget vállaltak arra, hogy a XXI. század végére a hőmérséklet ne emelkedjék 1,8 Celsius foknál többel, mert akkor az átbillenési pont átlépésével már nem lesz visszatérési lehetőség. Két módon lehet ezt elérni: az egyik a mitigációs út, vagyis visszafogjuk az üvegház hatású gázok kibocsátását, aminek a hatása – a rendszer tehetetlensége okán - csak hosszú idő múlva válik érzékelhetővé. Vagyis marad az adaptáció, a helyzethez való alkalmazkodás. Ha nincs víz, akkor mi megyünk oda, ahol víz van, vagy oda visszük a vizet, ahol mi vagyunk. Az adaptáció a vízen keresztül, a víz által történhet meg.

- Sokan legyintenek, hogy ez csak néhány tudós véleménye.

- Félő, hogy nem csak a „tojásfejűek” akadémiai huhogásáról van szó. A kérdéskörben elég masszív konszenzus alakult ki az elmúlt húsz évben. Nem nehéz belátni, hogy nem a pénz és a profit a legfontosabb kérdés, hanem az életfenntartó rendszereink fenntarthatósága, amik valódi krízishelyzetben vannak. Tudniillik, ha ezek a rendszerek összeesnek, akkor nem lesz miről vitatkozni, mert következményként pénzügyi rendszereink is összeesnek. Ha például felettébb barbár módon építünk a Balaton mellett egy nyolcemeletes szállodasort, amiatt sok ember bajba kerül, mert a tó ökológiai állapotát potenciálisan romboljuk. Lényegi kérdés egy, a társadalom által elfogadott koncepció, ami a környezet fenntarthatóságát helyezi a fejlődés középpontjába. Eddig a fejlődés csak arról szólt, hogy valaki minél gazdagabb legyen, és társadalmi nyugalom uralkodjék. A fenntartható fejlődés három oszlopa: a társadalmi fenntarthatóság – vagyis ne legyen belső nyugtalanság, forradalom vagy háború -, a gazdasági fenntarthatóság, azaz ne essenek össze a financiális rendszereink és a környezeti fenntarthatóság. Ha az utóbbit kivesszük, akkor a másik két láb összecsuklik. Ez tehát szó szerint létkérdés, s félő, hogy a publikum és a politikum felé nem ment át az üzenet azzal az erővel, amivel kellene.

- Ha jól értem száz évről van szó.

- Igen. És ez nagyon rövid időszak. Az emberiség történetében ilyen periódus soha nem volt. Háborúkban gondosan öltük egymást, de itt most már nem „csak” a nukleáris Armageddonról van szó, hanem arról, hogy – ha az eddigi pályán folytatjuk – száz év múlva nagyon gyorsan az összes rendszerünk összeomlik s temet alá minket is. A klímamodellek mögött igen komoly tudomány van, nem felelőtlen blabla, hanem alapos elméletekkel és adatokkal alátámasztott elemzések. Optimista forgatókönyv esetében - ha vissza tudjuk fogni a szén-dioxid és metán-kibocsátást, alkalmazkodni tudunk a vízgazdálkodással -, az évszázad utolsó húsz évében a Kárpát-medencében akkor is 2 fokot fog emelkedni a hőmérséklet. A pesszimista szcenárió szerint ha elengedjük a rendszereket, nyakló nélkül építkezünk, a fenntarthatatlan fogyasztásra és pénzcsinálásra törekszünk, akkor 5-6 fokos emelkedés várható.

- Ez elég rossz hír.

- Az. Az Alpok gleccserei már most visszahúzódnak, elkezdenek olvadni, éppúgy, mint a Föld többi részén, aminek a következtében egy ideig nőnek a vízhozamok, tudunk miből öntözni, majd el fognak fogyni és akkor nagy bajban leszünk. Nem akarok riogatni és katasztrófát előre vetíteni, de tény, hogy ha mindezt kombináljuk a tengerszint-emelkedéssel – ami az évenkénti három milliméterről szintén fel fog gyorsulni –, a gyakori árvizekkel és aszályokkal, akkor élhetetlenné válik a száz kilométeres parti sáv, márpedig az emberiség negyven százaléka – száz év múlva közel öt milliárd ember - ott él.

- Ezt hívják úgy, hogy környezeti migráció?

- Bizony, elmennek, ahova tudnak. A migráció nem megállítható. Egy hidegebb periódusban mi is „kimigráltunk” kilencvenmillió évvel ezelőtt Kenyából. Sokan úgy vélik – és be kell töredelmesen vallanom, hogy ezek közé tartozom magam is -, hogy a nem fenntartható környezetgazdálkodás felgyorsítása emberiség elleni bűn.

- Mit tehetünk egyénileg?

- A balatoni települések környékén, az erdőkben bóklászva szemet szúr a sok lerakott építési törmelék, lyukas fazék, autógumik. A kollektív felelősség az egyéni felelősségből tevődik össze, tehát ha az egyén nem törődik a környezetével – a sztálini koncepcióval élve: legyőzzük a természetet -, az iszonyatosan visszaüt. Az egyén felelőssége tehát a környezettel való törődés. A Balaton és környéke unikum. Harminc évnyi Párizsban való tartózkodás után azért jöttünk ide, mert a badacsonyörsi Öreg-hegyen élni olyan, mintha Provence-ban lennénk: előttünk a víz, bent vagyunk az erdőben, ahol állatok mászkálnak le-föl. Ezzel szemben áll a teljesen kiégett városi aszfalt és annak betyárjai. A környezet és az ember hat egymásra: ha a környezet degradálódik, annak következtében az emberi viselkedés is lecsúszik, amitől a környezet még rosszabb állapotba kerül, és ez a folyamat folytatódik tovább.

- Az az érzése az embernek, hogy a tudományos közösség kommunikációja limitált, nem mennek át az imént vázolt folyamatok sem…

- Sajnos így igaz. Az újságírók, a médiumok szerepe ezért hihetetlenül fontos: a történéseket nem csak a politikusoknak, hanem a publikumnak is el kell juttatni hiteles és kellőképpen drámai formában, hisz’ ennek részesei és alkotói vagyunk.

- Nyomokban fedezhető fel a BBC alapvető irányelve, vagyis az objektív ismeretterjesztés.

- Esetenként vannak kisebb-nagyobb hisztériák, aztán gyorsan elfeledkeznek róluk. A politikai közösségnek pedig az a felelőssége, hogy legyen egy kicsit műveltebb. Halvány lila gőzük sincs arról, hogy mennyire fontos a környezet. Az adminisztráció, hogy az intézményeinket a fenntarthatóság három pillére köré szervezzük, az politikai akarat kérdése. Magyarországon például a környezetnek nincs főhatósága, ami szisztematikus és koherens kormányzati politikát tervezne és ellenőrizné annak a végrehajtását. A nemzetközi integrált trendekkel ellentétben a magyar környezetügy tökéletesen dezintegrált, más helyütt van az árvíz, a belvíz, a vízminőség, az öntözés, a vízellátás, a szennyvíztisztítás. Az egész apró részekre esik szét, ahelyett, hogy a kormányzati akarat az ország érdekeit venné figyelembe, beleágyazva a globális érdekekbe. A szuverenisták és a globalisták szemben állítása egy kapitális csacsiság. Egy ország szuverenitása abban a pillanatban limitálttá válik, amikor aláír egy globális szempontok mentén lefektetett nemzetközi egyezményt. Az ENSZ ma a világ legfontosabb intézménye, millió érdek között próbál olyan kompromisszumot teremteni, ami jó az embereknek. Márpedig az embereknek az jó, ha nem egy lefokozott, rangjától megfosztott, élhetetlen környezetet hagynak az utódaikra.

- Vagyis ez nem tudományos vagy szakmai, sokkal inkább morális kérdés.

- Így van, egyszerűen nincs morális jogunk arra, hogy a következő generációt megfosszuk az egészséges környezettől, mert ez bűn.

- Mit gondol arról, hogy ma Magyarországon egy első osztályos korban lévő hat-hétévesnek nincs környezetismeret órája, tehát órai keretek között nem tanul vízről, levegőről, Földről és ezek védelméről?

- Ezt óriási nagy hibának tartom. A húsz év fölötti generációval nyakig benne vagyok az oktatásban, s látom, hogy jelentős hiányaik vannak.

Pascale Andreani, Franciaország magyarországi nagykövete és Szöllősi-Nagy András

- A tanulásról jut eszembe, hogy Freund Tamás agykutató, az MTA elnöke szerint a korai zenei nevelés olyan hatással van az agy fejlődésére, amit más nem pótolhat. Ön nappal a hidrológiáért dolgozik, éjszaka pedig a művészetnek áldoz, feleségével, Nemes Judit festőművésszel közös képzőművészeti gyűjteményük hamarosan Füredre kerül.

- Meggyőződésem, hogy a ránk váró feladatok megoldásában a kreatív és kritikai gondolkodás kulcsfontosságú, ami a művészeteken keresztül érhető el. Végtelenül elszomorít, hogy ma Magyarországon a művészeti oktatás – a zene, a képzőművészet, az irodalom – rendkívül gyenge. Skilleket tanítunk, vagyis olyan képességeket, hogy például valaki be tudjon fúrni egy tiplit a falba, de kell egyáltalán az a tipli és az a fal? Megszűnt a kritikus gondolkodás iránti igény, szerte a világon automatákat akarnak képezni, akik bizonyos politikai akaratok mentén cselekszenek, és ez rendkívül szomorú. A jövő útja a kreatív gondolkodásra képesítő, a művészeti oktatást központba helyező oktatás.

- Erre azért voltak példák, Magyarországon is.

- Igen. Pécsett például Apagyi Mária és Lantos Ferenc művészeti iskolája, ahol a dolgok összefüggéseire világítottak rá, hogy a feladatokat interdiszciplinárisan, több tudomány vagy szakterület összefogásával kell megoldani, s képessé kell tenni magunkat arra, hogy kis csoportokban közösen oldjunk meg feladatokat. Egy alapos művészeti oktatás résztvevőiből lehetnek – és lettek is - kiváló matematikusok, filozófusok vagy agysebészek. Nem fogjuk tudni megoldani a feladatainkat, ha nem segítjük elő a kreatív gondolkodás elterjedését.

Apagyi Mária és Lantos Ferenc

- Aki a tudományos munkája révén tisztán látja a jövő nagyon is lehetséges negatív forgatókönyvét, az ezzel a nyitott szemmel hogy tud aludni?

- Valószínűleg egy erős sokk kell a társadalom felébredéséhez, és észrevegye – itt a Balaton térségében is -, hogy amit csinálunk, az nem fenntartható. Amiért inkább nyitott a szemem, és nem alszom jól: lehet, hogy akkor már késő lesz. Az átbillenési pontok rendkívül veszélyesek, ennek a tudatát be kell táplálni a fejekbe, s ebben a politikusok felelőssége óriási. Az nem jó, ha világszerte fő erőként egy sereg paprikajancsi egyetlen motívummal ugrál le-föl, jelesül hogy időről-időre újraválasszák, hatalma legyen és esélye disznóságok elkövetéséhez. Az sem jó, ha a helyieknek nem tetszik, hogy nyolcemeletes házakat építenek a környezetükbe, ám ignorálják, semmibe veszik a véleményüket. Csak egyet tudok mondani: emberek, föl és tiltakozzatok.

A COP26 éghajlatváltozási csúcstalálkozóra a világ vezetőinek részvételével kerül sor október 31. és november 12. között, az egyesült királysági Glasgow-ban. Az ENSZ éghajlatváltozási konferenciája (COP26) nagyszabású rendezvény, amelyen a világ összes országának vezetője részt vesz azzal a céllal, hogy megállapodjanak egymással miként lehetne fokozni az éghajlati válság megoldására irányuló globális fellépést. Közel 30 év telt el azóta, hogy a világ vezetői első alkalommal gyűltek össze az éghajlatváltozás elleni cselekvés közös szándékával Rio de Janneiroban. Az ENSZ akkor egy olyan éghajlatváltozási egyezmény aláírására kérte fel az országokat, amelynek keretei között mindannyian kötelezettséget vállalnak az üvegházhatású gáz-kibocsátások csökkentésére. A felek a találkozó során áttekintik, hogy milyen előrelépést értek el kötelezettségvállalásaik teljesítése terén, amelyeket a Párizsi Megállapodás azon célkitűzése keretében tettek, hogy a globális felmelegedés az iparosodást megelőző szinthez képest jóval 2 °C alatt maradjon, valamint erőfeszítések történjenek annak érdekében, hogy mindössze 1,5 °C-ra korlátozódjon.

Szöllősi-Nagy András vízépítő mérnök, hidrológus. A Budapesti Műszaki Egyetem PhD-je, a Magyar Tudományos Akadémia doktora (DSc, hidrológia és vízgazdálkodási rendszerek irányítása). Dolgozott a VITUKI-nál, az IBM Italy-nál, a IIASA-ban. Számos külföldi egyetemen (Svédország, Kanada, Thaiföld, Kína) volt vendégprofesszor, valamint ENSZ-szakértőként konzultált vízügyi előrejelzések terén Bangladesben, Thaiföldön és Indonéziában. Húsz évig az UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Programjának titkára Párizsban, tíz évig az UNESCO Természettudományi Szektorának főigazgató helyettese volt. A delfti (Hollandia) UNESCO-IHE Víztudományi Intézet rektora. A Sztochasztikus Hidrológia professzora a Delfti Műszaki Egyetemen és az UNESCO-IHE-ben. Kulcsszerepe volt a Világtanács által szervezett Víz Világ Fórum (World Water Forum) sorozat létrehozásában. Fő kutatási területe a sztochasztikus hidrológiai rendszerek és a rekurzív előrejelző algoritmusok, valamint a fenntartható fejlődés és a klímaváltozás hidrológiai hatásai. 2014-ben végleg hazatért Magyarországra. Az MTA Vízgazdálkodástudományi Bizottságának, valamint az OVF Vízügyi Tudományos Tanácsának tagja, az MTA Víztudományi és Környezeti ad-hoc Bizottságának elnöke. Jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víz- és Környezetpolitikai Tanszékének professzora.

Dr. Lantos Ferenc Kossuth-díjas festőművész, művésztanár és Apagyi Mária Weiner Leó-díjas zeneművész-tanár alapította a Pécsi Martyn Ferenc Alapfokú Művészeti Iskolát. Speciális művészetnevelési programot dolgoztak ki, ami több évtizedes kísérleti munkájukon alapul, és több évtizede töretlenül, hatékonyan működik. A különböző művészeti és tudományterületek közötti közös gyökerekre épülő, átfogó pedagógiai program elsősorban a vizuális és a zenei területek közös alapjainak a felkutatására irányul. Az 1986 óta zenei és vizuális képzést is nyújtó intézmény célja, hogy a tanítványok a zenei és képzőművészeti nevelés által kellő nyitottsággal és érzelmi telítettséggel gondolkodó, élni és dolgozni tudó felnőttekké váljanak. A pedagógiai programunkban mindkét tagozatukon kiemelkedő szerepet játszik az interpretáció mellett a rögtönzés és a komponálás. 

(A cikk egy rövidebb változata a Balatonfüredi Napló 2021. évi novemberi számában jelent meg.)